Az öröklét diadala
Eörsi Sarolta fordítása
Mikor az ég alatt már semmi biztost
nem láttam, szívemet kétségbeesve
3 faggattam, hogy miben reménykedik most.
„Az Úrban – szólt –, mert nem volt ember egy se,
ki hitt benne, s kit mégis becsapott,
6 de látom, hogy mindenki megcsal egyre,
és érzem, ki voltam, s ki most vagyok,
és látom múlni, szállni az időt,
9 és sírni volna jó, de nem tudok,
hisz én bűnöm, hogy nem láttam előbb,
hogy várni már időm egy percnyi sincsen,
12 de már késő: a múlt gazként benőtt.
Az Úr kegyelme oldja fel bilincsem;
ő eljön – ebben van minden reményem –,
15 hogy égi ujja új utakra intsen."
Így szólt szivem; s most, hogy, miket az égben
formálnak, itt e földön egy darabban
18 már nincsenek, sorsuk mi véget érjen?
Töprengve mind előbbre így haladtam,
s ekkor előtűnt – álom volt talán csak –
21 egy új világ, örök és mozdulatlan:
forogván nap s ég mind a légbe málltak,
s velük a csillagok, föld és a tenger,
24 hogy új legyen helyettük, szebb s vidámabb
Csak álltam ott bambán, kíváncsi szemmel,
és fel sem fogtam, hogy megállni látom,
27 mi folyton változik: föld, s rajta ember.
És egybeforrva ott állt mind a három,
hatalmas tömb, nem-mozduló Jelen
30 (bár nem szokása, hogy egy helyben álljon);
és mintha nem lettek volna sosem,
eltűnt „lesz", „volt", „soha", „előbb", „utána",
33 mitől az idő múlik, s bajt terem.
S a gondolat, üvegben nap sugára,
amelynél semmi, még a szél se gyorsabb,
36 milyen kegy érne, ha valóra válna!
Bár állhatnék elé az ősi Jónak,
és semmi rossznak, mely időt farag csak,
39 hogy jön-megy évre év, hónapra hónap.
A nap házát Bikának és Halaknak,
nem lakja, bár az volt nappalra ok,
42 mi nőtt, s csökkent, ahogy ezek haladtak.
Az égi lelkek ó de boldogok,
ha addig eljutnak, vagy eljutottak,
45 hogy nevük örök fáklyaként lobog!
Milyen szerencsések, kik szökni tudtak
e torz örvényből, melynek neve élet,
48 s amelyet oly sokan dicsérni szoktak!
S mily nyomorultak épp ezek, szegények,
reményeik vaktában elpazarlók,
51 miket a zord idő sosem kimél meg.
Ó, érzéketlen, tompa, gyenge gyarlók,
a józan észt, a tudást egy sem érti,
54 mindennél gyávább, nyomorult halandók!
Ki fél szemmel a nagy mennyet vezérli,
hogy megszelídülnek az elemek,
57 s nemcsak én nem tudok hozzá felérni,
de száz angyal közül egyetlenegy
már önmagában mindent megmutat,
60 hisz maga is a mennyből egy szelet...
Ó, célt nem érő, kóbor gondolat,
mire való ez? hisz mindent felejtünk,
63 mit összegyűjtöttünk sok év alatt.
Ami elnyomja, fogva tartja lelkünk,
„előbb", „tegnap", „holnap", „reggel" vagy „este"
66 egyetlen árny lett, s lopva, lassan eltűnt.
Nincs többé „volt", és „lesz" el van feledve,
de így a „van", a „most" került a trónra
69 beolvadván együtt a Végtelenbe,
s ami a kilátást eltorlaszolta,
lesimultak a dombok – nincs minek
72 remélni, emlékezni már azóta,
melyektől minden ember reszketett,
tudván: a sors játéka, míg csak él,
75 és töprengett. „Ki voltam? Ki leszek?"
Egyesül minden, nem lesz nyár, se tél,
és nem esik szét sok parányi rögre,
78 de meghal az idő, s más lesz a tér;
s az évek többé halandó erőkre
nem lesznek bízva, ám ki életében
81 kiváló ember volt, az lesz örökre.
Ó mily szerencsés mind, aki az éden
kapujánál bármely időben állott,
84 végén az útnak, amiről beszéltem!
És annyi más nemes, szép hölgy-zarándok
közt az, kit a halál elvitt irígyen
87 oly zsenge korban, mindig légyen áldott!
Az angyal-arcról tükröződik híven
szelíd szemérem és a tiszta eszme,
90 mik ott lakoznak még az ifju szívben.
Idő s halál a külsőt ha kikezdte,
egyszer majd, mint régen, virágzik újra,
93 s meglátod, Ámor: ahová vezetsz te,
ott rám mutat egy égi kéznek ujja:
„Itt van, ki érte mindig zokogott,
96 de mosolynál ennek nagyobb a súlya."
És, kiért most is sírva dalolok,
elámul majd nagyon, ha látni fogja,
99 milyen dicsőség, mely neki jutott.
Mikor lesz mindez, nem tudom; de hogyha
nem tudnak az apostolok se róla,
102 ki lesz, ki rátalál ily nagy titokra?
Én leszek az, talán – bizony, valóra
válik minden igazi s hamis érdem,
105 és pókháló-lét vár majd rosszra, jóra;
Lám, hívságok élnek mindünk szivében
és hogy az ember mind hiába izzad,
108 s hogy nem tud, csak csalódva csúszni térden –
elrejteni nem tudjuk titkainkat.
Legyen bár bűnös vagy tiszta a lélek,
111 az ég előtt a titkok mind kinyílnak;
és lesz ezekről döntés és itélet.
A bűnösök elfutnak, nincs remény,
114 űzött vadként bújnak erdőbe végleg;
s lám, a nemes szív, súlya bár szerény,
ha büszke gőg, arany, mi őt bejárja,
117 akkor az vétek, nem pedig erény;
s amott, kiket csöndes szerencse járma
gyűrt le, tudják: a pompa nem jelent
120 semmit – hisz úgy az öröm veszne kárba.
Láttuk hát: öt Triumfus idelent,
és most még egy –, mert ki mindenre gondol,
23 ő megengedte ezt is – odafent.
Látjuk az Időt, ki épít s lerombol,
s a vén Halált, kinek semmi sem érték,
126 egyformán lesz halott mindkét bolondból.
S akik a Hírnevet kiérdemelték,
Idő s fanyar Halál mindent kioltnak
129 s a pír is lehull, akár a verejték;
De szebbek lesznek, mint valaha voltak,
ha martaléka lesz a feledés
132 kapzsi Halálnak s a mohó napoknak;
de akkor, e virágzó korban és
szépségben hírük is örök lesz újra.
135 De leginkább ez újjáéledés
őt illeti, ki sírva-esdve hívja
a világot; ő vezette kezem,
138 hogy az eget is látására bírja.
Folyó partján, mely eredt egy hegyen,
Ámor küldött olyan szörnyű csatába,
141 most is lángolok, ha emlékezem.
Boldog a kő, mely ez arcot lezárja!
És majd ha egyszer visszakapja fátylát,
144 ha boldog volt, ki itt lent élni látta,
boldogok, kik az égben újra látják!