A halálom utáni napon

III.

Vidám, szomorkás, közömbös hangulat úszott a napsütéses, borús, viharoktól felkavart levegőben. Ettől függően a nedves, síkos, poros, száraz aszfalton különféleképpen kongtak a lépések. Ez a körülményingadozás erősen befolyásolta az emberek fejében visszhangzó gondolatokat. Konkrét helyzetből kiindulva akár úgy, hogy egy szürke felöltőben menetelő, középkorú férfi láthatóan jókedvűen, kicsit töprengve is, ha valaki a szakadt szóláncokat mondatokba rendezi, ilyesféle elmélkedésbe bocsátkozott: Amikor barátom komondorait a szomszéd agyonverte, s a kutyahullákat a vasúti sínre helyezte, azt a látszatot keltve, a vonat ütötte el őket, barátom megtorlásul kiszuperált, vörös színű, szovjet gyártmányú autóbuszt vásárolt, a szomszéd háza elé tolta, hogy elzárja előle a kilátást. A szomszéd viszont nemcsak az autóbusz, hanem az azt odavontató szállítóeszközök kerekeit is kilyuggatta. Érdekes, a történetet némi elégtételt szerzett megelégedettséggel mesélte, vajon miért?

Élet Mihályt azonban, aki ezúttal a friss esőtől kissé sikamlóssá váló járdán menetelt, teljesen más megfontolás irányította. Ügyet sem vetett az évek óta ötöt mutató villanyórára, amely ferdén pislogott a házra, ahonnan a halottat a nap folyamán elszállították. A megbénult kis- és nagymutatókon tanyázó galambokat sem vette észre, és akárcsak a környékbeli lakosok többsége, ha odanéz is, nem emlékezik már, délelőtt, vagy délután állt meg az óra, s a szerkezet megindításának felelőssége kire hárul? Csillogóan feketeszőrű, fiatal macska loholt a nyomában, busa fejét időnként lábához döfködte, s bár érezte a simogatását, tudta, ez lehetetlen. Tegnap vidéki nyaralójában töltötte a napot, s nádfedeles házának kertjében a macska egyszer csak kétségbeesett kiáltással a levegőbe ugrott, fehér tajték lepte el a száját, a fűre nyúlt, lábával egyet-kettőt kalimpált, s kitágult szemmel mozdulatlanná meredt. Ő ásta meg a sírját, ingébe csomagolta, eltemette, sírja fölé ideiglenesen két muskátlis cserepet helyezett, beült a kocsijába, amelyben ott árulkodott az üresen maradt, szőnyeggel bélelt szállítóketrec, és a szörnyű árvaság, amit most sem tudott elrúgni magától, pedig egyre szaporábban lépegetett, hátha elhagyhatja utána ugrándozó társát. Meghalt, bár nem ez a szó, inkább valami fenyegető véglegesség és az ezzel szembeszegülő, tehetetlen tiltakozás kereste, hogy megfogalmazódjon benne. El se búcsúztunk egymástól. Ez is az aszfalton kopogó lépései közé mordult. Nem temette el túl hamar?, faggatta később felelősségre vonó álrészvéttel a szomszédasszony. Rettenetesen hangzott a feltételezés, most se tudta lerázni magáról. Azt álmodta, a macska kimászni próbál a föld alól, de a muskátlis cserepek nem engedik. Talpa alatt kaparászni kezdett az aszfalt. Mielőtt elindította volna a motort, több eligazító tanács hangzott el, mindez a részvét ürügyén. Erzsike mérgezte meg patkányméreggel. Az nem öl olyan gyorsan. Alighanem sztrichninnel keverte. Darázs csíphette meg a nyelvét, attól fulladt meg. Gyakran előfordul. Nem etette túl? Attól megpattan a szíve. A macskákat hetenként egyszer koplaltatni kell, különben elhíznak. Nekem három is van, de egyik se kövér.

Az eső még mindig szemerkélt. Mihály, aki a tegnapi események hínárjában gázolt, majdnem nekiment egy túl alacsonyan tartott ernyőnek. A meghökkenés nem tartott sokáig. Az ernyő tulajdonosa hozzá hasonló öregember, hajdani osztálytársa, Szirmai volt. Némi tanácstalanság után egy közeli kávéházban egyeztek meg, ahol bort is mértek. Két pohár vöröset rendeltek, s arra vártak, hogy a másik valamit mondjon. Megint meghalt egy osztálytársunk, kezdte Szirmai. Nem csoda, bólogatott Mihály. Nem is kérdezed, ki? Nem. A mi korunkban előbb-utóbb mindenki meghal. Koncz Gábor, a rádió is bemondta. Nem hallottam, rázta meg a fejét Mihály. De csak emlékszel rá? Itt lakott a közeledben. Nem tudtam róla, azt is elfelejtettem, hogy valaha létezett. Furcsa világot élünk, nyolc évig egy iskolába jártunk. Csak aztán más is történt, kortyolt a borába Mihály. De még mennyi, helyeselt Szirmai. Háború volt, szétszéledtünk, nem tudtunk egymásról. Az iskolánál vannak fontosabb dolgok, rándult meg Mihály arcizma. Én nyolc éve özvegyültem meg, negyven évig éltünk boldog házasságban Máriával, s tegnap elvesztettem a kedvenc macskámat. Tulajdonképpen ő jelentett nekem mindent, rajta kívül senkim se maradt. Veled ugyan néha találkozunk, minden szökőévben egyszer, de... Furcsa, elidegenítő világban élünk, szögezte le Szirmai. Konczról is csak annyit tudtam, ír, meg hogy szereti a nőket. Én még annyit se. Persze, már az iskolában sem kedveltem túlságosan, gőgös fiú volt. Később azért megváltozhat az ember. Lehet, ő is megváltozott. Most már mindegy, meghalt. A macskám is meghalt, és ez végleges. Véglegesebb, mint az emberek halála. Keserű beszélni róla. Az állatok megsemmisülése tudatlanabb, mint az embereké. Nem készülnek fel rá. Gazdájukat sem tudják figyelmeztetni. Nem hagynak végrendeletet, tódította majdnem vidáman Szirmai. Elet Mihály elkomorult. Hagyd, ez egyáltalán nem szórakoztató. Koncz volt az önképzőkör elnöke. Na és? Mi nem voltunk az önképzőkör elnöke és mi is meghalunk. Tudsz bridzsezni? Nem. Kár. Gyakrabban összejárhatnánk. Konczcal is, van annak vagy tíz éve, egy háziversenyen jöttünk össze. Képzeld el, szingli pik kilencessel három szánt játszott, meg is csinálta, mert az ellenfél nem mert pikkel indulni. Persze ezt neked nem tudom elmagyarázni. Az állatok halála sokkal rejtélyesebb, mint az embereké. Ezt hogy érted? Nem tudom, miben halt meg a macskám. Említetted, hogy... Igen, említettem, mit mondtak mások, meg hogy én mit gondoltam. Ezek azonban csak találgatások. Az emberek esetében is. Az embereknél egyre inkább kideríthető. Ha nem lennék ilyen öreg, meg ha módosabb lennék, legszívesebben kihantoltatnám és bonctani vizsgálatnak vettetném alá, akkor talán nem mászna ki éjjelente a föld alól, és nem hallanám azt a szörnyű ordítást...

Szirmai aggályoskodva szemlélte osztálytársát. Sokkal idősebbnek, törékenyebbnek vélte saját magánál, ugyanakkor azt is tudatosította, hogy azonos évben érettségiztek, és az első gimnáziumban azonos osztályterembe jártak. Még az is lehet, hogy Koncz valamivel fiatalabb volt nálunk. Úgy emlékszem, őt külön engedéllyel, korábban íratták be az elemibe. Élet Mihály lába körül most is a halott macska szaladgált. Fejével döfködte nadrágját, legszívesebben azt mondta volna, ördögbe Konczcal, de megpróbált uralkodni magán. Csak egy „egyre megy" préselődött ki a száján, az is egészen halkan. Szirmai nem értette motyogását, így a saját öregsége helyett Élet Mihályén gondolkozott. Ennek nemsokára ugat a halál kutyája. (Ez egyébként, ha valaki köhögött, apja mondása volt.) A rádöbbenés szánalmat kavart. Koncz elment, ez is elmegy. A magamfajta lassanként egyedül marad. Megtanulhatnál bridzsezni, mondta. Minek? Élet Mihály dühösen legyintett. Talán új macskára lenne szükségem, bár ez is mihaszna feltevés, olyan, mint Nerci, sohase lesz többet. Nercinek hívták? Igen, mert olyan barnás-fekete szőre volt, mint általában a nerceknek. Szirmai szánakozva hallgatta. Ez a vén marha okosabban tenné, ha nem a halott macskájával, hanem saját halálával törődne. Nem kell több macska, dobbantott lábával Mihály, olyan hangosan, hogy a pincér odajött az asztalukhoz. Még két vöröset, koppantott ujjával Szirmai, ahogy a pillanatnyi ijedtségből kikászálódott. Szegény anyámnak volt igaza, folytatta Mihály, ő figyelmeztetett rá, nem szabad állatot tartani. Az állatok élete rövidebb, mint az embereké, hacsak nem elefántot, vagy teknősbékát tartasz. Képzeld el, Konczcal egyszer közösen léptünk fel a zenevizsgán. Ha nem tévedek, negyedikes gimnazisták lehettünk. Te nem zongoráztál? Nem. Én sem, én csellóztam. Dvořák Humoreszkjét játszottuk a díszteremben, a szülők is jelen voltak. Koncz kísért zongorán, de a cselló volt a fontos szólam, hogy úgy mondjam, a kíséret csak másodrendű mutatványnak számított. Szinte magam előtt látom, ahogy a pedellus behozza a széket, én meg ott ülök az emelvényen... A nézők között a nem zenélő diákok, még az is lehet, kötelező volt a részvételük, persze csak a hátsó sorokban, a tanárok és a szülők háta mögött szorongtak. Alighanem te is ott voltál. Lehet, hogy ott voltam, nem emlékszem rá. Konczra is csak homályosan, rád inkább. Bár te elég messze ültél tőlem. Már a közvetlen padtársamra sem emlékszem. Igaz, az évek során megváltozott az ülésrend, és aztán annyi sokkal fontosabb és undorítóbb dolog következett. Vannak, akik kedvesen tudnak visszaemlékezni a gyermek- meg az iskoláskorukra. Nekem nincsenek ilyen kedves emlékeim. Nekem se sok, nyelt egyet a borból Szirmai, szerettem volna minél előbb megnőni, felnőtté válni. Azt hittem, ez a szabaddá válás előfeltétele. Azért valami jó is van abban, hogy megöregedtünk, szögezte le Élet Mihály. Micsoda?, pislogott Szirmai. Hát az, hogy nem tart soká. Hogy az egész disznóság, a megoldatlan rejtélyek, a macskám elpusztulása felé is, hamarosan fityiszt mutathatok. Az állandóan dörömbölő, süket szomszédomnak is, aki csak azért kopog át a falon, mert azzal akar átejteni, ő igenis hall minden apró rezdülést. Soroljam? Nem érdemes, legyintett Szirmai. Te már ennyire lezártad? Ennyire. Én még szeretnék valami jót megélni. Élet Mihály utálkozva méregette osztálytársát. Helyébe az emlékezet egy régi, ellenszenves ismerősét ültette, aki nyolcvanéves, sánta feleségéről pajzán történeteket mesélt: Tudjátok, ha én azt mondom, csülökre Marcsa, úgy fekszik pironkodva alattam, mint egy szűzlány.

Mi a fenét akarsz te még megélni?, rivallt Szirmaira Élet Mihály, annak örülj, hogy megöregedtél, hogy egyre inkább rádöbbensz, az egyén halála a világvége. Az elnyel minden szomorúságot, a macskám utáni bánkódásomat is, hogy mindez nevetséges, az egész földi élet minden szamárságával együtt, mert nem jön utána semmi, semmi, érted? Az égvilágon semmi! Ebbe én nem akarok belenyugodni. Engem Koncz halála megérintett. Engem nem. Sokkal kedvesebb ismerősöm, hozzátartozóm halt meg, s most már ez sem érdekel. A macska igen. Az még fáj. A kezemben tartottam. Elmegyünk a temetésére? Kiére? Konczéra. Nem szoktam temetésekre járni. Osztálytársunk volt. Hát igen.

Élet Mihályt újabb indulat környékezte, de mielőtt kimondta volna, lehiggadt. Nézd, mondta szelíden, tulajdonképpen nem ismertem Konczot. Annak ellenére, hogy egy városban éltünk, mint ahogy ez általad most kiderült. Amíg élt, addig említhetted volna. Akkor talán. De így, halottakkal nem beszélgetek. Mit mondjak annak, aki nincs? Emlékszel Bacsóra? Szirmai szeme felcsillant. Igen, a számtantanárunk volt. Ha becsukom az üvegajtót..., révedezett maga elé Mihály. De sohase csukta be, csak miután kiradírozta a noteszben a szekundot, lelkendezett Szirmai, s örömmel töltötte el, hogy Élet Mihály vette a lapot. Látod, van olyan, amit nem lehet elfelejteni. Biztos arra a fiúra is emlékszel, a Sopronira, akit második gimnazistaként temettünk el. A magyartanárunk vezetésével, ejnye, hogy is hívták, az egész osztály kivonult... Igen, őrá emlékszem. Amolyan szent fiú volt. Osztályelső. Mindenki szerette. Különös volt. Akit mindenki szeret, az különös. Úgy látszik, fiatalon kell meghalni, akkor marad valami misztikum utána. Az öregemberek halála természetes. Tudod mit? Ne fecsegjünk a halálról. Inkább idézzük fel azt az öreg oroszlánvadászt, akinek a történeteit az óraközi szünetekben tátott szájjal hallgattuk. Dús pofaszakálla volt. Afrikáról meg a whiskyről prédikált. Azt se tudtuk akkoriban, mi a whisky. Ha eljuttok egyszer Afrikába, arra ügyeljetek, hogy éhgyomorra whiskyt kell inni. Az vigyáz a gyomrotokra. Afrika akkor nagyon messze volt. Most már nincs olyan messze. Közelebb van, mint a halott osztálytársak...

Mihály a kávéházi falra bámult. Szirmai kopaszodó feje fölött árnyékok suhantak. Apró gyíkoknak látszottak, ide-oda szaladgáltak. Amíg a társa élt, elég sokat utaztak. Ezek az emlékek sugallhatták a látványt. A gekkók. Egzotikus országokban a jobb szállodák is tele voltak velük. Persze, mindent meg lehet szokni. A gekkókat is, jobban mint az egyedüllétet. Különösen, ha ezt egy másik ember jelenléte tudatosítja. Rájött, minél előbb meg kell szabadulnia Szirmaitól. Szirmai a múlt, és éppen a múlt taszít legkegyetlenebbül a magányba. Arra figyelmeztet, alig definiálható lényege a jelennel nem megosztható. Fizessünk, mondta szinte parancsolón. Bár inkább csak magának akarta elmagyarázni az őt is érintő kötelességet. Nem iszunk még egy pohárral?, próbálkozott Szirmai. Nem, intett türelmetlenül a pincér felé Mihály. Amikor kiértek a kávéházból már elállt az eső. Elkísérjelek egy darabon?, kérdezte Szirmai. Mihály idegesen megrándította a vállát. Nem, sietnem kell, valamiről teljesen elfelejtkeztem. Amennyire tudta, meggyorsította lépteit. Faképnél kell hagyni mindazt, ami terhes. Tovább kell szaladni az elmúlt pillanat elől, különben elérhetetlen marad a jelen szívverése. Mindössze azt nem tudta eldönteni, miről felejtkezett el és tulajdonképpen hová siet. Ez jó. Ez jó. Ennek az ütemére tülekedett előre. Fárasztó kirándulás volt, állapította meg, amikor a lakásba ért. Meglepően hangzott, mert egyáltalán nem érezte magát fáradtnak. A kedvenc karosszékébe is a megszokás ültette, mint máskor, ha szükséges bevásárlások után kifújta magát. Ilyenkor pár percnyi ücsörgés után állt fel, hogy kicsomagolja és elrendezze a beszerzett tárgyakat. Most azonban hála istennek nem akadt semmi kicsomagolnivaló. Megnyugtatta, hogy ezzel sem kell foglalatoskodnia. Azért áll fel, mert megunta az ülést. Úgy kell bánni az élettel, hogy valamiképp elviselhetővé váljon. A sok tevékenység felbirizgálja a kedélyállapotot és mákszemnyi megnyugváshoz sem lehet jutni. Pedig a megnyugvás a bölcsesség szülőanyja. Az meg mi? Mihály fütyörészve szaladt végig ezen a gondolaton. Hamisan fütyült. Azért, mert nincs hallásom. Ez a megállapítás is a bölcsességhez tartozott. De vajon melyikéhez? A múltéhoz vagy a pillanatnyilag kitapinthatóéhoz? Kétféle bölcsesség szemezett egymással. Egy magasztos és egy, a halálhoz igen közeli, belenyugvó tehetetlenség. Ha van ilyesmi, vagy ehhez hasonlítható, és az a mosttal érintkező, bizonyosan az élet ellensége, a nemlétezés tudatosítása.

Mihály az ólomüveges szekrényhez cammogott, a legfelső polcról bélyegalbumokat emelt le. Egyenként az asztalra helyezte. Az íróasztalfiókból nagyítót és csipeszt keresett elő, de most fölösleges szerszámoknak tűntek. Találomra sorban fellapozta az albumokat. Itt-ott üres helyek villantak elő a tarka bélyegek közül. Fenyegetően csillogtak. Amíg Mária élt, biztatóaknak látszottak. Még ezt is meg kell szerezni valamiképpen. Egyik-másik ritkaság már akkor is elérhetetlennek látszott ugyan, de hátha. Kincset talál, vagy éppen arra a bélyegre bukkan valami elhagyott padlás poros ládájában. Máriával nemigen lehetett a bélyegekről beszélni. Hiába figyelmeztette: nehogy úgy járj, mint a gonosz özvegyek! Mi van a gonosz özvegyekkel?, ráncolta homlokát Mária. Azok fogják halott férjük gyűjteményét, az összerendezettet és a félbe maradottat, a pecsételteket és a postatisztákat, ahogy jön, bedobálják egy ütött-kopott kofferbe és becipelik az árverési csarnok becsüséhez, bőven átkozva útközben a megboldogultat, hogy ez a szamár hobby milyen súlyos. A szekértő undorodva a szemétnek minősített gyűjteménybe pislant és egy szemétnek kijáró árban megalkusznak. Részletesen szemügyre venni az odacipeltet hetek munkája lenne. A bélyegek közben összetapadnak, helyenként szétválaszthatatlanná válnak. Látod, én mindig ilyen gyűjteményeket vásárolok, mert éppen ebben a megbecstelenített dzsungelben lehet találni valamit. Nercit jobban érdekelték a bélyegek. Mozdulatlanul ült a szétnyitott albumok között, egyikben sem tett kárt, nem úgy, mint az antik bútorokban és különösen a bőrfotelekben, amelyeket karomcsiszolás ürügyén össze-vissza kaparászott. Megértően hallgatta a magyarázatokat. Látod ezt a rezedazöldet? Tévnyomat. Ez meg tizenegy és fél fogazatú, nem tizenkettő. Ugye, az az értékesebb? Mihály Nerci nyávogásából kiérezte az odafigyelő kíváncsiságot. Máriát bosszantották a bélyegek, a rendetlenség részének tekintette, legszívesebben a porszívóba szivattyúzta volna a rezedazöld és a hupikék bélyegeket. Érdekes, harminc évig él egymás mellett két ember és milyen kevés közük van egymáshoz. Mennyire nem látja egyik a másikat. De hiszen saját magát sem látja! Tükörbe nézhet. Na és? Az arc csak annyi, amennyit a tükör mutat. Nem üvegen, hanem valami más anyagon keresztül, hűbben, visszapillantón kellene nézni önmagunkat.

Mihály egyre dühösebben forgatta az albumlapokat. Nem a különféle sorokra, a sok fáradsággal beszerzett részletekre figyelt, hanem a szőnyegen keresgélt a tekintetével, mintha a láthatatlan emberre vadászna és a bélyegeknek a múlt havába süppedő nyomára célozna. Ezeknek a szem előtt ugrándozó lépteit szerette volna kiirtani. Mennyi fáradság és időpazarlás! S az angol királynő gyűjteménye mennyivel különb. Felbecsülhetetlenül különb. De minek neki? Valószínűleg sohasem érdekelték a bélyegek. A kék Mauritius sem. Habár ez csak az amatőrök szemében a csúcs. Mihály már egész fiatalon tudta, számos olyan ritkaság létezik, ami értékesebb ennél. Az angol királynőnek erről halvány segédfogalma sincs. Bölcsebb annál, hogy ilyen semmiségekkel törődjön. Mi az, hogy kék Mauritius? Puff! Megpróbálta a nyomokat agyonlőni. Nem sikerült. Nem sikerülhet, mert legtöbbször a bölcsességnek kellene kitekerni a nyakát. Annak egyre megy, hogy gyűjt valaki vagy nem gyűjt. A fene egye meg, neki tulajdonképpen minden mindegy. Még a siker sem imponál. Ebben azért lehet némi igazság, mert a siker legtöbbször nem a jóság és erényesség jutalma, inkább a szemétládaságé, a köntörfalazásé, az álnokságé, a könyökölő stréberségé. A fene egye meg, Mária nem lett gonosz özvegy, önző halottá változott, tudva, hogy a hátramaradottak nyakába zuhan minden szemrehányás, a be nem vallott jó mondatok felelőssége és az is, hogy nem bőröndbe, a saját koporsójába szórhatja a sok fölöslegességet, a hozzájuk tapadó összes fölöslegességekkel, a megunt és valamikor őszintén érzett érzésekkel, a felsőfokú kijelentésekkel, a szerelemmel és szeretettel együtt. Mert ezekbe is csak hirtelen lehet belehalni, ha túl sokáig tartanak, levedlenek a folytonosság sikamlós testéről. Szirmai hiába játszik bábszínházat Koncz halálával, mert ki is az a Koncz? Egy idegen, egy ismeretlen. Szirmai egész mutatványa a magában vacogó halál elriasztása, nevén nevezése, hogy szaladjon minél messzebbre, s Koncz temetésénél hamarabb meg se álljon.

Az ember persze nem azt mondja, amit gondol. Akárhogy is iparkodik, valami betűkből pontosan nem összerakható a kimondott közé szemtelenkedik. Nagyon hangosan kell beszélni. Ez az erőlködés általában megvéd a gondolatoktól. Mihály megpróbálta elismételni, mi foglalkoztatta. Bélyeg, angol királynő, láthatatlan ember. Ez még majdnem a gondolatok zavarosságával volt egyenlő, bár még ezek között, vagy a szavak alján is úszkált valami. Az első ügyetlen utánakapdosás után bárgyúságnak hallatszott. Játszik az isten. Ki játszik? Hiszen lehetetlen, hogy létezzen, meg az, hogy játszik. Ha lenne, nem engedne világra születni végtag nélküli gyerekeket, nem ültetne az utca sarkára vak koldusokat, nem engedné, hogy az angol királynőnek bélyeggyűjteménye legyen, hiszen nincs szüksége rá. Ordítani kellene, félelmetesen, ahogy a megostorozott állatok. Ettől az ordítástól elhallgatna minden istenhit, amely az elviselhetetlen világ fölé mennyországot varázsol. Nem szabad végigcsinálni. Ez is – nem betűként, inkább szőrként – a szavakhoz tapadt. Természetesen nem szabad nem végigcsinálni, mert az bűn. Ez meg a gyáva embereket megnyugtató, gyáva vallás tanítása. Látod, nem ő a hős, hanem te, aki nem mered. Mihály visszarakta a bélyegalbumokat, és rájuk csapta az ólomüveges szekrényajtót. Piff-puff. A perzsaszőnyeg mintái magukba nyelték a vércseppeket. Igen ám, de a disznóság már jóval előbb elkezdődött. Azzal, hogy a világba löktek. Meg se kérdeztek, az isten tudja, hány hónapos embriólelkeddel együtt, amelynek a létezésén fennkölt zsinatokon vitatkoztak a pápák, holott maguk sem hitték, hogy erről, hanem nagyon jól tudták, saját hatalmuk fitogtatásáról van szó. Ezzel kezdődhetett, de erről az időszakról keveset lehet visszafelé sejteni. Bábák, cselédek, szülők és jó ismerősök fecsegése alig nyújt valami kapaszkodót. Még szerencse, hogy az öregkori feledékenység valamennyire kisegíti a gyerekkori feledékenységet. Képtelenül hangzik, de így van. A kisgyereknek arra kell vigyáznia, hogy ügyesen lépjen, el ne essen, s nem arra, hogy ezt a tevékenységet szavakkal is megőrizze magának. Az öregkor tevékenytelensége ráér, hogy ezek után kotorásszon, s olyasmikre emlékezzen, amik talán meg se történtek. Játszik az isten. Első áldozás. Fehér ostya. Papírmasé-ízű, unalmas teasütemények. Matrózgallérra cseppent málnaszörp pecsétje. Mindez egy felfordított üveggömbben. Havazik. Pedig az üveggömbnek semmi köze az előbbi jelenethez, a matrózblúzhoz sem, inkább egy térdnadrágos elsős gimnazistához, akihez egy szikár öregúr is tartozik. Az öregúr a térdnadrágos apja. Mindketten, mintha egymást utánoznák, sétabotot szorongatnak a kezükben. A sétabotokra meghódított dombok, bércek címkéje van rászögezve. A papa-térdnadrágoséra több. Alpesi hotel társalgója. Öreg férfiak, öreg hölgyek. Mindenki mond valamit. Igen udvarias felnőttek, mégis egyszerre beszélnek. Mihály legszívesebben a fiatal térdnadrágos szája elé emelné az ujját, tiltóan, hogy ne pofázzon, de ehelyett csak az időközben földre hullt bélyegcsipeszt keresgéli, fejébe megy a vér a lehajlástól meg a visszaemlékezéstől. A bélyegcsipesz hamar előkerül, a másik tevékenység hasztalan erőlködés. Későbben szerzett felismerések következtében nem pirul el senki azt megelőzőleg. Visszamenőleg duplán is. Méltóságos asszony, lengeti zergetollas kalapját egy bajuszos bácsi. Holott tudhatná, a megszólítottnak nem jár ez a cím. Érdekes, senki se tiltakozik, kivéve a társaság benjaminját. Kovács néni nem méltóságos asszony, hadarja a jól tájékozottak fölényével, Kovács bácsi alezredesként ment nyugdíjba. Pokoli jelenet. A térdnadrágos kioktató okossága lenyűgöző, a hirtelen támadt csend is ennek a „nicsak, már megint többet tud nálunk"-nak az eredménye, s nem annak, hogy Kovács néni egész életében arról álmodozott, hogy a férje ezredesként megy majd nyugdíjba. Ennyi kijárhatott volna neki, valamennyi jelenlevő utólagos engedélyével is, legalább ennyi, de a délceg hadnagyból csak egy nagyságos, pocakos alezredesre futotta. A fene egye meg a neveletlen kölykét! Na nem, ezt sem mondja senki, egyrészt azért nem, mert a kölyök apja köztiszteletnek örvendő nagyúr, másrészt azért sem, mert ami igaz az igaz, bár az igazságok nem mindig kimondandók. Játszik az isten. Ahelyett, hogy időben megsúgná, te is megöregszel, s akkor pirulsz fülig azért, amit most elkövettél. Megsúghatott volna mást is. Például azt, hogy van a fiúknak a nőkkel... Akkor nem röhögnének érthetetlen, felnőtt röhögéssel rajta, elhitetve, milyen jópofa ez a kis srác. Mihály csipeszével

hadonászva közbelépne, de a szóáradat megállíthatatlan: Egyik osztálytársam, képzeljék, azzal dicsekedett, hogy az apja ötször is tud napjában, mintha az olyan nagy dolog lenne, ennyiszer belepisilni a lányok fenekébe. S ezek még csak az elsős gimnazista arcátlankodásai, hol vannak még a kamasz-csínyek, amikért vénen éghet az ember pofája. A bölcsesség és az isten bezzeg nem pirul el. Ez utóbbi a tetejében még játszik is, ami ennyi képtelenség dacára az ízléstelenség teteje. Hogy lehet hányinger nélkül lenyelni, hogy a tiszta gyanútlanság fonákjára forduljon, és hogy az ártatlanul és idejében fel se fogott kellemetlenség a legnehezebben felejthető? Még szerencse, hogy a pólyapárnában maradt ürülékkel utólagosan nem kell elszámolni. Létezik egy szimmetrikusan jelenlevő és kinevelhető szégyenérzet is.

Ceterum censeo. Félig keretezett pápaszem. Fölötte hatalmas homlok domborul. Ő nem játszik, esetleg azt hiszi, ez is játék. Az intézeti birtok csücskében félig kiásott gödör, benne kisdiákok buzgólkodnak. A latintanár ásatása. Ez a mániája. Régi érméket, pénzeket gyűjt, ír róluk. Pappá szentelés előtti emlékeit régen máglyára rakta, feltehetően elégtek, nem fájnak. Eszébe sem jut, hogy a diákok most futballozhatnának vagy a nem létező istennel játszhatnának. Úgy kell nekik, önszántukból, stréberségből jelentkeztek az ásatáshoz, s ha már így van, elő a noteszt. Feleltetés. A felszólítottnak még az ásót se kell elengednie, mondhatja, ha tudja, munka közben is. Kár kihasználatlanul elvesztegetni a szabadidőt. Be lehet szekundázni, meg lehet bukni mindabból a megtanulhatóból, amit előbb-utóbb, ha nincs szükség rá, el lehet felejteni. Ceterum censeo. Mihály csipeszes, ásós tenyerére bámult. Ceterum censeo. Hány emléket kellene sorban elpusztítani?

Egy másik pajzán, szerzetes tanárra, a tőrös borúra is vonatkoztatható a cicerói átok. Ő, ha nem is lovagolt Hannibál elefántjain, a második világháború tábori lelkésze volt, s arcvonásaiban vigyori kegyetlenség bujkált. Kopasz fejéről hiányzott ugyan a katonasipka, de ha elfogta az indulat, megragadta a tintával telt kalamárist, s kézigránátként a diákok közé hajította. Ilyenkor, ha emberéletben nem is esett kár, számos gondosan telerajzolt természet- és földrajzfüzet, latin szószedet, frissen vasalt egyenruha, nadrág és kabát esett áldozatul. Egyszer az egész osztályt az intézettel szembeni, fűvel borított dombra vezényelte: Legeljetek, bikkfanyelvűek!, ordította. A szorgalmasabbak harapták a füvet, nehogy fejükre koppanjon a bot. Mihály szeretett volna a szavakká váló gondolatból valódi figurákat, valódi intézetet, valódi domboldalt formálni. Sehogyan sem sikerült. Körgallérba bugyolált árnyékok somfordáltak körülötte, ezek szétrongyolódtak, egyforma papokká, egyforma Konczokká, Szirmaikká, a közös hálóterem rendjébe olvadtak, ahol egyszerre volt lámpaoltás és ébresztő, s a terem közepében jéghegyként meredő kápolna közelében dideregtek a hajnali misén. Ha egyetlen napot sikerülne kihalászni nyolc év bezártságából, memoritereket, Utániakat, zsolozsmákat gajdoló közös bőgéséből, megaláztatásából, egyéniségeket tipró egyhangúságából, megbolydult időrendjéből, amelyben minden azonosan történik! Ahol leérettségizik az első áldozás. Így kívánja el az ember az életét, kevés a tükörbe nézni, mert hátha hamisak a tükrök, nem mutatják a változást. Konczcal is így történhetett, ebbe halt bele. Csak színház, amit a különfélének látszó mások játszanak, mindenkinek nagyjából ugyanaz a története. Tőrös botú Hannibálok vagy hozzájuk hasonló rémek mászkálnak a tudatunkban, akkor is, ha nem egy rideg intézet pulpitusa felett szárítjuk a tintával összemaszatolt füzeteket, hanem nyájat őrzünk a játszó isten szabad ege alatt. Hülyeség. Mihály fáradtan legyintett. Mindenkit a megélt valótlansága és a meg nem élt hiányának hínárja fojtogat. Sohasem látott pulpitusokkal nem lehet zöld ágra vergődni. De azokkal sem, amik elsüllyedtek a múltban.

Az ember életét valószínűleg a lakása szorítja szűk satuba. A bútorok, a fej fölé emelkedő plafon, a bezárt ablakok, a talp alá simuló szőnyegek, csukódó ajtók árnyéka akadályozza a kilátást. A csillárok egy helyre irányuló fénye jéghegyként tornyosul a szabad horizont elé. Egy épülő ház hatalmas előcsarnoka más, ha közepében ülsz, a háztulajdonosok által neked biztosított egyetlen széken. A többi vendég szétszéledt a kertben és az épülő ház egyéb helyiségeiben. Nincsenek ablakok, ajtók, a tető csak félig kész. Mihály tekintete égig nyújtózkodhat. A festetlen, szürke falak résein, az ajtók és ablakok helyén hegyig, kertig, utcáig ér a kilátás, sőt, ezen túl behelyettesíthető tegnapok és holnapok tarkítják a teret. A megszokott torlasza semmit sem takar. Öröm volt úgy nézni, hogy a gondolat alakítja a környezetet, amely kiutat keresett a cementes szürkeségből. Bármerre fordította fejét, távolig ért a világ, a bejárat hatalmas szakadékán át politikai foglyok bányászcsilléket toltak maguk előtt, de sem a szén szagát, sem a csillék súlyát nem lehetett érzékelni. Inkább azt, hogy ennek a cipekedésnek vége lesz, a bánya kijárata előtt őrködő katonák, rendőrök megunják a várakozást, előbb-utóbb szétszélednek, meghalnak, semmivé foszlanak. Mindennek vége lesz egyszer, egyszer minden végéhez ér, hihetetlen meggyőző erővel harsogta a valamikori olcsó slágert a láthatatlanság ölén egy nagy méretű gramofon. Az élet egyszerűbb, értéktelenebb, mint amilyennek látszik. Nem szabad elmélyedni benne, ki kell látni belőle, egészen a nemlétezésig. Ha a fájdalom, a szenvedés, az úgyis hamar elmúló öröm kiüríthető belőle, könnyen megfejthető számtani feladvánnyá változik. Ülsz a széken, vagy. Ennyi az egész. Ha elveszik tőled a széket, felállsz, elindulsz, mész, ameddig el nem fáradsz, vagy ahogy a körülmények diktálják. Persze, vannak más változatok is, de azok épp ennyire átláthatóak, leminősíthetőek. Nem szabad erőlködni, azon törni a fejed, hogy ahelyett, ami van, pontosan a fordítottját kellene csinálni. Akkor minden összebonyolódik. Valamiképpen ettől kell őrizkedni. Ülsz az emberektől kiürült teremben. Ez se nem jó, se nem rossz. Jobb, rosszabb is lehetne. Nem a te dolgod, hogy ezzel törődj. A túlélés dinamikájához tartozik, hogy se kézzel, se lábbal, se képzelettel ne kapaszkodj semmibe, hagyd, hogy szembe jöjjön veled mindaz, ami akadály nélkül körülölel. Alapszabály, a történet rövidsége és tartalmatlansága felett tűnődni tilos. Csak ha részletekbe gabalyodsz, áll tótágast az eszmélet. A miért olyan rövid, helyesebben: miért hagytad, hogy ilyen gyorsan elszaladjon, mit kellett volna másképpen tenni, mit mulasztottál el okoskodásától még az is migrént kaphat, akinek sohase fájt a feje. A dolgok jelentősége amúgy is szétszálazhatatlan. Hadd meneteljen a múlt. Akár fogócskát játszhat, annyi marad belőle, amennyi megmutatkozni kívánkozik. Például egy Bacsó-féle üvegajtó, amely bezáródni készül a gimnázium és a rendház között. A diák nem léphet a másik oldalról induló, tiltott folyosóra. Ez másnak elmagyarázhatatlan, a bennük szereplőknek is csak annyira, amennyit a jelen felfogni képes. Annak a régi üvegajtónak szaga, hőmérséklete és rengeteg elfelejtett tevékenység közé szorult valósága volt. Kár utána kapálózni, hacsak önmaga nem kínálkozik fel, anélkül, hogy erőlködni, fizetni kellene érte.

Játszik az isten. Abban az ablaktalan, ajtótlan házban aligha. Ott maga a ház játszik, magába szívja és kiköpi a mindenséget. Tetőtlen terében a megtapinthatatlan nirvána lubickol. Bélyegek úsznak a levegőben, nem lehet őket albumba rakni. Kegyetlen az isten. Ez is lehet, de hogy a pokol kemencéjében sütögesse a feltámadottakat, kész túlzás. Ennyire ő se haszontalan. Meg ennek a megfogalmazására nincsen is ilyen igény. Az isten jó meg rossz is. Teljesen mindegy, hogy milyen, a végtelenség egyszerre érzékeli a jelenségeket, a tulajdonságokat, az érzelmeket. A szétválaszthatatlanság mindent semlegesít. Egy ablakokkal, ajtókkal, mennyezettel becsukott lakás viszont konkrét kelepcék halmaza. Bekeretezett fénykép lóg a falon. Ez ő. Kibillen a keretből, kézen fog, egymás mellett lépegetünk. Rettenetes, hogyan válik fenyegetővé a jóság. Szeretett téged és elment. S az a másik kép sem azzal vigasztal, hogy élt, hanem azzal gyötör, hogy végképp képpé változott. Méghozzá csalóka képpé, magához csalogat, s mielőtt hozzá érnél, a rücskös falat simogatod. Egy lakásban nem a levegőben úsznak a bélyegek, albumokban lapulnak. Olyan albumok is vannak, amikből nem hiányzik semmi. Ellenőrizetlen minden a helyén van. A fordított vízjeles a fordított vízjeles helyén. Tévedés kizárt. Szakértelemmel minősített. Nem fordulhat elő, hogy kevesebbet vagy többet érjen, csak annyit, amit az ide vonatkozó katalógusszám igazol. Az ilyen albumok a legunalmasabbak. Mélabús megelégedettséget színlelve néha beléjük lehet lapozni, de már semmi izgalmat nem rejtenek. Készen vannak. Végérvényesen befejezettek. Az életben is arra kellett volna vigyázni, hogy ne készüljön el semmi. A várakozás fluoreszkáló fénye ki ne aludjon. A mindennapi lótás-futás pedig éppen ellenkezőleg gyürkőzik. Ezt is el kell intézni, azt is. Mintha a beteljesült kép azonkívül, hogy elnyeli a kéjt, megnyugvást okozna. A legelevenebb emlékek az „így is történhetett volna". Utólagosan ezek öltöztethetők fel a legtarkábban. Közvetlen nyugdíjba vonulása előtt két tisztviselőtársával elhatározták, hogy görbe estet rendeznek. Sok tapasztalattal egyikük sem rendelkezett, így elég sokáig bizonytalankodtak, hol kezdjék el becserkészni az éjszaka rózsaszínű dzsungelét. A fő szószóló, egy többgyermekes, cingár öregfiú tudni vélte az egyik bár nevét. Oda indultak. De alighogy az oroszlán barlangjába léptek, különös zavargás vette körül őket. Kifestett szájú férfiak szaladgáltak ide-oda, zavartan bámultak rájuk. A legjobban kimázolt megkönyörült rajtuk. Maguk alighanem eltévedtek. Pirulva szedték a sátorfájukat, de amikor kiértek az utcára, jót röhögtek a kalandon, s újabb bátorságot merítve, sorban látogatták a már nekik is szóló bárokat. Minden sokszorosába került, mint a megszokott kocsmai találkozásokkor. Illett volna, hogy ennyi bedobással valami történjen is. Az egyik bárban négy nő is szemet vetett rájuk. Ittak, mint a gödények. Félő volt, ez lesz az újabb eseménytelen pénzkidobás színhelye. A nagy meglepetéssel egy fekete bubifrizurás rukkolt ki, sűrűn kortyolgatva üresedő pezsgőspoharából. Fiúk, mi házhoz is elmegyünk! Akár egész éjszakára. Teljes napra is kibérelhetők vagyunk. Az érte járó tetemes összeget is ecsetelte, de talán nem ezen múlt, hogy füstbe ment a kaland, hiszen a szószóló cingár az összes kiadást nagyvonalúan magára vállalta. Valamin elbizonytalanodtak. Kibogozhatatlan, hogy min. De Mihály azóta is sokszor eljátszott a meg-nem-történttel. Még soha nem volt több nővel egyszerre, így azután végig lehetett élvezni annak minden elképzelt részletét. A tetejében semmibe se került. A beteljesült kéj elnyeli, a be nem teljesült megsokszorozza az élvezetet. Mindez abban a bizonyos félig kész házban is eszébe jutott, csak nem így, inkább úgy, hogy viszonylag milyen kevés élménnyel rendelkezik. Mások sokkal többet próbálhattak, mint ő. De úgyis, akár így, akár úgy, az egésznek vége lesz, talán el sem kezdődött, egy távoli bolygón álmodta valaki. Vajon mások is hasonló marhaságokon törik a fejüket, vagy egészen máson gondolkoznak? Mondjuk, Szirmai. És Koncz. Koncznak jó. Ő nem gondol semmire. De lehetséges-e olyan állapot, hogy az ember semmire ne gondoljon? Vagy az a helyesebb megközelítés, hogy a halál nem állapot, valami más. Teljesen elképzelhetetlen, vagy nagyon is rosszul elképzelt. Az öngyilkosok elhatározása miből meríti az erejét? Fiatal korban valószínűleg a tudatlanságból. Ezek a legszerencsésebb öngyilkosok, nem ismerik a halál természetét, elhiszik, halálos komolyan nem lehet meghalni: Érdekes szafári, semmi egyéb. A bátor ifjú kilép a koporsóból és kiröhögi a becsapott, könnyező gyászolókat. Szirmai gondol-e néha arra, hogy létezik egy csodálatos, ifjú nő, okos, szenvedélyes, odaadó, pénze ugyan nincs, mert ez túlságosan kész dolog lenne, de mondjuk, találnak egy hajójegyet, vagy megnyerik a lottón a hajójegy árát, a kabinokban csupa milliomos, tele játékszenvedéllyel, ők is játszanak valamit, kezdetben, persze, úgy tesznek, mintha kezdők lennének, de ők a legnagyobb menők, elnyerik az utasok vagyonát. Ez a történet magányos estéken tovább mesélhető, kellemetlen álmok helyett erőt adó álmodozás.

Az élet ordináré. Ez a bélyegalbumokkal telerakott szekrény felől hangzott. Ordináré. Ordináré. Miféle szó ez? Honnan származik? Ha belekapaszkodhatna, ha megfejthetné, felpattanhatna valami tovadübörgő szarvasra, hintalóra vagy más alkalmatosságra, mielőtt elindulna a tudatalatti körhintája. De már elindult. Egymásra türemkedő szavak kavalkádja rontott egymásra, méghozzá úgy, mintha időnként leállt volna a szerkezet, s tisztán kivehető mondatokat pergetett volna maga elé a megjátszott bénulás. Mama sétál, nercgalléros breitschwanz-bundában, muffos kezét nem lehet látni. Talán levágták a mama kezét, vagy nem is a mama az, hanem Sárika, vagy egy egészen ismeretlen, olyasvalaki, akit a képzelet talált ki. Koncz meghalt. Na és aztán? Mi közöm hozzá. Az ember színleli csak, hogy köze van másokhoz. Ha a kapcsolat megszakad, vagy el sem kezdődött, délibáb csupán, amibe nem lehet beleharapni, nem érinthető, szagolhatatlan. Az élet ugyanis büdös és ordináré. Mihály megörült az újra elkapott szónak. Abban reménykedett, megáll a körhinta. Nem állt meg. A magatartásnak rengeteg szöglete van. Hány szöget is lehet csinálni a geometriaórán, ahol olyan hideg a pad? A szögletek valamennyi zuga betekinthetetlen. Krokodilkönnyeket ejtesz giccses filmeken. Olyanon is, mint az Elfújta a szél, vagy ahol az a szakállas német színész (talán nem is volt szakálla) kihúzza a saját gyerekét a szakadékból, akiről azt hitte, a mostohakölyke. Mi köze van ennek a te sorsodhoz? Semmi. Abban nem ilyen kimondottan, eljátszottan rejtőzik a titokzatosság. Pedig ezekben is végigmeséltek az alapgondolatok. A halál, a szenvedély, a lemondás, a jóság, a gonoszság, az összes unalmas közhely. Mi hiányzik belőlük? A tudatalatti körhintája. Az a mindennél sebesebben működő, és szerencsére nem mindig hallható belső remegés, amely mindebből valamit elvesz és hozzáad. Éhes vagyok. A tudatalattinak ehhez ezer szava van. Nem igaz. Fáj. És így tovább. Valaki az öledbe ül. Émelyegsz. Lepkefogóval kergeted a szarvasbogarat. Megbotlasz, lehorzsoltad a térdedet. Orosz fogságban messziről dübörögnek az ágyúk. Kiugrott apácával szeretkezel. Lecsúszik a parókája. Tüskés sörtét tapintasz a tenyereddel. Pézsmaszaga van, amikor elélvez. S hátha nem apáca, hanem szökött fegyencnő volt? Szerencsére az életnek is megvan a maga üteme, nem fér el benne mindig a szimultán mérlegelés.

Kesernyés ízt érzett a szájában és ez valamire emlékeztette. Nem tudott rájönni mire, helyesebben egyszerre sok minden eszébe jutott, szétválaszthatatlanul. Hasító fájdalom villant a szemébe. Megint megpattant egy ér. Nem nagy ügy, máskor is előfordult, s az utóbbi időben egyre gyakrabban. Le kell öblíteni. Üvegek között kotorászott, a whiskysüveg volt nyitva, töltött magának és lehajtotta. Le kell öblíteni a sok kuszaságot. A mélytudat körhintáját. Úgy, ahogy gyerekkorában a pókokat, melyek hősiesen harcoltak a fürdőkád meredélyén. De végül a tussoló árvize, akárhogy kapaszkodtak, a lefolyó mélyébe parancsolta őket. A pókok gyilkosa, ez is csak azt bizonyítja, nem részesült buddhista nevelésben. Viszont nehezen felsorolható szenvedésadagokban annál gyakrabban. Egy hátgerincsérv-operáció után évekig próbálta a tükör előtt állva kiegyenesíteni elferdült derekát, amíg végre sikerült. Vagy csak az történt, hogy az úgynevezett gondviselés megunta, hogy így packázzon vele. Tulajdonképpen mire való a szenvedés? Vagy az a nehezen definiálható boldogságvágy? Holott lehetetlen ép ésszel elhinni, hogy az ember boldog is lehet egy feltartóztathatatlanul halálba rohanó sorsszerűséggel. Meg az eszméletben ciripelő tudatalattival. Talán olyanok is akadnak, akikben nem működik ez a szerkezet, olyan kegyelemben részesültek, hogy egyedül a tudattól irányítottak. De hiszen a tudat is a halál elfogadhatatlanságával birkózik! Feltételezhetően ki-ki máskor döbben rá, hogy az élet rossz és értelmetlen. Egyenesen a megsemmisülésbe taszít. Egyesek, úgy látszik, úgy elmerülnek a pillanatnyi örömökben, hogy nem észlelik a fenyegetést. Ideig-óráig persze mindenkit félre lehet vezetni, nemcsak azokat, akiknek világos nappal kilopható a savanyúcukor a szájukból. Igen, alighanem mindenki félrevezethető.

Balogh Pityu kacsamájas császárzsemlét kap tízóraira. A te tízóraid változatosabb, de egyik se ér fel a kacsamájashoz. Balogh Pityu torkig van a kacsamájjal, neked erről nincs tudomásod, elcseréled vele a tiédet, számos ráfizetéssel s különböző szolgáltatásokkal tetézed. Mégis úgy érzed, te vagy a sikeres, jól jártál a kacsamájjal. Az ilyesféle elkápráztatások azonban rövid lejáratúak. Hasonlítanak azokra a kéjekre, amelyeket a lábad között érzel.

Az angol királynő is félrevezethető, aki nem törődik ugyan a bélyegeivel, ami megrovást érdemel, de úgy pattan lóhátra, mintha csatát vezetne, s eközben talán még azt is elhiszi, hogy ő a legendás Erzsébet vagy Véres Mária, és hamisítatlan történelmet játszik. Csörgősipkásan beül a trónjába, elhadarja a mások által szájába parancsolt igéket, ahelyett hogy rendet teremtene saját kispolgári háztartásában, s legalább, ha már másba nem, érdemlegesen beavatkozna a lovászfiúval fajtalankodó valamelyik királykisasszony szentté avatási perébe, mielőtt még nagy pallossal megjelenik VIII. Henrik, aki aztán végleges rendet teremt ebben a cudar cirkuszi mutatványban. Az is lehet, s ezt a tudatalatti körhintája okozhatja, hogy senki se ér rá igazi felnőtté válni, mindenkiben marad egy adag bakfis vagy kamasz, s ez királyi palásttal sem letakarható. Egy kisujj vagy nagyujj árulkodón kikandikál a palást alól. Ha máskor nem, amikor a vécén feszeng, fenekét törli, s valami sokkal pajzánabbra gondol. A testiség az, amely a kezdeti kiszolgáltatottságból és rászedettségből megőriz valamit, s ez különös módon aggastyánkorban is tovább űzi a maga alpári tréfáit. A fő bökkenő, hogy még ebbe is mindig belepofázik valaki, etikák, morálok, misztikumok, és mindent összekevernek. Még az a mondat sem marad makulátlan, hogy nem célravezetőbb-e egy szép, fenekét ügyesen mozgató nővel élni, aki ugyan mindennap megcsal, de téged is kielégít, mint egy hűséges kecskével?

A misztikumok a misztériumok. Napfogyatkozási ünnepségen vett részt. Barátjának barátja vitte magával. Ősi sziklafalú hegy tetején álltak, tóra nézett a táj, fák árnyékában sámánok táncoltak, a tisztáson hatalmas máglyatüzek gyúltak, asztrológusok, csillagászok magyarázták a történés lényegét. A nap a férfi, a nő a hold. Most üli majd nászát a sötétség rejtekén a két égitest. Mások arról beszéltek, egerek rágják szét a napot, sárkányok és más fenevadak falják fel, egyesek világvégét jósoltak. Mihály is szeretett volna ebben hinni. Idegen női kezet szorongatott, aki véletlenül került a közelébe. Nem lesz világvége, hadarta a tudatalatti, csak azoknak lesz, akik elhiszik, hogy borrá válik a víz. Nem lesz világvége, hiába erőlködtek, hiába mutatták be áldozataikat a sámánok. A mások tevékenysége, buzgalma nem emel fel az áhítatnak arra a fokára, amelybe a misztérium is beleférne. Egyedül a cselekvésnek van ekkora mágiája. Ki kell hantolni Nercit! Fel kell mutatni, számot kell adni, mi történt vele. Számos téged ért igazságtalanság pecsétje lehullna rólad. Kiderülne, hogy valaminek valóban a végére jártál. Méghozzá a lehetőségeid legfelső határán, s nemcsak amolyan, az egész életedet jellemző teddide-teddoda serénységgel, amelyben tulajdonképpen semmi rendkívüli, semmi magasztos nem történt. És másokkal? Másokkal ugyan történt-e valami? Másoknak is volt macskája, kutyája, nője, barátja, de nem jutottak el az elszámolásnak ilyen végső szigoráig. Magára hagyták a sírt, s ha te is magára hagyod, akkor nincs jogod, hogy a halál utáni napoddal törődjél. Kell ezzel egyáltalán törődni, ha az ember a tudatalattira hallgat, amelynek sebes suhogósából úgyis kivehetetlenek a szavak?

Enyhe simogatást érzett a térde tájékán. Önkéntelenül is odanézett. Törleszkedő macskabuksin szerette volna táncoltatni az ujjait. De csak apró erekkel behálózott bőréhez ért. Öreg bőr, öreg láb. Milyen szép lábad volt valamikor, hadarta a tudatalatti. Tornatermek savanyú szaga terjedt a macskakarmolásokkal ékesített antik bútorok között. Azért, mert szorgalmasan vívtál, mert Soltész tornatanár vívótőrrel csapott a térdedre, ha nem volt elég mély az alapállás, vagy laza és rövid volt a kitörés. Ettől edződtek olyan kőkeményre a vádlijaid. Ha kicsit elernyedetten is, de ezekkel temetnek el. A szépség misztérium. Jobban kell rá vigyázni. Nem elég, ha félévenként, vagy borotválkozás közben beszappanozott pofával, félszemmel a tükörbe bámulsz. Előbb-utóbb elidegenedünk a saját arcunktól és megszűnik az összehasonlítás lehetősége. Van-e az összehasonlításnak bármi lehetősége? Hiszen minden annyira hasonlít és különbözik egymástól. Összemosódnak a körvonalak, mint a rosszul exponált felvételeken. Arról nem is szólva, hogy a szem is meggyengül, elromlik az objektíve. Valószínűleg ezért olvas öregkorban kevesebbet még az is, aki gyerekkorában bújta a könyveket. Talán a könyvek romlottak el, megszűnt a vonzóerejük. Ki olvas ma verseket? Pedig valamikor az epikus történetek is elringattak, a rímek se zavartak. Olyan simán gördültek, mint a detektívregények. Ezért siettél a prefektusodhoz, felmondani a másnapi leckét, hogy minél hamarabb engedélyt kapjál a szabadfoglalkozáshoz. Ott lapult a drága könyv a pulpitusodban, szinte kivárhatatlan volt, hogy felüssed a szamárfüllel megjelölt folytatást. Hova tűnt a sok-sok magadba gyűjtött oldal? Már a főhősök nevét is elfelejtetted. A könyvek világa volt az a másik univerzum, amelybe a tudatalatti sem ciripelt bele, mert a betűk felvonóhíddá álltak össze, és senkit sem engedtek be a várba. Az élet elsőrendű igénye, a szőröstől-bőröstől létezés valósága kívül rekedt. Csak a fiatal az igazi olvasó, a felnőtt legfeljebb különböző fokon, különböző igénnyel a könyvek tanulmányozója. Kiszedi belőlük a neki lényegeset, osztályoz, értékel, átlapoz, még attól sem retten vissza, hátha kifelejtett valamit, hátha túl rövidre szabta az élvezetet. Fájó szemmel nehéz olvasni, bélyeget gyűjteni is nehéz, megvakulnak a nagyítók. Ha újra lehetne kezdeni, nemcsak a tükörre, a szemre is jobban kellene vigyázni. Fontos a jó szemorvos, a pontos dioptriájú szemüveg. De hát a nagy elővigyázatosság is csak időhúzás, a pusztulás feltartóztathatatlan. Visszafelé tekintve fel se tűnik, akárcsak az álmokban, miként keveredik össze fiatalság és öregség. Tegnapi álmának is milyen zavaros volt az időrendje. Azt álmodta, meghalt, és feleségét figyelmeztette, hogy a halálhírt telefonálja meg az anyjának. Halott hírvivőt használt a halotthoz. Holott ő maga meg sem halt, s ahelyett, hogy ezen tűnődött volna, attól félt, milyen megrázkódtatást okoz majd a hamis hír. Az előbb történt és a később történt halmazából már alig kihámozható valami eligazító.

Szirmai bizonyára fegyelmezettebben gazdálkodik a gondolataival, nem hagyja, hogy ennyire összevissza jelentkezzenek. Szirmai zeneileg képzett, nemhiába volt jó csellós, már gimnazista korában. Ő sokkal többet őrzött meg abból a feleslegességből, amely Mihályról olyan könnyen levedlett. De hát felesleges a tudás? Nem. Cseppet sem felesleges, amíg a tudás szónokol, kevesebbet ciripel a tudatalatti. S ez is egyfajta oltalom. Különösen olyankor, ha közölni akar valamit és nincs oktató jellege. Amikor a tudás önmagának magyaráz, méghozzá úgy, hogy közben el is tud mosolyodni. Mint a közelmúltban, amikor Szirmai gondterhelten a homlokát vakargatta és Schönberget akarta maga elé varázsolni. Tudtad-e, hogy kezdetben kései romantikus volt, magasra emelte mutatóujját, ebben a mozdulatban azonban nem volt számonkérés, inkább a rádöbbenés öröme, méghozzá akkor, amikor Debussy régen impresszionista volt már!? Ez az absztrakt zseni, aki megtiltotta az éneket, mit szólsz hozzá? Semmit sem szólt hozzá, mert egyrészt nem volt hozzáfűznivalója, másrészt azon bosszankodott, hogy egyre inkább hiányzik belőle a bármire való rádöbbenés gyönyörűsége. Valami hasonlót érzett, mint Koncz halálával kapcsolatban. Menekülni kell, Schönberg kései romantikájától és a hitoktatója kenetteljes hangjától, aki Isten végtelen jóságáról mesél. Ezzel együtt egy groteszk vágy is a torkában görcsölt. Jó lenne, ha volna Isten, nyakába lehetne akasztani a létezés összes igazságtalanságát. Koncz halálát is, amihez neki személyesen ugyan mi köze? Igaz, egy hálóteremben, egy osztályban feküdtek-ültek évekig, a felelések előtti izgalmaktól összefonódottan, valószínűleg egymás szuszogását hallhatták, de ha szétfoszlott a hangulat, hasztalan utána nyúlni. Koncz meghalt. Jóisten nincs, csak egy zeneértőkkel, botfülűekkel elátkozott, kusza világ. S a legképtelenebb és a legelképzelhetetlenebb, hogy mi lesz akkor, ha mindez a nemlétezésbe süllyed. De még ennek a gondját sem lehet a jóistenre bízni. Mint ahogy a tevék gondját sem, amelyről az arab közmondás azt tartja, mielőtt Allahra bíznád őket, nézd meg, ki vannak-e kötve a kerítéshez.

Riasztó csengetésre rezzent össze. Először azt hitte, a szomszéd telefonja szól, mert néha ez is áthallatszott a háborús sérülések után rosszul kijavított falakon. Bosszankodva nyúlt a kagylóért. Egyre nehezebben viselte, ha valaki az időnkívüliségből kiráncigálta. A hívó hangja azonban megnyugtatta. Remélem, nem az ágyból ráncigáltalak ki, mentegetőzött Szirmai. Miért, hány óra van?, kérdezte szinte tanácstalanul, mint aki valóban a takaró alól mászott elő. Fél tíz, hadarta Szirmai. Vedd tudomásul, ilyenkor sohasem szoktam lefeküdni, dohogta sértődötten. Valami baj van? Nem, semmi baj nincs, azonkívül, hogy az ember árva, meghalnak az osztálytársai... Ne is folytasd. Tudod, itt mászkáltam a közeledben, nem volt kedvem hazamenni, gondoltam, ha nem zavarlak, felugornék hozzád. Persze csak akkor, ha ráérsz. Említetted, hogy valami sürgős elfoglaltságod van... Gyere fel. Tíz percen belül nálad vagyok.

Az előszobában Szirmai ügyetlenül kicsomagolta a magával hozott üvegeket. Akkora zajt csapott, mintha valaki rücskös felületet smirglizne. Mihályt ez sem zavarta. Megörült Szirmainak. A borosüvegek felé mutogatott. Nem kellett volna... Úgy illik, szabadkozott Szirmai. Fenéket, fenéket illik, legyintett Mihály, fontos, hogy itt vagy. Ez a váratlan kedvesség Szirmait hozta zavarba. Bátortalanul ereszkedett le a hozzá legközelebbi karosszékbe. Nem hittem volna, hogy ennyire felkavar Koncz halála. Mihály poharakat hozott és töltött. Az igazat megvallva, én is a halállal foglalkoztam. Ugyan nem a Konczéval, hanem úgy általában. Azon tanakodtam, van-e igéje, vagy csupán a cselekedet lehetetlenségének az eredménye. Váratlanul elmosolyodott. Nem igaz, nem erre gondoltam. Sokkal zavarosabb dolgokkal volt tele a fejem, de ezt így hirtelenjében úgyse tudom elmagyarázni. Nem is kell, nem is kell, helyeselt Szirmai. Amikor ma délután faképnél hagytál, ahogy a kávéházból kiléptünk, tudod kivel futottam össze? Marikával. Az kicsoda? Margitay ötödik felesége. Margitay még él? De mennyire! Sokkal virgoncabban és változatosabban, mint mi. Válik, házasodik. Most is éppen az új válóperével foglalatoskodik. Hallanád Marika panaszódáját. Ahelyett, hogy örülne, megszabadul ettől a vén kéjenctől, tíz körömmel kapaszkodik bele. Nem ismerem Marikát. Nem vesztettél semmit. Negyven évvel fiatalabb Margitaynál. Talán így is túl öreg hozzá, kortyolt bele a poharába Mihály. Az lehet, kuncogott Szirmai, bár Marikát mindennap ágyba akarja vinni, beveszi a viagrát. Majd megüti a guta. Őt nem. Gyógytornára jár, síel, udvarol. Nem fogjuk túlélni. A túlélés valami ajándék?, komorult el Mihály. Tudod min veszekszenek?

Hogy Marika túl tarka virágot ültet Margitay kastélyának a parkjába. Pedig a Margitay-ősök tudvalevőleg csak kétszínű virággal szegélyezték a pázsitot. Marika ügyetlenül húzza el a függönyt, pénzéhes, ilyen kétszáz éves házhoz jobban kell alkalmazkodni. Ha legalább raccsolna, de még azt se! Ha nem tévedek, Margitaynak van mit aprítani a tejbe. Mi az, hogy van? Milliomos. Válásait is olyan ügyesen intézi, hogy jóformán semmibe se kerülnek. Viszont olyan fukar, hogy Marikának a lyukas zoknikat meg kell stoppolnia. Ezt akartad elmesélni?, kérdezte Mihály elkedvetlenedve. Áh, legyintett Szirmai, az ember sohasem arról beszél, amiről szeretne, így igaz. S valójában azt sem tudom, miről szeretnél hallani? Én? Mihály megütközve bámult Szirmaira. Alighanem a cserebogár halhatatlanságáról. Arról a legszívesebben. Meg a szentté avatott angol királykisasszony zabigyerekéről. Szirmai fürkészve pislantott Mihály felé, új felháborodásának okát mérlegelte. Úgy látszik magas a vérnyomása. Rengeteg felesleges mondatot szórunk szét a levegőben. Beszéljünk inkább Konczról, akihez mégis volt valami közünk, meg Margitayról, aki él s méghozzá milyen vidáman. Válópereihez úgy masíroz, mintha színházi előadásra készülne. Csiribiri, csapott a térdére Mihály, beszéljünk magunkról. Magunkról?, ismételte Szirmai. Magamról nem sok mesélnivalóm van. Legfeljebb, hogy az utóbbi időben egyre jobban fáj a lábam, este ha lefekszem, különös hangokat hallat a tüdőm, fülembe sípol, koponyámba vinnyog. Erről ne beszéljünk, ez disznóság, vörösödött el Mihály. Szenvedni nem szabadna. Legalább ennyire vihette volna az orvostudomány. Még ezt se oldottuk meg. Meghalni igen, de szenvedni nem szabadna. Tiszta középkori állapotok. Mit szólsz a borhoz?, vetette közbe Szirmai. Nem azért mondom, semmi különös. Tisztességes száraz bor, abból a pincészetből, ahol te is szoktál vásárolni. Bort megissza a cigány, kedélyeskedett Mihály. S ha még berúgna is, tódította Szirmai, látod, ezeket a marhaságokat jegyezzük meg, a fontos idézetek meg kiszállnak az ember fejéből. A hangos fing reccsen, roppan, de nem bűzlik alattomban. Ám ami csak csúszik-mászik, ezt már egyszerre mondták, annak szaga nem hibázik. Most magunkról beszéltünk?, húzta magasra szemöldökét Szirmai. Ugyan, hagyd el, nem akartam én magunkról beszélni, tiltakozott Mihály. Mi azonos intézetben nevelkedtünk, s ott igazán megtanulhattuk, magáról az ember lehetőleg ne beszéljen. Ha mégis, akkor magában, befogott szájjal. Emlékszel a lelkigyakorlatokra? Volt bennük valami félelmetes. S tudod miért? Mert akkor ugyan nem szólhattál senkihez, de magaddal azért megpróbáltál beszélni, s ilyenkor olyan mondatokra vetemedtél, amikre hangosan sohase mernél. Egyszer a saját jelentőségemet szerettem volna meghatározni. Nevetséges és reménytelen kísérlet volt. Nincsenek megfelelő összehasonlítási lehetőségek. Honnan tudjam például, hogy te mit gondolsz a saját jelentőségedről. Fontos ez?, emelte a szájához poharát Szirmai. Nem, egyáltalán nem fontos. Csak úgy eszembe ötlött. S az is, hogy a létezést nem elemezni, hanem kibírni kellene valahogy. Vagy valami egyszerű képletet találni rá. Olyasmit, amivel az élelmes pszichológusok csapják be kuncsaftjaikat: Ne hidd el, hogy meg fogsz halni. Ez nem elég, rázta meg a fejét Szirmai. Hát persze hogy nem. Még valami kótyagos jelzőt hozzá lehet illeszteni. Mondjuk azt, élni jó. Ez sem igaz. Addig kell hajtogatnod, amíg elhiszed. Mihály felhajtotta a kitöltött bort. Ennek az estnek is vége lesz, ez a mondat szorongott hidegen és rosszkedvűen a torkában. Felajánlja majd Szirmainak, maradjon itt, hiszen van elég hely, minek késő este egyedül hazaballagni. Szirmai kedvesen szabadkozik, aztán, éppúgy mint máskor, hazamegy. Most is haza fogsz menni?, mondta hangosan, pedig itt is maradhatnál... Nagyon kedves, hogy marasztalsz, dünnyögte Szirmai, de hív a megszokott ágy, a mi korunkban már nem jó idegenben felébredni. Nem erőszakoskodom, mentegetőzött Mihály. Mehetsz is, maradhatsz is, gondolta ezzel egyidejűleg, csupán a fölösleges udvariaskodás röfögött belőle. Legalább nem kell azon törjem a fejem, hogy reggelire mit kotyvasszak neki. De azért még kicsit maradok, egyenesedett ki a karosszékben Szirmai.

Szirmai mozdulata, ahogy kissé a fenekét is felemelte, egy régi társasági mutatványra emlékeztette Mihályt. Emlékszel a generál Puffra? Hát hogyne, lelkendezett Szirmai. Persze, ma már nem tudnám játszani. Annakidején sem voltam benne valami nagy mester. Pedig milyen egyszerű, bornírt játék volt. Csak arra kellett vigyázni, hogy az ember háromig tudjon számolni. Puff generális ugyanis egy-két-három pohár fröccsöt ivott. Az, aki bemutatta, egy, két, három ujjal tartotta a poharát, ennek megfelelően simogatta meg á bajuszát vagy a bajusza helyét, egyszer-kétszer-háromszor emelkedett fel ültőhelyéből, s ehhez illően csapta össze a bokáját. Na és persze Puff generális neve is ehhez a számrendszerhez igazodott, Generál Puff, Puff-Puff, Puff-Puff-Puff. Csupán az utolsó teljesítmény volt rendhagyó, fel kellett fordítani a kiürített poharat, bizonyítva, hogy egy csepp bor se maradt benne. Pontosan így volt. Mihály elégedetten táncoltatta ujjait az asztalon. Látod, ez megosztható. Együtt éltük át, méghozzá hasonló korban. Ez megosztható. A legtöbb dolog megoszthatatlan. Az ember mondja, mondja, s közben tudja, haszontalan erőfeszítés. A legbelsőbb mondanivaló átadhatatlan. A Puff generális átadható, vetette közbe Szirmai. Jó, ezt már letárgyaltuk, Mihályt újra elfogta a türelmetlenség. Tulajdonképpen történt veled valami rendkívüli az életedben?, meredt maga elé, mintha nem is Szirmaitól, hanem önmagától kérdezné. Ezt hogy érted?, bizonytalanodott el Szirmai. Mit tudom én... Például elsüllyedt veled a Titanic... Nem, az nem, akkor még nem éltem. Vagy lezuhant veled a repülőgép és te életben maradtál... Megjelent előtted a jótevő tündér és teljesítette három kívánságodat. Szirmai fejét rázta. Legalább egyet?... Igaz, te meg se nősültél. Miért, az akkora boldogság? Fenéket. Ennek ellenére azonban a legtöbben megnősültünk. Te miért nem nősültél meg? Hát, ezen néha én is elgondolkoztam. Alighanem mindig sikerült magamat lebeszélni. Mindig akadt valami kifogásom. Például, hogy nem tud korcsolyázni. Ez jó. Mihály megelégedetten nézett Szirmaira. Ez jó, ez szintén megosztható. Annak ellenére, hogy én nem éltem ezzel a kifogással. És éppígy eltelt volna az életem, mint neked. Éppígy rájöttem volna az élet értelmetlenségére. Én még nem jöttem rá, ellenkezett Szirmai. Majd rájössz, helyesebben már rég rájöttél, csak nem akarod elhinni. Te elhiszed? Én igen. Csak én se akarok teljes kizárólagossággal a végére járni. Akkor ez is megosztható hozzáállás, próbálkozott Szirmai. Miért? Az, hogy az ember az önmaga által vallott ellenkezőjében is szeretne hinni, s nem hasonlít, hogy is mondogatta nagybátyám, az ökörre, mert csak az konzekvens? Márpedig a konzekvensség félelmetes tulajdonság. A fanatikusok fenyegetése a legirgalmatlanabb. A fanatikus jóké is, ugye? Jó, hogy itt maradtál, bólintott Szirmai érvelésére Mihály. Holott egyre terhesebbnek érezte Szirmai okoskodását. Mi nem vagyunk fontos emberek, valószínűleg itt van az eb elhantolva, mondta némi szünet után. Ha fontos emberek lennénk, helyesebben: ha elhinnénk, hogy azok vagyunk, az más. Vagy te nem osztod a véleményemet? Te fontosnak tartod magadat? Fontosnak? Szirmai megpróbálta körültapogatni a szót, de nem sokra ment vele. Ezzel a problémakörrel, úgy látszik, szőröstül-bőröstül nem szembesültem idáig, mert semmi eligazítóra nem találok. Dehogyisnem! Ha fontos lennél, már régen tudnál válaszolni. Csakhogy te se tartod magad fontosnak, vagy elég fontosnak. Gyereked sincs, feleséged sincs, magad vagy, a tetejében majdnem fölöslegesen. Hát azért, rándult meg Szirmai, nem azért maradtam, hogy gorombáskodj velem... Azt hittem, nincs ellenedre, ha kicsit elbeszélgetünk, elvégre... Elvégre, rándult meg Mihály is, de csonkán hagyta az indulatát. Elvégre, bocsáss meg, modortalan fráter vagyok, nem veled, magammal vitatkozom, a saját egyedülmaradottságommal, a saját vénségemmel, a saját... Jó, jó, enyhült meg Szirmai, inkább nézzünk a pohár fenekére, és mondjuk el Puff generális üdvözletét.

Egyre jobban belemelegedtek a játékba, annak ellenére, hogy állandóan elhibázták. Ilyenkor újra kellett tölteni. Ügyetlen, vén szamarak vagyunk, hajtogatta Mihály. Tudod milyen nap van ma?, kurjongatta Szirmai. Hát persze, csütörtök. Fenéket, tiltakozott Szirmai, miközben két ujj helyett eggyel csapott a térdére, ami szintén komoly hibapontnak számított, elölről kellett kezdeni a kortyolgatást. Fenéket. Koncz halála utáni nap van ma. Olyan nincs, legyintett Mihály, a halottnak nincs halál utáni napja. Nincs? Szirmai elbizonytalanodott, és abbahagyta a Puff generálissal való szembesülést. Ha nincs, az szomorú. Nem szomorú. Az jó. Kész. Mi az, hogy kész? fa, ez csak egy hülye szóhasználat. Volt egy asszonyismerősöm, ha berúgott, mindig azt mondta, kész. Más nem jutott az eszébe. Tízszer is elmondta egymás után. Talán azért, mert ez egy könnyű, rövid szó. Lehetséges. Mihály teletöltötte Szirmai poharát. Magadnak is, mert egyedül megárt. Hadd ártson, megissza ő akkor is. No-no, nem vagyunk mi cigányok. Miért, az baj? Dehogy baj, különösen öregen. Teljesen egyre megy. Nem vagyunk mi rasszisták. Persze hogy nem, de nem akarok cigány lenni. Miért nem?

Mihálynak összerándultak a ráncok a homlokán. Egy okos, nagyon okos cigány sem akarsz lenni? Olyan, aki tízszer okosabb, tehetségesebb nálad? Ezen, ha megengeded, még elgondolkozom. Pedig nincs mit gondolkodni rajta. Hagyjuk ezt. Szirmai mindkét karját magasba emelte. Ne ijedj meg, csak nyújtózkodom. Egy gondolat nyújtóztat: hogy nem is olyan rossz élni, mindenesetre jobb, mint nem lenni. Azt honnan tudod, kipróbáltad? Nem próbáltam ki, de ahogy számot vetek a helyzetünkkel, hogy öregek vagyunk, de nem nélkülözünk, rendes lakásunk van, kényszermunkába se kergetnek, azt csinálunk, amit akarunk... A legtöbb embernek rosszabb a sora. Nem beszélve a vak és lábatlan koldusokról, mi?, nézett dühösen és szemrehányóan Szirmaira Mihály. Ezt és a hasonló érveket ismerem. Nagyanyám ilyenekkel vigasztalt gyerekkoromban. Csakhogy az egyén sorsa, jegyezd meg egyszer s mindenkorra, senkiéhez sem hasonlítható. Mindenki azt érzi igazán, ami neki fáj. Néha talán még azt sem, akadékoskodott Szirmai. Ezt honnan veszed? Tapasztalatból. Az ember életének nagy részét elfelejti, így nem is szembesül vele. Fontos részletek kimaradnak, ami pedig kimarad, nem fáj. Igaz vagy nem igaz? Mihály nem válaszolt, Szirmai belelendült. Amíg a szüleim fiatalok voltak, elég gyakran költözködtünk. Én az ide-oda költözködésünk okát sem tudom, és azt sem, melyik lakás pontosan mekkora volt, hová néztek az ablakok. A kertek, udvarok méreteire sem emlékszem. Ebből az következik, hogy egy ismeretlen lakásban eltévedni se tudok. Ismeretlen falba nem tudom beverni a fejemet... Már hogyne tudnád, ismeretlen falba nagyon is bele lehet ütközni, éppen abba a legkönnyebben. Jó, akkor rosszul fejeztem ki magam. Ha egy lakást nem tudsz magad elé képzelni, ott fal sincs, egy nincs-falba nem tudod beverni a fejedet. Elfelejtetted, nem kell farkasszemet nézni. Érdekes, én egyre több dologra emlékszem a régmúltból. Csomó nevetséges apróságra. Például nálatok hogy tálalták a rántott csirke szárnyát? Nálunk úgy, hogy az egyik szárnyba máj, a másikban zúza volt beledugva. Lehet, hogy nálunk is így volt, de én éppen annak örülök, hogy sok mindent sikerült elfelejtenem. Annak én is, néha viszont jó érzés tölt el, ha semmiségek jutnak az eszembe. Karizmája nő az emléknek, szoba kerül köréje, a szoba megtelik emberekkel, színekkel, szagokkal. Na jó, de az már fájhat is... Persze, fájhat, de ez még mindig jobb, mint amikor úgy érzed, hogy az életed teljesen kiürült, csak színtelen, szagtalan csontváza maradt. Bevallom, próbálta kihúzni magát ültében Szirmai, én inkább arra törekszem, hogy a jelenemmel beszélgessek és ne a múltamat szólongassam. Kivéve ma, amikor, ugye, szegény Koncz... Ne is folytasd, legyintett Mihály, a halottnak nincs halál utáni napja. Nekünk viszont van, meg egy elég hosszúra nyúlt esténk is. Ebbe nyugodtan beletömködhetünk a múltunkból egy darabot. Benne vagyok, bólintott Szirmai. Emlékszel a konviktusi reggelekre? Unalmasak voltak. Hát még a tízórai. A téglalap alakú szilvalekvár. Kemény volt, mint a gránit, nehéz volt a kenyérre kenni. Mai napig utálom a lekváros kenyeret. Emlékszel a sportpályánkra? Negyedikes gimnazista korunkra majdnem elkészült... Mindössze a fapadok hiányoztak a nézőtérről. A fűvel borított magaslaton, amely lépcsőzetesen volt kiképezve, így is elég kellemesen lehetett ücsörögni. Egyszer, sohase felejtem el, a konviktus valami kollektív erdei kiránduláson vett részt, csak én, meg Margitay maradtunk ki belőle, mert akkor szabadultunk a betegszobából. Halvány fogalmunk se volt, hova tűntek a többiek, találomra elindultunk a sportpálya felé. Már messziről hallottuk a foci pattogását. Csak az volt különös, hogy hiányoztak a lelkes ordítások, a sportteljesítményeinket kísérő bíztatás, amelyet a tanári jelenlét sem tudott teljesen kordában tartani. Felülről, a nézőtér magasából közelítettük meg a terepet. Mi odafent láthatatlanságba burkolóztunk, lent annál láthatóbban Szentjóbi meg a Tóth, prefektusaink futballoztak. Csak kicsit tűrték fel cipőjük felett a reverendájukat, de így is majdnem profi módra rúgták a bőrt. Néha mondtak is valamit, de az nem hallatszott el hozzánk. Látod, néha szeretnék kivehető mondatok zsákmányáért hallgatózni a múlt után, de ez akkor sem sikerült, a jelen megsüketült számunkra, és veszedelmes lett volna tovább fülelni, mert ha nagyon nyújtózkodunk, esetleg észrevesznek a különös focisták, akik lehet, diákfélelemhez hasonló érzésekkel, szintén engedély nélkül szaladgáltak a pályán, hátha észreveszi őket a perjel vagy a prépost. Ha az akkori meglepetés lekaparható lenne róla, nem valami jelentős emlék. Érdekes, én akarva, nem akarva, ha a múltamba botlok és eltűnődöm rajta, ez a tevékenység mintha összezsugorítaná az életemet. Ha nem gondolok rá, sokkal hosszabbnak, fordulatosabbnak tartom a végig-nem-számoltat. Ez legfeljebb a megbízhatatlan időérzékünk következménye. Minél messzebbről próbálom méricskélni, annál sebesebben halad. Hipp-hopp, igyekezett kedélyeskedni Mihály, s két ujjával ugrándozó mozdulatokat tett az asztalon. Így igaz, lelkendezett Szirmai, bár gondolatban már hazafelé tartott, csak tudta, ehhez előbb még fel kell állnia, s ez pillanatnyilag elég fáradságos cselekedetnek ígérkezett.

Mihály az ablak felé bámult. Tevéken ügető karaván vonult végig az üveg sivatagján. Tudta, ez az utcai fények játéka, de most jobban ki lehetett venni a turbánokat, mint máskor. Látod a karavánt?, kérdezte Szirmaitól. Hol? Az ablakban. Ja, ott? Szirmai háttal ült az ablaknak, meg se fordult, persze, mondta, mert nem akart vitatkozni. Nem láthatod, csattant fel Mihály, mert én se látom, de ez nem baj. Egyre kevesebb dolgot akarok látni, és tudod miért, mert így legalább nem tűnik fel annyira a saját jelentéktelenségem. Szirmaiban váratlanul feltámadt az ellenkezés: Ezzel én éppen fordítva vagyok. Minél messzebbre tekintek, annál jelentéktelenebbek mások. Ami közel van, vagyis én, az a fontos. Erre előbb-utóbb mindenki rájön, hacsak nem akar mindenáron szerencsétlen lenni. Mihály annyira meglepődött Szirmai fölényes válaszától, hogy levegőben felejtette a tenyerét, amellyel az asztalra akart csapni. Tudod mit, mondta egészen csendesen, a legokosabb, ha most hazamész, mert neked is igazad van, meg nekem is. Ez így igazságos. Szirmai feltápászkodott. Dülöngélve elindult. Ne kísérj ki, kitalálok.

Mindent végigmondani a másiknak lehetetlen, erősködött Mihályban a bizonytalanság. Közben azt számolgatta, milyen messzire juthatott Szirmai. Most megy le a lépcsőn, kifordul a kapun, átmegy az úton, befordul a második saroknál. Tovább nem kísérte. Az a fontos, hogy egyedül maradt. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy csak a kiszűrhető körvonalak tűntek el. De egy lényeges része a kiszűrtnek eltávolíthatatlan. Akárcsak minden gondolat ellenkező hányada: a karaván, a turbánok, Szirmai. Ezek a külsőségek, a hozzátapadó asszociációk kiiktathatatlanok. Szirmai távolléte egyre inkább jelenlétté erősödött. Vajon mire gondol? Mire gondolt, amikor lebotorkált a lépcsőn, amikor hazaért, amikor megszokott ágyában kinyújtózkodott? Elhangzott-e bármi olyasmi az est folyamán, borozgatás közben, ami bármelyikük számára fontossággal bírhat? Vagy a beszélgetés is csak arra való, hogy az ember elmeneküljön valóságos élete elől?

Vagy már az is illúzió, hogy mással bármi megosztható? Mintha a Szirmaival való találkozás erőltetetten felidézett emlékei összekuszálnák a múlt képeit. Alighanem nincs közös múlt, hiszen még a szeretkezésben is, ami a legösszefonódottabbnak tűnhet, az egyén kéje semmivel sem azonosítható. A megéltből itt-ott előcsillanó szilánkok összeragaszthatatlanok, hagyni kell, hogy a váratlanul előbukkanó színek, ízek, illatok, tapintások ne eligazító, magyarázó tartalmakat jelentsenek, hanem épp olyan rejtélyesek maradjanak, mint az elvesztett jelen homályába, izgalmába takartaké. Lehet, hogy a jelenhez szorosabban kapaszkodó fiatalság mással is meg tud osztani valamit, de az élettől búcsúzó öregség erre képtelen. Ki az a Koncz? Egy ismeretlen halott, vele semmi sem megosztható. Ki az a Szirmai? Egy gyanakodó vénember, aki felületes találkozások álérveivel megjátssza az ismerőst, ami legfeljebb arra jó, hogy az unalom elől átmeneti menekülésül szolgáljon. De ez se megoldás. Túl rövid életű, hogy hasznos legyen. Szirmai itt volt, összevissza fecsegett, elment, mi maradt belőle? Legfeljebb grammatikai lehetőség, hogy egy fölösleges monológ fölösleges dialógussá változhasson. Szirmai arról akar meggyőzni, hogy őt megérintette Koncz halála, az életnek van némi értelme, persze, közben az is elképzelhető, hogy az egész csak provokáció, ki szeretné ugratni a nyulat a bokorból, mindössze arra kíváncsi, miként szedheti rá Mihályt, hogy valami kiröhöghető naivitásra vetemedjen. Hát ha így ravaszkodik, ez hasztalan igyekezet. Az élet értelmetlen, mert teljes értelmetlenségbe torkollik. Viszont az talán elképzelhető, ha nem a maga idealizált minőségében kezelik, hanem csupán mint tárgyat, mint asztalt, széket, ágyat, amíg ki nem lyukad, el nem kopik, föl nem robban, meg nem semmisül, visszamenőleg itt-ott megsimítható. Jó volt, amikor Anya elegánsan, szépen, méltóságteljesen megjelent az intézetben, s bár a gyerekkor gonosz és intoleráns, még a diáktársak is elismerően összenéztek. A kopott hintón érkező nagymamát, akiről sok-sok év múlva kiderült, hogy ő volt az igazi egyéniség, gúnyos fintorok köszöntötték. Aztán meghalt ez is, az is. De amíg voltak, el nem koptak, szolgáltak a pillanatnak, a saját lehetőségeik szerint. Ez le nem tagadható, és Mária fiatalon, nem zsémbesen, nem betegen, nem örökös takarítógépként – helyenként használható tárgynak bizonyult. Sőt még a tudat is friss korában neveket, ismereteket őrzőn szórakoztatott. A hasznavehetetlen tárgyaktól meg kell szabadulni, mert nem lehet lélegezni tőlük, túlzsúfolják a környezetüket. Hanem amíg voltak, szolgáltak, Mihály megkotyogtatta az egyik nem egészen kiürült üveget, a maradék fél pohárra valót kitöltötte és felhajtotta, akárcsak ez a nem különösebb kortyolnivaló. Meg kellene próbálni az előbb történtet a később azt összekócoló hínárszálaktól megszabadítani. Egy barát tántorgott váratlanul elébe, akit régen elvitt Szent Mihály lova. Kissé akadozva motyogott valamit. Mondd, miért van az, hogy Évát, akit annyira szerettem, most egyáltalán nem szeretem? Igen, így van ez, ha az ember az életet filozófiailag közelíti meg, s nem szolgáló tárgynak tekinti. Az azért van kérlek szépen..., de nem is fontos tovább mondani, a folytatást bárki kitalálja. Az azért van, mert ugye az életnek is, mert tárgy csupán, elromlik a rugózása, s egy rosszul rugózott ágyon kínos feküdni. Egy rosszul rugózott tárgyat nehéz szeretni. A szeretetnek amúgy sincs parancsa, mert nem is parancsolható. Vagy van, vagy nincs. Érte semmit se lehet tenni. Nem súlyzó, amivel az izmok edződhetnek, ha megpróbálod gyakorolni, tönkre megy, valódi lényege előbb-utóbb eltorzul. Ha megfordulna az élet rendje, az öregkorral kezdődne és a gyerekkor torkollna a halálba, akkor a végére is maradna valami reménység, a gyanútlan derű se hagyna cserben.

Őzike alakú lények suhantak a szőnyegen, mezítlábasan, alig hallható, puha léptekkel. Az egyik megbotlott. A szőnyeg sarka felkunkorodott. Mihály nevek után kapkodott, de a nevek összekavarodtak. Az őzike-alakúak arca nem volt pontosan kivehető. Mindegyik egyforma kedvességet sugallt, az is, aki a megbotlásával akart a többiektől különbözni. Mihály mégis kitalálta, hogy a gyerekkor menyasszonyai lopakodtak a szobába. Ők próbálják Mihályt elkésve elcsábítani. Akkoriban nem lehetett, egyikük se tudta, hogy kell az ilyesmit véghezvinni. Akár a békák, jelent meg a nagy ákombákomokkal táblára írott vers, akik egész testükkel isznak harmatot... Ilyen volt az első vágyakozás jellege, öntudatlan, nem volt se keze, se lába, nemi szerve sem volt. Mégis, most erőteljesebben felidézhetővé vált, mint a Máriával töltött negyven év emléke. Legalábbis hangulatilag. A Mária-évtizedeknek története van, de ezek a fejetlen őz-alakúak könnyebben megölelhetők. Valószínűleg az érintetlenségüknek van ekkora mágneses ereje. Az élet alkonyán az elképzeltnek s nem a végigéltnek van nagyobb jelentősége. Ez jobban simul a testetlen halálhoz. Egy-két név később a kiürült pohár mellé koppant. Mihály azonban attól tartott, ha a látvány kimondható szavakká válik, semmit se lehet kezdeni vele. Így inkább a felkunkorodott szőnyeg alá leselkedett, hátha újabb őzikék fintorodnak elő. De a filmszalag elszakadt, a megszokottság nyelte magába a szobát. Miért nem utaztunk el akkor együtt? Kik? Jó ez így. Nem szabad kimondani. Ha kimondjuk, megöregszünk és meghalunk. Ha nem mondjuk ki, még mindig ott szorongunk az állomáson, nem eléggé elszánva a véglegességre, éppen ezért a sorssal szemben határozatlanul. Vagyis, hogy akár együtt is elutazhattunk volna, s akkor minden másként történik, visszafelé nézve teljesen kiszámíthatatlanul. Alighanem a meg-nem-történtből kellene összerakni a múlt mozaikját. Abban nincs se csalódás, se fájdalom. S ha a nagyon erős képzelőerő ezekből is beleprésel valamennyit, könnyen kiradírozhatok. Kár, hogy annyi képtelenség hozzácsapódik a visszavágyottból, amin megrökönyödhet a szeméremérzet, s bizonyára Szirmai is megrökönyödne az ötkarú szépségen, akinek mindegyik keze simogatásra termett, a maratoni csodafutón, az igazságosztó hercegen, a bricsesznadrágos öregúr hangja is közbereccsenne: szoríts! Egy komoly ifjú nem járatja az eszét ilyen marhaságokon. Csakhogy a meg-nem-történtnek nincs szeméremérzete. Abba minden belefér. Mihály az elsuhant őz-alakúakat kereste, de helyettük önmagát látta, ahogy az öregúr után lohol a dombon. Szoríts! Ez lépésnyújtást jelentett az ő szótárában. Az öregúr, úgy látszik, nem volt katona, legalábbis ez az egyéni szóhasználat ezt sejtette. Erre is ennyi év után kell rádöbbenni, ezen eddig sohasem gondolkozott. Játsszunk barmikára, füttyentett Mihály. Előbb volt az öregkor, aztán... Na mindegy. Az élet zavaros álom, s a halál belőle a felébredés. A meg nem történt mindenre felhasználható. Persze, ez másnak aligha elmagyarázható. Koncz nem halt meg, Konczot nem is ismerték, nem jártak vele azonos intézetbe. Vagy Konczcal egy luxushajó fedélzetén találkoztak, éppen Kínába készült, ahol fegyvercsempészéssel foglalkozott. Hogy vagy?, csapott a vállára Szirmai. Na, ja. Ennyi. Ebben nincs se csalódás, se fájdalom.