A posztreferenciális olvasatélvezet

Napjaink irodalomelméleti diskurzusának alappillérét adja az a tudás, amely a szöveg fikcionáltságának élményéből eredeztethető. A szöveg retorikai alakzatai válnak e tudás végső instanciáivá, vagyis nincs értelme a szöveg „igazságtartalmáról" beszélni, csak arról a „felépítettségről", narrációról, amely a tudással válik egyenértékűvé. A szövegnek nincs végső jelöltje, elveszítette referenciális dimenzióját napjaink irodalomelméleti diskurzusában, a jelölők végtelen játéka, disszeminációja zajlik, az értelemtulajdonítás aktusai ebben a végtelen szövegtérben tárgyiasulnak. Az önértés mezeje ebben a térben nyeri el formáját, és természetesen képtelen szembesülni saját korlátjaival, hiszen a más természetű „igazság" is „csak" fikcionális természetű, azaz: minden olvasat önmaga játékszabályai által mérhető csak.¹ A tudások ütköztetésének lehetetlensége egyrészt az önmagukban „tökéletes", zárt interpretációk bázisát növeli, másrészt egy sajátos, higiénikus toleranciát hoz létre. Csak az egymás mellett el-beszélő szövegek generálása folyhat akkor, ha nincsen olyan egységes viszonyítási pont, ahonnét kiindulna az értelmezés. Az a posztstrukturalista utópia, amelynek ez a centrum nélküli szöveggenerálás adja átütő erejét, a végtelen szabadság, sőt szabadosság mítosza.²

A szabadság mint mítosz akként tételeződik fel, hogy a posztstrukturalizmus számára is léteznek olyan kitüntetett pontok, mint a strukturalizmus számára a centrum. Ez a negatív természetű, elfojtott hely a referencialitás helye lehetne, amely mintha mindig kilépne a posztstrukturalista irányzatok által abszolutizált nyelvből. Persze, ez a kilépés szintén szövegben, a nyelv által valósulhat csak meg. A referencialitás tehát, a posztstrukturalizmus belátásai nyomán, mintha képes lenne a beszédnek olyan aspektusait is megjeleníteni, amelyek – lerombolva a posztstrukturalista libertinitást – másképpen nem lennének láthatók.

A posztstrukturalista térben mindenféle referencialitás mint inadekvát konkretizáció tételeződik fel, amely egyenirányúsítja és lerombolja az alaposabb önértést, illetve lezárja a jelszóródás lehetőségeit. Pedig, az előbbiek nyomán, a referencialitásnak esélye sincs minderre, ha feltételezzük, hogy magában a nyelvben is megtalálhatók azok a felforgató erők, amelyeket a posztstrukturalista elméletek csak tudatossá és felhasználhatóvá tettek. A referencialitás egyetlen esélye q túlélésre akként körvonalazódik csak, ha különleges fikció lehetőségeként tematizáljuk, afféle posztreferencialitásként, amely más természetű fikcionáltságból kapja indíttatását, mint egy „normális", hangsúlyozott fikció. Lehet, valójában leginkább éppen akkor járunk el a posztstrukturalista elméletek szellemében, ha még a referencialitás lehetőségeit is kiaknázzuk számára. Ehhez azonban olyan olvasó szükségeltetik, aki olyan kivételes helyzetben van, hogy még a szöveg hangsúlyozott fikcionáltságán túl is képes olyan adekvátnak tűnő, posztreferenciális olvasatra, amely nem a szövegértés naiv, valóságanalóg horizontjára reflektál, hanem a posztstrukturalista belátások meghaladásaként (?), variációjaként (?), sajátos kolorizmusként képes prezentálni önmaga lehetőségeit.

Ennek a megközelítésnek egyik komoly veszélye akkor áll fenn, ha az olvasó olyan állításokat kockáztat meg, amelyek kompetenciája erősen kétséges. De vajon milyen instancia vonhat felelősségre bármiféle olvasatot, bármiféle önértelmezést? A nyelv disszeminációjának teóriája pedig nem magától értetődően vonja maga után bármiféle megszólalás inkoherenciáját? A figurativitás minden megszólalást belülről épít le, tehát a „szabadabb", posztstrukturáltabb szöveget is.

Felvetődhet az a vád is a „posztreferenciális" olvasással szemben, hogy ez az utópisztikus, ún. mintaolvasó értelmezése lenne. A mintaolvasó – aki, természetesen, nem létezik – által előállított olvasatot persze éppúgy lehetne túlértelmezésként³ is jellemezni, mint szuperinterpretációként. Hiszen minden olvasat, amely valamilyen értelmezést túlértelmezésként bélyegez meg, saját olvasási stratégiájának tehetetlenségét fogalmazza meg azzal a másikkal szemben. Ez az utópisztikus szuperinterpretáció tehát a „csak" releváns interpretációkhoz viszonyítva túlértelmezés lenne: de mivel nem létezhet, ezért túlértelmezés sem létezik, s így mintaolvasó sem. A posztreferenciális olvasat tehát éppolyan termékenyen kiszolgáltatott lehet, mint bármelyik.

Mivel a posztreferenciális olvasat a posztstrukturalista belátások nyomán episztemológiailag szintén a szöveg primátusának fenntartásában érdekelt, ezért abban az esetben védhető leginkább a következőkben bemutatott olvasástechnika, ha a szöveg hangsúlyosan hívja fel rá az olvasó figyelmét. Ebből a szempontból különösen megfelelő számomra Samuel Borkopf regénye (?), novellafüzére (?), a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című szöveg. Mivel ebben az esetben az olvasat dönti el, mit tartunk a szöveg műfajának,⁴ ezért ez nagyon fontos kérdés, magának az interpretációnak a kérdése is lehet. Éppen ezért csak írásom végén térek vissza ehhez a problematikához.

Samuel Borkopf szövege Talamon Alfonz név alatt jelent meg. A név nagyon fontos lesz posztreferenciális olvasatunk elindításához, hiszen erre fognak épülni azok a hipotézisek, amelyek olvasatunkat adják. A Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából egyes részei ugyanis, tudomásom szerint, novellákként jelentek meg a Kalligram folyóiratban, méghozzá Samuel Borkopf név alatt. Ha tiszteletben tartanánk a szöveg szándékait, a szöveg által sugallt instanciát, akkor nem szabadna a Talamon Alfonz nevet használnunk e szöveg kapcsán. Hiszen a szerző neve legalább annyira fontos egy mű értelmezésekor, mint magának a szövegnek a teste. Ahogyan a szöveg műfaji mibenlétének eldöntése értelmezésfüggő aktus, éppígy a szöveg szerzője nevének megállapítása is döntő befolyással van az interpretációra. A szerző neve ugyanis már kijelöl egy olyan kontextust, amely előre értelmezi a szöveget. A szerző neve által kialakított kontextus olyan határokat jelöl ki a szöveg és a szöveg értelmezőjének számára, amelyek az értelmezés menetét döntően határozzák meg. Éppen ezért a szerző nevének eldöntése az értelmezés egyik fontos, ha nem meghatározó lépése. Pontosabban: az a folyamat, amelyben feltárul az olvasó előtt a szerző nevének személyre szabott jelentése, amikor megérzi a szövegbe írott nevet, amelyet minden olvasás folyamatosan pótol.

Éppen ez a problematika tűnik reflektálatlannak azokban a tanulmányokban, amelyek evidenciaként kezelik a Talamon Alfonz nevet, amelyet valójában nem is a négy éve elhunyt szerző írt kötete fölé, hanem a pályatárs, a kötet összeállítója, Grendel Lajos⁵. Hiszen a fikció éppen azáltal működhetne leginkább a posztstrukturalista belátások szerint, ha szövegként, és nem posztumusz kötetként tematizálnánk. Az a logika azonban, amely alapján a szerzőt Talamon Alfonzként azonosították, reflektálatlan maradt, és nem is vitték ad absurdum. Ezt a logikát kell radikalizálni ahhoz, hogy posztreferenciális olvasatunk explicitté válhasson.

Ha tehát a szerző nevét, Sámuel Borkopfot kétely nélkül azonosították az eddigi profi olvasók Talamon Alfonzzal, úgy ennek az eljárásnak az analógiájára a szövegben felbukkanó neveket is megpróbálhatjuk azonosítani. Ehhez az azonosításhoz azonban nem elég a leírt szöveg olvasójának lenni, hanem olyan szövegeket kell figyelembe venni, amelyek az idő és a tér különféle pontjain hangzottak el, vagyis: ahogyan a Talamon Alfonz által végrehajtott szöveggenerálás Samuel Borkopf személyében fikcionalizálódott az elemzett szövegben az eddigi olvasók számára, úgy meg lehet találni ennek a szövegnek a rejtett neveit is. Természetesen – azon túl, hogy mindezt egész egyszerűen játéknak fogjuk fel – feltehető a kérdés: miben módosítja ez az eljárás az eddigi olvasásokat, illetve az értelmezésünk után következő olvasási lehetőségeket?

Úgy vélem, csak az olvasók bizonyos körét célozhatja meg a posztreferenciális olvasás, csak azokra a „kitüntetett" pozícióban lévő olvasókra képes hatást gyakorolni, akik már eddig is „másként" olvasták Samuel Borkopf/Talamon Alfonz nevét⁶. Maga a szöveg hív fel többször is és folyamatosan a „kitüntetett" pozíciókban levők olvasására, úgy is fogalmazhatnánk, a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából szövege fatikus funkcióból indít, hogy aztán végig fenntartsa ezt a pozíciót. Már a cím is megállíthatja egy pillanatra az olvasót, ha felteszi magának a nem is annyira képzeletbeli kérdést: kinek a számára íródik (ez) a Könyv? Ha komolyan vesszük a szerzői intenciót, úgy egyértelmű: nem az olvasók széles rétege, hanem csak a „kiválasztottak" számára. Azok „olvashatják" csak ezt a könyvet, akiket a „barátaim" megszólítás takar, ők lehetnek csak valódi olvasói e könyvnek, ők az igazi megszólítottak. Maga a szöveg ennek a „kiválasztottságnak", kiválasztott pozíciónak a tenyéré még rátesz egy lapáttal, hiszen a szöveg szereplői nem mások, mint a már említett „barátok", illetve maga Samuel Borkopf. Ha követjük az eddigi elemzők logikáját, és Samuel Borkopfot Talamon Alfonzzal azonosítjuk, úgy fiktív önéletrajznak is tarthatjuk ezt a művet, s ebben az esetben valóban, újra csak érvényes lehet a posztreferenciális olvasat. Fiktív önéletrajz, amely az eltűnt idő nyomába ered, hiszen Borkopf „csak" megidézi az egykori emlékeket, gondolatban újrajátssza, azaz valójában szöveggé teszi élményeit, megmentve ezáltal a feledéstől. A(z el)beszélés tehát olyan, végletesen kiszolgáltatott pozíciót jelenít meg, amely az idő és a személyiség fenntartásának egyetlen lehetősége Samuel Borkopf számára. Ezt a pozíciót azonban nem egyedül a narrátor birtokolja, hanem az a hat szereplő is, akik – mint azt Rácz I. Péter⁷ írja – „a szűken vett ivótársaságot" alkotják. De míg Herr Vincenzó, Béla von Goffa, Stofek Tamás, Schön Attila és Pepik Zefstein⁸ mint fiktív szöveglények tételeződnek, addig Samuel Borkopf kettős játékot űz. Emlékezésével narrációba foglalja, azaz szöveggé teszi ezeket a figurákat, miközben saját életének az igazolását várja tőlük⁹. Erre a folytonos visszatekintésre érezhetett rá Bán Zoltán András,¹⁰ aki helyesebben visszaéneklést, azaz palinódiát emleget Samuel Borkopf/Talamon Alfonz könyvével kapcsolatban, s arra a posztreferenciális olvasatra is ráérzett, amelyet mi is magunkénak vallunk, mégpedig akkor, amikor azt mondja, hogy „Talamon Alfonz mintha a maga barátainak írta volna ezt a palinódiát".¹¹

Posztreferenciális olvasatunk most hullhat tehát a végbe, hiszen afféle mintaolvasóként, különleges szituációba került interpretátorként arra kényszerülnénk, hogy leleplezzük ezt a baráti kört, egy újkori Artur kerekasztalának lovagjaiként, s egy ironikus mozdulattal megnevezzük őket. Célunk azonban nem ez, hiszen bennünket már a posztreferencialitás szövegmozgása generál. Egyetlen jelenség felmutatása csak az érdekünk: az, hogy rámutassunk a referencialitás kiapadhatatlan és kiszámíthatatlan játékára, s ebből következően az olvasatok posztstrukturalizmuson túli lehetőségeinek egyik konkretizációjára. Mert az valószínűleg evidencia, hogy egészen másként olvassák a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmábólt a „barátaim"-nak titulált olvasók, mint azok, akik nem sorolhatják be magukat ebbe a kategóriába. És egészen másként olvassák azok a különleges pozícióba kerülő olvasók, akik mindkét oldalon érdekeltek, tehát referenciálisan és fiktíve is ott vannak ennek a szövegnek a terében. Persze, nem elég hangsúlyozni, ezek mind nyelvi pozíciók, s a nyelv ad rá magában lehetőséget.

A Beszélő már idézett számában Radnóti Sándor megjegyzi, hogy: „Egyébként érdekes, hogy Grendel téved, amikor azt mondja, hogy a parlamenti képviselő, Pepík Zefstein kegyelmes úr, ugyanis ő nem parlamenti képviselő, hanem egy cukorgyárnak a képviselője."¹² A posztreferenciális olvasat felől ebben a szituációban érezni igazán a fikció és a referencialitás által nyújtott olvasatok lehetőségei közti végzetes különbséget. Erre reflektálva Angyalosi Gergely megjegyzése teszi teljesen nyilvánvalóvá a fikcionalitás felől megképződő olvasat teljes csődjét a referenciális olvasattal szemben, amikor azt állítja, saját szövegértése felől nagyon helyesen, hogy: „Ez mintha arra utalna, hogy még Grendel Lajos, e próza jeles ismerője is belegabalyodott ezeknek az áttekinthetetlenül indázó mondatszövevényeknek az összefüggéseibe."¹³

A posztreferenciális olvasat felől azonban egyértelmű, Grendel nemhogy nem gabalyodott bele Borkopf/Talamon mondatszövevényeibe, hanem afféle szuperolvasóként viselkedett.¹⁴ Olyan olvasóként, aki számára a „barátaim" megszólítással értelmezett nyelvi szituáció konkrét tartalmat vett fel. Bár kétségtelen, az olyan olvasó, aki nincs a már felvázolt „különleges" helyzetben, ellentmondást talál ott, ahol a referencialitás birtokában levő olvasó összefüggést lát. Grendel megállapítása számára összefüggéstelen nyelvi momentum, zavar, és a fikció egyirányúsítása is akár. Ugyanez azonban a referencialitás birtokában levő olvasó számára olyan többletjelentés, amelynek birtokában úgy érezheti, Borkopf/Talamon inkább szólítja meg őt.

A posztreferencialitás birtokában levő olvasó nem fogja megnevezni azt az egyetemi közeget, amely teret adott azoknak a szereplőknek, akik a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából szövegében a narrátor által mondatnak el.¹⁵ Nem tér ki arra a kérdésre sem, intertextuálisan hogyan viszonyulnak e szövegben felidézett anekdoták azokhoz a nyelvi szituációkhoz, amelyek írásként nem rögzültek. A posztreferenciális olvasat célja egyetlen lehet: olyan olvasatélvezet felkeltése, amely a posztstrukturalista olvasatélvezet eredményeit felhasználva túl is helyezi magát azokon. Legyen a posztreferencialitás a még nem tárgyiasult szövegek titka.

Jegyzetek

1. Ez magyarázza azt a módszertani pluralizmust, amely napjaink irodalomelméleti diskurzusában egyre nagyobb szerepet kap. A „tiszta" olvasási stratégiákat egyre inkább az olvasástechnikák kontaminációjából építkező eljárások váltják fel. Vö. Hima Gabriella: Az irodalomtudomány jelenkori irányzatai. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest 1999., 7. p.
2. Itt – természetesen – a dekonstrukció pozíciójára gondolhatunk. Lásd: Kálmán György: A tévedés dialektikája. Alföld, 1999.
3. Ehhez a problematikához, értelmezés és túlértelmezés kérdésköréhez érdekes anyag a cambridge-i Clare Hallban 1990-ben lefolytatott vita anyaga. Lásd: Umberto Eco: Interpretácia a nadinterpretácia. Archa, Bratislava 1995.
4. A műfaji kérdések eldöntése Borkopf/Talamon legtöbb olvasójánál hangsúlyos szerepet tölt be. Az erre vonatkozó szakirodalomból a következő munkák tanulságosak: H. Nagy Péter: A narráció fázisai – Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. In: Kánonok interakciója. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest 1999., 98–100. p.; Rácz I. Péter: Hedonista szabadkőművesek rémtettei. In: http://www.c3.hu. scripta/jelenkor/ honlap.htm., 1999. február; Angyalosi Gergely – Bán Zoltán András – Németh Gábor – Radnóti Sándor: Irodalmi kvartett. Beszélő, 1998/7-8., 210–213. p.
5. H. Nagy Péter idézett tanulmánya kapcsán jelenti ki Keserű József, hogy „Talamon szövegeinek jellemző vonása, hogy ellenállnak a lineáris olvasásnak", lásd: Keserű József: Hagyomány és nyelviség (Tálamon Alfonz írásművészetéről). Kalligram, 2000/3., 39. p. Az a tény, hogy Talamon/Borkopf elemzett művét, pontosabban annak részeit nem is a Talamon Alfonz névvel illethető szerzőfunkció állította „sorrendbe", csak erősítik posztreferenciális olvasatunkat. Hiszen mi szavatolja ezt a sorrendet? Talamon Alfonz neve semmi esetre sem, Samuel Borkopfé esetleg, bár őt megfosztották ettől eddigi elemzői; marad Grendel Lajos neve. Talán érdemesebb lenne Grendel Lajos/Talamon Alfonz/Samuel Borkopf szerzői nevet használnunk e kötettel kapcsolatos megszólalásainkban. Posztreferenciális olvasatból természetesen felbomlik „a név lineáris olvasása" is, hiszen, mint látható, egyetlen név sem birtokosa a Barátaimnak... című szövegnek.
6. Posztreferenciális olvasatunkban itt a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Tanszékének „legendás" hallgatói jelennek meg, a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek elején. Ebből a szempontból kockáztattam meg korábban azt az állítást, Samuel Borkopf különálló történeteinek olvastán, hogy szerzőjük az „egyetemi regény" lehetőségeit próbálja kiaknázni. Lásd: Németh Zoltán: „...a toll alá temetkezve...". In: A kapus öröme a tizenegyesnél. AB-ART, Pozsony 1999., 100. p.
7. Rácz I. Péter, i. m.
8. Ezen a ponton, a főszöveg ellenében nyer posztreferenciális olvasatunk hangsúlyosan referenciális jelleget, s aknázza ki a „különleges", azaz posztreferenciális olvasói helyzet lehetőségeit. Sipos Vince mint Herr Vincenzó tételeződik, Béla von Goffa mint Hajtman Béla, Stofek Tamás mint Stofko Tamás, Schön Attila mint Szép Attila, Pepík Zefstein mint Berényi József. Természetesen, újra csak visszakanyarodva a posztstrukturalista belátásokhoz, a Barátaimnak... ezek az új nevei csak ebben a posztreferenciális olvasatot explikáló szövegben fikcionalizálód(hat)nak.
9. Ehhez bővebben lásd: Benyovszky Krisztián: Emlékezés és narráció három modellje. Kalligram, 1999/9., 54–60. p.
10. Bán Zoltán András itt felülírja saját, régebbi véleményét (lásd: Bán Zoltán András: Kocsmaidő. Élet és Irodalom, 1998. április 17., 12. p.), amelyben pikareszk regénytöredéknek állítja Talamon/Borkopf művét.
11. Angyalosi Gergely – Bán Zoltán András – Németh Gábor – Radnóti Sándor, i. m. 212. p.
12. Uo. 210. p.
13. Uo. 210. p.
14. Az előzőekben Berényi Józsefként fikcionalizált szereplő egy időben valóban a szlovák parlament legfiatalabb képviselője volt. Innét nézve Grendel „elszólása" a referenciális olvasat relevanciáját, illetve – általában véve – lehetőségét nyilvánítja ki.
15. Erre csak a Jegyzetekben megteremtett referenciális olvasó ad lehetőséget, afféle grendeli „elszólásként".