Ahogy Deák Renáta fordít
Egy szerző jegyzetei – a fordító lábjegyzeteivel
Deák Renáta jegyzeteit fordította: Hizsnyai Táth Ildikó
Az átültetési probléma[1]
Ahogy Deák Renáta fordít engem – azaz ahogy egy Jadviga párnája című regényt, amelynek szerzője vagyok, Jadvigin vankúšik-ká transzponál át, amit viszont már ő jegyez –, ezt a folyamatot próbálom most visszatekintve megragadni, mert igen emlékezetes nekem. Meg azért is, mert Renáta munkájának – s az én ehhez való asszisztálásomnak – voltak olyan egyedi fázisai, amelyek egyéb átültetések esetében talán szokatlanok vagy ritkák, így talán másokat is érdekelhetnek. Minthogy pedig könyvem szlovák fordításáról van szó, ha remélhetek egyáltalán közönséget egy ilyesfajta elmélkedésnek, az csakis a Kalligram folyóirat – javarészt mindkét nyelvben otthonos – értő olvasótábora lehet.
Hogy miféle szokatlan munkafázisokról beszélek? Azokról, amelyek e regény – olyan, amilyen – nyitottságát a fordítás révén az eredetinél szélesebbre tárják, amely továbbnyitásnak a mértéke, a fajtája és a mikéntje pedig ugyanúgy vita tárgya lehet, mint ahogy természetesen az eredeti könyv egésze vagy bármely részlete is kritikusan megítélhető. Azt szeretném tehát most dokumentálni, hogyan álltak elő bizonyos – mondjuk egyszerűen így – szlovák regénymondatok, illetve a szlovák verzió számára a magyar szövegen végrehajtott módosítások. Hogy mi történt e vonatkozásban, miért, illetve hogy mely döntésekért és műveletekért kell a felelősséget magamnak viselnem – még a Jadvigin vankúšik-ban is. Már csak azért is szeretném ezt tisztázni, nehogy a fordítónak kelljen felelnie olyasmiért, ami nem az ő vétke, hiszen ő egyebekben is mindent – amiben kompetenciám egyáltalán fölmerülhetett – lépésről lépésre megbeszélt velem.[2]
Deák Renáta fordításáról beszélek, de úgy – ezt hadd szögezzem le elöljáróban –, hogy jómagam szlovákul igen gyatrán tudok. Hiszen érteni is csak felibenharmadában értem még azt az archaikus nyelvet is, ami szülőházamban és falumban, Tótkomlóson ragadt rám, de beszélni azt sem vagyok képes folyékonyan. Nem szólva az irodalmi szlovákról, vagy egy szlovák irodalmi szöveg elolvasásáról – Renáta mondatait is csak azért tudom követni, mert ismerem magamat eredetiben. Megjegyzem, ezt a ráismerést, ha lassan és tapogatózva haladok is, igen élvezem, ha megengedik, hogy így fejezzem ki magam, és nem nárcizmusnak, hanem pusztán a fordító dicséretének értik. De én tovább már ennél, hogy engem ez a fordítás boldoggá tett, e kérdésbe nem bonyolódhatom bele, hisz alapjában nem tudhatom megítélni, ezért szóljanak erről mások, kompetensek.
Amiről én akarok szót ejteni, az e regény-átültetési munkának bizonyos értelemben az előzménye és egy problémája.
A probléma persze nem az, amit ismerőseim szinte mindegyike, aki értesült e fordításról, megkérdezett, hogy tudniillik mi lesz az eredetiben is szlovákul írt mondatokkal. Belesimulva szövegkörnyezetükbe elvész idegen-nyelvi státuszuk és formájuk? Vagy talán épp magyarul fognak ott ezek megjelenni? Erre a válasz egyszerű lehetett, úgy maradnak (legalábbis majdnem úgy maradnak), ahogy voltak. Hiszen a szóhasználat és a „helyesírás" úgy kiugrasztja majd őket a szövegből, mintha egy magyar nyelvű regényben olyan csángó nyelvjárásban elhangzó töredéket találnánk, amit román-magyar vegyes írásjelekkel és szinte fonetikusan jegyeztek le. Magyarán, kiütközik a tót még a szlovák kontextusból is.[3]
E felvetések ugyanakkor mégiscsak jelzik a valódi problémát: Hogy mivel ebben a napló-formájú regényben maguk a főszereplők írnak, az idegen nyelvű olvasó számára sem közömbös, hogy e figurák mit milyen nyelven és miféle hangfekvésben vetnek papírra eredetileg, a fikció szerinti „valóságban", hisz ez is jellemzi őket. A Tolsztoj-regények francia fordításaiban állítólag ezt úgy oldják meg, hogy a megcsillagozott társalgás lábjegyzetében odaírják: az eredetiben francia.
Lábjegyzetek az én könyvemben is vannak, csakhogy nem szerzői vagy kiadói jegyzetek, hanem Jadviga fiának, Misónak – a cselekmény részesének és a dramaturgia kulcsfigurájának – a betoldásai. Ezért ha a Deák Renátával közös szlovák verzióban el akartuk kerülni a fordítóéval megtoldott, emeletes lábjegyzetelés megértési zavarokkal fenyegető és idétlen zsákutcáját, akkor Misóra kellett bíznunk a dolgot, némiképpen módosítva és bővítve a szerepét – de persze úgy, hogy a figura hű maradjon önmagához. Minthogy ez az alak az eredetiben amúgy is fontoskodik, magyaráz, belekotnyeleskedik a szülők szövegébe, s mintha valami elképzelt (persze, magyar) olvasónak kommentálna és fordítana le szlovák betéteket – nekibuzdulásain annyit kellett csupán fordítanunk, hogy eligazításai (kimondatlanul) a szlovák olvasónak szóljanak.
Úgy határoztunk tehát, ebből a koncepcióból bontjuk le a teendőket, lépésről lépésre döntve el, hogy miként kell megírni vagy átírni (e döntések közösek voltak, mondattá formálásuk pedig az én dolgom maradt), végül pedig lefordítani a módosított jegyzeteket (ez persze Renáta teendője volt).
Változtatások „nyelvi státusz" okokból
Legelőször is el kellett hagyni Miso fordításait, hiszen – még ha ilyen kutyaütő formában írva is, hogy: „Gyakovať pána Bohu", „Csobi vász čert zobrav", „Pongyelok je kalapovszkí gyeň, ja robiť nebugyem!", „Ruki boszkávam, dovolyíťe mňe?", „Na a jaksa pacsi mladej neveszťe?", „Tak môžeme csakať aj tyeba?", „Odonknyi, pocsujes?... Húúú, do kibaszott rozjebaniho života!", „Alye, Drahímoj, merkujte!", „Cso kce tu táto bohatá, tucsná svinya? chojsi žrať domov, dostanyes' pomije teľko, že szaaj zaduszís!", „Aľe už, ako dokokota bi nevegyela?!" – a szlovák olvasó Misó nélkül is mindennel tisztában lehet (amiként itt most a Kalligram közönsége szintén, kivéve mondjuk a pestieket).
Ugyanakkor el kellet mondatni Misóval, hogy ahol ilyen borzasztóan lejegyzett sorokba ütközünk (noha az erről tudósító Miso maga sem bajnoka a szlovák helyesírásnak), ennek az az oka, hogy azokat a naplóíró Ondris – szlovák származású lévén – eredetileg is tótul írta, de tudatnia kell a lábjegyzetelőnek azt is, hogy e mondatok miért hibásak. „Cso kceš? Nyedajú snyov ňics!" – Ondrisnak ezt az idézett mondatát Miso a Jadvigin vankúšik 18. oldalán (alul, kurzívval) így kommentálja: „Na, ezen, hogy ilyen helyesírással írja, hogy nem volt hozomány, gondolom, alaposan elborzad az, aki tud szlovákul. De hát ő [ti. Ondris] bizony már akkor eléggé el volt magyarosodva írás-olvasás szempontból, csak az odahazai szóbeli beszélgetés volt nála kivétel." (Ezt és a további Miso-idézeteket szintén szlovákul, Deák Renáta fordításában kell elképzelni – és lehet föllapozni –persze.)
Ám ez az eligazítás már a legelső sor – „Zacsínam túto knižecsku." – lábjegyzetében kezdetét veszi: „Hát evvel a mondattal kezdődik. Ami így van írva, ilyen mifelénk szokásos szlovákul és tetejébe magyar betűkkel. Mert hiszen aztán magyarul íródik tovább, csak néha vannak tót kiszólások belekeverve." (Holott a magyar eredetiben az első lábjegyzet csak ennyi: „Elkezdem ezt a könyvecskét.")
Olykor – különösen, ha nyelvi vonatkozása van – kiegészül az eredeti (itt vastag betűvel jelzett), magyar lábjegyzet. Például ott, hogy a család neve tréfa tárgya volt, Miso ezt veti közbe: „Pedig nem vicces. Osztatni név nálunk tótul (habár ez is magyar betűkre torzult, biztos valami magyar anyakönyvvezető írta át), na, de elég az hozzá, hogy ez itt Utolsót jelent mai napig is. Bár a szótár nem ezt adja, hanem hogy: a többi. Vagyis ami még marad. Maradék féle. Végül is föl lehet fogni humorosított oldalról, hogy Utolsó Söpredék család." (16. o.) Vagy a 39. oldalon: „Különben ezt már mondtam, ami itt is látszik: Hogy nem így kell szlovákul írni, ahogy itt vannak a szavak. Mert csak fül után és nem helyes írás szerint, hanem magyar betűvel vannak. Habár én se tudok, csak ilyen itthoni féle tótul." (Az utolsó mondatot hadd idézzem Renáta fordításában is: „Hoci ani ja neviem, len tak podomácky – tótul.") Amikor pedig a „nyelvnek megköszönni való szó", a „krú" kerül elő, Miso így ír: „Pedig a szlovák szótárban nem is krú van, hanem krv. De mi így mondjuk, hosszú úval." (44. old.)
A 46. oldalon viszont (a vastag magyarhoz képest) ebben a szlovák verzióban tűnődik el a lábjegyzetelő: „Fölmerül az embernek különben, hogy itt csillagozva csak mindenféle szavakhoz írjak magyarázatokat (főleg olyasmikhez, amik ezekben a naplójegyzetekben nem magyarul, hanem ezen a mi furcsa régi szlovák nyelvünkön vannak írva, mert ilyen azért elég kevés van), vagy más odajegyzéseket is később ahol van hely? Mert eddig is volt bőven olyasmi, amit lehetett volna jegyezni. Viszont apróbetűvel is keskeny a lapalja!"
Arról, hogy a magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért Ona és Moja sincsen, Misónak egy kissé másképpen kell elmélkednie, ha ez szlovák olvasóknak szól, mint ha magyaroknak: „Különben arról, hogy »Ona vravela« (»Ő mondta) eszembe jutott, milyen rossz, hogy magyarul így nem lehet mondani, mert nincsenek nemek. És így abból, hogy »Ó mondta«, nem tudjuk, hogy férfi mondta vagy nő. Meg olyan sincs magyarba, hogy: Moja. Szerintem szép szó csak így egy szóval, hogy MOJA. Amit már magyaráztam magyaroknak, hogy annyit tesz, hogy az én nejem. Vagy hát nő nemű valaki, aki enyém. Ezen a szavon többször el is morfondírozok, mert olyanom nekem sose volt. Csak Anyusom, de arra nem lehet így mondani, hogy moja, csak feleségre a férj. Mondjuk, ha kocsmába hallom tótul: Megyek, aszongya, mert moja ma csaká na obed." (84. old.)
Misónak ugyanakkor az alföldi archaikus tájnyelvhez, illetve az irodalmi szlovákhoz való viszonyát jeleznie kell a szlovák olvasó számára is: „Odpuszty...! – suttogja Ondris a 86. oldalon, Miso pedig így lábjegyzeteli meg: „Azt, hogy odpusť mifelénk így nem mondják, nekem is szótárban kellett megnézni, mert van szótárom. Akkor jöttem rá, hogy olyan kiengesztelésféleség. Pedig ha szó szerint veszem, ahogy ezt az odpusť-ot minálunk értik, akkor az: hagyjad vagy engedjed el. Nálunk itt csak inkább olyat mondanak, hogy
»nehnevajsa«. Nem nagyon van olyan, hogy bocsánatkérés. De biztos szépen akarta kifejezni. Nagyon is szeret néha szépen kifejezni."
Nyelvi inverz: a szlovákba kevert magyar
Az alföldi szlovákok-lakta falu kétnyelvűségének megjelenítését regényemben nem csupán mint néprajzi hozadékot tartottam fontosnak, hanem azt reméltem, ez irodalmilag is termékeny lehet.[4]
A szlovák származású Ondris – vegyük a feljegyzők közül őt – elmagyarosodott, magyar olvasmányokon felnőtt, fejlett íráskultúrájú ember, akinek naplóírói agya hangsúlyozottan magyarul jár. De akár olyankor, ha szlovákul rögzült idiómákat használ, akár ha egy kifejezés úgy jut az eszébe, vagy ha szóváltását jegyzi le valakivel, avagy éppen másokat idéz – időről időre szlovákra vált (miközben helyesírási kívánnivalót hagy maga után) a tolla. Említettem már, hogy ezt Deák Renáta miként oldotta meg, hogyan ugrik ki őnála a szlovákból a naplót (eredetileg magyarul) író tótja.
Fordítóm azonban ennél tovább lépett. Arra is kíváncsi volt, miféle szlovák tájnyelvi közeg lehet az, amely Ondris magyar fogalmazványa mögött valójában él, ahová a naplóíró vissza-visszautal, és azt látta, hogy ez a világ nemcsak archaikus, hanem kevert nyelvű is. És nem csupán ma ilyen – amilyennek Renáta például tótkomlósi tanulmányútján tapasztalhatta –, amikor mindinkább fogynak a szlovák szavak, hogy a helyükbe magyar kifejezések lépjenek be a már egyébként is mind ritkábban hallható szlovák társalgásba, hanem keverték a nyelvet a századelőn is, amikor még életszerű volt olyat mondani, hogy „napszámosi nye használuju szecska vágov".[5]
A fordító igen termékeny ötlete tehát a következő volt: Ha a regényben valamely naplóíró fölidéz egy bizonyos társalgási helyzetet, akkor (ha erre nincs iskonkrét utalás) ki lehet okoskodni, hogy az vajon magyarul játszódhatott-e le a fikció „valóságában", vagy pedig szlovákul, ha viszont szlovákul, akkor vajon mely szereplő mennyire keverhetett a beszélgetésbe magyar szavakat, vagy csak a ragozás által szlovákosított magyar kiszólásokat.
Ondris naplóírásában persze a magyarral kevert szlovák nyelvezet inkább csak olyan esetekben juthat szerephez, ha hősünk ennek a vegyes nyelvű falusi világnak a hétköznapjai felé fordul, ha tolla alá a gazdálkodással vagy a háztartással kapcsolatos följegyeznivalók kerülnek, s minthogy ő ugyan egy alföldi nemzetiségi falu szlovák származású lakosa, részben mégiscsak magyar környezetben él, lehetnek így olyan kifejezések, amelyeket mondjuk „komlósiasan", magyarral kevert szlovákul ír le, mert így tudja, így hallotta. Ugyanezt lehet majd megfigyelni még olyankor is, ha Gregorral, a család öreg béresével való társalgásait rögzíti.
Egy szó mint száz, a szlovák verzióban legyenek olyan helyek, ahol magyar szavak és magyar mondatok fordulnak elő[6], különös tekintettel Misóra[7], akinek persze az is feladata legyen, hogy újonnan megnyitandó lábjegyzetekben világítsa meg, mikor miről van szó – fejezte be fenti fejtegetését Renáta.
Örömmel bólintottam rá az ötletére.
Amikor Ondris rossz helyesírással idézi fel, hogy az édesanyja szlovák–magyar vegyes nyelven mit ordibált a szolgájának, akkor Deák Renáta verziója arról is tudósít, hogy ez a rész tulajdonképpen nem is fordítás: Toszom ťi vravela, zse stekaj! Nevravela szom? Szom ťi kázala stekaty! Szem szi ľahňi na prah, ti pesz! Ide fekszel! Rozumjes? Netrúfaj sihor sztáty! Pofádat befogod! Ani szlovo! Stekaj, pesz! Brechaj! Ugatsz kutya! Stekáš! Kus, do vijebaního bassza meg...! Ticho! Kces volyacso? Tak mi oblížes ruku! Rozumjes, ti pesz? Poty szem! Knohe! Stekaj, ugassál, stekaj!" Igaz, hogy ezt aztán Miso is megerősíti: „A fentit szó szerint így jegyezte le apus, ahogy Mamovka is belekeverte a magyart, főleg ha dühös volt és káromkodva kiabált." (158–159. old.)
A szlovákba kevert magyarra viszont mégiscsak Miso szolgáltatja a legtöbb példát. Az imént magyarul már idéztem arról szóló lábjegyzetét, hogy őszerinte Ondris „nagyon is szeret néha szépen kifejezni". Renáta fordításában így hangzik az a két mondat: „Ale určite sa chcel pekne vyjadriť. Lebo naďon is [!] a preveľmi občas ľúbi pekne sa vyjadriť." (86. old.) Az, hogy Miso ehhez hasonló formában és gyakran vegyítse szövegét magyar kiszólásokkal, nagyon is illik alkatához, gondolkodásához, beszéd- és íráskultúrájához. „A perse, samozrejme", „édešaňe Maďarke", „všeljaké beadváňe", „Na hisen", „Hát, bolo to felejthetetlen nezabudnuteľné". Anyját, Jadvigát pedig így idézi, ahogy őhozzá szól: „Jaj, Miško, még ezt še érted? Že ani tomu nerozumiem?" (228–229. old.)
Azt a lábjegyzetet, amelyben Miso tetszését fejezi ki, hogy a rendőr jól el lett tángálva, mint a Ludas Matyiban, a szlovák verzió számára ajánlatos volt kiegészíteni, s most e Renátával közös művünk így fest: „To sa mi páči, že ako tu riadne vyplieskali lotra žandára! Ako spravodlivý „Ludas Matyi", čiže Husák, alebo Husár, či Husiar Maťko v maďarskej povesti, ktorý pánovi Dóbrógi urašágovi vždy v nejakom cudzom prevlečení vrátil bitku." (234. old.)
Magyar szóviccet nem lehet úgy átültetni, hogy csattanjon is, de ha Miso mesél, nem is az a legfontosabb, hogy üljön a poén. Így kerül botcsinálta szójátéka mellé a szlovák verzióban egy hozzátoldás. „Olyan harminc holdja van, ugye bácsi? kérdezte amaz tovább. Nekem csak egy. Hogy hogy. De az is csak ha tiszta éjszaka van, és nincs beborulva. (Pravda, tu len ten, čo vie po maďarsky rozumie tomu slovnému vtipu, keď som ho komusi rozprával, že reku »Čak eď holdam van!«. Hát, ale Slovákom som darmo vysvetľoval, že »jujer« znie po maďarsky rovnako ako »mesjac« (hold=mesjac=jujer), a ten vidno len, keď je jasná noc, hát, a zato sa ten vtip po slovensky nevydaril.)" (210. old.)
Ebben a példatárban, ahol „Slováci maďarázuju", hadd idézzem még Bacovszky tisztelendő szónoklatának részletét is – Miso jegyzetével –, úgy, ahogy Deák Renáta megoldotta: „Musíme sa teda jméne ochraňovaní slovenskosti našé sjednotiti, a vzápätí dlaň zovrel v päsť. Na tomto ostrove národnosti našé! Ktorý dookola tí obklopujú, pre ktorých »kása nem étel, tót nem ember«! A ktorí na nás: »buta tót« s nenávisťou štekajú." (To že »butatót«, reku »sprostý Slovák« dosť často počul od istých osôb. Je ešte niekoľko podobných povrávok, že: Bolo mu to treba jak slovenskému sklenárovi pád na chrbát – »Üveges tótnak a haňattešéš« alebo že: Dur do neho, jak Tót do matky – »Dur neki, mint tót az aňňának« a takď. A vraj je to aj hanlivá prezývka Slovákov, že Tót, a to zas pochádza z toho, že je to po nemecky, tót – smrť. Nie sú to z internacionálneho hľadiska veľmi lichotivé porekadlá a povrávky." (98. old.)
Hogyhogy a „Kisbirtokosban" kezdenek pirkadatkor az asszonyok? Na és az „Ipartestület"? Miféle „nagyatádiba" ülnek? Mi az ördög ez az „atyafitagadó"? És tulajdonképpen mi is az a „tanya"? – ilyesmiket is kérdezett Renáta, s ebből születtek aztán újabb és újabb Miso-lábjegyzeteim (miközben az idézett szavak a főszövegben megmaradtak magyarul).
„Ez a közepes és nagygazdák Kisbirtokos Szövetségének a kultúrháza színház teremmel, ahol a lakodalmakat tartották." (8. old)
„...Hol lesz a lagzi? Ipartestületben vagy kisbirtokosban? Pedig föl vannak oszlatva. (Ipartestületet is csak így hívták, mert ugyan ki tudta mifelénk, hogy hogy mondják a szövetkező iparosoknak a testületét szlovákul, mikor nekem még szótárral is bajos.)" (117. old.)
„Hát most ki tudja? Hogy azért mondták így ezt a hintót, mert Nagyatádon gyártották, vagy pedig Nagyatádi kisgazda politikusról lett a neve?" (10. old.)
„Ez az atyafitagadó azt jelenti, hogy csak egyszemélyes volt hátul az ülése, direkt úgy csináltatta a gróf, hogy más oda ne férhessen, mert ő bárki felebarát-atyafinak megtagadta, hogy őmellé üljön." (59. old.)
„Annak, aki nem tudja: A mi vidékünkön minden gazdálkodó családnak kint, a földjén volt szoba-konyhás, melléképülettel, istállóval, ólakkal ellátott háza, és ezt »salas«-nak hívtuk, magyarul »tanya«. Pedig nemcsak afféle birkapásztor-vityilló volt. Habár a »salas«–ról is volt aki télire hazaköltözött a falubéli házába, melyben különben az öregek laktak, és a gyerekek is innen jártak iskolába." (14. old.)
Ezekben az esetekben azonban, ha jobban meggondoljuk, nem is az a legfontosabb, hogy a szlovák verzióba is magyarul kerülnek be a vonatkozó szavak, hisz ennél is érdekesebb, hogy egy adott helyi kultúrához és nyelvhasználathoz van közük, tehát hogy tájnyelvi kontextusban szerepelnek, ez pedig már a szövegváltozatok következő típusához vezet el bennünket.
Magyarázatok a tájnyelvi szavakhoz
Említettem már, hogy a Békés megyei tradicionális szlovák nyelvezet sok furcsaságot produkál – s részben persze szépsége is ebben rejlik, és talán nem csupán számomra.[8]
Ezért aztán Ondris (Deák Renáta tollán át) olyanokat ír, hogy „na velykích laposiach", tehát ahogy Miso (persze nem magyarul – sem itt, sem később) rögtön megmagyarázza, „magyarból van csinálva ez is, vagyis hogy lapos (alacsonyan fekvő) földek" (72. old.). Amikor elérkezik az aratás ideje, „...zenal šeszty pár rísešov", azaz „ 6 kaszás férfit fogadott föl és melléjük 6 marokszedő nőt, akik fizetésül a termésből kaptak bizonyos százaléknyi részt (magyarul »rész«, ebből torzult úgy, hogy »rís« meg »ríseš«)" (124. old.). Egyébként „Strbka so sebou priviedol mašinášov, kuricsa, kévevágova, etetova, rudašov, rázóša, zsákosa, stohovacsa..." (Miso: „így hívták itt a cséplőbanda tagokat, szlovákul meg magyarul vegyesen: azt, aki szétvagdosta az összekötött kévéket fönt a cséplőgépen, meg aki dobálta föl, meg aki lent a pelyvánál dolgozott, meg a gabonás zsákoknál stb.") (125. old.). Amúgy a cséplőgépet („tlacsjacu mašinu") bizony „etetovaty" kell, meg „kúrity kazán čo masinu ťahá" („Hát itt látni mondjuk, hogy hogyan mondták a mi kevert nyelvünkön, hogy rakni kellett bele a búzakévéket, vagyis etetni vele a masinát. Amelyik nem »mláťjacia« volt, hanem »tlačjacia«, annak emlékére, hogy régen lovakkal tapostatták, nyomtatták ki a gabonaszemeket. A szalmatüzelésű gőzkazán pedig hajtotta ezt a gépet, sőt el is húzta egyik tanyáról a másikra, ha kellett."). Viszont e kazánokban időnként muszáj „csarovať alkatrésze", mert „minálunk semmit nem »vymeňja«, hanem csak »csaroju«, a masinák elromlott alkatrészeit is." (45. old.)
De a tájnyelvben nemcsak efféle „magyaros" megoldások fordulhatnak elő. A naplóírók az eredeti regényben tollukra vesznek olyan szavakat is, amelyekről csak én hittem azt, hogy a mai szlovák nyelvnek is szerves részei, használatos kifejezései, vagy azt, hogy noha tájszavak, a szlovák olvasónak magyarázat nélkül is érthetőek. Renáta ilyen esetben is azt javasolta, hogy Miso lábjegyzeteit toldjuk meg továbbiakkal.
Vonatkozik ez már magára a Mamovkának nevezett anyára is, akit Ondris – Jadvigán kívül – a legtöbbet emleget, ráadásul ebben a fonetikus formában. Ezért Misótól az első említéskor Mamovka ezt a lábjegyzetet kapta: „Édesanyját hívta így, meg majd az apját is néha Apovkának. Pedig amúgy inkább csak az öregeket szokták így emlegetni." (8. old.)
Meg kellett magyarázni aztán a „kutkákat" („Ezeket vályogból csinálták sárral tapasztva és fölül nagy lyukkal, hogy üstöt lehessen beletenni és úgy tüzelni alá.") (8. old.), a „trubacsokat" („Mi így mondjuk a fúvós rendszerű muzsikus bandát, de rendes szlovákul állítólag nem így kell hívni.") (13. old.) vagy a „zsjarenyicát" is („Amikor megpirították a kenyeret, annak ez a neve.") (14. old.)
A kontyalávaló likőrt Deák Renáta podkontovníknak fordította, s ugyancsak kért hozzá lábjegyzetet: „Mifelénk az édes ragacsos asszonyoknak szopogatnivaló itókát szokták így hívni." (8. old.)
Amikor Ondris Stralsundban rebarbarás lepényt vásárol a péknél, azt mondja magának: „No tak kostujme toto rebarbarovňíka!" Misónak az ide eredetileg is beleírt jegyzete így módosul: „ Úgy írja, mint ahogy mifelénk a többi töltelékes tésztát is mondják: tvarožňíka, makovňíka, jablkovňíka. De még ezeken kívül is széles körű a nyíkafélék családja. Viszont én azt nem tudom, hogy mi az a rebarbara." (76. old.)
Másutt a „pitvorcsok" jelentését világítja meg Miso: „Minálunk így mondják szlovákul a hátsó épületi kiskonyhát, így hát apus is így írta. Mely régen a cseléd család lakására szolgált az udvari melléképületben, egy szoba-konyha (»chižka« aj »pitvorcsok«)." (275. old.) Vagy megmagyarázza, mit jelent a „kozsusok": „Ez az ujjatlan báránybőr bekecske főleg csak nőknek volt való. Hétköznapra barnára volt festve a bőre, de volt ünneplő fehér, ami szépen hímezve is szokott lenni." (292. old.) Eltűnődik egy gyermekbetegség nevén is: „Apus a betegség nevét nem fordította le magyarra, hanem hagyta úgy, ahogy volt. Nem tudom, hogy nem tudta mit jelent, vagy miért. Pedig a zaskrt vagy másnéven diftéria elég gyakori volt abban az időben, és magyarul így mondták: »torokgyík«, aminek elég vicces a tükör fordítása, mert »krková jasterica«. (277. old.)
(Az eddig fölsoroltakkal – ezt csak a változtatások méreteinek érzékeltetésére mondom – szinte az összes új vagy jelentősen átírt lábjegyzeten végigfutottunk.)
E példák közt végül pedig vegyük azt, ahol Ondris fölidézi, hogy a barátja „Mojszinkónak" szólította őt, s amikor Misónak ez jut az eszébe: „...nekem a legeslegkedvesebb szó ez, hogy „Mojszinko", vagyis nem is egy szó persze, de énnekem is úgy összeolvadt, mint Apusnak. Meg a fejemsimogatása még a legfinomabb emlék. Mert engem soha senki se simogatott, csak Anyus!" (298. old.)
A kralici nyelv
A régi családi ház mestergerendájának feliratát – amelyhez mintát tótkomlósi gyűjtéseimből szereztem – regényemben Miso ebből az eredetiből fordítja magyarra: „Tento Dúm stavil spomoci Boží Osztatni fán r. p. 1856. Hledejte Hospodina dokút múze nalezen bíti, lebo přijdi čas ze sa musíme lúčiti." (204. old.) Az ő szabad átültetésében (hisz nem is egészen pontosan érti) ez így szól: „Ezt a házat építette
Isten segedelmével Osztatní János 1856-ban. Keressétek a Mindenhatót amíg megtehetitek, mert elfő majdan az idő, hogy mind ahányunknak távozni kell."
Természetes volt, hogy Renáta visszanyúljon az eredeti, gyűjtött gerendavésethez. Ami viszont – látja, aki látja – nem az kifejezetten, tisztán szlovák nyelvű mondat. Hanem inkább arra az ódon nyelvezetre hasonlít, amelyen a Tranostius-féle zsoltárfordítások és más liturgikus szövegek, imák íródtak, s amelyen az alföldi szlovák evangélikus papok is celebrálták az Istentiszteletet.
Talán ez adta Renátának azt az ötletet, amelynek révén – anélkül, hogy bármit hozzáírt volna a szöveghez – olyan csavart komponált bele a regénybe, ami által a szlovák verzió feltétlenül erősebb lett az eredetinél. Mégpedig Bacovszky tisztelendő szónoki nyelvezetéről van szó. Fordítóm utánajárt ennek a bizonyos – csehre hajazó – kralici nyelvjárásnak (elmesélte, hogyan konzultált egy somorjai lelkésszel és hogy miféle írott forrásokat tanulmányozott), hogy megformálhassa azt a nyelvi hangfekvést, amelyet a regénybeli lelkész – miközben a falu elitjét szlovák öntudatuk föltámasztására biztatja – valójában megüthetett.
Hiszen miről van szó? Ondris az eredeti regényben magyarul próbálja visszaadni ezeket a szónoklatokat – amelyek a fikció „valóságában" persze semmiképpen nem hangozhattak el magyarul. Ám ha – a szlovák verzióban – Ondris szlovákul számol be az agitációs gyűlésekről, kézenfekvő, hogy a papot úgy idézze meg, ahogy az „valójában" beszélt. Ami pedig bizony nem is szlovák nyelv volt, hanem ez a csehes kralici – amiként ez a fentebb már idézett Bacovszky-mondaton is látszik. Az egyébként is erősen ironikus rajzolatú helyzetet tehát Renáta azzal képes kíméletlen szatírává élesíteni, hogy a tisztelendő a dél-alföldi kollektív néplélek szlovákságának főnixként való feltámadására kralici cseh nyelven buzdít.
Csak megköszönhetem az eredeti írói szándék ily módon való megerősítését, amely semelyik más verzióban, csak az ő Jadvigin vankúšik-jában valósul meg.[9]
Végezetül
egy dolgot hadd érintsek – s zavarjam össze így egy kissé az eddigieket!
Azt írja Miso a 229. oldalon: „O jazyku ešte že: U nás nikdy nikomu, ani rodičom na rozum neprišlo, že by sa bolo načim rendesen riadne naučiť po slovensky." Hogy is van ez? Hogy senkinek, a szüleinek sem jutott az eszébe, hogy meg kéne „rendešen, riadne" tanulni szlovákul? Akkor honnan tud ez a Miso (együgyűsége dacára) sokszor mégis olyan jól? Hiszen ő még Ondris – és sajátmaga – nyelvi gyengéit, plusz magát a tájnyelvet is képes interpretálni a szlovák olvasónak, mint aki tudja ezt is meg azt is!
Na és Ondris, aki bevallottan hadilábon áll még a helybéli szlovákkal is, hogyan képes a maga szövegeként beállítani a kifinomult szlovák, sőt, az archaikus kralici mondatokat?
Vagyis el kell ismernünk azt, hogy naplóíróink (hiszen csak ők írnak, sem a szerző, sem a fordító nem ír egy sort sem) a szlovák verzió új nyelvi kontextusában összetettebb, olykor talán ellentmondásosabb (s így énszerintem nyitottabb) elbeszélői pozíciókba juttatják magukat, mint az eredetiben.
Tessék, le lehet tehát kritikusan csapni ezekre a csapdákra, összes következményeikkel együtt! Hogy ez vagy az a szereplő itt vagy ott hogyan szólalhat meg így, hogy állíthatja azt, miképpen írhat úgy?, holott tudjuk, hogy... stb.
Védelmünkre azonban hadd hozzak föl végül csak egy dolgot! Mégsem naplódokumentumnak tekintettük ezt az egész könyvet, hanem irodalomnak. Regénynek, amely el kell hogy bírja (már az eredetiben is), hogy például Ondris a maga társadalmi helyzetéhez képest kifinomultabban fogalmaz, mint ahogy valójában szabadna neki, hogy olyan naplót ír, amilyet a valóságban soha ember nem ír. Irodalmi természetű feszültséget állít elő tehát ez a körülmény, s már csak az kérdés, jótékonyat-e vagy zavarót.
Ugyanez lehet a kérdés a szlovák verzió – az eredetinél is erősebb – feszültségére nézve szintén: Jótékony-e az (én, aki nem vagyok kompetens, már letettem a voksom: igen), ahogy Deák Renáta fordít?[10]