A kapatos ladik

Hát igen, adódik a kérdés: én, aki oly kevéssé fogadom meg általában a „Járt utat járatlanért el ne hagyj!" kipróbált bölcsességét, aki régi és új klasszikusok mellett gyakorta belgák, svájciak, kortársak, elfeledettek, kiátkozottak és egyéb „hátrányos helyzetű" alkotók átmentésén fáradozom, miért láttam most neki, hogy egy széles körben ismert versnek immár a hatodik magyar változatát létrehozzam? Talán elavultak volna az előzőek? Dehogy, még a legkorábbi, Tóth Árpádé is friss, lendületes, Kardos László, Rónay György és Timár György munkáján szintén kicsorbult az idő vasfoga, Tornai Józsefé pedig épp csak a minap, alig több mint tíz éve készült. Netán új Rimbaud-nyelvet találtam volna fel, forradalmasítva a szakmát? Távol álljon tőlem az efféle hókuszpókusz! Aki elolvassa az alábbi szöveget, meggyőződhet róla, hogy igyekeztem a legjobb hagyományokhoz tartani magamat. Legfeljebb a szókincs tekintetében óvatosan közelítettem mai nyelvállapotainkhoz, a túl körmönfont szerkezeteket próbáltam a mai versrenddel közelebbi rokonságba hozni. Ámde a vers, különösen ha tizenkilencedik századi, bármilyen új távlatokat nyisson is, mégsem használati utasítás vagy újságcikk. Akármilyen tabu-borogatónak látjuk így utólag ezt a tulajdonképpen csak vásott diákot, verse pedáns mestermunka, nagyon is józanul kikalapált mámoros remek. Nem kívántam tehát hamiskás, mutáló intonációt kreálni. Mit akartam akkor ezzel az egésszel? Voltaképpen semmit. Ő, a költemény akart velem valamit, s ezt a jelek szerint meg is tette. Lefordíttatta magát. No, nem misztifikálok tovább: jelentem, nem álltam ellent elég erősen, elsodort engem is a nagy vonzás, megindultam a magam kapatos kis ladikján a nagy, részeg hajó nyomában.

Az órás, ha szétszedi, megolajozza a klasszikus szerkezetet, kiszedegeti, talán ki is cserélgeti megkopott alkatrészeit, óhatatlanul elgondolkodik rajta: mi a titka? Felmerül ez egy olyan megkerülhetetlen, nagy vers esetén is, mint A részeg hajó. Sőt, ez esetben még inkább. Ugyanis ha megpróbáljuk a textust elfogulatlan szemmel nézni, kétféleképp tekinthetünk rá. Egyrészt az abszolút hagyománytisztelet, másrészt a radikális modernizmus nézőpontjából. Ha az előbbi szemüvegen át szemléljük, számos „hibára" bukkanunk. Á parnasszista forma szigora ellenére a szerkesztés (mondjuk, a Baudelaire-éhez képest) kaotikus, gyakran önismétlő. A hullámokat például minden logika vagy fokozatosság nélkül különböző metaforákkal illeti a kékeszöld nyájtól az ultramarin tölcsérekig. Az „ég" szó egyes- vagy többes száma oly gyakran ismétlődik, mégpedig a repetitio minden látható szándékossága nélkül, hogy a tapintatos fordító (nem voltam vele egyedül) olykor kénytelen használható szinonima után nézni, nehogy szó érje a ház elejét, s még valaki a magyar szöveget gondolja fogyatékosnak. A hullák majdnem változatlan koreográfiával, csak kissé módosult szavakkal süllyednek le a mélybe kétszer is (s előbb még egyszer emlegeti őket a költő). A gondolatmenet nem öntörvényűen halad, hanem szeszélyesen kígyózik, a zárlat korántsem mintaszerű. Rimbaud két-három „ziccert" is kihagy, nem fejezi be ott, ahol a vándor a csillagokba, s a talán ébredő Jövőbe tekint, pedig ez látványos (talán túl látványos is) volna, de még csak a hullámsírba vágyó roncs óhajánál sem, az összezsugorodó távlat, a pocsolya-hasonlat kínálkozó, frappáns véghangsúlyáról nem is beszélve. Nem, ő mindezek mellett elhalad, mint valami csatár, aki pompásan kijátszott, többszöri ordító gólhelyzet után csendesen a kapu mellé gurítja a labdát. Mert hát huncut, aki érti, miért pont az a zárszó, hogy „pontonok" (e talányossága miatt is hagytam meg, holott kollégáim eddig más megoldást választottak)! Az említett pontonok szeme pedig alighanem a lámpás, így visszatért egy, a negyedik versszakban már alkalmazott (nem túlságosan eredeti) kép, bár ezt a visszatérést itt semmi nem indokolja. Ugyan miért egy ilyen furán konvencionális látványt kapunk zárlatul, amikor a vers eddig végestelen-végig teli volt pazar, újszerűen ható dolgokkal, mint a tengervíz-almahús, a csillag-főzet vagy az azúr-takony?

Mármost nézzük a modernitás felől ugyanezt. Meg kell állapítanunk, hogy minden várakozással ellentétben nem felforgató, fésületlen, forradalmi művel, hanem egy igen kitűnő költészeti iskola, a Parnasse neoklasszicista szabványai szerint készült alkotással van dolgunk, amely később meg is jelent annak almanach-szerű kiadványában, mára többé-kevésbé feledett más munkák társaságában. Vagyis nem történt meg a korunk kívánalmai szerint beállítandó jelenet, maradi horgerantalok nem vágták földhöz parókáikat, mondván, amíg a szóból értenek ők, satöbbi, satöbbi. Nem, azt mondták: nagyon derék, fiatalember, csak így tovább, hát persze, hogy közöljük. Aminthogy már a szó szerinti iskolában is kitüntették francia irodalom tantárgyból, s figyelemre méltónak találták latin nyelven írt poémáit is. Théodore de Banville, akinek a hiperklasszicista ideál jegyében foglalt verstanát valóságos breviáriumként forgatták a kor költői, levelére rögtön válaszol, bátorítja a fiút. A sémák tehát, a nonkonformizmus sémái is, túlontúl kényelmesek. Nézzük inkább a konkrétumokat! A vers nemhogy nem felforgató, de bizonyos értelemben egyenesen iskolás. Helyenként töményebb az átlag parnasszista költeményeknél, töltelék-elemei is igyekeznek bizarr ízt, színt csempészni a sorokba, de hát, azt hiszem, ez a legkevesebb, amit egy remekműtől elvárhatunk! A rímek, a sorhosszúság mind pontosak, semmi szabálytalanság, lazaság, nem találunk egyetlen asszonáncot. S ebben a kínos ragaszkodásban nincs meg a játszi irónia, amellyel mások (Cros, Corbiere, sőt, a korszak parodistái, humoristái, alkalmi verselői is) ugyanekkor már közröhej tárgyává teszik a túl merev francia verseszményt.

Ennyi mítoszrombolás mára elég is. A szerzőt tőlem igazán nem kell megvédeni. Rimbaud világhíres versén, ha két vállra fektetnénk, kitudni, miben van ereje, kevés fogás kínálkozik. Szabályosnak túl szabálytalan, szabálytalannak túl szabályos ez a Hajó. Vagyis azért ragaszkodunk hozzá talán, mert még benne bujkál minden óvilági nosztalgia, de ott sűrűsödik egy új (mintegy harminc évvel később kezdődő) század minden vágyakozása, félelme is? Lehetséges, de nem bizonyos. Megbízható végeredményt hirdetni nem vagyok hivatott. Titok A részeg hajó mindenestül, akár azok az ételek, melyeknek bizonyos összetevőit nem ismerjük. Előttünk hever minden szava, elvileg hát grammra tudjuk, miről beszélünk, az egész mégis megfejthetetlen. Illetve, ami megfejthető belőle, sokszor nem szívderítő, s rávilágít: a desifrírozási kísérlet teljesen felesleges. Kusza szerkezetében, kedves ómódiságával ez a költemény „tartalmaz" majdnem mindent, amit a kor költészetéről tudnunk kell és lehet. A panoráma az akkori líra palettájáról a végtelenségig árnyalható, mégis, a koramodern vers prototípusa valahogy ekkor született meg. Rimbaud maga is lesz még merészebb, pompásan karikíroz, kirándul a szabad versbe, homályos, sokértelmű versnaplót ír, az alaphang mégis elhangzott már.

Ennyi kényszeredett objektivitás után jöjjön a vallomás. Az 1872-ik évben, egy szeptember végi napon egy kamaszgyerek száll le a Charleville felől érkező vonatról, nyilván nem túl jó állapotú ruhákban, zsebében papírlapokkal. Házi feladatként hozta, gondolta, illik bemutatnia majd valamit, írt hát egy Részeg hajót. Hogy ebből aztán meglássák, mihez mennyit ért. Korábban szökött már el otthonról, ült már börtönben, Párizsban is járt vagy kétszer, de ez az első eset, hogy belépti jegyként hozza a verseit. Hogy mint költő érkezik, hogy költőnek érkezik, ahogy más elszegődik egy műhelybe vagy beáll katonának. És ettől fogva eleget is tesz a költő szakma kívánalmainak, iszik, mint a kefekötő, abszintot, hasist fogyaszt, vitatkozik, hülyéskedik, verekszik, és szétbaltázza az őt fogadó Verlaine házi idilljét. Ez a fura valaki nélkülözhetetlen, de kinőni való gyermekbetegségnek tekinti a költészetet. És nekem a legfontosabb pillanat, amikor még mindennek, s a későbbieknek, fegyverkereskedői pályájának, térd-amputációjának, halálos ágyán történt lehetséges megtérésének az esszenciája is ott érik benne, abban a féktelen fiúban, aki Párizs koszos peronjára lép. Elhozza előre nemcsak az elindulás, de a teljes utazás, s a süllyedés, a megpihenés krónikáját. Képes megfelelni az akadémista tanár uraknak csakúgy, mint az iskolapadban üldögélő, kócosan ébredező szimbolista nemzedékeknek. Mindenkihez van egy jó vagy egy rossz szava.

Íme tehát legmélyebb, legszemélyesebb indítékom. Ami az újrafordítás munkafázisait illeti, azok nem kevés izgalmat, örömet tartogattak nekem. Az előttem heverő, már létező szövegek hézagain kellett átbujkálnom, átöltögetnem. Nemegyszer sikerült kiszabadítanom egy francia jelző, névmás, névszó lappangó, betokozódott értelmét, amelyre az eddigi fordítók nem figyeltek. Máskor csak szinonimákat kerestem, hogy kicsit másképp fogalmazhassak, kevésbé ódonan, itt-ott remélhetőleg plasztikusabban. Félreértés ne essék: nem hiszem, hogy változatom jobb az eddigieknél, bár van annyi előnyöm, hogy elődeim nem láthatták az én munkámat, én pedig már „konzultálhattam" velük. Ha csak egy-egy árnyalatában sikerült átszíneznem, új fénybe állítanom ezt a szinte unásig ismert (de meg nem unható) verset, elértem célomat. Természetesen elhullattam, eltorzítottam sok részletet, máshol (meglehet, szükségtelenül vagy illetéktelenül) harsányabb színeket alkalmaztam. Tettem, amit a fordító tehet, ha már ilyen kemény, de szép szál fába vágta a fejszéjét. Ami itt, most létrejött, nem kíván az előbbi variánsok helyébe férkőzni, kakukkfióka-mód kitaszítani bármelyiket a fészekből. Mindössze annyira vágytam, s hadd legyen ez az elégtételem, hogy az én ladikom is ott ringatózhassék a többieké között, a sodródó roncs oldala mellett.