Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. november - Műfordítás / Könyv a cetekről

Könyv a cetekről

Magyar László András fordítása

 

X. Fejezet. A fóka, avagy a tengeri tehén

 

 

Névváltozatok, néveredet. Miért soroljuk ide a fókát?

Jóllehet, Arisztotelész szerint is, e furcsa alakú állat kétéltű, azaz vízben és földön egyaránt megél, sokkal helyesebb, ha a vízi, mintha a szárazföldi állatok közt szólunk róla, hiszen többet tartózkodik vízben, s táplálékát is inkább a tengerből szerzi, még ha kizárólag vízben sokáig nem is tud élni.

A görögök phókion-nak nevezik, nyilván a „bóké" szóból eredő néven, mely a bőgésére vagy múzására utal. Servius Vergilius-kommentárjában ezért írja a fókákat tengeri ökröknek. Plinius és Theodorus Gaza Arisztotelész alapján „tengeri tehenet" ír, Plinius néha egyszerűen tehenet, különösen ha az, hogy tengeri tehenekről van szó, a mondatból vagy az előzményekből már kiderült. Egyébként nem csak a bőgése, hanem a felső állkapcsa és az orrlika is a szárazföldi tehénére emlékeztet, mint azt Rondeletius megfigyelte. Festus „Bocas"-nak nevezi. Gesnerus megjegyzése szerint: „A Bocas – halfajta, mely a bőgésről, azaz a hangadásáról kapta nevét" – mondja. Hermolaus gyanúja szerint viszont a fóka a görögül „box"-nak nevezett hallal azonos, illetve a Theodórosz által – a görög nomenklatúra sorra vételekor – „voca"-nak nevezettel, ám mert a régi szerzők közül senki nem hívja így a fókát, Gesnerus megoldását valószínűbbnek tartom. A genovaiak és a Marseille-iek manapság is „tengeri ökör"-nek mondják. Az ókori szerzők az ökröt a simaporcúak közé sorolták, ezért helyesebb inkább tengeri tehenet, mint ökröt mondani. Albertus hol tengeri kutyának, hol tengeri farkasnak nevezi, amabban azokat a belgákat követve akik „Zeehund"-ot s azokat a németeket, akik „Meerhundt"-ot, azaz tengeri kutyát mondanak, emebben pedig a spanyolokat utánozva, akik „lobo marino"-nak nevezik a fókát. Mindkét névváltozat a megfelelő nevű szárazföldi négylábúval való hasonlatosságon alapul.

A fóka fogazata és felső állkapcsa valóban erősen emlékeztet a kutyáéra és a farkaséra, ráadásul vérengző és falánk is, ám mivel akadnak más ilyen nevű halak is, a névazonosság miatt ezeket a neveket a továbbiakban szintén mellőzni fogjuk. Rondeletius szerint az olaszok „vecchio marino"-t mondanak, azaz tengeri öreget, vagy tengeri vént. Mifelénk tengeri tehén, „vedello marino", az angoloknál pedig „a Sele", „a Seale" vagy pedig „a Seacaulse" a neve. Varinus szerint az „einalion kétosz" is azonos a fókával, de Oppianosz is „théra einalian"-t, azaz tengeri vadat írt, s az emberek harcát a fókák ellen „kéteion methon"-nak nevezte.

 

 

Fajtái, változatai, alakja, leírása

Mivel a tengeri tehén mind valamennyi haltól, mind pedig a teljes cetnemzetségtől erősen különbözik, Arisztotelész nem átallotta négylábúnak nevezni, mondván: „A tengeri tehén az egyetlen négylábú, amelyik a tengerből szerzi táplálékát". Hogy pedig miért nevezi négylábúnak, annak így adja okát egy helyt: „A tengeri tehén valamilyen csonka és tökéletlen négylábú, hiszen lapockáihoz csatlakozó, kézszerű lábai vannak, melyek olyanok, mint a medvéé, öt ujjban végződnek ugyanis, és mindegyik ujj ízületekkel hajlítható, s nem túl nagy körmökben végződik. A hátsó lábain is öt különálló ujj található, melyeken a görbületek és a körmök pont olyanok, mint a mellsőkön, csakhogy e lábak inkább halfark alakúak." Szerintem Arisztotelésznek e szavai indították arra Belloniust, hogy a tengeri tehenet négy olyan lábszárral és talppal ábrázolja, melyek, mint a hódé, öt-öt ujjban végződnek. Ám a közvetlen tapasztalat azt bizonyítja, hogy a dolog másképpen áll, s a Filozófus utolsó megjegyzése is másra enged következtetni. Minthogy ugyanis azt mondja, hogy a hátsó lábai szakasztott olyanok, mint a halé, nyilvánvalóan tagadja, hogy kimondottan öt ujjban végződnének, hiszen egyetlen halfarok sem végződik ujjakban. Ráadásul másutt így ír: „A tengeri tehénről nehéz eldönteni, hogy vízi vagy szárazföldi állat-e, hiszen ha víziállatnak tartjuk, miért van lába, ha pedig szárazföldinek, miért vannak uszonyai, márpedig hátsó lábai igen halszerűek."

A fókának tehát – hogy a szemtanú, Rondeletius szavaival éljek – rendkívül rövid, könyök és alkar nélküli karjai vannak, ebből következően, a mi kézfejünknek megfelelő része számos csontból áll, maga a kézfej pedig öt, csupán bőrrel borított csontból, így a keze olyan mintha egyben lenne, kivéve az ujjvégeket, ám itt is csak négyirányú osztás látható, jóllehet öt körömben végződik e „kéz". Mivel tehát ezeknek a fókáknak a lábai uszony gyanánt szolgálnak, Homérosz, igen találóan, „phókász nipodesz"-nek, azaz úszólábú fókáknak nevezte őket, a „neó"

– 'úszom' ige alapján, Eusztathiosz ezt „nepodes"-nek értelmezte, nem mintha nem lenne lábuk, hanem mert igen kurtalábúak, annak mintájára, ahogy a madárnemzetséget „apodesz"-nek (lábatlannak) szokták mondani.

Plinius szerint a fókákat bőr és szőr födi. Ez a bőr rendkívül kemény és szívós, ezért azután nagy rá a kereslet. A fóka szőre feketés vagy szürkés, némelyik példányé apró foltokkal ékes. A hasa világos. Plinius szerint a fókának nem csontozata, hanem porcai vannak, ám Arisztotelész azt írja, hogy a fókának sok a húsa, puha testű, s hogy porcos csontozatú. Ugyancsak Arisztotelész szerint a fogai fűrészesek és élesek, akár a farkaséi – teszi hozzá Rondeletius, aki azt is mondja, hogy az alsó állkapcsa pont olyan, mint a farkasé, a felső viszont szélesebb a farkasénál. Ebben és orrformájában a szárazföldi tehénre hasonlít, szájnyílása közepes nagyságú, szőrzete durva, hol fekete, hol fehér, a szemöldöke helyén, és a felső ajka fölött hosszabb, mint másutt, szeme csillogó és – mint a hiénáé – állandóan ezer színben játszik – írja Plinius.

Arisztotelész szerint a nyelve hasított, azaz villás – Plinius fordításában „kettős". Rondeletius ezt kiegészíti avval, hogy széles is. Füle – akár a többi cetnek – a fókának sincsen, hanem a füle helyén rendkívül szűk, s igen apró járatok találhatók, melyek az élő példányokon még könnyebben megfigyelhetők, a holtakon viszont már igen nehezen lelhetők meg. Arisztotelész többféle magyarázattal is szolgál arra nézve, miért nincsen a fókának füle. Egy helyütt azt írja, hogy azért vannak a hallás céljára fül helyett csupán üregei, mert a fóka csonka és félresikerült négylábú, más helyütt meg arról ír, hogy azért nincs füle, mert a vízben tölti az életét, s füljárata azért egészül ki egy kis csonka füllel, hogy ha az állat mélyre száll alá, megtartsa a levegőt. Egy kiálló fül ebben az esetben semmire sem lenne jó, sőt egyenest káros lenne, hiszen egy csomó vizet gyűjtene magába.

A fóka feje kurta és a testéhez képest kicsiny, a nyaka viszont hosszabb, s tetszés szerint nyújtható és behúzható. Mellkasa széles. Lapockáit négy izom köti össze felső vagy hátsó részükön, éppen, mint a kutyáknál vagy egyéb szárazföldi állatoknál, akiknél a lapockák oldalt találhatók: ezért ezek az állatok szűkebb mellkasúak, a fókák viszont azért szélesebb mellkasúak, hogy jobban tudjanak úszni.

Arisztotelész szerint a tengeri teheneknek a mája nem tartalmaz epét, sőt Bellonius szerint egyáltalán nincs is epéjük. Plinius ezzel szemben úgy tudja, hogy van epéjük, ám azt nem mondja meg, hogy mely testtájukon. Szavaiból mégis arra lehet következtetni, hogy ez az epe a mellkas-tájékon található, hiszen így ír: „Az epe mennyisége a kígyóknál és a halaknál a legnagyobb. Általában a teljes bensőség tele van vele, mint az ölyvnél vagy a kányánál, a ceteknél viszont minden esetben a mellkasban található. A tengeri tehenek epéje sok mindenre használható." A tüdejéről majd később beszélünk. A fóka veséje olyan, mint a szárazföldi tehéné, a delfiné vagy a vidráé. Arisztotelész szerint a fókának van mind közül a legerősebb és legtömörebb veséje, mert – ahogyan mondja – a többieké mind többé vagy kevésbé üreges. A hímek nemi szerve hosszúkás, a nőstényeké is majdnem olyan, mint a szárazföldi állatoké. Arisztotelész azt írja, hogy a nőstény fóka szeméremteste olyan, mint a rájáé, s hogy egyébként ez a nemzetség mindenben nőies jellegű. Rondeletius két testileg különböző fókafajtát ábrázolt, az egyik a Földközi-tengerből való – ez, ha nem tévedek, a mienkkel azonos –, a másik vastagabb testű s zömökebb, az Óceánban él – ezt a megkülönböztetés végett „fóká"-nak avagy „óceáni tengeri tehén"-nek nevezte el.

 

   

Lakhelye, természete, viselkedése

„A tengeri tehén" – mondja Plinius – „a tengerben és a szárazon egyaránt megél." Mi is mondtuk, hogy kétéltű állat, s annak is okát adtuk, hogy miért sorolható inkább a vízi, mint a szárazföldi állatok közé. „Teljesen víz nélkül" -mondja Arisztotelész – „nem tud megélni, de benne sem lehet meg anélkül, hogy időnként levegőt ne venne, meg aztán a szárazon is szül s neveli kölykeit." Más helyütt azt is mondja, hogy a szülés utáni tizenkettedik napon a kölykeit a tengerbe vezeti. Egyébiránt Calphurnius, az érdemes költő, mint a lehetetlenség példáit említi a következőket:

   

„Addig amíg nem fürdik a szántóföldön a fóka,

tengeri habba magát az oroszlán nem veti végleg

s mézet nem veritékez a borz..."

   

A fókák, állítólag, nagyobbára a tengerparton kóborolnak, s a part menti földeket éppúgy letarolják, mint a szárazföldi állatok, sőt szőlőket, gyümölcsösöket, s más ligetes-erdős vidékeket is megfosztanak gyümölcseiktől. Ha valamelyikük egy dombra mászott föl, s onnan kell menekülnie, lábát és fejét a testébe húzza, majd egészen összegömbölyödik, s nagy sebességgel alágurul a tengerbe -hiszen lábát nem tudja jól használni a szárazon. Erre Plinius is utal, mikor így ír: „Tengeri mozgásra alkalmas uszonyait a szárazon láb gyanánt, kúszásra használja." Ügyetlen járása az egyedüli oka annak is, hogy a parttól soha túlságosan el nem távolodik, illetve, hogy soha nem hagyja el hosszú időre a partot: táplálékát a tengerből szerzi, ebben egyedül áll a négylábúak közt – mint Arisztotelész is tanúsítja.

A fóka húsevő, mégpedig igen falánk húsevő. Diodorus Siculusnál olvasható, hogy az Arab-öbölön túl, a troglodyták vidékén a fókák a halfogásban éppoly serények, mint az emberek. Albertus pedig arról számol be, hogy a fókák vérengző állatok, nagy halakra vadásznak csapatostul: többet kerítenek be egyszerre -úgyhogy már csak ezért is joggal mondhatta őket Plinius veszedelmeseknek. „A Fekete-tengerbe egyetlen veszedelmes állat sem hatol be a fókákon és kistestű delfineken kívül." – mondja ő. Ámbár Arisztotelésznél – aki valószínűleg Plinius forrása volt – a „fóka", azaz a „tengeri tehén" helyett „phocaena" olvasható. Ám Pliniushoz hasonlóan Ailianosz is „phókész"-t olvasott. „A Fekete-tenger" – mondja ő – „tele van hallal, mivel nem szokása, hogy vérengző állatokat neveljen. S ha olykor valahol fókára vagy delfinre is bukkanunk, azok is csak igen ritkán nagytestű példányok." Ezt egészíti ki Rondeletius, aki azt írja, többször látott olyan tengeri teheneket, akiket halastavakba eresztettek s ott a többi hal közt – a csukák, compók, pontyok között -nagy dúlást vittek végbe. Akkor is nagy kárt tudnak okozni, ha a halászhálókba keverednek, hiszen, akár a delfin vagy a kardhal, nagy erejükkel mindent tönkretesznek és szétszaggatnak, s mint Oppianosz elmondja, a velük együtt fogságba esett halaknak is egérutat nyitnak. Nehéz őket elpusztítani másképp, mint fejüket szétverve – ennek az az oka, hogy egész testük merő hús.

   

„Fókához horog és háromhegyű dárda sosem jó,

mert hisz a fóka húsát vastag bőr védi a vastól,

így a halászok, hogyha a hal közt fóka akad tán

hálójukba, sietve cibálják part fele jól szőtt

eszközeik – de hiába erős és sűrűszövésű,

fókát meg nem tart az a háló: karmaival rést

tépve elillan, ezüst halakat szabadítva magával,

megkeserítve a gazda szívét. De ha néha sikerrel

nagy nehezen parthoz hajtják a halászok a fókát,

ott aztán lándzsát, bunkót s háromhegyű dárdát

csapdosnak sűrűn fejihez s döfnek füle mellé,

hisz ha fején sebesül, nyomban kilehelli a lelkét."

 

Pliniustól ered az a nézet, hogy a fókánál egy állat sem alszik mélyebben. Álma valóban tovább is tart a többi állaténál, ezért írhatja Martialis, hogy:

 

„Mélyen alusztok, fóka gyanánt és mormotaképpen"

 

Juvenalis pedig így ír:

 

„Fölverik ők Drusust, fókát sem hagynak aludni"

   

Alvás közben pedig oly mélyen hortyognak, hogy szinte bőgnek – erről Arisztotelész és Plinius egyaránt megemlékezik. Rondeletius szerint ennek az az oka, hogy a nyákos nedv, mely kemény ereikben található, a be- s kilégzés hatására mozgásba jön. Azok szoktak így aludni – mondja –, akik vastag és kurta nyakúak, s kiknek testében erős a párolgás, továbbá azok, akiknek kitüremkedik a légcsövük. A fókák, hogy könnyebben kapjanak levegőt, a szárazon, a szabadban szoktak aludni, a parti fövenyben vagy a sziklákon heverve, leginkább éjjel, ám gyakran napközben is. Erről Oppianosz is megemlékezik:

 

„Szárazföldön töltik az éjt, elnyúlva a fókák,

s fáradt tagjaikat gyakran kiterítik a parton

nappal is, enyhületet lelvén édes pihenésben."

   

Plinius is azt írja, hogy a szárazföldön szoktak lélegezni és aludni, máskor pedig a tengerparti barlangokba húzódnak. Ailianosz hívja föl a figyelmet arra, hogy mindezt Homérosz is jól tudta, hiszen az Odüsszeiában a Télemakhosznak és Philisztratosznak mesélő Menelaoszt a fókáknak eme hálóhelyébe vezeti. Egyébként, mivel Plinius szerint a tüdejük – mely kicsi, szivacsos és vértelen – az oka annak, hogy békamód sokáig tudnak búvárolni a víz alatt, föltehető a kérdés, miért nem tudnak aludni is odalenn, hiszen a békák az év nagy részében a víz alatt képesek rejtőzködni?

A fókák eredeti természetüket s vad szokásaikat gyakran levetik, Plinius szavával, „meglágyulnak", s csodálatos módon tanulékonnyá válnak – cirkuszi mutatványok alkalmával hanggal és mozdulatokkal köszöntik a publikumot, s tagolatlan morgással felelnek, ha nevükön szólítják őket. Én magam is láttam ebben a városban egy fókát, akit a mutatványos, ki vele egész Európát bejárta, úgy betanított, hogy bármely keresztény fejedelem nevére valami olyan hangot produkált, mintha öröm töltené el, ezzel szemben ha török vagy eretnek uralkodó nevét említették neki, elnémult, épp ahogy a szárazföldi kutyák, ha betanítják őket.

A fókák, akár a delfinek, „filantrópok", fölismerik az embert. Erre példát Ailianosz Eudémosz alapján hoz, e szavakkal: „Eudémosz azt mondja, hogy egy fóka szerelemre gyúlt egy ember iránt, aki szivacsot szokott gyűjteni a tengerben, s a szivacshalásszal mindig egy víz fölé emelkedő, barlanggal odvas sziklában találkozott." Rondeletius pedig elmondja, hogy az a fóka, akinek a képét közli, Lerinosz szigeténél esett fogságba. Miután a sziget fogadójában napokig foglalkoztak betanításával, félelem nélkül érintkezett az emberekkel, úgyhogy még a lépcsőn is följárogatott. Jóllehet, ezek a víziállatok – Arisztotelész szerint – kemény harcot szoktak vívni a lakhelyért, s a hím a hímmel, nőstény a nősténnyel, kölyök a kölyökkel egész addig küzd, míg egyik a másikát el nem pusztítja, vagy el nem űzi, a fókaszülők szeretete utódaik iránt oly hihetetlenül erős, hogy azt az ember is megirigyelhetné.

Ailianosz írja, hogy a szárazon hozzák világra magzataikat, majd a világra jötteket fokozatosan egyre nedvesebb helyekre viszik le, s arra késztetik őket, hogy próbálják ki a tengert, ezután újra visszaviszik őket a szárazra, majd pedig újból a tengerbe s onnan megint visszavándorolnak velük. Mikor ezt már jó párszor megcselekedték, kölykeik alkalmasakká válnak az úszó életmódra – részint mert beletanultak, részint pedig azért, mert természetük is szüleik életmódjának és lakhelyének kedvelésére indítja őket. Plutarkhosz szerint e műveletet oly gyakran viszik végbe, míg meg nem jön a kölykök mersze, s nem lesz nyilvánvaló, hogy már bíznak a tengerben s örömüket lelik benne. Arisztotelésztől tudjuk, hogy életük tizenkettedik napja előtt nem viszik őket szüleik a tengerbe. Plinius szerint is így van ez, s csak ettől az időtől kezdve szoktatják a kölyköket folyamatosan a vízhez. Oppianosz is ugyanezt írja, majd a delfinek szaporodásának leírása után a következőket mondja:

   

„Nem kevesebb gondot fordít borjára a fóka:

emlőt nyújt neki és tejnedwel látja el őt, s mert

kék tengerre fiát nem bízná, hogyha megellik

szárazföldre húzódva bocsátja világra szülöttét.

Kétszer hat napon át pihen aztán sárga homokban

féltett borjait ápolván a derék anyafóka,

tízre a harmadikon, ha a hajnal rózsaszín árnyú

leplével betakarva fejét fölkél a habokból

s újra kibontja a fényt, anyafókánk hűs uszonyával

óva a csillámló hullámba meríti családját.

Látnivaló vígan mutogatja a kölykeinek lent

drága hazáját és gyönyörű szép otthona mélyét,

s mint hazatért anya szokta mutatni a távoli földön

szült s most mellre emelt kicsinyének az egykori házat

és a hazát, ujjongva találva az elfeledettre,

míg fia tétovamód bámul, hiszen őt alig érti

s rémülten-gyanakodva figyel: milyen érdekes itt és

mily különös minden – kert, ház és ősi szokások,

úgy viszi körbe alant két kölykét víg anyafókánk

s úgy mutogatja nekik meg a tenger sok fura titkát."

   

Damisz, Philosztratosznál, elmeséli hogy Agisz szigeténél látott egy halászok fogta fókát, aki a börtönében („oiniszkó", azaz boroskádjában) szült s később elpusztult kölykét úgy siratta, hogy három hétig böjtölt, pedig egyébként a fóka a legfalánkabb vadállat. Joannész Tzetzesz pedig azt mondja, hogy a fóka – épp ahogy a delfin – kölykével együtt magát is rabságra veti, sőt a halálba is követi gyermekét, s ugyanígy a kölyök is követi anyját a fogságba és halálba. Ugyancsak ő írja, hogy a fóka nem hagyja magára öreg szüleit, segíti őket az úszásban, ám mert itt is a delfinekkel együtt említi a fókákat, lehet, hogy e helyt inkább phocaena-t kellene olvasni, hiszen a phocaena rokontermészetű s rokonfajú a delfinnel, a fóka viszont, mint azt Arisztotelésztől tudjuk, a magafajtájával kegyetlen szokott lenni.

A fókák a nyulak és más hátrafelé hugyozó állatok mintájára szoktak vizelni és közösülni, azaz ez utóbbit háttal egymásnak cselekszik, s közösülés közben elkerülhetetlenül összeragadnak: lehetséges, hogy épp emiatt nevezik őket a belgák tengeri kutyáknak, a spanyolok pedig tengeri farkasoknak. Birkák módjára a szárazon ellenek, kettőnél soha nem több utódot, mint Plinius írja, aki hozzáteszi – ugyanehhez az Arisztotelészből fordított helyhez –, hogy ez az állat a második párzáskor ellik utódot, csakhogy Arisztotelésznél a következő olvasható: „Tiktei zóa kai khorion", azaz „Elevent szül és méhlepényt." – mint azt Theodorus helyesen fordította, tehát, szerintem, Plinius szavait korrigálni kell.

Irigysége közismert volt a régi időkben. Plinius így ír erről: „A fóka a szárazon s a tengerben egyaránt megél. A viselkedése is olyan, mint a hódé. Sokféle orvossághoz használható epéjét kihányja, gyomornedve pedig az epilepszia ellen hasznos, ezért bölcsen maga hánytatja meg magát". Valószínűleg ezért olvasható Ailianosznál az „ekrophei", azaz fölfal, kiszürcsöl kifejezés helyett (ugyanis az emberektől irigyelve gyomornedvét, kihányja azt, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani), tehát a kiszürcsöl szó helyett „exemei", azaz kihány, hiszen Arisztotelész és a „Csodák könyvé"-nek összeállítója is ezt a szót használja: A fóka állítólag – mondja ő – kihányja (exemei) gyomornedvét, ha elfogják, ez ugyanis gyógyhatású és jót tesz az epilepsziásoknak.

   

   

Szimpáthiái, antipáthiái

A tengeri tehén – a fóka – jóllehet többet tartózkodik a szárazon, mint a vízben, mégis leginkább a vízhez kötődik, úgyhogy ha meghal s lenyúzzák a bőrét, az bárhová kerül is, a rajta lévő szőrök, Isten rendelése folytán vagy valami természetes ösztöntől vezettetve, állítólag aszerint viselkednek, ahogy a tenger diktálja: ha ugyanis a tenger fölkavarodik, s hullámok tornyosulnak rajta, a szőrök is hasonlóképp fölmerednek, ha azonban a tenger lecsöndesül, lesimulnak ők is. Cardanus kijelenti, hogy bár ez Pliniusnak nehezen hihető el, miután az indiai tengeren, Hispaniola szigete környékén kipróbálták a dolgot, többé már nem tartható mesének. Én ezt az adatot nem lelem Pliniusnál, csupán arra való utalást találtam, hogy a fókák testéről lehúzott bőr megtartja tenger-érzékét továbbra is, s mindig fölborzolódik, ha a tenger háborgása csillapul. Rondeletius is írja, hogy a halott fókák bőre jelzi a változásokat: ha a déli szél megerősödik, a fókabőrön fölmered és fölborzolódik a szőr, a Boreas hatására viszont úgy lesimul, hogy észrevehetetlenné válik, „mint azt" – mondja – „gyakran megfigyeltem." Plutarkhosz szerint a fókabőrnek – állítólag – van bizonyos villámhárító-ereje is, ezért borítják be vele a vitorlák felső részét. Ugyanerről a hatásról olvashatunk (Suetonius) Tranquillusnál: Augustus Caesar ilyesfajta bőrt szokott volt állandóan magával hordozni a mennykő ellen, amitől erősen rettegett, s ugyanebből az okból parancsolta meg Severus császár, hogy hordszékét fókabőrrel födjék. Végül Plinius említi, hogy a sátrakat is fókabőrrel borították, s hozzáteszi, hogy a tengeri tehén – vagyis a fóka – az egyetlen tengeri állat, akibe nem csap a ménkű. Caelius Rhodiginus – annak adva okát, hogy miért nem csap villám a fügefába – azt mondja, hogy ez mindenképpen a fügefába szívódott keserű nedvvel magyarázható, hiszen az efféle dolgokat elkerüli a villám, amit – ahogyan ő mondja – a tengeri tehén és a hiéna esete is bizonyít, hiszen ezekben az állatokban, épp mint a fügefában (amely növény minden édessége a gyümölcsében választódik ki), keserű nedv található. Csupán azt nem mondja meg, miféle keserűségről van itt szó. A jégesőt is el lehet hárítani, a közhit szerint – írja Palladius –, ha olyankor, mikor a csapás fenyeget fóka-, krokodil-, vagy pedig hiénabőrt visznek körbe a birtok körül, s utána az udvarház vagy a major kapujánál fölakasztják. Máshol is mondja, hogy a néphit szerint a szőlő közepén álló szőlőhajtásra borított fókabőr az egész szőlőskertet fenyegető baj ellen védelmet nyújt. A fókák leginkább a medvéktől tartanak, ha ugyanis harcba szállnak velük, a medvék szoktak győzni – írja Oppianosz. A rómaiak cirkuszaikban bemutattak medve-fóka harcot, ezt Calpurnius pásztori verseiben Lycosthas, a paraszt szavai bizonyítják, aki a következőt mondja:

   

„Láttam tengeri ökrökkel küzdő medvéket is egyszer"

   

A tengeri kosoktól is tartanak a fókák. Ailianosz elmondja, hogyan esnek ezek zsákmányául: „Az efféle vadállatnak oly nagy erejű az orra, hogy hatalmas erejűt, óriásit tud fújni, s belélegzéskor rengeteg sok levegőt képes egyszerre beszippantani. Leheletével a következőképpen ejti el a fókákat: Minthogy a tengeri kosról a fókák jól tudják, hogy ha teheti, kárt tesz bennük, gyorsan a partra úsznak s sziklabarlangokba rejtőznek előle. Amaz, futásukat látva a nyomukba ered, és a barlang szájával szemben megállapodva a fókák testének szagából kitudja, hogy zsákmánya a barlangban van-e, majd orrának ellenállhatatlan vonzerejével a fókák s önmaga között lévő levegőt beszívja. A fókák úgy próbálják kikerülni lélegzetének szívóerejét, mintha nyíl vagy szigony elől menekülnének. Végül azonban a lélegzet ellenállhatatlan vonzásától, akár ha valami gyeplő vagy kötél kötné gúzsba őket, kivonszolódnak a barlangból, s a kos zsákmányául esnek."

A lovak viszont éppenséggel borzadnak a fókáktól: ezt valaha Hippolütosz lovai bizonyították, akikről azt beszélik, hogy a tengerből hirtelen előbukkanó fókáktól megrémülve a kocsit, melyet gazdájuk a tengerparton hajtott éppen, összetörték, Hippolütoszt magát pedig széjjelszaggatták.

 

   

A fóka mint táplálék

A tengeri tehenek húsa lágy, szivacsos és rendkívül zsíros, úgyhogy ha soká tartjuk kezünkben, szétmállik. Ezért hamar eltelít és hányingert kelt. Nedve káros és vadszagú, erre utal a legtréfásabb komédiaíró (Arisztophanész) a „Béké"-ben és a „Darazsak"-ban is, Kleónra vonatkoztatva, akit mint bőrkereskedőt, ilyen illatúnak nevez. E helyen Homérosz következő verssorát is idézi a kommentátor:

   

„Phókáón haliotrepheón holoótatosz odmé"

 

azaz

   

„Tengerben lakozó fókák gyilkoslehű bűze"

   

Ezért azután még a legalantasabb népség sem fogyasztja még azokon a tengerpartokon sem, ahol pedig sűrűn esik zsákmányul, többre tartják viszont a tengertől távolabb fekvő vidékeken. Gesnerus megjegyzi, hogy szalonnája, amelyet a németek s kiváltképp a szászok „Salpeck"-nek neveznek, a közhiedelem szerint többet ér a delfinénél.

 

   

Orvosi használata

A tengeri tehén testének több belső és külső részét is használják gyógyászati célokra, például húsát, vérét és zsírját, továbbá uszonyát, bőrét és bélnedvét. Plinius szerint az epéjét is, állítva, hogy ez többféle orvossághoz hasznos. Azonban Arisztotelész s mások is úgy vélik, hogy a fókának nincs epéje. Pliniusnál olvasható, hogy jobb uszonyának altatóereje van, s ha a fej alá teszik, a hagyomány szerint álmot hoz az emberre. Isidorus, elismételve ezt, avval magyarázza, hogy egyetlen állat sem alszik mélyebben a fókánál. Bőrét leginkább a köszvényeseknek javallják. „A köszvényesnek" – mondja ugyancsak Plinius – „hódbőrből illetve fókabőrből való lábbelit kell hordania." Ezért Marcellus Empiricusnál a következő mondatban: „A tengeri tehén vagy még inkább a hiéna bőréből készült orvosság, ha mindennap fogyasztanak belőle, hatásos ellenszere a köszvénykórnak." – az orvosság (medicamentum) szó helyett én lábbeli-t (calciamentum) olvasok, annál is inkább, mert Galénosz a következőket mondja: „A fóka, az oroszlán, a farkas és a róka bőre, jól kidolgozva és lábbeliként viselve megelőzi a lábfájdalmat."

A fókabőr jót tesz a veszettnek is, ha alája terítik – mint azt Ailianosz megjegyzi. A húsa, Avicenna szerint, az epilepsziát és a méhgörcsöket gyógyítja. Mások a vérét ajánlják. Caelius Aurelianus azonban az efféle orvosságot nem javallja, jóllehet néhány helyen epilepszia esetében egyébként ajánlja. Hippokratész nagyra tartja a fókazsír hatását a nőgyógyászati betegségekben. A méhgörcsre erős szagú anyagokból készült füstölést ír elő, s ezek közé az anyagok közé sorolja a fókahájat is. Azt az utasítást adja, hogy a méhgörcsökben szenvedő asszony igyon annyi fókazsírt, amennyit két ujjal föl bír csippenteni. Ugyanő, a csípő felé fordult méh gyógymódját taglalva (e betegség alkalmával, mivel a has megnövekszik, a nők azt szokták hinni, hogy teherbe estek) azt mondja, hogy egy fazékba száraz fokhagymát kell dobni – mivel az ilyen fokhagyma hatása teljesebb, mint az összezúzotté –, vizet kell ráönteni, hogy átmossa (a víz néhány ujjnyival magasodjék a fokhagyma fölé), majd fókaolajat kell hozzátölteni, így fölmelegíteni, végül hosszú ideig borogatásként alkalmazni a szert stb. Másutt viszont ugyanezt a zsírt füstölőként használja. Ez a füstölő a túl nyákos méhre, a foganás elősegítésére, a havi tisztulás szabályozására vagy pedig a méhlepények eltávolítására alkalmas. Keverj össze kátrányt és árpapolyvát, s hozzáadva a fókazsírt, készíts füstölőt. Más: Kecskeürülék bogyóit és nyúlszőrt füstölj fókazsírral együtt. Más: A fóka bélnedvének hártyáját törd és zúzd össze, szivacsot és fa-mohát keverj össze egyenlő arányban s fókazsírban föloldva füstöld. Ha a méh kitüremkedik, fiatal nők esetében – mondja ugyancsak Hippokratész – a méh harántirányban bemetszett hártyáját egy vászondarabbal dörzsöld, míg gyulladásba nem jön, majd kend be fókaolajjal vagy fókazsírral, végül lágy, borral itatott szivacsokat tégy rá. Ugyanez a zsír – Plinius szerint – a kiütést és a leprát is gyógyítja, a veszett kutya harapásától víziszonyos embernek pedig az arcára kell kenni. Marcellus Empiricus szerint a mentagra nevű kiütésre kenve is jót tesz. Korábban már idéztük Pliniust, aki szerint állítólag ez az állat, mivel az emberektől irigyli, ki szokta hányni a bélnedvét, nehogy epilepsziát tudjanak vele gyógyítani. Plinius több helyen írja, hogy ennek a bélnedvnek efféle tulajdonsága van, s azt állítja, hogy különféle egyéb orvosságokhoz is hozzávegyíthető. „Az epileptikusokat" – mondja – „gyógyítja a Héraklea-gyökérből való ital, a tengeri tehén bélnedvével együtt fogyasztva. Ugyanevvel együtt, vízben oldva, a peucedanum (kocsord) is hatásos." Theophrasztosz pedig azt írja, hogy e bélnedv negyedrészét a panaceához (panaci) szokták keverni. Megint másutt: „Az epilepsziára a fóka bélnedvét isszák, lótejjel, szamártejjel vagy gránátalma-lével: vannak akik ecetben oldva, vannak továbbá, akik magában, labdacsformában fogyasztják." Caelius Aurelianus viszont helytelennek tartja, ha epileptikusoknak adnak ebből a bélnedvből. Másutt, megint csak Plinius azt állítja, hogy a lethargikusoknak jót tesz, ha egy obulusnyit isznak belőle, borba vegyítve, más helyütt pedig elmondja, hogy a mágusok azokkal szagoltatták a fóka bélnedvét, akik hajlamosak voltak a lethargiára. Végül pedig az olvasható, hogy a peucedanummal (kocsorddal) egyenlő arányban vegyítve az anginát gyógyítja.