Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. március / Töredék variációk egy Darvasi-legendára

Töredék variációk egy Darvasi-legendára

   

Gondoljunk Pilinger Ferenc kuruc hadfira. Kissé nagy, bozontos üstökét lógatva ül egy sátor előtt. Nem jut eszébe semmi. Ugyan micsoda gondolatok járkálnának egy ilyen közkatona homloka mögött, akinek csak véletlenül tudjuk a nevét? Ráadásul Pilinger Ferenc a búbánat katonája.

Kémkedünk a história után. Dátumokba kapaszkodunk, terepszemlét tartunk. Fellapozunk minden krónikát, évkönyvet, memoárt, naplót, levelet, útleírást, jelentéktelennek tűnő papírdarabkát. Hadak vonulnak, uralkodók váltakoznak. Megsejthetünk valamit. Csakhogy a história soha nem az, aminek látszik. Ezért újra kell mondani mindig. A névtelen, néma szemtanúk miatt. Regényt írni, amiben talán több a képzeletjáték (mutatvány?), mint a történelmi hitelesség (az mi?). Az olvasmány tartogasson utazást, kalandot. Nem árt, ha előlép a nevelődő (fő)hős. Szóljon nemzedékek titkos vállalkozásáról. Vérezze át a szenvedés és a szenvedély. Ne hiányozzon belőle a csoda sem. Így aztán könnyen megtörténhet, hogy már írás közben legendává válik. Talán olyan legendává, melynek elolvasása után változik valamennyit a világ. Még az is lehet, hogy beleszületünk egy másik, mélyebb értelmű, gazdagabb és tágasabb létezésbe.

Mi a mutatvány? Valami, ami nem az, aminek látszik. Titokzatos, mert mélyről jön. Megrázó, mert hazugságokat leplez le. Életveszélyes, mert mélabúval jár együtt, amibe bele lehet pusztulni. Örökölhető, ami nagy felelősséggel jár. Felemelő, mert rokona a csodának. Tisztább lesz tőle a világ. Mutatvány lehet a könny is, ha összevérzi arcunkat, vagy ha tükrében meglátjuk halálos ellenségünket. Lehet mutatványoskodni a vulvával, mint Diótörő Irina tette, vagy hússal, Pep Velemir módjára. Absolon Demeter hóbortos erdélyi nagyúr szivárványos, szárnyas ürülékét hagyta hátra a világnak mint mutatványt. Jozef Bezdánnak, a világszép világkémnek a tekintete vált legendává. Darvasi a regénnyel mutatványoskodik. A mutatvány pedig mindenkié.

Gondoljunk Pilinger Ferenc kuruc hadfira. 1686 Szent György havának egyik éjszakáján mi jobban emlékezünk a nevére, mint ő maga. Hiszen újra elővette a kór, ami születésétől fogva gyötri: a búbánat. S mikor végre önmagára talál, el is veszíti azonosságát a gyilkos üldözésben.

A história belenéz Franjo Mendebaba szemének tükrébe, majd darabokra törve hull elénk. Az egyetlen történetet tehát nekünk kell összeraknunk. Ne tévesszenek meg a különböző időszámítások. A szavak barokkos burjánzása ne terelje el a figyelmünket. A tükörcserepek nemcsak kiegészítik, hanem tükrözik is egymást, így sokszorozódik a história a végtelenségig. A könnymutatványosok is egyre többen vannak. Talán mi is azok vagyunk. Nézzünk csak tükörbe!

A földanya szélkiáltó madár hangján rikoltoz, öle minden férfit befogad. Télemakhoszt Iszmailnak hívják; a tatár aga apjának kutyakoponyáját találja meg; a nyelv káromló muzsikája csábította a végzet magyar földjére. Pygmalion egy soproni fafaragóban éled újjá: Arnót Ignác saját képmására néma ördögöt farag annak reményében, hogy ha tűzre veti, a világ romlása is megszűnik. Van egy másik Pygmalion is (játszanak a tükrök) –

Pep Velemir, aki a mézben úszó testrészekből a csodálatos Dellát állítja össze (így persze Lemminkejnen anyjához is hasonlít). A mítosz mutatványa, nem megtévesztés!

Látunk egy szép férfiarcot is. Hófehér haj keretezi, rettenetes idők ráncai szántják. Különös-kék szemében egy apáca arca tükröződik.

Tudjuk, nincs egyetlen válasz arra a kérdésre sem, hogy kik a könnymutatványosok. Talán esendő emberek. Groteszk figurák. Talán ördögök. Talán szentek. Legnagyobb tragédiájuk, hogy mutatványosokká kell lenniük, mert így sosincs megnyugvásuk. Legnagyobb boldogságuk, hogy mutatványosokká kell lenniük, hiszen így sosincs megnyugvásuk. Utaznak fel-alá az idők országútjain egy rozoga szekéren. Egyidejűleg több helyszínen is felbukkannak. Aki üldözőbe veszi őket, mintha önmagát hajszolná. Gyilkolnak és életet mentenek. Sorsokat változtatnak. Teremtőerőt varázsolnak. Kelepcébe csalnak. Így lesz minden egyszerre ismerős, így lesz Pilinger Ferenc vagy Arnót Kamilla a testvérünk, s belekerülünk a históriába mi is. A könnymutatványosok a szívükkel sírnak a szem tükrén keresztül, jeget, lángoló mézet, vért, tükörcserepeket, fekete köveket. Sírásuk egyetlen megszakít(hat)atlan történet. így ők felelnek a csodáért.

Gondoljunk Pilinger Ferenc kuruc hadfira. Mégiscsak különös figura ő, nemcsak a szokatlanul nagy és bozontos feje miatt. Csodával határos módon túléli a váradi ostromot csecsszopó korában. Velencét hamarább bejárja, mint szülőhelyét. Csaknem széltündérré lesz, talán ezért hallja meg nagyon messziről is a szélkiáltó madár (boszorkány?) hangját. Utazik a könnymutatványosok szekerén. Egy hóbortos erdélyi nagyúrtól eltanulja, hogyan kell összecsippenteni a haldoklóból elillanó lelket, hogy aztán incselkedjék, játszódjon vele kedvére. Egy hajnalon titokzatos körülmények között elveszti hímtagját. Érti a világszép világkém tekintetének beszédét. Mégis tudja, hogy nem tanulhat meg a csodákkal együtt élni. Ezért nem üldözheti tovább a kékkönnyes szekér utasait, hiszen a hajszában maga is könnymutatványossá lesz. De bármennyire is testvérünk ő, legyünk óvatosak, mert kicsalhatja párálló lelkünket orrlyukainkon keresztül. Kívülről figyelhetjük aggódva, gyönyörködhetünk is benne. De hogy visszakapjuk-e?

Utazunk a kékkönnyes szekéren. Európa országútjain persze. Tanúi vagyunk Pilinger Ferenc születésének. Látjuk Buda elestét. A megsokszorozódott históriában mindenkor és egyidejűleg nemzetek üldöztetését, a vért, a romlást, a beteljesületlen szerelmeket, a bánatot. Szerencsére a csodát is, hogy életben maradhassunk.