Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. március / Ház a Durnsford Road-on

Ház a Durnsford Road-on

 

Nem volt szomorú. A szomorúsághoz idő kell. Ő csak csonka volt.

Ment előre a tülekedő tömegben és nézte az éjszaka fényeit a téren. A tér közepén egy kis négyszögletű park volt, amelyet kerítéssel vettek körül, de mind a négy oldalán volt egy-egy kapu. A park tömve fiatalokkal. A kertrészt sétálóutcák övezték, azok másik felén pedig mozik, bárok, Burger King, játszóházak és éjszaka is nyitva tartó fényes üzletecskék sorakoztak. Tízméterenként önjelölt szónokok produkálták magukat, és valaki, aki nyilván nem ismerte a bibliát, a kereszténységről szónokolt; akik körülvették, jókedvűen ugratni kezdték. Köztük egy divatosan öltözött fiatalember, aki végül szinte megsajnálta a patetikusan védekező szónokot. A szónok elbizonytalanodva és elhalkulva dadogta:

– Mindenkinek meg kell térnie... – aztán újra megszilárduló hangon, megjátszott eltökéltséggel folytatta –, mert itt a világvége. Már csak napok vannak hátra... talán csak percek..., és mindenkinek színt kell vallania... – ekkor színpadiasan megmarkolta mellén a kabátot, és váratlanul, őszintének tűnő kétségbeeséssel ordította a mondat végét a tömeg arcába – az Úr előtt!

A tömeg oszolni kezdett körülötte. Néhányuk arcán a szívből jövő nevetés grimasza komor és kedvetlen arckifejezéssé változott, és gyorsan belevesztek a Leicester Square forgatagába.

Valahonnan egy bűvész került elő, aki szédületes gyorsasággal játszott a tűzzel kétszeresen is, mert amikor két rendőr feltűnt, azonnal megpróbálkozott valami mással. Az emberek, akik köré csoportosultak, megértően figyelték a váltást, és amikor a rend őrei távol voltak már, félhangosan odaszóltak neki, hogy most már lehet kezdeni. És a játszó ujjak hegyén parányi lángocskák lobbantak, fölfutottak a bűvész karján, hogy aztán eltűnjenek a nyak hajlatában.

A svéd ház előtt, amelynek második emeletén melankolikus, régi melódiák kísérete mellett minden teljes órában népviseletbe öltözött figurák tűntek elő, fordultak meg tengelyük körül és tértek vissza a nyílásukba, az édes, lassú dallam összekeveredett a latin-amerikai zenészek játékának lüktető hangjaival. Ezen a téren minden arra volt hivatva, hogy kellemes legyen. A hangok, a színek, az illatok kavalkádjában mindenki egy másik arccal mutatkozott, mint hétköznapokon, ünnepibb és vásáribb hangulatban.

Tél vége volt, az első enyhe napok egyike. Este tíz óra körül. A tömeg egyre nőtt, ahogy itt mindig úgy éjjel fél kettőig. A szemekben, az arcokon riasztó hasonlóság: valamiféle éhség és elszántság ezer arckifejezésben; bár első pillanatra úgy tűnt, lenyűgözően készek a szájukat csábító mosolyra igazítani, annak tudatában, hogy ez a hely azért épült így, hogy elbűvöljék őket, ők pedig mindent megtettek, hogy csakugyan el legyenek bűvölve. A legkülönfélébb emberek csődültek ide. Csavargók, kispénzű diákok, kalandorok, utazó külföldiek keveredtek a magasabb osztályokkal. A téren éppúgy hozzá lehetett jutni egyszerű és laktató ételekhez, mint a legrafináltabb ételcsodákhoz. A tömeg egy része állandóan sietett, voltak, akik a mozikezdésre vártak csapatostul vagy magányosan, és voltak, akik összevissza ténferegtek. Ő is közéjük tartozott. Cél nélkül sodródott a tömeggel. A térből nyíló kis mellékutcában beült egy moziba, aztán a film után betért a szomszédban lévő templomba. Bent nyugalom volt és hűvösség, de úgy tűnt neki, mintha ez is csak a zsibvásár része lenne. A „mindent lehet" univerzumának egyetlen szeletkéje. Újra az utca nyüzsgésében és frivol nevetgélések hangjai között találta magát, barna kabátjában mintha láthatatlan lett volna, komoran, konokul ment körbe a téren, és elmerült a tömeg tengerében.

Ritka pillanat volt ez, ezen a szombat délelőttön: a háznak majdnem minden lakója a konyhában álldogált. Főzték a hígított kávét. Joaquin, aki az emeleti szobák egyikében lakott, az ajtófélfát támasztotta. Könnyű mozdulatai járáskor is olyanok voltak, mint tánc közben. Végzett mérnök volt, de éppen pincérkedett itt, Londonban. Néha Racival, Rocival és Lisával együtt mentek be a városba mulatni. Joaquin mindenhol és mindennel tudott táncolni. Éjfél után a metró mozgólépcsőjén éppúgy, mint egy kis bárban az oszloppal. Most pedig nyúlánk alakja nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Itt volt Sarge, a fiú Sydney-ből, aki a konyha mellett lakott. Harmincvalahány évesnek látszott, de csak huszonkettő volt. Enyhén kopaszodott, silány szőke haját nagy igyekezettel fésülgette úgy, hogy eltűnjön a folt. Lányok mégis sűrűn látogatták, volt körülötte valami „fiú a szomszéd házból"-hangulat, ismeretlenül is azt az érzést keltette, hogy régi ismerős. A világ egyik legnagyobb városában ez határozottan komoly vonzerőnek bizonyult. Itt volt Sam, aki a háziúr tudta nélkül néha itt aludt. Cherry, a néger lány épp csak egy pillanatra nézett be a konyhába, aztán ment is vissza a szobájába. Barátságos volt, bár nem beszélgetett senkivel. Két nappal ezelőtt felküldött egy jókora pizzát a két spanyol lánynak, mert többet rendelt a kelleténél.

Lisa zavartan állt az ablaknál. Mindenkit kedvelt, aki itt volt, de senkit nem ismert alaposan. Néha, hogy lecsillapítsa nyugtalanságát, kinézett az ablakon. Az elhanyagolt udvarban csak egy szép nagy fa állt meg egy ütött-kopott, rozsdás hinta. Kint fölerősödött a szél, és a hinta meg-meglódult. Kinézett az ablakon, mert zavarta, hogy mennyire érdekli őt, ami itt bent történik: a szedett-vedett kisemberek közössége, akikben ha valami közös volt, akkor a szegénység, a kalandvágy és talán az a nem teljesen ártalmatlan sóvárgás, hogy mindenáron valami értelmeset kezdjenek az életükkel.

Sarge mesélt valamit, hangja egyenletesen duruzsolt. Mindenki álmatagon és álmosan hallgatott. Sarge nem volt olyan mesélgetős alkat, ezért volt valami mulatságos abban, hogy honvágyból vagy csak unalmában, félig idegenek előtt hangosan gondolkodik.

Egyszer... olyan tizennégy éves koromban elhatároztam, hogy elszököm otthonról. Volt egy öreg farkaskutyám, Jenny. Gondolkoztam, hogy magammal viszem, de hát túl öreg volt. Otthon hagytam. Vittem a hátizsákomat és mentem föl északnak, tartott úgy négy-öt napig. Aztán útközben elfogyott minden élelem, amit magammal vittem, meg a pénzem is. Sehol sem találtam valami kis munkát, pedig ilyesmire számítottam. Vissza kellett fordulnom. Rohadtul csalódott voltam. Stoppal meg gyaloglással a következő négy nap alatt visszajutottam, nem haza, hanem az akkori barátnőm szüleinek a házához. Persze, Kate majd megevett, hol jártam kilenc napig. Ott aludtam, aztán indultam haza. Csak úgy átvágtam a külvárosi telkeken, ahogy szoktam. És útközben rátaláltam Jennyre. Elindult engem keresni. Szinte hihetetlen volt, hogy rátalálok, ott feküdt kinyúlva a gazban. Nagyon öreg volt már.

És mérhetetlenül szomorú képet vágott. Sam, a másik szőke ausztrál fiú, aki Sarge szobájában lakott, unatkozva és türelmetlenül nézett Sarge-ra, mert este két lánnyal volt randevújuk, akiket most szedtek föl, jó lett volna megbeszélni egyet s mást. Mert a helyzet az, hogy el is felejtették, hogy az egyik előző lány mára ígérte, hogy beugrik hozzájuk. Nagy dilemma. A többiek álmosan kevergették a kávéjukat.

A bejárati ajtó mellet csörgött a telefon. Sarge, akinek a legfőbb vonzereje abban állt, hogy semmi különös nem volt benne, épp ezért olyan bizalomgerjesztőnek tűnt, és állandó problémákkal küszködött, hogy párhuzamosan bonyolított kis ügyei nehogy összegubancolódjanak, rohant, hogy felvegye. Aztán kisvártatva megfordult és dühösen felemelte a kagylót.

– Angéla – jelentette be, és látszott, hogy az előbbi szemlélődő hangulata már nyomokban is eltűnt belőle.

Lisa engedelmesen megindult a telefon felé.

Rocio váratlanul felnevetett, mintegy sóhajtás helyett. A spanyol lány a konyhában feltalálható egyetlen széken ült. Zavarbaejtően szép volt. Barna, göndör haja volt és barna szeme, de az arca! Annyira szép volt, hogy a fiúk meg sem próbáltak közeledni hozzá. Rocio éppen nevetett valamin, de ahogy nevetett, a körülötte állók elfelejtették, hogy tulajdonképpen miről is beszélgetnek. Már ha beszélgettek volna. De mind fáradtak voltak, ócska kis munkákból szereztek pénzt, és szórakozni jártak ájulatig. Huzamosan két órákat aludtak, úgyhogy az ájulat határán volt ez a mai véletlen összeröffenés is. Itt nem volt szokás magukról beszélni. Általában két percekre találkoztak a konyhában, meghívták egymást egy kávéra, és amíg az agyonégetett edényben felforrt a víz, igyekeztek nem feldobni, hogy valaki megint lopja a tejet a hűtőből, mert mindenki egységesen meglopta a másikat. A betyárbecsület annyiból állt, hogy csak mértékkel. Vagy utolsó pénzüket összedobták és szereztek egy olcsó bort meg egy szépen megérett francia sajtot és a hideg, mocskos konyhában üldögélve elmajszolták. Rocio, aki így, karikás szemekkel, ha lehet, még szebb volt, senkinek sem címezve beszélt.

– Volt egy rokonunk *-ban. Nagyon öreg volt már, nyolcvanhét éves. Mindig olyan rendes volt. Jüan bácsi a halála előtti éjszakán kiült az egyik ablakba, ami egyébként nem volt szokása, és elkezdett énekelni. Hangosan énekelt, mindenféle szerelmes dalokat. Odament hozzá a felesége és mondta neki, hogy ugyan már, ha mindenáron énekelni akar, jöjjön be az ablakból. Az öreg meg rá se nézett, énekelt tovább. Úgy éjfél felé az asszony elment segítséget kérni a rokonoktól. Hogy ő ugyan nem tudja, mi szállta meg az öreget, de az csak ül az ablakban és énekel. A rokonok el is jöttek, de hiába könyörögtek az öregnek hajnalig. Akkorra már az öreg is megmerevedett az üléstől, le is mászott volna az ablakból, de nem tudott. Megmerevedtek az ízületei. Úgyhogy a rokonok kibontották a falat, és ablakostul kiemelték. Másnap aztán meg is halt. De mindenki azon nevetett, mert valahogy muszáj volt rajta nevetni, hogy az öreg milyen szépen elénekelte a hattyúdalát.

Itták a kávét, aztán a háziúr jutott eszükbe. A gondolat egyáltalán nem volt vidám. Egységesen utálták és féltek tőle. Közben Lisa leverten visszatért. A társaság valamivel élénkebbnek látszott.

– Vehetne egy rendes hűtőt...

– Persze, miért is venne? Nem éri meg neki.

– És egy disznó. Hárman alszunk egy szobában, mégis elkér tőlünk fejenként hatvan fontot – mondta Lisa. – Még szerencse, hogy pénteken fizettem. Hogy ezen a pénteken miből fogok fizetni, nem tudom. Tegnap rúgtak ki.

Ami, mint esemény, nagyon is gyakran megtörtént a ház lakóival. Csöngött a telefon. Angéla szólt vissza, hogy Lisával egyeztessen egy programot.

Nyílt az ajtó. Mindig így szokott jönni. Mindig más időben és vizsla szemekkel. Indiai volt. A háziúr megállt a konyha ajtajában, kihúzta magát. Úgy látta, hogy nem csípte el azokat, akik tartoznak neki. Még az elegáns Joaquin is megrándult, továbbra is támasztotta az ajtófélfát, de ideges feszültségtől mereven. Sarge igyekezett nyugodtan visszanézni rá: Sam egy pillanattal előbb elment ugyan, de ha a háziúrnak eszébe jut ellenőrizni a szobáját, akkor meg fogja látni a hevenyészetten megcsinált másik fekhelyet. Ki akar többet fizetni? Ő nem. Leste, hogy a háziúr mikor kezd beszélgetni valakivel, hogy azalatt a szobájába iszkoljon és eltüntessen minden nyomot. Ami szinte szokásává lett, ha ideges volt, ritkás haját simogatta a fején. A háziúr azonban ezt nem vette észre. Elégedetlen volt ugyan, de úgy találta, hogy mégis talál ezt-azt, valami megrónivalót.

– Elizabeth – kérdezte erősen elnyújtott, kellemetlen akcentussal –, mikor fog fizetni?

Lisa megdöbbent. Felháborodásában és ijedtében szakadt ki belőle a mondat:

– De hát pénteken fizettem erre a hétre!

– Nem, az a múlt hétre volt, amit előre kellett volna fizetni.

– De hát azt meg annak előtte fizettem.

Lisa megriadva nézett körül. Joaquin, aki éppen a háziúr mellett állt, lassan összefonta karjait a mellén; valamennyire újra magabiztosnak látszott. A többi lakó kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Joaquin védelmére kelt Lisának, mert kedvelte és mert osztoztak a háziúr elleni utálatban.

– Ha azt mondta, hogy fizetett, akkor fizetett. És tényleg... majd elfelejtettem, múltkor, ugye, megígérte a hűtőt...

Az összes jelenlévő lakó, Rocio, Lisa, Sarge – aki ugyan egy pillanatra eltűnt a szobájában, de vissza is tért –, mind nagyon elégedett arcot vágott. Sohasem jutott volna eszükbe valamit számon kérni a kényúrként viselkedő háziúrtól. Az felfújta magát, mint egy pulyka.

– Törődj a magad dolgával.

– Igazán? – és Joaquin, aki általában nem szokta elveszteni a nyugalmát, most hirtelen felcsattant. – Persze azt hiszi, hogy ez a nyomortanya olyan jó hely, mi?

A háziúr flegmán Joaquinra pillantott.

– Tőlem el is mehet. Sőt... menjen is el. Akárhányan eljönnének ide lakni. Nekem nem fog maga hiányozni – köpte a szavakat a fogai közül.

– Persze, mert kell nekik a hely. Ez már védekezés volt.

A többiek továbbra is szótlanok maradtak. Kicsit megdöbbentek Joaquin dühétől, ami sokszorosan furcsa volt, valamiképpen köze volt ehhez a mindennél oldottabb délelőtti hangulathoz; furcsa volt az is, hogy egyikükért kockáztatja a saját helyét. Nem mertek egyenesen Joaquinra nézni, ehelyett néha idegesen fölpislantottak. Izgultak érte. Most mind szánalmasan néztek ki. Majdnem gyerekek, valóságos elhagyatottsággal. Ha Joaquin most nem feszíti tovább a húrt, talán annyiban marad a dolog.

Egy kis csönd után a háziúr közömbösen azt mondta:

– Huszonnégy órán belül tűnjön el.

Egy pillanatra a lélegzetüket is visszatartották. Összenéztek. Nem lehet valakit egyszerűen kirakni az utcára. Nem lehet Londonban csak úgy helyet találni. De csönd volt. Egyikük sem szólt egy szót sem. És valahogy ez a csönd mindannyiukra nézve megalázó volt.

Joaquin fiatal arcán látszott, hogy nemcsak azon lepődött meg, hogy az események milyen fordulatot vettek, de azon is, hogy ő milyen szerepet vállalt bennük. De milyen kis semmiség. Tulajdonképpen semmi sem történt – de ez valahogy mégsem volt igaz.

– De hát... – és most bizonytalannak tűnt, ahogy mondta – ilyen sehol nincs... – újabb szünet és egy kis daccal tette hozzá –, adni szokás egy hetet.

Az alacsony háziúr szembefordult Joaquinnal és felnézett rá:

– Huszonnégy óra – ismételte nyugodtan. Aztán Lisához fordult:

– Fizesse ki ezt a hetet, vagy elmegy.

Ezzel sarkon fordult és eltűnt. Egy darabig csöndben álltak a konyhában. Rocio halkan megszólalt:

– Hatra be kell érnem Putney-ba. Készülődnöm kell – és lassan elindult, fel az emeletre.

Lisa bámult ki az ablakon. A hinta meg-meglódult, és Lisa arra gondolt, milyen jó lenne visszapörgetni az időt addig, amikor még kislány volt és nyári éjszakákon hintázott az udvarukban és énekelt a csillagoknak. A konyha most egyenesen fagyosnak tűnt. Sarge is mormogott valamit, és eltűnt a konyhából. Annyi volt érthető, hogy ha lenne pénze, akkor adna Lisának, de hát nincs. Joaquin nyúlánk alakja még mindig mozdulatlan volt, és amikor Lisa felé fordította arcát, amelyen nem volt más érzelem, csak rémület, bátorítólag rámosolygott, aztán fölszaladt az emeletre, és nagy puffanásokkal rakodni kezdett.

Joaquin elment. Megvolt a telefonszáma, egy barátnőjéé, de aztán onnan is eltűnt és nyoma veszett. Sarge egy nap roppant elégedett képpel jött haza. Kérvényezett és megkapott egy sofőri állást Szardínia szigetén. A barátja, Sam, két hónapig Londonban maradt még. Raci nyom nélkül eltűnt. Megígérte, hogy telefonál, és telefonált is, de csak egy ideiglenes szálláson lakott. És amikor valaki pár nappal később érdeklődött utána, már senki nem tudott felvilágosítást adni róla. Lisának nyoma veszett. Rocio visszatért Spanyolországba. Cherry rejtőzködő módjára élt velük, és szó nélkül költözött el, amikor a társaság még együtt volt. Nem is látták, csak két nappal azután, hogy elment, mondta valaki, hogy új lakó jön.

     

Ahogy ment, minduntalan kapkodnia kellett a fejét. Ismerősnek tűnő mozdulatok ragadták meg. Mintha Sarge vetette volna föl a fejét, amikor volt bátorsága hozzá, és a tekintet is ugyanaz: egyidejűleg kedvesen félszeg és elszánt. Rocio telivér nőstény nevetése is hallatszott, és amikor a hang felé fordult, a nevető messze elsodródott. Hátha ő volt? Háta mögötti beszélgetésekben ráismert Joaquin és Lisa hangjára. Megfordult, és szembetalálta magát egy barátságos párocskával, akik érdeklődő pillantással néztek vissza rá és olyan egyforma mozdulattal fordították felé a fejüket, mint két kicsi hód, de egyáltalán nem lepődtek meg azon, hogy egy pillanatra megbámulják őket. A hangok végeláthatatlan tengere minduntalan fölhozott és elnyelt mindent, ami ismerős. Mégsem tudott elmenni innen, foglyul ejtette az érzés, hogy hátha csakugyan rátalál valamelyikükre a Házból. Akkor is, ott a tömegben, amikor már semmi reménye nem volt, lélegzetvisszafojtva figyelt a hangokra és mozdulatokat keresett, amelyeket egyszer már megtapasztalt, és a gesztusok, amelyek felidézték őket, az illúzió pillanataiban azok is neki szóltak. Minden alkalommal csüggedten indult hazafelé, de mégis minden szombaton este eljött ide, és miközben ment a tömegben, várta, hogy hirtelen beleütközzön valakibe azok közül, akikkel eladdig soha meg nem tapasztalt szabadságot élt meg. Ez is, a tömegben sodródás is szabadság volt, iszonyú, mindent felzabáló űr; érezte, hogy emésztődik fel valamiben, amiből szabadulni nem tud, a Bolygó Hollandi iszonyatos, őrült magányában. Aztán látta, hogy ránéznek kutató szemek a tömegben, és azt is, hogy nem őt keresik. Mintha önmaga nézett volna vissza millió arcban, és minden arcon ugyanolyan kifejezés ült a mosoly olcsó maszkja mögött: elborzadva nézett az ezer meg ezer darabra tört tükörbe...

Másnap, vasárnap, fáradtan és reménytelenül elindult a Durnsford Road-i ház felé, mint eddig minden héten. Igaz, a házban senki sem lakott már a régiék közül, de előfordulhat, hogy valamelyikük mégis felbukkan ott. Minden héten egyszer felszállt a metróra a Wimbledon Park felé, fölsétált a főutcán, befordult a hosszú Durnsford Road-ra, és végigsétált rajta. Majdnem a legvégén ott állt a zöld ajtós ház. Kinyitotta a nyikorgó vaskaput és megtette azt az egy-két lépést a bejárati ajtóig. Mielőtt csengetett volna, mindig megállt. Nézte az ajtó festett szálkáit, a kémlelőnyílást, a csengőt, és várt egy percet, hátha a szíve abbahagyja a zakatolást. Végre megnyomta a csengőt.

Ismeretlen fekete lány nyitotta ki az ajtót, és megkérdezte, hogy mit akar. Csak egy kicsit körülnézni a házban, válaszolta. Hallotta saját magát, ahogy idegenül furcsán elváltozott hanggal azt mondja: Itt laktam. És végigment lassan a folyo són, a kopott barna szőnyegen a mocskos konyhába, hogy az Angélák, Sophie-k Joaquinok, Lisák, Sarge-ok nevében az örökre széttört idő egy darabkáját óvatosan visszacsúsztassa a helyére.