A műfordító mint mű

Már amelyikünk.

De azért választottam ezt a címet, hogy szembeötlő legyen, meg kavics, amit vízbe lehet ejteni, utána lehet búvárolni.

Műfordítani Nemes Nagy Ágnes és Rónay György jóvoltából már 1957–58 táján kezdhettem volna, de igazából nem tudtam, miről is lenne szó. Kitanultam jól-rosszul Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila iskoláját, Rilkéét és a múlt századi modernekét, meg Aranyt, Adyt, a korai Kálnokyt, Jékelyt, ez volt a forma kötelező gyakorlata. Ügyetlen voltam még sokáig. Ottlik Géza és Ottlik Gyöngyi, aztán Géher István s „európás" társai vittek a próza, később Dylan Thomas, Plath etc. „ösvényeire". Juttattak el Salingerhez. Fordítani muszáj volt. Mint hajózni ama régi korokban.

Ez csak egy-két kavics kompozíciója itt most, nem számolhatok be az „állomásokról", hogyan alakult ez akkor hamarosan úgy, hogy belátható időn belül Musil, Karl Kraus is elérkezett, ős-eposzok (Edda, ázsiaiak), közben „a fél újabb osztrák irodalom", és költők, önálló kis kötetekkel – amerikaiak, ukránok, törökök, németek –, miként valósult meg az a fakó fedelű álom, hogy Kafkát Kardos László professzor szemináriumára fordítottam amatőr-tanuló mód 1960-ban, s az évtized végére már olyan nagy mesterek társaságában lettem tolmácsolója, mint Györffy Miklós, Rónay György (bocsánat a kétszeri említésért). Amikor a Kalligram megkért, tenném közzé és kommentálnám valamely kedves újabb, alkalmasint még kiadatlan fordításomat, boldog voltam, mert valami – lovas szóval élve –Group I, II, III, Listás rangba látszott emelni engem, s ez akkor nagyon rám fért. A közlemény összeállítását látszatra eltahináltam. Érdemben fogós kérdéseim jöttek elő. Például, hogy – bízom benne, Musil TNM-je után nem egyedülinek – a Kalligram Kiadónál Doderert akarnánk megjelentetni, de még nincs rendben minden formai paraméter dolga. Meg nem is akartam előjönni a farbával.

De szerkesztőm hűséges ösztönzésére vállalni mertem ezt a talán túlságosan is előkészített, így elképzelhetően hűvösnek ható ismertetést pár mozzanatról. Holott nekem a műfordítás – manapság főleg prózai művek átültetését értem ezen, így is alakult, így is alakultam –, nekem, lásd Babits, „sose lehet hűvös". Teher is, kincs is. (Nem a honoráriumokra értem. Bár ezt végképp nem a Kalligrammal összefüggésben kellene említenem. Szép itteni kapcsolatom bővüljön emez írással.)

Fitzgerald egyre aktuálisabb mostanság megint. (Megviselt idegek e régióban. Csak a sikertörténet nem rímel a mi állapotaink zömére, pályáinkra ma már.) Fitzgeraldra Ottlik tanított meg. Chandlerre, majd Salingerre, és mert a „Próza" írója telibe művelt ember volt, a fiatalabbakkal pedig atyai nevelő-barátként bánt, adott rá, el ne ússzam a pályáról a medence egyik sarka felé sem, így változatos étrendre szoktatott a próza világában. Megjegyzem, nála különb Rilkeértőt sem sokat láttam, ha Nemes Nagy Ágnest leszámítjuk. A műfordításnak, hogy ilyen fás karalábés lapossággal mondjam, hamar rabja lettem, munkamániás. Volt mit fordítani. Talán fölöslegesnek mondható dolgokat is ömlesztve adogattak ki annakidején, ám a lényeg a mennyiségben villogó, tündöklő minőség esélye volt. Nincs arányban a mai televíziós kommersz dömpingje azzal a sok szépséggel, amit akár csacska kurgéz, voszták, prabezin poéták adtak hagyományos verseikkel, népi vagy archaikusan arisztokratikus lendületükkel. Visszasírom őket, bár ama „rendszert" egyetlen pillanatra sem.

A műfordítás, mint kiderült – ma tudom ezt végképp! –, létmentő, sőt, életmentő volt a számomra. Finoman szólva is eléggé erős, de nem társadalmian társas alkatom önemésztővé vált volna (válhat), ha nincs a sok elvégzendő feladat.

Természetes, hogy egyik legkedvesebb, mélyen szeretett madaram betegeskedésekor és halálakor inadekvát dolog volt egy Hitler elleni merényletről fordítani könyvet. És elkeseredetten sirattam „sorsomat" – 1980-ban! –, és fogadkoztam, nem fordítok több prózát. Megalázó! Talán volt valami alapja önbizalmamnak. (Anyagilag. Ma már nem lenne.)

Meglepetésül anyagiakról is fogok beszélni itt mindjárt.

1968-ban, harmincévesen láthattam meg első kötetemet. Akkor jelent meg az eredetileg „Egyetlen" című, de ebbéli zen-mivoltában meg nem tűrt ügyem, a „Töredék Hamletnek". 1968 levonulván (talán nem jó hasonlat, ha egy cseh írót hoznék fel politika-távolságomra; nem politika-távoli voltam én, hanem mindkét, mindhárom félhez képest „más"; ez ma evidens, ma pluralizmus van, bár a siker nem pluralista alapokról indul), tehát tőlem függetlenül elmúlván valami áramlat, suhamlat, következő könyvem bő 4 év múlva jelent meg (eltiltás stb.). Műfordítóként olyan rendesen kerestem, hogy mindent megengedhettem magamnak, ami csak szerény fantáziámba fért. (Lakás etc.) Jó, ma már gazdagabb a fantázia, és nyilván nem fért volna tehetésembe az összes mai technikai eszköz, szuperszámítógéptől a fél-luxusautóig, utazásokig. De ahogy a Rákosi-korszakban, a kezdet utáni Kádár-korban is rendes megélhetést biztosított a műfordítás sok írónak.

Itt nem szabad „felkapni a vizet". Nagyon sokan „irányultak" már akkor a németországi kalács felé, sokan „szervezkedtek", na ja, éltek oly társas életet, melyből messze több üdv és haszon származott (arányítva már akkor is), mint a műfordítás helyből-magas-, helyből-távolugrásából etc. De én szerettem a két-pénz-hány-pénz elvét, s így lettem 1990-től a legkishivatalnokibb angliai lóversenyező is, de erre szintén rátérek. (Nem a lovakra. E fordulatra.)

Mint fordító mértem életem. Hogy hol tartok. Holott korántsem trófeákat gyűjtöttem. A Liget Kiadó, Kovács Ákos és Gergely Ferenc szerkesztésében megjelent kötete összefoglalja nagyjából, mit fordítottam stb. Ezzel jó is szembenézni, nem is. Korántsem röstellem magam „bizonyos baromsága" munkákért így. Na, hát akkor, ha már így beszélgetünk (egyoldalúan), elmondom: először a tömérdek könyvkiadó megjelenésekor (1988+1989?) éreztem, munka nélkül maradhatok. Mennyire okosan vigyáztam életem létalapjaira: is-is. Krúdyhoz képest kishivatalnok voltam (Kellér Andor csudás Krúdy-meghatározása szerint), egy taktikus francia kispolgárhoz képest bohém. De itt arról volt szó, hogy az életem idő-gerince. Fordítás pedig kell, amíg csak élek. (Ma már alig egy-két tematikusan új könyvet akarok írni életemben; nem izgatja hiúságomat se e tám, igen, e támfal vagy -szövet, rengeteg az, ami esetleg kötetté gyűjthető, vannak kiadatlan munkáim etc. De a fordítás – más. Az jobb, mint a „sajátozás". Sajátozás, furcsa szó, mégis így mondom. Persze, bármennyire fanyarul olvassa is az ember aztán a mások – kik? párak – által az ember számára tudhatóan elfogadhatónak talált, megkedvelt stb. dolgait, azért csak úgy a rendje, hogy küldeni tudjak évente 3-szor valami emlékezetesebbet egy hetilapnak (verset), egy havilapnak (verset), és írjak dolgozatokat, melyek megpróbálnak egy életművet, egy állandó alakulást nem goethei fölénnyel, nem is hölderlini törtséggel megmutatni, sőt, megvalósítani. (Az írás által lesz az. Azért kell az írásainkon túllépnünk is. De ez máshová vezet.)

Éreztem hát a nyolcvanasok legvégén, baj lehet, hát tennem kellett valamit. Szerencse kérdése is, mi sikerül ilyenkor. Egy jó barátomnak szólva jó tündért szólítottam, jó szálat rántottam meg, megfelelő halat mentettem. Belekerültem legalább 5-6 évre a bestsellerfordítás világába, miközben olyan művekről sem csúsztam le, mint Doderertől A Strudlhof-lépcső... csak hát ennek fizetsége végül éhbér alattinak bizonyult. Mindegy, ám tegyünk pontosabbá itt valamit. 1989-től máig sokkal több saját könyvem, füzetem, katalógusom jelent meg, mint 1968–1989 között. Anyagilag a mérleg tragikusan elbillen, persze. Ám a műfordításról elregélhető sirámoknál kell maradnunk.

Egy-két dolog még, és meglesznek a „műfordító-mint-mű" legfontosabb rostjai e laza szövedékben. Vissza a 90-esek legkezdetére. Vegyünk pár magyarországi árat. Gyógyszer, újság, közszolgáltatások. 4.700–10.000 %-os emelkedések. Műfordítóként 50 %-kal sem emelkedett az 1990-hez számított ívhonoráriumaim átlaga! Egyáltalán, hogyan élek, ha a háztartási pénzt azóta is hóról hóra megkeresem? Úgy élünk, hogy egy jómódú család a fiacskája teniszoktatására alkalmasint 5-ször annyit fordít, mint amiből mi ketten a feleségemmel ellétezünk. Ezek mind műfordítói kérdések. 1990–95 közt, ha egy laza kézzel lefordíthatott – kihagyni is lehetett, sőt, kérték! átírni 20 % erejéig, ez, úgy tudom, nemzetközi engedelem – bestseller műért megkaptam a fele összeget előlegnek, abból hazaadtam a hátépét (háztartási), eltettem valamit a magam költségére (besegítés a hátépébe, cigaretta, ital, madáreleség – hozzáteszem: a könyv- és lemezvásárlásról, a taxizásról leszoktam, hat-hét éve ily bűnökbe nem estem, efféle örömöknek nem áldoztam), mondom, hazaadtam és eltettem bizonyos összeget, venni tudtam minden sallangjával együtt egy olcsó angliai, írországi etc. repülőjegyet, és még félre is tudtam tenni annyit, amennyi a hátépé. Ma? Megkapok egy ilyen összeget, netán az egész könyvért ennyit, ami 50 %-os jövedelemhanyatlást jelent, s közben 4–10.000 %-kal mentek fel az árak

(a műfordítás egyik fele: a megélhetés kérdése, nem?), megkapok egy összeget, és messze nem elég a havi hátépére. De ahogy hallom, társaim – velem együtt – a „sajátozásért" is a koldusminimum alatt kapnak (kapunk).

Mármost így volt jó és szolid megoldás, hogy 1998 nyaráig volt végig műfordítói munkám. Rangos, kevésbé rangos. Három-négy társam egyszerűen lelegelte, lekaszálta a német terepet. Engem meg se igen kértek semmi ilyesmire. (A „ló" itt jött be: hogy rajta tarthassam kezem a történések ütőerén. Semmi szenvedély, ma már végképp nem. Az evidenciatörténés kísérleti terepe, írói munka – a „ló" –, egyfajta médiumság, engem mélyen felháborít, hogyan jövök hozzá, hogy örökké és mindenütt, mindenben strapáljam magam!)

Az 1998-as válságot csodás mód kihevertem, külön igyekezetem nélkül megindult a munka-özön (öcske), most cseng le ez, de remélem, tudom már, hogyan kell cselekednem. Tehát: ha nincs más, Doderertől a Die Damonen-t kell fordítanom, az másfél év, aztán majd csak lesz sorsa.

Valamivel meg kell mentenem magam. Nem bírom ki állandó tevékenység nélkül.

Elhagyott az utazás evidenciája. Bécsen túl és kívül már sehová sem megyek. Idehaza is a leghamarább szeretem befejezni „világbéli napomat", az egész időt itthon töltöm, még ha ez alkalmasint fölös kilók  felszedését jelenti is. Képtelen vagyok találkozókat megbeszélni stb. A műfordítás maradt az a – Nemes Nagy Ágnes szavával élve – „lovak és angyalok", akik talán nem hagynak el, ami talán nem hagy el.

Dodererrel a kiváló Kajtár Mária bízott meg még kései „európás" korában. Mivel a Kalligram adta ki Musilomat másodján, természetes, hogy Doderer „Akárki gyilkossága" című művének megjelentetése dolgában is a Kalligrammal ügyködünk, ez szívből van. Ha valakit érdekel netán a vérgyakorlati eddigieket követően egy egészen más terrénum, például hogy mit érez a műfordító a fordított művel kapcsolatosan (és itt nem lerágott csontokat akarok előkaparni, Kafkát, Rilkét hagyjuk), Doderer két könyvén szemléltethetek egyet s mást. Hosszú pálcával dolgozom, nagy táblán mutogatok.

Nem hagyhatom egészen azt a szempontot, hogy „nekünk" és a mű „őshonosainak" mit jelent egy-egy munka, mely rétegeit (és hogyan) érzékeljük, s ezt főként olyasmik szemléltetik, ahogyan az őshoni tanulmány- és monográfiaírók feldolgozzák a tárgyat; a „mi" nézetünk más lehet.

Doderer „Strudlhof"-ja az én számomra például nagyján ugyanazt adja, amit az ausztriai-német tanulmányíróknak. Lutz-W. Wolff a rororo sorozatában megjelent Doderer-életrajzában (1996) a Strudlhof-regényt igen éleslátóan nevezi annyiban is újítónak, hogy a könyv – igaz! – sok látószögű. Nem egyetlen szempontból íródik, nem egyetlen „hős" vagy „alkotói szemlélet" nézetéből ábrázolódik az eseménysor. Melzer, egyfajta tulajdonságok nélküli ember, keresztnév nélküli, jóakaratúan sodródó figura – valamelyest mégis a könyv szellemiségének előhívója, a szövet vízjele. Elég ehhez a nevezetes éji lépcső-látogatást idéznünk. De bármily sokat bíz is erre az alakjára Doderer, talán legfontosabb közlendője könyvével a Wolff által kiemelt többközpontúság. Ennek bánatát érezzük nyomasztónak a leheletfinom ábrázolások során át, az élet örök jóvátehetetlenségét szenvedjük meg, s a  

bevezető vers – kőbe vésve egyébként a bécsi Strudlhofstiege oldalán, évente sokszor látom, szememmel megsimogatom, amiképpen száraz időkben a vízköpő hal pofáját, szemét megvizezem tenyeremmel – méltán szól a fájdalom középponti helyzetéről. Ám Doderer nem érzelgős lírikus. Ezért balzaci csoda (a kettősségé) az ő látás- és ábrázolásmódja. Csupa végtelen finomság, miközben a nyers erő óhatatlan érvényesülése a dodereri „élet"! A viszontagságai után 1951-ben ezzel (nem fiatal fejjel) révbe érő – és „visszatérő" – Doderer 1938-as regénye, melyen most dolgozunk a Kalligrammal, egy középpontú „fejlődésregény", de az ábrázolás olyan „felgöngyölő pontossága" tünteti ki, az érzékenység oly környezetábrázoló, a környezeten át létünk megtestesüléseit városokon, napszakokon, szobaenteriőrökön példázva megint oly elmúlásközpontú árnyalatossága, hogy ennek árnyékában a mégoly frappáns „bűnügyi cselekmény" is csak másodlagos élménye lesz az igényes olvasónak; s magam Wolffnál sokkal jelentősebbre taksálom a főalak megváltozását a könyv végén – elemei evidenciás kiszabadulását a (nagy)polgári lét kereteiből. Több szempontból is szerencsémnek tekintem, hogy ezzel a könyvvel sok éven át „együtt élhettem".

Hanem hát hiszen épp ez az! A műfordítás az életemmé vált, miközben sem a szakma tudósa nem lettem, sem professzionális irodalomtörténész. Mégis, a szálak szövődése oly mintázatokat eredményez, melyeket az író –vagy a „szellemi ember" – már maga számára sem nélkülözhetne. Oda-vissza utalások... ahogy például a Strudlhof-verset Arany János ihletése, tanulságai nélkül még ennyire sem sikerülhetett volna lefordítanom... madaraim emléke az éji faodú-jelenetben és a hozzá közei-kötődő elmélkedésben: mind-mind a személyesség elkerülhetetlene. Természetes, hogy más szerzőknél is alapvetőek a tanulságok a fordítónak, ha ráhangolódással dolgozik. Élete dolgaira felelgetnek oly elemek, mint Kafkánál az idős rokon példázata, aki, meséli a fiatalember, már hihetetlennek tartja, hogy akár egy szerencsésen lezajló élet ideje alatt is át lehetne lovagolni a szomszéd faluba, szintén szerencsés lovaglási körülmények között. Így szűntek meg számomra dolgok – utazás, érintkezés, színpadi szereplés –, így és nem csökevényesedés, elöregedés révén. A fordító gyakran „külhonból szerzi" visszaigazoló értesüléseit. Vagy Rilkétől az a kis verstöredék, mely szerint „ők" – virulni akarnak (érvényesülni stb.), s virulni szép, de: „mi inkább érlelődnénk, és ez homályt jelent és fáradalmat". Ezek önmegalakító mozzanatok a fordító életében, s aligha erőltetődik össze egymáshoz nem tartozó két fél; inkább az evidenciák szerencsés találkozásairól lehet beszélni.

Ezek mellett el kell hogy törpüljön a kínos fordulatok sorozata, mint a fordító ócsárlása jobbra érdemes kritikai rovatokban akár... mint az udvariatlanságoké, ahogy megkérdezetlen mellőzik „honi témáiban"... sorolhatnám. Ellensúly a sok csodás véletlen ajándéka, vagy ama lelki épség megőrződése, mellyel a fordító ma is, továbbra is tud (még) küzdeni.

Hannover példája, hiába hangzik furcsán, megismertetett magammal. A világkiállításra Schwitters Anna Blume-versének fordítását kérték a résztvevő minden ország egy-egy poétájától, tolmácsolójától. Addig rendben is lett volna, hogy egy növény felkötözésekor véletlenül lerántottam a Schwitters-kötetet (azaz egy expresszionizmus-enciklopédiát), s benne volt fordításomban a vers... és másnap, harmadnap futott be a levél. Addig is közepes érdekességű a dolog, hogy a további pályázatra (nem akartam részt venni, nem nagyon akartam utazni), díja világkiállítási részvétel volt, magyar nyelvű paródiát kellett volna küldenem (rávettek, küldtem végül!) az Anna Bluméra, és fordítását valami világnyelven, például németül. Megnyertem az egyik utazási díjat, nem mentem el Hannoverbe (jártam már ott). Az Anna Blume-fogalmat hölgyből kancába tettem át, és a hannoveri lópálya és hannoveri helyi jellegzetességek „felhasználásával" tréfálkoztam jó szívvel. („Alte Bulte".) De a lényeg ez: mint a megjelent és megkapott könyvből látom (benne paródiám németül, egy óra leforgása alatt írtam, és mellette, ahogy magyarra lefordítottam, egy álló nap alatt csak!), az elenyésző kevesek közt vagyok, akik németül maguk adták a variánst (a legeslegtöbbekét ott fordította németre a kötet egyik költő-szerkesztője), és azok egyike vagyok, akik halálosan komolyan vették a terjedelmi igényt: 1 flekk. Azt hiszem, ha figurámat a műfordítás is alakította, erős érdemben mai mércékkel mérve már nemzetközileg meg nem jutalmazott, mellőzött, rosszul kezelt alak maradtam; többet adtam – bármily ízetlennek tűnik is fel ez –, mint amit... nemcsak hogy kaptam, de amit most már egyáltalán várok. Ezért örömem a Kalligram kitüntető hívása.

Pár dolog gyakorlatilag rendes lebonyolódásán kívül a műfordító azt mondja, Beckett Krappjével szólva, de rezolút: a műfordítást mindig kívánom, de a globálisabb irodalmi életnek, melybe ez is sodort (saját szerény tevékenykedésem mellett), semmiféle részeit, semmiféle ismeretségeit nem kívánom vissza többé. Vagy Graham Greene-nel: hagyj, Uram, annyi minden után, amit adtál és elvettél, örökre békén.

S függelékként a két kis Doderer-részlet. Valószínűleg „ők" hangoltak ily melankolikusra. Vállalva.

*

Részlet A Strudlhof-lépcsőből:

„Újhold volt még. 19-e óta. Az utca szakadékából fölemelt tekintet az eget elébb sötétnek látja, s csak második pillantásra: hogy tiszta és csillagos. Melzer távolodott a Miserowsky-féle ikrek kapujától, mely E. P. mögött becsukódott. A lépcsőházban felkattintott villany világossága kiszűrődött a magas íven. Az őrnagy átlósan átvágott a Porzellangassén, de nem a lakása felé tartott. Bekanyarodott a Fürstengasséba, elhaladt a súlyos, zárt barokk kapuzat előtt, és nemsokára ott állt a lépcső alsó végénél.

És hallotta a kút placskolását fentről, a pihenőről, mely felé a lépcsőfokok piruetteztek. A rámpák fényben terültek el. Telihold vagy újhold van, ez nem jelentett lényeges különbséget, az égitest, ha feljött, inkább nézhette, ami itt történik, mintsem hogy megvilágíthatta volna, mert fent is, lent is a karcsú, rácsozatos lábakon álló kandeláberek tették ezt helyette, a rámpafordulókban is állt egy-egy, leveles növények fonadékában, mely így zölden átvilágítódott.

Lassan ment Melzer fölfelé, mintegy belemerülve sorban a rétegekbe, akár ha a fenékről szállna fel, s nem az idő mélyébe bukna alá. Számára a múlt odafent volt, mint világosság, habzás, melyből az elmúlt napok napsütése volt visszanyerhető, nem a homály és a sötétség. Épp az utóbbiból akart ő kiemelkedni, »a felszín édes legét ízlelendő«, mint Gütersloh írja. Csak a legfelső rámpán állt meg, lent ugyanis egy pár csókolózott, s mellettük Melzer gyorsan elsuhant. Különben mindenütt üresség honolt. Éji lépcsőlátogatása nem olyasmi volt, mint amikor lefekvés előtt szívesen járunk még egyet; és fájdalmasan vágyó emlékezés sem, vagy ilyesmi. Hanem csak rákérdezés. Annak a valaminek az utolsó, betemetett maradványa űzte, ami egykor a hívő, pogány zarándokokat Delphibe vitte. Ide, a genius locihoz. S az hallgatott: ezúttal. Fejecskéjét lehajtva aludt a Strudlhof-lépcső driádja, mélyen egy fatörzs gyűrűiben, vagy másutt."

*

Különös, ugye, hogy ez a sosem érzelgő szerző milyen leheletnyi, alig-habfodrú eszközökkel mutat be emberi töprengést, válsághelyzetet, ám nem váltja meg alakjait, a maguk odavetettségében bolyonganak vagy araszolnak ők, fáradságot a regényíró a vállukról le nem vesz – jussanak el oda maguk, ameddig eljuthatnak... Doderer számtalanszor említi mulatságosan, hogy – „gondolkodott" ez vagy az az alak? ugyan, ha az gondolkodásnak nevezhető... de nem sérti meg a figurákat az ő szívükben, összejátszik velük, de csak ennyire: én is az igazságkeresés rabja vagyok, pillanatnyilag itt tartok. Emez igazságra történne rákérdezés a lépcsőn: mi legyen, hogyan éljek? faggatná a hely szellemét – egy általa itt meg sem ismert, csak hallomásból tudott leányalak emlékét? valóban a természet lelkét? –, s nem kap választ, hogyan is kaphatna. De már az nagy dolog, hogy eljött ide. Ki tudja, az én Strudlhof-járásaim mit jelentenek a maguk csekély mivoltában?

*

S akkor a könyv éléről a vers:

A bécsi Strudlhof-lépcsőre

Takarója-hulltán leveleknek

öreg lépcsőfokok őszt lehelnek:

visszajár, mi járt rajtuk időtlen.

Hold fényén kik egymást itt erősen

fogták, jön súlyos láb s könnyű társa,

áll középen mohosán a váza,

háborúk közt, míg évek peregnek.

Eltűnt bánatunkra annyi minden,

és a Szép mintha csak futna innen.

Ott gyakran el sem olvasom eredeti szépségében, itt, még a magam gyarló fordításától is megborzongok, azon át is attól, amit ez a vers „mond". Megpaskolom a hal pofáját, a vízköpőt...

*

De talán ez mind csak küzdés még, akaratlan és óhatatlan, a fordítóé, vagyis „valakié", aki történetesen úgynevezett műfordító; valakié, aki ma sem tudná másképp kérni sorsát, nagy szó, ezt a küzdelmet hát épp, az anyag, az ő anyagának rostozódását – ami lefordíthatatlan már, mozaikrészekként adogatható „át" (meg át), és milyen idők teltek? Doderer „Mord"-ja (Akárki gyilkossága) és a „Strudli" közt 13 év. Közben egy világháború, egy háború előtti és egy háború utáni Ausztria. Nálam 30 év telt azóta, hogy csak a műfordítást választottam megélhetésem eszközéül, időm teléséül (az írás, bármi elánnal míveltessék is, nem módszeres tevékenység). Negyven éve, hogy első megjelent versemet írtam. Hagyjuk ezt mind. De amióta a könyvkiadás (jóból-e, rosszból-e, hagyjuk ezt is) kibillent, amióta olyan, sőt, egyre olyanabb (tisztelet a – kívánjuk, legyenek maradandóak! – kivételeknek, vannak!), több mint 12. Majdnem annyi, mint... az előbb mondtuk. Összehasonlíthatóak-e az idők mélyei? Ottlik, leglelkesebb s -felelősebb fordításra ösztönzőm, a 60-as évek legeslegelején találkozott Bécsben Dodererrel. Azt nem csodálom (ám ez hosszabb tanulmányt igényelne), hogy lelkesedett érte! Véletlen-e, hogy a Strudlhof-lépcső környékén lakom, ritkásan, Bécsben? S véletlen-e, hogy globálisabb és internacionálisabb „fényt" nem harcolhattam ki magamnak, ha egyszer Füst Milán szavát vélem érvényesnek: a munka szürke poklából (jó, ha túlzás is, de) hová emelkedne ki az ilyen ember aztán? A fénybe? Milyen fénybe. Semmilyen fénybe.