A Kalligram műfordítás-száma

Napjaink irodalomtudományában a műfordítás elméleti kérdései újra központi helyet foglalnak el. Számos fontos értekezés, tanulmánykötet bizonyítja ezt, elég csak a közelmúltban megjelent A fordítás és intertextualitás alakzatai című reprezentatív gyűjteményre gondolnunk. Jeles irodalomelmélészek vitatkoznak a fordítás „antihumanizmusáról", a hűség-problematika újraszituálásáról, ám a gyakorlat kérdéseiről, a műfordító-lét pszichikumáról, hétköznapi és ünnepi dimenzióiról csak az elméleteken átszűrődve esik szó.

Mi a műfordítókat, nem az elméletírókat (de vajon a gyakorlat oldaláról közelítve szétválasztható-e egyáltalán a praktikus oldal az elméleti bázistól, miközben fordítva ez megeshet?) kértük meg egy körlevélben, hogy tárják olvasóink elé műhelyük egy-egy „dokumentumát", válasszanak ki egy kedves részletet, s azt lássák el bevezetővel, vagy akár fordítói vallomásokkal; esetleg szóljanak a fordítás hétköznapjairól is. A témák és műfajok sokaságát az az olykor lazának tetsző kohézió tartja össze, hogy a minden bizonnyal háttérbe szorított fordítók, az alteregók, most egy szám erejéig legalább előléphetnek a számukra eleve elrendelt (?) homályból.

Külön örömünkre szolgál, hogy nálunk mutatkozhat be a fiatal magyar műfordítás egyik legígéretesebb iskolája is, a Palimpszeszt Alapítvány köré tömörülő munkacsoport.

Természetesen, számunkat nem tekinthetjük lezárt egésznek, csak egy további felhívásnak egy párbeszédre, melybe, reméljük, minél többen fognak majd bekapcsolódni.