A Grál Nemes Könyve

Le kellene fordítani a francia irodalomból, az első nagy modern próza szövegei közül egy párat, az Arthur király halálát vagy a Merlint... Most ízelítőnek itt egy részlet (az antikvitás utáni) talán első európai prózaregényből: A Grál Nemes Könyve a tökéletes hős (Perceval, itt Perlesvaus néven) keresztény megfogalmazása, nagyjából a dzsihád lelkületével rendelkezik... A regény fordulatai nem is kalandok, hanem az emberi képzelet által a középkorban kigondolható, meg a népi, kelta, antik hagyományokból átvett válogatott és megdöbbentő gyötrelmek és diadalok mentén zajlanak. Sok mai thriller, akció- és horror-történet, film, szerelmes román megirigyelhetné ezt a kanyargós történetet, amely a 12–13. századi Európa lovagi – és papi – képzeletvilágának lenyomata. Három hőse – Gauvain, Lancelot, Perceval – mellett nagy szerepet játszik a király is. A bemutatott részlet a bevezető fejezetből való: a hosszú ideje depresszióban senyvedő Arthur arra készül, hogy végre kilovagoljon...

Sashegyi Gábor

(A király zarándokútra készül Szent Ágoston kápolnájához. A királyné tanácsára egy kísérőt is magával akar vinni: az útja előtti este magához szólít egy fiatal apródot a várteremben.)

A király odahívja magához a legényt. Ez megy, térdre hullik a király színe előtt. Az felemeli őt.

– Cahu – így szólítja –, ma éjszaka itt alszik a teremben, és ügyel, hogy a lovam már pirkadatkor felnyergelve várjon, a fegyvereim is készen, mert abban az órában, amit mondtam, ki fogok lovagolni. Egyedül csak maga lesz a kísérőm.

– Uram – felel az apród –, ahogyan ön kívánja.

Közeledett az este; a király meg a királyné indult is lefeküdni. Mikor a teremben vége volt az evésnek, a lovagok is mind a szállásaikra tértek. A legény ott maradt a várteremben. Levetkőzni nem akart, mert azt gondolta, hogy igen rövid az éjjel, és reggel készen akarta várni a király parancsait.

Lefeküdt hát a legény úgy, amint mondom nektek. Ahogyan elszenderült, első álmában úgy rémlett neki, mintha a király már útnak is indult volna, de nála nélkül. Megijedt erősen a legény, ment a paripájához, rakott rá nyerget, féket, sarkantyút is csatolt, és fölkötötte a kardját; álmában úgy tűnt neki, hogy már útnak is eredt sebesen, ki a várból, Arthur király nyomában. Ahogy ezen a módon nagy darabot lovagolt már, egy rengeteg erdőbe ért, ott eltekintett maga elé végig az ösvényen, és észrevette a király lovának a nyomait – legalábbis úgy vélte; nagy darab ideig ezt a csapást követte, míg csak ki nem jutott az erdőben egy tisztásra, ahol úgy találta, hogy a király leszállhatott a lóról, itt, vagy valahol a közelben, mert a csapás hirtelen eltűnt. Akkor eltekintett jobb kéz felé, és meglátott egy kápolnát a tisztás közepében, nagy temető volt körülötte, tele régi sírkövekkel, úgy látta. Álmában arra gondolt, hogy elmegy a kápolnáig, mert azt képzelte, hogy a király oda mehetett be imádkozni. Arra tartott hát ő is, és leszállt a lováról. Leszállt a nyeregből a legény, megkötötte a lovat, és a kápolnába lépett. Odabent nem talált senkit az égvilágon, csak egyetlen lovagot, aki ott feküdt kiterítve a kápolna közepén, egy hordágyon, le volt takarva gyönyörű selyemlepellel, és négy hosszú gyertya égett körülötte négy arany gyertyatartóban. Csodálta erősen a legény, ugyan miképp hagyhatták ilyen egyedül ezt a testet, mert nem volt ott senki egyéb a szentek képmásán kívül. De még jobban csodálta a királyt, hogy nem találja; mert nem is tudta ő már azt se, merre keresse. Kivette az egyik gyertyát, fogta az arany gyertyatartót, és bedugta a magas csizmaszárába, aztán kijött a kápolnából, fölült a lova hátára, és útnak indult a temetőn át, ki a tisztásról, újra be az erdőbe. Föltette magában, hogy addig meg nem áll, míg a királyt meg nem találja.

Amint így halad az útján, egyszer csak látja ám, hogy vele szembe jön egy fekete, csúf nagy ember, de az bizony gyalogszerrel is akkora volt, mint ő maga lóháton, a kezében pedig egy nagy, hegyes, kétélű kést tartott, már ő úgy látta álmában. Feléje nyargal a legény sebesen, és megszólítja:

– Hé, maga ott, találkozott-e az erdőben Arthur királlyal?

– Nem én – így amaz –, magával viszont most végre találkoztam, aminek tiszta szívemből, nagyon örvendezem, mert rabló gazember módjára jött el a kápolnából, és csak úgy egyszerűen elrabolta az arany gyertyatartót, amit a kápolnában holtan nyugvó lovag tiszteletére állítottak. Akarom hát, hogy adja nekem ide, majd én visszaviszem; ha pedig nem, úgy nyomban kihívom viadalra!

– Hitemre – így a legény –, nem adom én! Inkább viszem, fölajánlom Arthur királynak.

– Hitemre – így amaz –, igen drágán fog érte megfizetni, ha gyorsan ide nem adja.

A legény azzal sarkantyúba kapja a lovát, és el akar nyargalni a másik mellett; de amaz rárohan, és markolatig a jobb oldalába vágja a kését. A legény, aki eközben ott feküdt a cardoel-i várteremben, és mindezt úgy álmodta, fölébredt, és kiáltott hangos szóval:

– Szűz Máriám! Papot! Segítség, segítsetek, máris meghaltam!

Hallotta a király, és meghallotta a királyné, meg az udvarmester a kiáltást. Emezek hamar fölkeltek, és már mondták is a királynak:

– Urunk, immár kilovagolhat, fönt van már a nap is!

Felöltöztetteti magát a király, föladatja a csizmáit. Emez pedig, ahogy csak telik tőle, egyre csak kiáltozik:

– Hozzatok papot, mert meghalok!

Rohan a király, rohan utána nagy égő fáklyákkal az udvarmester meg a királyné. Kérdi a király a legényt, hogy mi lelte, emez pedig elmeséli, amit álmodott.

– Ó, hát csak álom lenne? – így a király.

– Igen, uram, – így emez. – De azért csúnyán megsebesített...! És a bal kezét fölemelve:

– Uram – így mutatja –, ide nézzen! Látja, ugye, a kést tövig az oldalamban? Azután meg a c sizma száránál motoz a kezével, ahová az arany gyertyatartót

rejtette. Előhúzza, mutatja a királynak.

– Uram – így folytatja –, itt az a gyertyatartó, amiért a halálos sebet kaptam, hát most fölajánlom magának.

A király kézbe veszi, nézi nagy csodálkozva, soha nem látott még ilyen szépet. Mutatja a királynénak.

– Uram – szól még a legény –, a kést, azt ki ne húzzák, amíg csak meg nem gyóntam!

A király a saját káplánját hivatja mellé, szépen meggyóntatja a legényt; azután maga a király, saját kezével húzza ki a kést a testéből. A lelke nyomban elszállt. Azután megtarttatta a király a gyászszertartást, fölravataloztatta, igen szépen, majd meg eltemettette. A Fattyú Yvain úr, a legény apja igen búsult a fia halála miatt; Arthur király pedig, Yvain, az atya tanácsára a gyertyatartót a londoni Szent Pál egyházának adatta, mert azt a templomot éppen akkor, nem régen alapították; és úgy akarta a király, hogy e csodálatos kalandról mindenki tudomást szerezzen, és az emberek ott, abban a templomban imádkozzanak az apródnak a lelkéért, aki a gyertyatartó miatt megöletett.