Aldrovandi

Ulisse (vagy Ulysses) Aldrovandi 1522. szeptember 11-én született Bolognában, a nemes és jómódú Teseo Aldrovandi és az előkelő Veronica Marescalchi fiaként (anyja XIII. Gergely pápa unokatestvére volt). Ulisse előbb Annibale della Nave, a kor kiváló matematikusa irányítása alatt ismerkedett a matematikával, majd kamasz fejjel kalandos és olykor életveszélyes utazásokat tett Itáliában, Franciaországban és Spanyolországban. Visszatérve Giovanni Gandolfónál, a neves humanistánál latinul tanult, majd bölcsészetet hallgatott szülővárosa és Padova egyetemén. Padovában kezdte meg orvosi stúdiumait is, emellett kikapcsolódásképpen újból matematikával foglalkozott. Mivel az inkvizíció néhány barátjával együtt, bizonyra nem is alaptalanul, averroista eretnekséggel vádolta meg, Aldrovandi megszakította tanulmányait és Rómába sietett, hogy tisztázza magát. Ez, befolyásos rokonai segítségével, sikerült is neki. Római útja azonban más szempontból is sorsdöntőnek bizonyult: a Városban kezdett ugyanis érdeklődni a régészet iránt, s itt ismerkedett meg avval a Guillaume Rondeletius nevű francia orvostudóssal, aki elsőként ösztönözte zoológiai kutatásokra, s akit később annyit idézett állattani munkáiban is. Bolognába visszatérve, Luca Ghini farmakobotanikai előadásait hallgatta, s mikor a professzor Pisába távozott, híven követte mesterét új állomáshelyére. Közben 1553-ban orvosdoktori vizsgát tett, s tagságot vásárolt a bolognai orvoskollégiumban. Ez lehetővé tette, hogy az egyetemen is előadásokat tartson, mégpedig oly sikerrel, hogy hamarosan – részben rokonai segítségével – az egyetem logikaprofesszorává nevezték ki. Az állás állandó jövedelmet biztosított neki, idejét így végre kutatásainak szentelhette. Lelkes tanítványai kíséretében természettudományos kirándulásokat tett a környéken: ezeken alapozta meg utóbb oly híressé vált gyűjteményét, a világ talán első természettudományi múzeumának anyagát. Népszerűségének és tanítványai kérelmének köszönhetően 1561–ben a „simplicia", az egynemű gyógyanyagok tanárává is kinevezték, ettől fogva tehát már hivatalosan is oktathatta az egyetemen a természettudományt, vagyis a zoológiát, botanikát, ásványtant. Munkássága eredményeképp jött létre a remek bolognai botanikus kert, melynek első kurátora lett, s közreműködésével készült el a bolognai gyógyszerkönyv (Antidotario) is – amely miatt utóbb annyi támadás érte személyét. 1605-ben bekövetkezett halálakor Aldrovandi – utód híján – gyűjteményét, könyvtárát és kéziratait Bologna városára hagyta. A város jó gazdának bizonyult, hiszen nem csak a tudós műveinek további kiadásáról gondoskodott, hanem a Museumot, és a könyvtárat is tovább gyarapította az elkövetkező évszázadok során.

Aldrovandi munkássága a teratológiától, az embertanon, a botanikán, a zoológián át a filológiáig számtalan területet foglal magába. Noha igazán jelentős felfedezéseket nem tett, muzeológusi, oktatói és tudományszervezői tevékenysége, nem beszélve hatalmas, összefoglaló oeuvre-jéről, óriási hatást gyakorolt az európai, késő reneszánsz természettudományra. Emellett a közegészségügy, az embriológia és a gyógyszertan egyik úttörőjeként is számon tarthatjuk.

Aldrovandi hihetetlenül sokat írt, bár életében „csak" négy folio kötete jelent meg. Főbb munkái a következők: Ornithologia (1600), De animalibus insectis (1602) De relinguis animalibus exsanguibus (1606), Quadrupedum omnium bisulcorum historia (1613), De piscibus et cetis (1613), De quadrupedibus digitatis (1637), Historiae serpentum et draconum (1640), Monstruorum historia (1642), Museum metallicum (1648), Dendrologia naturalis (1668). (E könyveinek kiadásai nagyrészt megtalálhatók a budapesti Egyetemi Könyvtárban, némelyiküket pedig a Természettudmányi Múzeum Könyvtára őrzi.)

Az alább közölt – eredetileg latin nyelvű – szöveg a halakról szóló terjedelmes munkájának utolsó, tartalmilag különálló, cetekről írott könyvéből való (De piscibus et cetis, Bologna, 1613.). E könyv 11 fejezetében a szerző mindazt összegyűjtötte, amit csak a korban a cetfélékről tudni lehetett. A könyv a bálnától, az ámbrásceten és az orkán át a fókáig és a manatiig sorra veszi az akkoriban ismert cetek mindegyikét, bemutatja fizikai felépítésüket, szervezetüket, életmódjukat, viselkedésüket, szaporodásukat, ám emellett ír szimbolikai funkciójukról, halászatukról, orvosi hasznukról s a velük kapcsolatos mítoszokról és legendákról is – s mindezt gyönyörű, fametszetes ábrákkal illusztrálva tárja olvasója elé. A mai zoológus nyilván számos kivetnivalót találhat e szövegekben, aminek elsődleges magyarázata az, hogy Aldrovandi többnyire nem személyes tapasztalat alapján írja le állatait, hanem információit másod-, harmad- vagy negyedkézből veszi. Művének célja ugyanis – sajátosan reneszánsz-humanista módon – voltaképp nem a cetek állattani leírása, hanem a cetekről írott szövegek összegyűjtése és rendszerezése volt. Noha e szövegek állításait Aldrovandi maga is gyakran kétségbe vonja, jellemző módon kritikája többnyire nem tartalmi, hanem filológiai indíttatású. Számomra e mű igen rokonszenves vonása a különféle, egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények és információk becsületes közzététele és a „dokumentumok" (ha nem is a tények) feltétlen tisztelete. A középkori-kora újkori tudós számára ugyanis az igazságnak három forrása létezett: a valóság, a logika és végül tekintélyek szava – a háromból azonban mindenképp ez utolsó nyomott legtöbbet a latban. A 16–17. századi tudományos gondolkodás legnagyobb eredménye éppen ennek az értéksorrendnek a változása volt – Aldrovandi esetében e folyamat még csak a kezdetén tart, ám bizonyíthatóan elindult már.

Az olvasót arra kérem, ne lekezelő kritikával, hanem a múlt iránti tisztelettel és szeretettel fogadja ezeket a sorokat, s akkor olyan élvezetben lesz része, amilyet mai állattani szakkönyvek olvasásakor hiába is keresne.