Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. március / Hangulatanalízisek Cholnokytól Darvasiig

Hangulatanalízisek Cholnokytól Darvasiig

 

„...a legvégső és talán valamennyiféle hatás lényege is az a megfoghatatlan zeneiség, amelyben az idő és a tér objektivitása szervesen vegyül össze az érzések szubjektivitásával, s amelyet magam sem tudok jobb szóval röviden kifejezni, mint: »atmoszféra«. Légkör, levegő."

(Ottlik Géza: Próza)

N. Tóth Anikó tanulmányokat és esszéket tartalmazó kötetét (Kísérlet megszólalásra és elnémulásra, Pozsony, Kalligram 1999) három problémakör érintésével kívánom bemutatni és elemezni. Rögtön meg kell azonban jegyezni, hogy olyan szempontokról van szó, amelyeket maga a kötet olvasása implikál a befogadóban, tehát a megközelítés (pre)koncepcióját maga az elemzett mű előlegezi meg. A kötetet éppen ezért olyan kérdésekre adott lehetséges válaszként is olvashatjuk, amely kérdések a szemiotika, az irodalomtörténet és az interpretációelmélet tárgykörébe sorolhatók. Az első problémakör a korábban már megjelent írásoknak a kötetbe szerkesztés által létrejött (inter)textuális rendjét és az ebből adódó olvasási stratégiák mikéntjét illeti (tehát lényegében egy „textológiai gyakorlat" pragmatikai – jel és jelhasznaló viszonya – következményeiről van szó), ehhez szorosan kötődnek azok az irodalomtörténeti konzekvenciák, amelyek ugyancsak a kötet egyes fejezetei közt létesülő kapcsolatok mentén fogalmazhatóak meg, s végül N. Tóth Anikó könyvének értékelésében szükségesnek tűnik az irodalomelméleti-interpretációs horizont bevonása is, amire már a kötet alcíme is („olvasói kalandok...") figyelmeztet, mivel az tükröz egyfajta irodalomszemléletet és sejtet egyfajta kritikusi beszédmódot is.

   

(Textológiai és/vagy szemiotikai kérdések?) Az egyes fejezetek végén közölt dátumok alapján elmondható, hogy egy évtized „olvasói-értelmezői termését" foglalja magába a kötet. A legkorábbi írás, a Radnóti naplója, 1989-es keltezésű, q legújabb – Darvasi László Szerelmem, Dumumba elvtársnő c. regényéről – 1998-ban íródott. Hozzá kell tenni, hogy a kötet kompozíciója nem a megírás rendjét követi (a Radnóti-interpretáció pl. hatodikként szerepel), hanem az elemzett művek és a szerzők kronologikus, (irodalom?)történeti logikája szerint épül fel: Cholnoky Viktor mint nyitány és Darvasi László mint zárlat. Kizárólag a könyv alapján – a szerző vallomásának hiányában – nehéz (jobban mondva lehetetlen) eldönteni, hogy a főleg a Kalligram egyes számaiban publikált írások milyen koncepció alapján nyerték el végső sorrendjüket a kötetben. Nem tudni, volt-e ilyen irodalomtörténeti előfeltevés, s ha volt is, mennyire nevezhető tudatosnak, szándékoltnak. Egy biztos: az egymástól (nemcsak időben, hanem térben is) távol fekvő írások egységes kompozícióvá ötvözése olyan intertextuális viszonyrendszert teremtett, amely – a saussure-i nyelvrendszer-felfogás analógiájára – megváltoztatta az egyes elemek (tanulmányok, esszék) „helyi értékét" is, felruházva őket az új kontextusból eredő jelentésperspektívákkal. Így válik a „textológiai tény" a befogadás pillanatában szemiotikai jelenséggé, a „fizikai" értelemben vett egymásutániság jelként funkcionáló (tehát jelentéseket tételező) értelemegésszé.

N. Tóth Anikó könyve egy olyan alternatív irodalmi szintéziskísérletként olvasódik, amely egyéni nézőpontból, „olvasói kalandként" vázolja fel a 20. századi magyar regénytörténet egy lehetséges variációját. További fejtegetéseimmel ezen feltevés jogossága mellet próbálok meg érvelni. Argumentációm a Kísérlet megszólalásra és elnémulásra c. könyvvel folytatott dialógus eredménye, annak befogadási fázisait kívánja rekonstruálni, tehát az „alternatív regénytörténet"-nek aposztrofált olvasat „helyénvalóságát" a szerző szándékától függetlenül, esetleg annak ellentmondva is fenntartom.

   

(Kísérlet egy „metaforikus regénytörténetre") Az irodalmi múlt elbeszélt formában őrződik meg: a hagyomány szövegei mindig egy narratíva elemeiként hozzáférhetőek csupán, mint egy (vagy több...) irodalomtörténet részei. Az elmúlt négy évtized uralkodó ideologizált irodalomtörténeti paradigmájának felbomlása után, a modern és posztmodern irodalomtudományi irányzatok magyarországi térhódításával, a „kánon-vita" hazai recepciója és reflexiója, valamint a Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete körül kibontakozott nézetütköztetés révén is nyilvánvalóvá vált, hogy fel kell adni az Egy Irodalomtörténet „nagy elbeszélésének" megnyugtató és kényelmes elképzelését, és koron ként, nemzedékenként szükséges újraírni a magyar, és bármilyen más (nemzeti, európai, világ-) irodalom történetét is. Ugyanakkor elképzelhető (sőt nagyon valószínű), hogy egy-egy korszakban a különböző értelmezői közösségek függvényeként több lehetséges – alternatív irodalomtörténet alkotható meg, ami nemegyszer különböző szereplőket és értékrendeket is eredményezhet.

Látszólag indokolatlannak tűnhet az eddigi fejtegetésem, hiszen N. Tóth Anikó könyvében nem egy (még ha csak „lehetséges") irodalomtörténet megírásának a szándéka manifesztálódik, a szerző csupán a 20. századi magyar epika néhány jelentős, kanonizált (Ottlik, Mészöly) vagy olykor a kánon peremére szorult írójával (Hevesi András, Gulácsy Lajos) foglalkozik, nemegyszer az adott szerzőnek csak egy-egy művét (regényét, novelláját) elemezve. A kötetet legfeljebb regénytörténeti kísérletnek nevezhetném.

Miért helyezhető el akkor mégis az irodalomtörténet módszertani problémáinak kontextusában?

Elsősorban azért, mert már a szerzőknek, műveknek a megválogatása is alkotó viszonyulás eredménye, tehát feltételez (és jelez) egyfajta ízlést, értékrendet, ami alapján valaki bekerül az egyéni módon megkonstruált irodalomtörténetbe, valaki pedig kiszorul abból. Ezek a kritériumok N. Tóth Anikó esetében „mélyen pragmatikusak": az elemzések elolvasása arról győz meg bennünket, hogy azok a szerzőnek a művekkel folytatott bensőséges dialógusából születtek, ami az elemzett szövegek „beválogatásának" és megközelítési módjának motivációját az olvasói tudat intim és – szükségképpen – rejtett szférájába utalja. A recepciós szempont ilyetén érvényesítése pedig párosul egyfajta szintetizáló, tehát történeti-értékelő szándékkal. Mindez persze nem deklaratívan, valamely sajátos fogalomrendszer és tipológia következetes alkalmazásával valósul meg, hanem implicit módon van jelen olyan tematikus-motivikus-műfaji hasonlóságok, analógiák és allúziók formájában, amelyek a különálló „fejezetek" közti koherenciát megteremtik, pontosabban: felkínáltatik az olvasó számára, hogy e jelzések alapján (regény) történetté olvassa össze az egyes részeket.

Lényegesnek tartom továbbá, hogy a kötetben elemzett művek közt éppen a hasonlóságon alapuló, tehát metaforikus viszonyok „sugalmazásával" teremtődik meg egyfajta intertextuális háló. Úgy is mondhatnánk, hogy ez által körvonalazódnak a művek kölcsönös, dialogikus értelmezhetőségét lehetővé tevő olvasási irányok, interpretációs perspektívák. (Ezeket a hasonlóságokat a későbbiekben részletezem.) N. Tóth Anikó könyvét éppen ezért a „metaforikus irodalomtörténetírás" (Kálmán C. György) elvi megfontolásaival és gyakorlatával hozom összefüggésbe.

Az irodalomtörténet-írás ezen új módját Kálmán C. György a következőképpen jellemzi: „...az irodalomtörténet-írás egyik típusa – a lineáris, klasszikus, hagyományos – metonimikus..., míg a másik – asszociatív, nem konvencionális – metaforikus ...míg az első típusú elbeszélés arra törekszik, hogy betöltse az időbeli hézagokat, és egymásra következő rendjükben szeretné bemutatni az eseményeket és szereplőket, ahogyan követik egymást... az események közötti oksági viszonyokra hagyatkozik – addig a másodikat sokkal inkább vonzzák a hasonlóságok, az összehasonlítások, az asszociatív viszonyok... a nem-lineáris, nem kauzális emlékezetnek analógiájára" (1999, 6.). A szerző abban látja a metaforikus, „megszakított irodalomtörténet-írás jelentőségét, hogy az „...utat nyithat érdekes értelmezések előtt, átstrukturálhatja az ezidáig folytonosnak és lineárisnak tekintett emlékezetet, új összefüggéseket mutathat föl. Az olvasás új módjai pedig minden irodalomtörténetet új életre galvanizálhatnak" (uo. 7.). Ebben látom N. Tóth Anikó írásainak legfontosabb hozadékát is, hogy egy prózapoétikai kategória (a tér) és egy recepciós-stilisztikai jelenség („hangulat" vagy „atmoszféra") összehasonlító szempontként való érvényesítésével tesz kísérletet a 20. századi magyar próza újraértésére.

   

(Táj-hangulat) A kötet írásainak legfontosabb visszatérő motívuma az epikai tér mint lelki táj. A választott művek topológiai jellegzetességei azért is foglalhatnak el ilyen kiemelt helyet a szerző interpretációiban, mivel olyan alkotásokról (nemegyszer írói életművekről) van szó, amelyekben a táj által közölt – sejtetett, sugallt, asszociált stb. – konnotatív jelentések az írói mondanivaló leglényegesebb részét képezik: a regényekben, novellákban megjelenő térképzetek, tájleírások különböző létélményeket közvetítő poétikai eljárásokként funkcionálnak. Valahogy abban az értelemben szerepel itt a táj, ahogy Esterházy Péter Móricz-esszéjé-ben is: „Mintha ez volna a legfontosabb, ami egy írásból, az írások után megmarad, ez a táj" (1994, 182.).

Egy-egy tér– vagy tájrészlet mindig hangulati reflexióival együtt hat, pontosabban: csak valamely érzelmi-hangulati aura teszi fontossá, megőrzésre érdemessé a művek szereplői és – nota bene – a mindenkori olvasók számára is. A szereplők terekhez fűződő viszonya nem fizikai vagy topográfiai érdekeltségű, hanem intim, emocionális, sőt – egzisztenciális, metafizikai jellegű. Éppen ezért lehetséges és szükséges is Ottlik, Mándy és Mészöly regényművészetét elemezve a kronotoposz jellegzetességeiből kiindulni. N. Tóth Anikó is ehhez tartja magát, viszont az „újholdas prózaírók" (sic!) sorához olyan további, az irodalomtudományi érdeklődésből kiszorult (kiszoruló) alkotókat (Gulácsy Lajos, Hevesi András, Szép Ernő, Tóth Árpád, Cs. Szabó László) rendel hozzá, akiknél az Ottlik-Mándy–Mészöly-féle prózaeszménnyel analóg vonásokra bukkan. Ezek a hasonlóságok lényegében épp az említett „metafizikai térélményben" és hangulati-asszociatív stílushatásban konkretizálhatóak. Gulácsy Lajos írásairól azt olvassuk, hogy azok „Meseelemek, leírások, hangulatok különös keverékei", s hogy nála a „hangulatfesfés a döntő" (21.), Szép Ernő novelláinak egy csoportját „impresszióknak" nevezi a szerző, amelyek „Pillanatnyi édesbús hangulatok, életérzés-darabkák" (31.), Hevesi András Párizsi esőjének egyik domináns eljárását abban látja, hogy a szerző „Sok apró részlet körülírásával teremt sűrű hangulatot ...érzékeny, pontos közérzetrajzai tágítják a lélek terét" (50.), Radnóti naplóját a költő tájversei által keltett („radnótis") hangulatok felől interpretálja (64.), beszél továbbá Mészöly „közérzettanulmányairól", nagyon érzékenyen tapintva rá a Mészöly-táj jelentéstelítettségét generáló motívumokra, az „Ottlik-érzetet" olyan szinonimákkal írja körül, mint „közérzetfoszlány, lélekállapot" (113.), a Buda tereit az emlékezés meghittségét árasztó tereiként jellemzi, a tájhangulat poétikai funkcióját pedig Mándy Csutakját elemző írásában fogalmazza meg a legpontosabban: „A tér, a helyszín, melyben a szereplők mozognak, sosem puszta díszlet. Jelentéstartalommal bír. Háttér mivoltában erősíti a cselekményt, pontosítja, érzékletessé teszi a hangulatokat" (74.). (Az idézetekben található kiemelések tőlem valók: B. K.). A táj emotív-hangulati konnotációkat keltő hatáslehetőségére a 90-es évek regényeiben is találunk utalásokat, például a Sinistra körzetről szóló elemzésben: „Az érzelmeket tájleírásokba, környezetrajzokba vetíti, a hangulatokat időjárásjelzések keltik" (167.).

Az egyes művek közt így létrejövő tematikus analógiák, motivikus és műfaji hasonlóságok, stílusreminesszenciák a mérsékelt kánonmódosítás lehetőségeit is megteremtik, új társítások, új értelmezési horizontok, tipológiai összefüggések felvillantása révén. Így hozható dialógusba például Gulácsy regénytöredéke Bodor Ádám Sinistra körzetével: az előbbi író Pauline Holseel című művének recepciós eljárásaként említi, hogy fejezetei „tetszőleges rendben olvashatók" (24.), erre válaszol aztán a Bodor-regény műfajiságára vonatkozó mondat – „A Sinistra körzet műfajjelölése – egy regény fejezetei – valamiféle átmenetiséget sugall: a mű kísérlet, avagy egy műfaj megkísértése. Olvasható tehát regényként. A fejezetek viszont egyenként önmagukba forduló, zárt novellák." (161. Kiemelés: B. K.) Hozzá kell tenni, hogy a szerző erre az analógiára explicite nem reflektál, viszont – ahogy a párhuzamos szöveghelyek is mutatják – az olvasói tudat szférájában ez a kapcsolat létrejöhet, a viszonyítás lehetősége megadatik, csak össze kell olvasni. Hevesi András Párizsi esőjét azzal tudja N. Tóth Anikó a korabeli (20-as, 30-as évek) epikában uralkodó tendenciák körébe vonni, hogy kiemeli a mű esszéisztikus karakterét: „...a regényt hajszálvékony esszészálak szövik át, ezzel a modern regényírók próbaútját járja Hevesi" (44.).

Egy-egy regénypoétikai jegy ismételt felbukkanása akár három szerző „egybe-játszását", komparatív elemzését is posztulálhatja. Így alakul ki kölcsönös „rezonancia" a Mándy-, Ottlik- és Mészöly-fejezetek közt – az irodalmi ismétlés apropóján:

Mándyról: „Eseménycseppek törnek elő búvópatak módján a regény mélyéről. Ismerősítik az újabb helyzeteket. Fogódzót adnak. Az ismétlés tágassá tesz. Biztonságossá." (85.)

Mészölyről: „Mint a mészölyi regénytrilógia másik két része, Az atléta halála, és a Film, úgy a Saulus is visszatérő motívumok rácsára feszül fel. Ezek a motívumok egymást magyarázzák, erősítik, előreutalnak, visszajelzéseket küldenek." (98.)

Ottlikról: „...a regényszervező ismétlésen alapulnak a visszatérő motívumok, a labirintusban kiigazítást, térképet, tájolást adva." (115.) (A kiemelések tőlem: B. K.)

Vagy: a Saulus, a Buda, a Sinistra körzet és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő közt a rendhagyó időrend és az ebből adódó narratív eljárások mutatnak egy intertextuális olvasási irány felé:

„Mészöly azzal, hogy semmibe veszi az időrendet, a dolgokat (történéseket) nem időbeli egymásutánjukban rögzíti, hanem jelenben-múltban előre-hátra ugrálva, felszabdalva a nagy végtelent kis esetlegességekre." (94.)

„A Budában minden összesűrűsödik, összegubancolódik. Váltakoznak, egymásba csúsznak az idősíkok. (...) ...az emlékezés mechanizmusa a múlt felidézésén alapul, mégis úgy érezzük, hogy történései egyszerre, éppen most vannak. S még a jövőt is magukban foglalják". (119.)

A Sinistra körzet: „...a történetek mégis meghatározhatatlan időben lebegnek. Örökkévalóságot árasztanak. (...) ...a szöveg nem egymásra épülő múltak sorozataként alakul, hanem (műfaja miatt is) előre-hátra hintázik a közelebbi és távolabbi múltak hullámain..." (162–163.)

Darvasiról: „...ezek a történetek nem a hagyományos értelemben vett kerek históriák, csak részleteikben, utalásaikban, meg-megszakítva, eltépve a fonalat idéznek fel eseményeket." (178.)

   

(Élmény és reflexió) Nem az öncélú „genológiai dobozolás" szándékával, hanem a szerző irodalomszemléletére és interpretációs módszerére való rákérdezés céljával teszem fel a tanáros kérdést: Műfajilag hová sorolhatók N. Tóth Anikó írásai? Tanulmány? Esszé? Kritika (az meg mi)? Egy olvasónapló bensőséges feljegyzései? „Olvasói kalandok" (az meg mi)? Néhány írás esetében ez nem egyértelműsíthető, ezen kívül a kötetben szereplő elemzések (maradjunk egyelőre ennél a semleges kifejezésnél) nem utalhatók azonos műfaji invariánshoz. A műfaji kategorizálás helyett stilisztikai megközelítést javasolnék, és a kérdést így fogalmaznám át: Milyen az arány a fogalmiság és az élményszerűség (František Miko terminusai) kifejezéskategóriái közt N. Tóth Anikó szövegeiben? Illetve: A fogalmiságot indikáló nyelvi-kompozicionális kifejezőeszközök (terminológia, tehát az egzakt és explicit szemantikájú szavak, absztrakt, formalizált kifejezések, és az ebből adódó szigorú logikával felépített kompozíció) milyen funkciót töltenek be a „pragmatikus konnotációkat" (Miko szinonimája az élményszerűségre) is egyértelműen kiváltó szövegekben ? Már a kérdés is sejteti, hogy nem „tiszta képletekkel" van dolgunk, és hogy a fogalmi, terminológiai egyértelműségre inkább törekvő tanulmány, valamint a szubjektív, érzelmi-hangulati hatásokat keltő, a szójelentések asszociatív mezőit aktivizáló esszé valamiféle „társulásának" vagyunk a tanúi.

A felületes szemlélő esetleg „impresszionista kritikáknak" is minősíthetné a kötet írásait. Már csak azért is óvakodnék ezen – elmarasztaló értelemben használt – kifejezéstől, mivel úgy gondolom, hogy a formalista, strukturalista (illetve posztstrukturalista) irodalomtudományi irányzatok után nem igazán íródhat olyan kritika vagy tanulmány, amely – talán öntudatlanul is, de – ne hordozná magán ezen iskolák irodalomszemléletének (az irodalmi mű mint művészi eljárások, poétikairetorikai alakzatok, formák összessége) és interpretációs gyakorlatának (egzakt „visszaigazolhatóságot" biztosító egységes fogalomrendszer) néhány jellegzetes vonását. Ezért a kérdés szerintem már nem az, hogy – sarkítással élve – valamely elemzés „szubjektív-impresszionista" vagy „objektív-formalista"-e, hanem sokkal inkább így tehető fel: Az elemző által használt, kikerülhetetlennek tűnő fogalmi beszédmód milyen céllal használtatik: az irodalmi kommunikáció empirikus szabályaitól elvonatkoztató nyelvi-retorikai „leltározást" szolgál-e, vagy: a recepciós tapasztalat felől kísérli-e meg feltárni egy-egy mű hatásstruktúráját?

Úgy vélem, N. Tóth Anikó esetében ez utóbbi eset áll fenn, tehát a szerzőnek legjobb írásaiban sikerült egy kevésbé differenciált narratológiai fogalomrendszert (felütés, zárlat, tér- és időszerkezet, nézőpont, elbeszélő, külső és belső történet, motívumháló) a művek (jobb) megértésének szolgálatába állítania, mégpedig oly módon, hogy az interpretációt a szövegek által keltett esztétikai élménymozzanatok reflektálása is kísérte. Az élményszerűség főleg a metaforikus nyelvhasználattal és az elemzett művek stílusát imitáló szándékkal hozható összefüggésbe. Néhány kiragadott példa a trópusok használatára: „...a cselekményük... vékony sugárban folyik az olvasó elé" (27.), „...kerek történeteket egyfolytában közölni lehetetlen, csupán valóságdarabokat, eseménytörmelékeket, történetcserepeket, időszilánkokat, történettöredékeket rakhat egymás mellé (az író)" (92.), „Bodor Ádám (...) mondatai élesek, szikrázóak... Mint éles pengék hasítanak belénk" (167.), „ Az elbeszélés szerkezete négy támíven nyugszik, hogy felfelé emelkedve a csúcsívben összekapcsolódjanak." (57.) stb.

N. Tóth Anikó írásainak (mint metatextusoknak) jellemző eljárása, hogy olykor az interpretált szöveg (prototextus) stílusához próbálnak „közelíteni", a szerző azt próbálja imitálni, vagyis: az interpretációt a pastiche helyettesíti. Az ilyen szövegek már a kommentár és a szépirodalom határain mozognak, és – ahogy Geoffrey H. Hartman is írja – „...a kommentátor diskurzusát nem lehet takarosan és módszeresen elválasztani a szerzőétől: a viszony szennyező és kiasztikus, forrásszöveg és másodlagos szöveg, bár elválaszthatóak, egy egymást kölcsönösen támogató, kölcsönösen uraló viszonyba kerülnek" (1995, 298.). Nagyon hasonlóan látja kommentár és elemzett szöveg arányát és viszonyát František Miko is, aki az „esszéisztikus parafrázis"-nak mint kritikusi beszédmódnak apológiáját fogalmazza meg egyik (a Hartmanéval egyidőben – ! –, 1981-ben megjelent) tanulmányában. Az esszéizáló kritika jelentőségét annak hatásmechanizmusában véli felfedezni, s amit ezzel kapcsolatban kifejt, érvényesnek találom N. Tóth Anikó elemzéseinek stílusára vonatkozólag is: mint írja, az idézetek, stilizációk, parafrázisok révén maga az irodalomkritikai szöveg „...telítődik a mű atmoszférájával, és szuggesztív erővel vonja (ebbe) bele a kritika recipiensét is. Ez az atmoszféra a fogalmi megközelítés mellett lehetővé tesz a befogadó számára egy értékelő-esztétikai részvételt is a mű megértésében" (1981, 124.; kiemelés: B. K.).

Noha saját előfeltevéseim pozíciójából tekintve nem tudok egyetérteni N. Tóth Anikó irodalom- és nyelvfelfogásának némely, szerintem vitatható mozzanatával*, írásainak erősségét – melyet épp esszéizáló kommentárjai és stílusimitációi jelentenek – mégsem vitatom. A szerző beszédmódjának ezen domináns eljárása révén a művek autentikus, recepciós létmódja idéződik meg, a dialogikus olvasói tapasztalat közvetlenségével „oltva be" a kommentár „szövetét". Éppen ezért tartom a Mándy-, Ottlik- és Mészöly-interpretációkat a kötet legjobb írásainak, talán ezek a legjobban sikerült „pastiche-interpretációk". Az alább következő részlet a Csutak-elemzésből való:

   

„Az utca van. Olyan mindenki számára ismerősen. Kocsiút, járda, házak sora. Utcára sóhajtó kapualjak. Ahol meg lehet húzódni, ahol az ember egy kicsit kifújhatja magát. Ahonnan a képzelt ellenfél leskelődik állandóan. Köztes állapot az udvar és az utca között. Az udvar: játéktér. Egymásba nyíló udvarok: egymásba nyíló játéklehetőségek. Lépcsőház és gang: meglepetések és csalódások a korlátok között." (76–77.).

A Buda cselekményének rezümészerű parafrázisa pedig az Iskola a határon híres „Mutató"-ját idézi:

„...Bébé-ív, melynek vázlata (életállomások): gyerekkori boldog-színes gubanc, alreáliskolai pokol, visszakerülés Budára, atlétikai versenyek, kiszabadulás, festővé válás, házasság, urológiai éjszakák. A Medve-ív így alakulhatna: nők háromszöge (anyja, Bianka, Veronika), alreál a szabadulással (belső szabadság), főreál a futóversenyekkel, Ludovika (merthogy végig kell csinálni, nem szállhat ki), kéziratok, halál." (121.) stb.

   

 

* Leginkább – Eco terminusaival élve – az empirikus szerző és mintaszerző közt N. Tóth Anikó által feltételezett azonosságot, problémátlan megfeleltetést tartom megkérdőjelezhetőnek némelyik elemzésben, aminek hátterében nemegyszer egy eszközjellegű nyelvfelfogás (a nyelv mint a szerző érzelmi-gondolati tartalmait hűen továbbító médium) és a mű jel-státuszát háttérbe szorító, a genetikai vonatkozásokat pedig túlhangsúlyozó előfeltevés fedezhető fel. Olyan részekre gondolok, mint pl. „...az író ezzel a regénytechnikai fogással... korántsem rejtőzködni akar, gátlástalanul feltárja lelkét (44.; kiemelés: B. K.), Radnóti naplója „...a költő lelki rezdüléseinek dokumentuma" (63.), „Szép Ernő a megélt, látott élményei, tapasztalatai alapján közvetlenül, szinte alakítás nélkül jegyzi le az életből ellesett tényeket..." (41.) stb.

   

   

   

Irodalom

Esterházy, P.: Utószó, szó, szó. In: Írások, Budapest, Magvető 1994, 179–186.

Hartman, G. H.: Az irodalmi kommentár mint irodalom. In: Bevezetés az irodalomelméletbe – szöveggyűjtemény –, szerk.: Dobos István, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó 1995, 287–305.

Kálmán C. Gy.: Az emlékezés folytonossága és az irodalomtörténet-írás. In: Szép literatúrai ajándék – Déjá vu – presque vu – Pécs, Szeged, 1999, 4–8.

Miko, František : Literárna kritika ako slovesná tvorba. In: Funkcie umeleckej kritiky, Bratislava, Tatran 1981, 111–143.