Nagy Zoltán képi világáról

...Napokon, heteken keresztül megszámlálhatatlanul sok gondolat, ötlet, eszme és szakmai kifejezés, filozofikus jellegű összefüggések láncolatának sorozata, szóbeli- és írásbeli bekezdése villan fel, áll össze hosszabb-rövidebb mondatokká abban, aki lelkiismeretesen, szinte médiumként transzban, félálomban, megidézve és átélve szándékozik együtt élni, egyformán látni, azonosulni szellemi és fiziológiai értelemben is a kiállító művésszel akkor, ha személyiségét, alkotásait egy összegező jellegű tárlaton kell megidézni, bemutatni a nagyközönség előtt. Olyan ez, mint a műfordítás? Olyan ez, mint mikor egy interpretátor hangszeres művész megszólaltat egy zenei, csupán csak hangjegyekben rögzített zenedarabot...? Nem és nem, és egyáltalában nem!, mert Edgar Allan Poe Hollója angolul éppúgy vers, mint Tóth Árpád veretesen és remekül újjáalkotott magyarításában – vers marad az úgyis, vagy zene marad, sőt, harmonikus idő- és térbeli kiterjedésében megszólaltatva hangként nyilvánul meg Liszt Ferenc írott kottája, ha Kocsis Zoltán rácsap a zongora klaviatúrájára, mikor a himnikus „Magasan repül a daru" elhangzik. A vizuális alkotóművész önmagában már több rétegű műfordítást végez, amikor a látványt vagy a belső látomásokat a három dimenzióból kétdimenziós síkra átalakítja: hiszen önmaga fizikai mozgásának nyoma rögződik az értelem-érzelem-szellem-gondolkodás-lélek egységének világából a látható, tapintható-érzéki transzformáció konkrét, megtárgyiasult véglegességében.

Barátaim! Hölgyeim és Uraim! Amit eddig elmondtam a magam kerülő útjainak és szegényességének körülményeskedő dadogásával, azzal igen erősen azt akartam bizonyítani, szíveskedjenek tudomásul venni, hogy a kiállításmegnyitót is megalkotni kell, mert nem műfordítás az, nem zenei interpretáció, hanem egy, már önmagában is bonyolult és áttételes, többszörösen is innen oda, onnan amoda átköltött, látható művészeti produkciósorozatnak a szó, a mondat, a gondolkodás verbalitására való kötelező átalakítása: olyan dolog, mintha felkérnénk Dohnányi Ernőt, hogy zenésítse meg ezt a kiállítást. Mondom ezért: hallgassák meg Muszorgszkij Egy kiállítás képei című szerzeményét – lépjünk be itt a lépcső tetején a „Kijevi Nagykapun" –, és meditálva szemléljük meg, értelmezzük és éljük át az alkotás folyamatát is, és így jussunk el mély empátiában a befejezett műhöz. Érzik, ugye, hogy ez nonkomformista, vagy lehetetlen dolog? Sokkal inkább érvényes tehát, hogy mennyire nem való ide a szöveg, a mondat, a szó. A szó már akkor erőtlen, mikor ebbe a kiállító-szentélybe belépünk – és a zene ott kezdődik, ahol a szó már kevés.

Nagyszerű, tehetséges, elmélyült és kiváló alkotó ifjú barátom, Nagy Zoltán; öreg költő-barátomnak, Zsélyi Nagy Lajosnak a fia. Az apa-fiú összefüggés már csak azért is elhanyagolható, mert más és más az önkifejezési forma: és Zoltán a belső filozófiát vizualiter oldja ki önmagából. Ismert a mondás: a grafika, a rajz az ún. „GRAND ART" – a festészet és a szobrászat szolgálóleánya, de ez az alapja mindeneknek. Nagy Zoltán két lényeges, elengedhetetlen dolgot közöl az itt kiállított lapokon és festményein keresztül önmagáról, kinyílva, és nem hazug, hanem a pőre meztelenségig őszinte módon: a gátlástalan és mindennek a megoldására képes remek mesterségbeli képzettséget és tudást, valamint a sűrű, és belül, önmagában állandóan nyüzsgő, zsongó tartalmakat és gondolatiságot. Nem anyagszerűen idézgető ábrázolóművész, nem fotográfia-helyettes másoló, hanem lélek-mélyi küzdelmeket, párbajokat és kristályos, a viharsötétségből kivilágító, villámlás-világosságot teremtő alkotó. Ösztöneit féken tartja az iskolázottság vonalvezetése, de kitör az akadémikus kompozíciók szabályrendszerének korlátai közül: kezei, ujjai, csuklója szabadon fut, siklik, meg-megáll, tétovázások ott találhatók, ahol a gondolat formabeli kifejezésére időt kell szakítania – és minden grafikai lapja olyan, hogy bárhol újra folytatható lenne a szélesség és a hosszúság két korlátozó kerete között. De nem kell folytatni: mert kerek egész minden egyes lapja, így folytatója és így beilleszkedett személyisége a legeslegjobb színvonalú, egyébként pedig legalábbis európai, de inkább világviszonylatban is kiemelkedő, kiváló magyar grafikai-grafikusi hagyományoknak. Legkisebb mini-grafikája is monumentális, azt mondhatnám, tűzfalra való, murális alkotás, mert összefogott, lényegre törő, úgy egyszerűsített, hogy csak aranymetszési szabályrendszerben fogalmaz. A néző, a szemlélő számára elmélyülésre kényszerítő, igen-nagyon intellektuális művészet az övé, mely nem nélkülözheti a kiállításlátogató magas szintű műveltségét sem – és ezzel Nagy Zoltán nemhogy lebecsüli, sőt, erősen fel is értékeli műveinek szemlélőit. Határozott igennel állítom: örüljünk az igen fiatal, pályája elején álló szlovákiai magyar művészbarátunk balassagyarmati kiállításának. Ne kívánjunk neki harmóniát, ne kívánjunk kiegyensúlyozott, vegetatív jóllakottságot, de kívánjuk neki az alkotás-kényszerbelső, lelki-szellemi diktatúráját, világának életfogytig tartó tükrözési kényszerűségét, azt, hogy tanulja meg önmagát becsülni, szeretni is, hogy jelmondata lehessen itt és most, József Attila születésének napján és a költészet ünnepén a költő négy sora:

„Én túllépek e mai kocsmán,

Az értelemig és tovább –

Szabad ésszel nem adom ocsmány

Módon a szolga ostobát..."

E sorokkal köszönöm meg tétova, de alázattal és barátsággal fogalmazott kiállításmegnyitómhoz tanúsított kiváló türelmüket – tekintsék meg az alkotásokat. Köszönöm.