Recepció, intuíció, kultúra – és a fordítás

„Nem vagyok a fordítás teoretikusa." Ezzel a mentegetőző mondattal bocsátja előre a bevezető sorok után František Miko a válogatásunkban harmadikként szereplő tanulmányát. Fenntartással kell vennünk ezt a kijelentését, illetve azzal a megszorítással fogadhatjuk csak el, hogy – egy némiképp erőltetett kifejezést használva – hozzátesszük: ...hanem „praktikusa". Aki ismeri eddigi munkáit, annak eszébe juthat a Stíluskonfrontációk (1976) című, a maga nemében akár egyedülállónak is mondható kötete, melyben az eredeti művek és a fordítások stílusának minuciózus összehasonlításával is foglalkozik, beugorhat továbbá a tudományos szöveg fordításának stilisztikai és módszertani kérdéseit tárgyaló tanulmány (A szakfordítás stilisztikája, 1977), a Zeman Lászlóval közösen írt dolgozat három szlovák Ady-fordításról és még számos olyan szöveghely, ahol a fordítás elméleti, de sokkal inkább gyakorlati kérdéseiről van szó. Nem beszélve a nemzetközileg is ismert Anton Popovičra kifejtett hatásáról, főleg az irodalmi mű kommunikatív és szemiotikai felfogását és a stílus mibenlétét illetően. Ha elfogadjuk, hogy – Mikót parafrazálva – a fordítás lényegének megértése azt jelenti: intim közelségbe kerülni a mű nyelvével, kitapogatni annak jelentéspulzálását, egyszóval megfigyelni, hogyan működik – ha ebből indulunk ki, akkor szerzőnk kompetens voltát illetően már nem szabad, hogy kétségeink legyenek. Miko nyelvésznek indult, később irodalomtudósba és szemiotikusba „ment át", a művek nyelvi részletei iránti egyedülálló érzéke azonban mindvégig megmaradt. A stílus fogalmát nem redukálja csupán a nyelvi jelölők vizsgálatára, hanem a téma és a nyelv szoros összetartozásában szemléli, a nyelvi funkcionális differenciációjaként fogva fel azt. Stíluselemzései nem öncélú „szakmai önsétáltatások", hanem mindig a mű megértését, egy bizonyos olvasatát alátámasztó árnyalt és pontos érvelések. Az apró lépések elve érvényesül itt: Miko igyekszik bejárni a szöveg nyelvi univerzumának legeldugottabb helyeit is, igyekszik feltárni a mű – ilyen vagy olyan – hatását előidéző nyelvi és tematikai „indikátorokat". Az alábbi szemelvények ezen tapasztalatok „letisztult párlatai", amelyek mindvégig megőrzik empirikus forrásaik ízét.

Ami szerzőnk stílusát illeti, megfigyelhető, hogy a korábbi monográfiák (Szöveg és stílus, Az epikától a líráig) szigorú értelemben vett „tudományos stílusa" a 80-as és különösen a 90-es évek tanulmányaiban fokozatosan „oldódni látszik", egyre „esszéisztikusabbá", tehát implicitebbé, tömörebbé, elliptikusabbá és ezzel együtt személyesebbé válik. Egyre gyakrabban él Miko az utalás, az asszociáció, a markáns és „friss" figurativitás adta lehetőségekkel, melyek a szavak közt „szétfolyó jelentés" mechanizmusára építve próbálják meg érzékeltetni a „kimondhatatlant". Nem véletlen, hogy ezen szövegek fő kérdése az irodalmi mű ontológiája, s rajta keresztül az esztétikai élmény és a létélmény, a szemiózis és a lét közti szoros összefonódás, illetve azonosság hangsúlyozása. Az irodalmi műveket egyéni léthelyzetünk szükségletei alapján „szólítjuk meg", s azok felelnek – vagy „nem felelnek, úgy felelnek". Nem „receptet" adnak, hanem egy lehetséges világot nyitnak meg előttünk, melynek lakhatósága – értéke és értelme – sürgető egzisztenciális igényeink függvénye. Ebben az értelemben nevezhető pragmatikusnak Miko irodalomszemlélete, s ez teszi vonzóvá és időszerűvé – a bonyolult kifejezésrendszer miatt látszólag ezoterikusnak ható – „stilisztikáját" is.

Az első szemelvény a fordítás problémakörét egy általánosabb, kommunikációelméleti vagy befogadáselméleti keretbe helyezi el. Az irodalmi mű ontológiáját tárgyaló hosszabb tanulmány kezdő és záró bekezdése érinti konkrétabban a fordítás kérdését, amely a mű recepciós létmódjának (a mű mint tudati tény) tézisét (is) hivatott – gyakorlati empíriára alapozva – legitimálni. Az értekezés legfontosabb tanulsága az, hogy az olvasás, az alkotás, illetve a mindkettőt együttesen érvényesítő fordítás műveletei tudati aktusok sorozataként szemlélendők. A szövegek itt csupán olyan „kellékek", amelyek a művészi szemiózis szemiotikai előfeltételeit teremtik meg. A szerző (és kissé más szempontból a fordító is) ugyanúgy olvasó, saját készülő művének első szorgalmas olvasója és újraolvasója, s teszi ezt mindaddig, amíg az adott szöveggel, annak nyelvével való intenzív foglalkozás végeredményeként el nem „készül" a mű. Az idézőjelek használata ez esetben többszörösen is indokolt, hisz a „kész" nem azt jelenti, hogy „befejezett" volna, legfeljebb a szerző részéről az. (Bár a számítógépes szövegszerkesztés korában ez is eléggé relatívvá vált, a szövegszerkesztő ugyanis képlékennyé teszi a szöveget: elég egy beszúrást, egy hozzátoldást vagy ilyenolyan módosítást eredményező gombnyomás, és a mű új arculatot vesz fel. Túl nagy a csábítás a szüntelen és szinte véget nem érő korrekcióra.) Miko azt írja, hogy az elkészült mű még nem teljes értékű, csupán egy „nyom", a szerzői és az olvasói tudattól független „hideg szöveg", amely a recepció(k)ban teljesedik ki, ott találja meg értelmét, funkcionális megalapozottságát. „A mű csak az emberben létezhet, mert csak ott van meg a maga értelme, csak az ember képes életre kelteni a halott műtárgyakat, szövegeket" – írja Miko Az élő kultúra című esszéjében. A mű szerzői és befogadói olvasata közti ekvivalencia mértékére vonatkozó vitát mellőzve, de nem feledve, annyi megjegyezhető, hogy a szlovák szemiotikus szerint a befogadói képzet és az alkotói képzet közt létezik egyfajta szemiotikai ekvivalencia, amely – a nyelv és minden egyéb, differenciát eredményező szociokulturális tényező ellenére – biztosítja a kommunikátum (az irodalmi mű) viszonylagos jelentésazonosságát. A második részlet tovább árnyalja az előbbi gondolatsort, kiemelve a jelentéstörténés folyamatát, annak intuitív-ösztönös és tudatos oldalát, a fordítónak a szótár és „nyelvi ösztöne" közt végzett örökös ingamozgását. A jelentés intuitív jellegéről és tudatba való utaltságáról elmondottak képezik a fő gondolati magját Miko legutolsó, Jelentés, nyelv, szemiózis (1994) című kötetének is, amelyből egyébként a harmadik szemelvény való. Az ebből levonható legfontosabb következtetés az, hogy a szöveg „önmagában" nem tartalmazza a jelentést, csupán a befogadó(k) mentális tevékenysége által nyer el bizonyos jelentéseket. „A jelentés csak a tudatban létezik. Tehát semmilyen módon nem lép be abba, mint ahogy ki sem lép belőle. Mindig a befogadó dolga, hogy a szóhoz hozzárendelje a maga jelentésekvivalensét" (83.) – írja Miko említett könyvében. Ennek a jelfelfogásnak olyan, korábban már említett szövegfelfogás felel meg, amely a művek interpretációját mindig az egyén éppen aktuális léthelyzetéhez köti, némiképp hasonlóan ahhoz a hermeneutikai premisszához, miszerint a hagyomány szövegeinek megértésében a mások által önmagunk jobb értésének elve érvényesül. Ezért hangsúlyozza Miko, hogy a fordító (aki elsősorban olvasó, profi olvasó) „világa" nem iktatható ki a fordítás folyamatából, s a megszületendő fordítást nagyban meghatározza az, hogy a recipiált mű milyen hatást váltott ki, illetve, hogy ezáltal milyen helyet foglalt el a fordító egyéni „toplistáján".

A montázs harmadik darabja a kommunikációelméleti és szemiotikai részeket a kultúra tágabb kontextusába ágyazza, rámutatván arra, hogy a fordítások olvasása mindig egyben kultúrák közti párbeszéd is, pontosabban lehetőség egy interkulturális dialógusra, aminek sikeressége nagyban függ a befogadónak egy kultúra vagy egy nyelv iránt tanúsított előítéleteitől, pozitív és negatív beállítódásaitól. A nyelv és a kultúra szoros összetartozását Miko néhány nyelv szintaxisának találó stilisztikai jellemzésén keresztül szemlélteti. Értelmezésében a kultúra fogalma nem a műtárgyak összességét jelenti, hanem „élő kultúrát" – befogadott, „elfogyasztott", átélt, élményszerűen megtapasztalt, egzisztenciálisan hasznosított művek összességét.