A részeg hajó
Lackfi János fordítása
Közönyös Folyamok sodortak, vittek egyre,
A vontatók keze, éreztem, elereszt:
Mind festett cölöpök fájára felszegezve,
Lármás rézbőrűek vak céltáblája lesz.
Cseppet sem érdekelt sorsuk, az sem, ha bennem
Angol gyapjú, flamand búza bár a teher.
Elhalt a vontatók zsivaja, vittek engem
Nagy Folyamok, amint akartam, messze, el.
Más tél jött, és miként agya kábult kölyöknek,
Rohantam, vertek ám az eszelős habok.
Kavargóbb zűrzavar habjai nem görögtek
Arra sosem, s a sok Félsziget is futott.
Ébredtem tengeren tízszer, vihar megáldott.
Táncoltam, csepp dugó, a tajték tetején!
Pedig, mondják, a mély hullát hömpölyget ám ott...
Száz bamba lámpa-szem nézett, mit bántam én!
Kásás, lágy alma-hús gyermekszájba ha csorran,
Fenyő-testembe úgy folyt a víz zöldesen,
Kékes borfoltokat, s hányást lemosva onnan
Kormányt s horgonyt bizony szétdobált szertelen.
Ázom azóta is, a Tenger Verse fürdet,
Csillagok főzete, tejszín lé, zöld azúrt
Nyeldelek, hol komoly, halvány arccal lesüllyed
Egy-egy átszellemült, imbolygó vízbefúlt.
Kék önkívületet, langy ringást perc alatt már
Átszínez itt a nap vöröslőn, hevesen,
S maróbban, mint a szesz, harsányabban a dalnál
Erjed fanyar, piros foltban a szerelem!
Láttam eget, amint villámok hasogatják,
Zúgót, áramlatot, örvényt, estet, csodás,
Verdeső, izgatott Hajnal galambcsapatját,
Láttam, ami a más szemében látomás!
Láttam vérfoltosan rémes napot lebukni,
Néhány pászmát lövellt, alvadt-szederjeset,
S mint túl antik darab megannyi hőse, gyúlt ki
Távol száz rongy-lebeny: görgő hullámsereg!
Álmodtam zöldes éjt, benne havat, vakítson,
Tenger tekintetén csók lebbent felfele,
Ébredtek pezsdülő erők, keringve titkon,
Sárga-kék hajnalom foszfor dalolta be!
Teljes hónapokig követtem a haboknak
Sziklákat öklelő, megkergült nyájait,
S nem hittem, Máriák fénylő lába taposhat
A kehes Óceán nyers pofájába itt!
Jártam, lásd, Floridák döbbenetes határán,
Hol mint virág virul az emberbőr-ruhát
Öltött párduc szeme, hol pányva a szivárvány
Türkiz csordák nyakán, s csak tengert lát, ki lát!
Láttam sást lengeni, és fortyogni a lápot,
Hol hálóban rohadt rusnya Leviathán!
Szélcsendet, melyben a vízoszlop szertemállott,
Zubogni szemhatárt mély örvényeknek falán!
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyház-habot, egeknek
Zsarátját, dúlt öböl aljas zátonyait,
Hol fák göcsörtjein fenn bűzölögve lengnek
Nagy kígyók, s bőrükön féreg lakmározik!
Mutattam volna lenn, kék mélyben gyermekeknek
Csilló aranyhalat, daloló halakat.
– Sodrás cirógatott, tajték virága pergett,
Mondhatatlan szelek röptettek, szárnyasak.
A tenger, sarkkörök, égövek vértanúja
Engem szelíd, gyötört sírással görgetett,
Dobált sárga-bibés árnyvirágot megújra:
S én hagytam, mint a nő, ki térden áll, remeg...
Ricsajozó, higany-szemű, fostos sirályok
Rázkódtak testemen, mint egy félszigeten,
Siklottam, s foszladó láncaim közt kitátott
Szájú hullák hada süllyedt aludni lenn!
Én meg torkolatok hajába gabalyodtam,
Orkán fel-feldobott légbe, hol nincs madár,
Nem vontat partra így, vízzel leitatottan
Hanza-teherhajó, sem harci flotta már.
Gőzölgök szabadon, a terhem lila pára,
Az ég vörös falát áttörtem győztesen,
Hol mint ritka dzsemek jó költők asztalára,
Csüng azúr-takony és sok hámló nap-lebeny.
Deszkaszál-testemen vibrált sok kósza csillám,
Szálltam, kíséretem csikóhal-seregek,
S Július az eget doronggal széthasítván
Izzó tölcsérbe hullt az azúr-görgeteg.
Hideg rázott, hiszen ötven mérfölddel arrébb
Maelström és Behemót bömbölt, párosodott.
Csavarogtam, körül nem rezzent az arany-kék:
Európa, szánom én avítt pártázatod!
Láttam tejutakat, csillagtenger szigetjét:
Vándor előtt kitárt, tébolyult menny-határ.
– Tán ott fenn szenderegsz, az éji végtelenség
Mélyén, új Hatalom, ezer aranymadár?
Bizony, sírtam sokat! A hajnal fájva lüktet,
Húsomba vág a Hold, fogvásító a Nap:
Betölt fanyar gyönyör, testem zsibbadva püffed!
Szakadjon a palánk! Temessen áradat!
Európából csak egy apró pocsolya vonz már,
Nyálkás vize sötét: balzsamos estelen
Búbánatos fiú guggol ott, s kis hajó száll
Tengerre pilleként, inog törékenyen.
Lanyha hullámraj, ó, te áztattál sokáig,
Gyapothajók elől utat nem foglalok,
Sem felfuvalkodott tüzek, zászlók csapóit,
S nem látnak úszni már szörny-szemű pontonok!