Adalék a becketti csend genealógiájához

„Olvasóm élménye a mondatok között születik meg, a csendben, a szünetektől, nem a közlemény szavaitól (...) ez az élmény egy leírhatatlan utazás fenyegetése, csodája és emléke lesz."

Samuel Beckett: Dream of Fair to middling Women

„...a szánalmas, nevetséges zajokon túl néha hallatszik a világegyetem örök csendje."

Samuel Beckett: Molloy

Samuel Beckett 1932 tavaszán, huszonhat évesen írta a DREAM OF FAIR to middling WOMEN (kb. meglehetősen JÓ NŐKRŐL ÁLMODOM – a könyv eredeti kézirata hozza ilyen tipográfiával a címet; továbbiakban Dream) című első regényét, Párizsban a rue Vaugirard-on, a Trianonhoz címzett olcsó kis hotelben. Beckett e mintegy kétszáz oldalra rúgó kötetet több mint hatvan évig nem adta ki, először csak halála után három évvel jelent meg inautorizálatlanul és egy évvel később – ezúttal már a jogörökösök kénytelen-kelletlen beleegyezésével-törvényesen.

A nyolcvanas évek közepén, amikor a Dream kiadása először került komolyan szóba, Beckett azt mondta Eoin O'Briennek, barátjának, a könyv későbbi ír kiadójának, hogy „ez az a bőrönd, amelybe vad gondolataimat zsúfoltam valaha."

A harmincas évek elején Beckettet még csak szűk egyetemi körökben és Joyce baráti körében ismerték íróként. 1930-ban Párizsban adta közre Descartes-ról írt, Whoroscope című költeményét, amellyel mindjárt díjat is nyert, Joyce „Work in progress"-éről (Finnegan's Wake) írt tanulmányt, 1929-ben „Dante... Bruno, Vico... Joyce" címmel publikált és 1931-ben kiadta Proustról írott tanulmányát.

1993-ban, a Dream posztumusz megjelenése után, Gerry Dukes ír kritikus így közli az olvasókkal első benyomásait:

„...ha élvezni akarja e könyvet, nincs másra szüksége, mint némi francia, német, olasz, spanyol és latin tudásra, egy folyton rendelkezésre álló Dante szakértőre, egy megbízható enciklopédiára, egy jó Oxford szótárra, Jób türelmére, meg nagy adag humorérzékre. De így aztán micsoda társaságba kerül az olvasó! Felfelé vezet az út a lejtőn, de hát így volt ez már a Kálvárián is, hogy aztán a csúcsról nagyszerű kilátás kárpótoljon a szenvedésért."

Valóban ez az a bőrönd, amelybe Beckett vad gondolatait zsúfolta egykor. Teljes létbizonytalanságban írja, hiszen nemrégen (1931-ben) hagyja ott – mindenki számára érthetetlenül – szép reményekre jogosító egyetemi oktatói állását a dublini Trinity College-ban, az anyagilag bizonytalan szabad alkotói, írói élet kedvéért. Beckett egyetemi állásának felmondását azzal indokolta, hogy nem tud olyan dolgokat tanítani, amelyeket maga sem ért. E könyv tekintélyes erénye, hogy nem kiadásra szánt, nem piacra termelt mű, ezért rendelkezik a szabad, felelőtlen kísérletezés naiv szépségével, nem köti még a kiadók kereskedelmi szempontjait figyelembe vevő „kölcsönösködés", az eladhatóbb irodalmi konvencionalitás irányában elmozduló, számítgató kompromisszum.

Nem kiérlelt irodalmi remekművel, hanem Beckett életének drámájával találjuk szemben magunkat ezeken az oldalakon, és e dráma tétje – vagy ha úgy tetszik, címe – talán ez lehetne: leszek-e író? Vagy: hogyan lesz belőlem író? Beckett sohasem írt semmit, amit e könyvében tartalmilag és formailag már előre ne jelzett volna. Hangsúlyozzuk az előrejelzés kifejezést, mert egyetlen témát sem dolgoz ki, egyetlen tónust sem árnyal végig, egyetlen ritmust sem bonyolít ismétlésig, hanem kamaszos kapkodással próbál eljutni valamiféle stilisztikai, esztétikai, idioszinkratikus totalitásig, minden mondatában, minden lélegzetvételénél sebességet váltva.

A regény felfogható akár a becketti életmű hevenyészett szótáraként is, amelyben az egész életműre érvényesen kereshetők vissza Beckett irodalmi gondolkodásának állomásai.

Egyesek szerint e könyvből csak az derül ki, hogy Beckett milyen regényt nem akar írni később. Lehet. De miközben a joyce-i és prousti „zsarnoksággal" vívja szabadságharcát, szerelemnek, vágynak, kifejezésnek, a nyelv elégtelenségének, a csendnek, az egzisztenciális űrnek mind-mind megteremti a maga „irodalomelméletét" ezeken a lapokon. A perspektíva távoli és homályos ugyan, de tisztán fölismerhető.

Talán pontosan a kiegyensúlyozott, a ritmusát már-már homéroszi szinten, klasszikusan megtaláló és hömpölygető prousti és a ziháló, kiszámíthatatlanul csapongó, morfológiai felbontásokba bocsátkozó joyce-i szózuhataggal szemben fordul a fiatal Beckett figyelme – aki mindig gyanakodott a nyelvre és különösen rossz viszonyban volt a saját anyanyelvével – a kifejezés minimuma, majd a csend, a hiány felé. Milyen annak a nyelvi kifejezésnek a legkisebb egysége, vagy akár töredéke, amely még magában hordja – mondjuk – egy emlékkép eredeti intenzitását?

A költői próza, a prózaköltemény, az irodalmi csend világirodalmi feltalálója Flaubert. Ő még csak a balzaci nagyrealizmussal és a hugói dagályos ömlengéssel vívott győztes csatát. Több mint fél évszázaddal később – Flaubert-től függetlenül – Beckett szintén föltalálta e csendet és nagy elődjénél tudatosabban alkalmazta. Ezúttal már többről volt szó, mint az előbbi esetben; magának a nyelvi entitásnak, a hangzó kontinuumnak mint kifejező eszköznek az adekvát mivoltát, hatékonysógát vonta kétségbe, kérdőjelezte meg. Ezt a csendet nem is hallja meg mindenki, sőt botfülűek megítélésében a stílus bicsaklásának, hibájának is minősülhet.

Nem szemantikai, hanem szintaktikai csendről van szó, a szövegben a „csend" szónak szinte nem is kell elhangzania. Ez a csend két szó, két mondat, két bekezdés között születik meg, néha egy mondaton belül is, ha valamely sebességváltás nyomán felhangzik a „szünet", ahol vége szakad az értelem tartományának és megkezdődik az értelmezésé.

„Olyasmiről beszéltem, amiről lehet is tudomásunk, meg nem is, az inkoherens kontínuumról, ahogy azt, mondjuk, Beethoven és Rimbaud fejezte ki. Az ő nevük jut eszembe. Az ő kijelentés-tételeik csupán arra szolgálnak, hogy körülhatárolják a csend élettelen tartományának azon valóságát, amelynek hallhatósága már csak interpunkció a csendmomentumok ábrázolásában." (Dream, 102.)

Hogyan fogalmazható meg ez a csend? Hogyan fejezhető ki szavakkal a szavak hiánya a hiány elpusztítása nélkül? Belacqua szerint Rimbaud és Beethoven azon kevés művész közé tartozik, akiknek sikerült kifejezniük a csendet, mert kijelentéseik elemei már csak arra szolgálnak, hogy az ezen elemek közé eső űrt határolják. Úgy fogalmaznak meg valamit, hogy annak a negatív minőségnek a közölhetetlenségére terelik a figyelmet, amit szükségképpen hallgatnak el. Belacqua, a Dream Dante Isteni színjátékából kölcsönzött vendégművész-főszereplője, őket tekinti mesterének:

„Olyan könyvet fogok írni, mélázott Belacqua, (...) amelyben minden mondat hatásos és elegáns, de másként, mint az őt megelőző és követő oldalak mondatai. A kifejezés odavetett rózsái az olvasót a következő mondat tulipánjai közé katapultálják. Az én olvasóm élménye a mondatok között születik meg, a csendben, a szünetektől, nem a közlemény szavaitól, az egymással együtt élni nem képes virágok között, az antitetikus (semmi sem olyan egyszerű, mint az antitetikus) szóévszakok között; az ő élménye egy leírhatatlan utazás fenyegetése, csodája és emléke lesz. (...) Én a csendeket majd sokkal nagyobb szakértelemmel érvényesítem, mint valaha is bármelyik nagy ember közölte a szédülés pillangó-csapongása élményét. (...) egy Rembrandt fölfénylésére, dinamikus összefüggéstelenségére gondolok, a festői előtér mögött lappangó implikációra, amely színben és árnyékban egyaránt behatolással fenyeget; a barettes és aranyláncos önarcképre gondolok, fivére képmására, a pompás Szent Mátéra, amelyet van Ryn, esküszöm, soha életében nem látott addig a napig, amikor megfestette és mindazon vásznakra, amelyeken olyan sok vasárnapi ebédszünetben ismertem föl bizonyos széthullást, egységhiányt, csapongást, reszketést, vibrálást, tremolót, szétszórtságot, föloldódást, felmaródást, leépülést, a szövedék megsokszorozódását, a művészet korrozív sejtburjánzását. Ez a páli (Isten bocsásson meg neki, mert nem tudta, mit beszél) cupio dissolvi. Ez a horatiusi solvitur acris hiems. Szükség esetén lehet még a szegény Hölderlin-féle alles hineingeht Schlangen gleich is. Schlangen gleich! (...) Beethofenre (sic) gondolok, a szeme csukva, azt mondják, a szegény ember nagyon rövidlátó volt, hosszú pipából pöfékel, fülel a Ferne-ba, az unsterbliche Geliebte-re, kigombolkozik Teresának, ante rem. Korai kompozícióira gondolok, amelyek zenei testébe beépít egy fölfénylés interpunkciót, bizonyos vibrálást, ezzel pozdorjává zúzva minden koherenciát, pokolba küldve a folytonosságot, mert a folytonosság egységei lemondtak egységükről; megsokszorozódtak, széthulltak, a hangjegyek szétrepültek, elektronförgeteg gyanánt; majd a kései kompozíciókra, amelyeket iszonyatos csendmomentumok falnak föl, a zene csak ilyen véres mészárlás (bravó!) árán egységes és oszthatatlan, (...) és az egészet valami iszonyú csendfelülettel vonta be, amelyben a hisztéria elpusztult, ő pedig arra használta e roncsot, hogy önmagáért beszéltesse, nótáztassa." (Dream, 138–39.)

1932 és 1937 között sok minden történt Beckett életében. Meghalt édesapja és élete egyetlen igazán nagy szerelme. Kiadott egy verses- és egy novellás kötetet, valamint számos kritikát írt. Pszichoanalitikai kezelésben részesült Londonban és megírta Murphyt. Fél évig időzött Németországban, ahol a képtárak anyagát tanulmányozta. Az irodalmi csendről alkotott fogalma mit sem változott eközben, mert 1937 júliusában így ír németül új német ismerősének:

„...vagy talán az irodalom maradjon hátra azon a régi, poros úton, amelyet a zene és a festészet már jó ideje maga mögött hagyott? Netán valami bénítóan szent dolog rejtőzik a szó természetellenességében, amely nem tartozik a többi művészet elemei közé? Van esetleg valami oka, amiért a szófelület szörnyen önkényes anyagisága nem oldható föl, amint például a hosszú, fekete szünetek zabálják föl a hangfelületet Beethoven 7. szimfóniájában, úgy hogy oldalakon át nem észlelhetünk egyebet, mint a csend mérhetetlen szakadékain át kanyargó, lépten-nyomon akadozó, szirtjeit összekötő hangösvényt? (...)

Természetesen pillanatnyilag kevéssel kell beérnünk, Először is valahogy fel kellene találnunk egy módszert, amelynek segítségével szóval ábrázolhatnánk a szóhoz fűződő gúnyos viszonyunkat. A cél és eszköz e disszonanciájában talán a végső zene suttogása hangzana fel, esetleg megérezhetnénk benne a mindenütt jelenvaló csendet.

Véleményem szerint ilyen programhoz Joyce legutolsó munkájának semmi köze. Ott talán éppen mintha a szó apoteózisának volnánk tanúi. Hacsak a mennybemenetel és a pokoljárás nem egy és ugyanaz. Milyen szép volna, ha el tudnánk hinni, hogy így van. Egyelőre azonban csupán a puszta szándékra szorítkoznánk..."

Beckett még ugyanezen év októberében örökre elhagyja Írországot és – ami számunkra fontosabb ennél – búcsút mond angol anyanyelvének, Franciaországot választva, ha nem is hazájául, legalábbis állandó tartózkodási helyéül (már csak a Watt-ot fogja angolul írni a negyvenes évek elején).

Ha Nietzsche azt írja valahol, hogy az élet helyesírási hiba a halál szövegében, akkor a szemléletesség kedvéért – némi túlzással – megkockáztathatjuk, hogy Beckettnél a szó, a mondat, a hangzás, helyesírási hiba a csend szövegében.