A szlovákok és Petőfi

A szlovák nemzettudat kialakulása párhuzamos volt a magyarral, sőt úgy is fogalmazhatunk, hogy egyazon szellemi és anyagi forrásból táplálkoztak. Ez a forrás a két etnikum évezredes szimbiózisa. A szimbiózis természetes állapot. Az etnikumok érintkeztek, határterületeiken kölcsönösen hatottak egymásra, sőt etnikumváltások is történtek. Ezeket és a nyelvhatár változásait nem központi szervezet irányította. A két etnikum ilyen módon egyrészt megőrizte sajátosságait, másrészt az adott történelmi feltételek következtében közös szellemi értékeket hozott létre. Ez az a közös forrás, amiből a polgári nemzettudat merít, de a forrás elemzése már a merítők kisajátító, rendszerint napi politikai meghatározottságú szempontjai szerint történik.

E közös forrás az uhorský, hungarus, magyarországi szellemi kultúra, amit esetünkben magyar és szlovák etnikai közegből származó személyiségek alkottak, és ami végeredményben a hungarus tudatban fogalmazható meg. Ennek vizsgálatára eddig csak igen gyenge kísérletek történhettek. Az uhorský jelentéstartalmában kétségtelenül benne van a „magyar". A magyar nemzeti fogalomrendszer és annak nyelvi jelei (magyar, magyarság, Magyarország) viszont a más nemzethez is tartozás lehetőségének kritériumát nem tartalmazzák. A polgári magyar nemzetállam igénye és abban a szlovák politikai nemzet léte egymást kizáró törvényszerűség.

Petőfi Sándor életében egyre erőteljesebb lett a magyar nemzetállam igényének megfogalmazása és követelése. A szlovák etnikumhoz tartozó, szellemi életet is igényelő társadalmi rétegek előtt lényegében három út állt: az egyik az alkalmazkodás, a magyar politikai nemzetté alakuló hungarus patriotizmus elfogadása, ami egy nemzedéknyi időben az elmagyarosodást eredményezte. A másik a szlovák nemzeti lét feltételeinek megteremtése, legalább részlegesen, a hungarus patriotizmus etnikumfölötti hagyományának megtartásával, a harmadik pedig a tudatos szellemi-politikai elszakadás mindattól, amihez a „magyar" fogalom bármely formájának bármilyen köze van. Ez egyébként megfelelt a polgárosodó ország magyarosodó politikai gyakorlatában tapasztalható fokozatoknak.

A magyar közgondolkodásban ez csak a nem magyarok iránti tolerancia hullámzását jelentette a radikálisok türelmetlenségétől a Széchenyi fémjelezte megértésen át a túlnyomó többség közönyéig. Az egész magyar–szlovák viszony retrospektív vizsgáihatóságának mai kezdeti stádiumában tudnunk kell, hogy lényegében két egymás ellen feszülő értelmiség szóvivői alig hallhatóvá tompíthatják az objektivitásra törekvők hangját. Előbbiek a „hivatalos", másfél század ellentétei szülte tudatforma magabiztos képviselői, utóbbiak a két nemzet szellemi integrációjának nemegyszer Don Quijote-i kategóriába közönyösített kísérletezői. A szlovákok Petőfi-képét teljes mértékben meghatározza a magyar–szlovák kapcsolatrendszer alakulása, annak megoldatlansága, előítéleteken, tájékozatlanságon, sokszor rosszindulatú merevségen alapuló mai állapota.

*

Petőfi életében a szlovák nemzeti mozgalom kereste önmagát. Ján Kalinčiak zavarodottan állapította meg, hogy eddig amici voltak, most meg vagy magyarnak vagy szlováknak kell lenniük. Jiří/Juraj Palkovičnak, a pozsonyi evangélikus líceum csehszlovák katedrája tudós professzorának, Ľudovít Štúr és társai tanítómesterének a szlovák fogalom szlávot (!) jelentett. Hogy is ne, hiszen Třanovský óta a slovenská reč a biblikus cseh szlovakizáló változatait jelentette. S a nagy evangélikus szlovák útkereső, Andrej Sládkovič gyetvai legénye (Detvan) akkor csap bele Mátyás király tenyerébe, ha megtarthatja szlovák népviseletét. De ez a Braxatoris András is 1843–44-ig a Králicei Biblia nyelvén és a szláv dicsőségben kereste szlovák népe helyét a nemzetek családjában. A Petőfi szellemi rokonának tartott, a szlovák irodalomban későn és ellentmondásosan értékelt Janko Kráľ a K prorokom Slovenstvában, már a címben is más szlovákként figyelmezteti kortársait a túlzott nemzetieskedés következményeire. És a katolikusok?! Akik Petőfi kétéves korában adták ki először szlováknak mondható nyelven a Bibliát. Akik Juraj Palkovič kanonok és Alexander Rudnay esztergomi prímás érsek jóvoltából az ország legmagasabb egyházi méltóságának helyzetéből mozdíthatták elő népük nemzeti művelődését a nyugatszlovák nyelvjárás szerint, amit Kinezsa István, a tán legnagyobb magyar szlavista még mindig csak a cseh nyelv szlovákosított változatának minősített. Mindez előjáték volt. Másként szlovák és másként magyar, mint 1867-től napjainkig.

Ebbe a másba született bele Petőfi Sándor. Szüleinek az evangélikusok biblikus cseh nyelvén történt esküvője, a család nyelve, a kora ifjúság eseményei természetes hungaro-szláv/szlovák környezetben játszódtak, és csak a későbbi visszaemlékezések, a nemzeti kirekesztések korának szellemében tűnnek furcsának. A költő egész életműve ezt a magyarországiságot, a polgári nemzetállam kereteihez közelítő, adminisztrációmentes status quót tükrözi. 1848–49 szlovák fegyveres mozgalma, majd Štúr Das Slawenthum und die Welt der Zukunft című munkája hatástalan volt a szlovákságra is. Petőfi életműve még a hungarus patriotizmus része, amelynek bomlási folyamata csak 1867-tel kezdődik.

Széphalmon Kazinczyt siratta, akiről megannyi szlovák írástudó vett példát saját nyelvének pallérozásához. A haszonbérlő zsidó képe a szlovák nemzeti ébredés ugyancsak hangsúlyos vonása. A Magyar vagyok, A magyar nemzet és a többi „hazafias" vers a szülőföld népe, nem az etnikum iránti hűség megvallása. Ugyanígy van ez megannyi szlovák kortársánál. Ján Hollý Selankáiban, Rudnay prédikációiban, Sládkovič és a többiek hazaszeretetében. Az Alföld akár Janko Kráľ szabadság-képei, vagy a letelepült szlovákság lelkesedése a róna iránt. Költői kép is, a vadregényes Kárpátok nem szlovák ellentéte. És a Téli világ? Borbélyműhely, napszámosok, őrt álló katona, drótostót, vándorszínész és cigány... Totális hazakép. Eperjes, Pozsony, Murány, Nagyszombat, Kecskemét, Pest, Debrecen, Koltó – akár a szlovák irodalomtörténet országképe. A tudós szlovák literátorok sem „Slovensko", Szlovenszkó vagy Cseh(–)Szlovákia térképén utazgattak. Övék volt az ország Agárdon és Maglódon, Pesten és Vácott, Orosházán és Pécsett, Élesden és Nagyváradon, amikor tudós társaság alapításán fáradoztak.

Szláv nyelvű szülei? Egy estém otthon. Azt hiszem, kevés nagyobb vers van a világirodalomban, amely a maga végtelen puritánságában olyan csodálatos mélységű képet adna szeretetéről szülei iránt. De ide kívánkozik József Attila is a maga székely–román őseivel... A Füstbe ment terv, a Szülőföldemen, Hrúz Mária és a dajka. Édesanyjáról nem írta, hogy magyarul tanította volna, Kéry Gyula szerint dajkája csak Petrovics István utasítására hagyta abba a szlovák dalolást. Soha egyetlen rossz szót sem szólt szüleiről és hungaro–szláv környezetéről le nem írt. Az Élet vagy halálban szereplő rác, horvát, német, tót, oláh mind a magyart marta. Ez igaz. De azokban a magyarokban benne foglaltattak a szlovákok százezrei, akiktől éppoly messze volt Brezová, mint Petőfitől a szlovákság netán kollektív felelősségre vonása. Az okoskodások, (bele)magyarázások nem az eredeti kor, hanem a belemagyarázások korának elvárásait tükrözik. Magyar és szlovák részről egyaránt.

*

Ján Botto Pochod (Induló) című verse a Nemzeti dal szlovák változata. Hôr sa Slovák, čuj otčinu – Fel szlovák, hallgasd a hont... Petőfi verse annyira hazai, magyarországi, hogy igencsak alkalmas volt szlovák csatlakoztató toborzónak. Jakub Grajchmann Petőfimu című verse kéziratban maradt fenn. Megelégedéssel írta, hogy mindketten mészáros apától származnak, költők lettek, nem szlovák a nevük, nehéz a sorsuk, ami tán azért van, mert apáik sok ökröt ütöttek agyon a földön. Viliam Paulíny-Tóth 1861-ben a Dalaim, a Ha férfi vagy, légy férfi és Az őrült szlovák fordítását közölte. Ez az időszak a nagy közeledésé volt. 1866-ban a Kisfaludy Társaság kiadta a Tót népdalokat. A kötet fogantatása és visszhangja, főleg Greguss Ágost megnyilvánulása a magyar–szlovák irodalmi kapcsolatok kezdeteinek is tekinthető. A szimbiózis lassan átalakul a testvérnépek, a néptársak fogalmává. Madách Imre A civilizátora kereste a megbékélést István gazda közös udvarházában, Ľudovít Kubáni magyart, csehet, szlovákot testvériesített Hunyadi László korában Walgatha című regénytorzójában. Megszólalt Jozef Miloslav Hurban is, aki a maďarónokat hibáztatta a magyar–szlovák ellentétekért. Nagyok hát a feladataink e kor elemzésével és Viliam Paulíny-Tóth bemutatásában a mai szlovák (!) és magyar kulturális közegnek.

Petőfi tulajdonképpeni első szlovák fordítója úgy volt hűséges népéhez, hogy közben nem fordult szembe gyűlölködéssel a magyar kultúrával. A magyar-majmoló szlovák nemzettagadók elítélése, nemzete sanyarú sorsának tudata, vezető szerepe a szlovák kulturális-politikai életben szervesen illeszkedett uhorský-magyarhoni patriotizmusához. Volt, ha tetszik, Bach huszár, kecskeméti megyei komiszár, a Matica slovenská alelnöke, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő. Kecskeméti tartózkodásából házasság, magyarországi nemesi cím jutott neki felesége után, mivel az asszony nagybátyja adoptálta a kolera pusztítása után életben maradt fiatal párt. Nyolc évig lakott a „hírös" városban, ahol azért hallotta a „severák"-ot, az északi szelet szűkebb pátriájából. Versben üdvözölte az éledő szlovák nemzeti mozgalmat 1857-ben, 1860-ban Prosba című versében kifejezetten imádkozott a szlovákságért, 1861-ben a Slobodában pedig a mindenki számára jogos szabadságról írt – a Petőfi-fordításokkal együtt.

Paulíny-Tóth fordításai hazája magyar nyelvű költészetéből való műfordítások. Más irodalmak tolmácsolását inkább a művek gondolati tartalmának átadásával végezte. Petőfit, Vörösmartyt nem idegen költőnek tekintette. Már 1845-ben, a Víla Nitry megírásakor ismerte Petőfi Dalaim című versét.

De mit tűr a szolgaságnak népe?

Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?

Arra vár, hogy Isten kegyelméből

Azt a rozsda rágja le kezéről?

Ale prečo trpí národ ten otroctva?

Čo nevstane? By si driapal raz tie väzy!

To čaká, že z božieho milosrdenstva

Hrdza mu zožerie z rúk večné reťazy?

...bo slovenský národ tie časy

čo vlastnou jeho vinou odkvitli,

silou ducha vymôcť nehľadá si.

Ach, prečo sa v otroctve plazí?

Či snáď verí, že z božej milosti

Mu hrdza zožerie kov retazí?

...hisz a szlovák nemzet azon időkben,

miket saját bűnével tékozolt,

lelkének erejével felkelni nem igyekszik.

Ó, miért görnyed rabszolgaságban?

Azt hiszi tán, hogy Isten kegyelméből

rozsda rágja le a láncok fémjét?

Szlovák meggyőződéséből nem szakadt ki hazája, Uhorsko–Magyarország, amelynek keretében Petőfinek és Štúrnak is helye volt. 1854-ben lefordította Vörösmarty Mihály Országháza című versét. Az ezzé lett magyar hazátok sor keserű kiáltása szlovák haza-jaj is. Magyarország Chronológiája című eltűnt kéziratáról annyit tudunk, hogy igyekezett megtisztítani hazája történelmét a túlzó magyarkodás ártásaitól.

A dualizmus korában a polgári nemzetállam tényleges adminisztratív kiépítése került napirendre, ami egyszerre jelentett magyarosodást, magyarosítást, polgári átalakulást, modernizálódást, valamint az ország nem magyar népeinek asszimilálódását. Az intézményrendszerrel nem rendelkező, a még mindig a magyarországiságban létező szlovák társadalom értelmiségi részében három nagy vonulat kezd kibontakozni, folytatva a harmincas-negyvenes évek gyakorlatát, amint azt írásunk elején említettük. Az egyik vonulat a fokozatosan elzárkózók a magyar államtól és a magyar kultúrától. Ezekre általában a politikai-társadalmi konzervativizmus jellemző; a másik vonulat a teljesen szlovák meggyőződésű értelmiség, amely nem ért egyet, sőt nemegyszer elítéli a magyarosítás erőszakolt gyakorlatát, de erkölcsi értékrendje megvédi attól, hogy szembeforduljon a magyar kultúrával. A harmadik irányzat – különösen a korszak elején – az állam intézményrendszerét is felhasználva betagozódik az ország kulturális életébe, a hazai egész részének tekinti a szlovák művelődést, és tudatosan törekszik az együttműködésre.

Koloman Banšell ehhez az utóbbi csoporthoz tartozik. Eperjesen Hviezdoslavval együtt adták ki a Napred című almanachot, amely szembefordult a szűk látókörű nemzeti-konzervatív körökkel. Petőfímu című verse (1869) a teljes rokonulás, az egész, a közös haza és a szlovák nemzettudat kifejezése. Lelke dalnokának nevezte Petőfit, és büszke rá, hogy „idegen" nemzetben akadt méltatója. Az idézőjel a szlovák nyelvet jelenti csupán, hiszen az „idegen" nemzet Petőfi tulajdon nemzetének hűséges, de szerencsétlen testvére. Azt kéri Petőfi szellemétől, hogy egyesülhessen vele a szabadság és a szerelem éneklésében. A vers a mártoni konzervatívokkal való teljes szembefordulás. Szükség is volt rá, hiszen a szlovák irodalmi fejlődés lemaradását nemcsak a nemzeti elnyomás okozta, hanem éppen a „mártoniak" konzervativizmusa is. Banšell – fordított is három Petőfi-verset – után a Pest-Budán működő Ján Bobula-féle Nová škola (Új Iskola) körül csoportosuló szlovák fiatalok folytatták a szlovák–magyar közeledés munkálását a Dunaj című folyóiratban. Ott jelent meg a Megy a juhász a szamáron szlovák fordítása Emil Podhradský tollából.

A türelmetlenné váló nemzetiségi politika és reakciójaképp a szlovák nemzeti vonal magyarellenessége időszerűtlenné tette az együttműködést kereső szlovák írók, köztük Banšell törekvéseit. A nemrég Petőfit dicsőítő költő 1874-ben Duch maďarskej revolučnej poézie (A magyar forradalmi költészet szelleme) című tanulmányában világosan kifejtette, hogy 1848–49 forradalmi lendülete, nemzetközisége elsilányul a kor levegőjében. Petőfivel kapcsolatban is egyre inkább a költő családi neve és nemzethagyása kerül előtérbe.

Pavol Országh Hviezdoslav életművében, szellemiségében meghatározó elem Petőfi költészete is. Nem tekintette idegennek, hanem a haza magyar nyelvén alkotó géniusznak. Eperjesi éveiben kifejezetten hatása alatt volt, és mivel sohasem tagadta meg kötődését az egyetemes magyarországi kultúrához és a magyar nemzeti irodalomhoz, egész életében megvallotta bensőséges szellemi kapcsolatát mindenekelőtt Petőfi és Arany életművével.

Oj, oj, Petőfi! Jak bych čul šum krídiel

tvojich, čo trepli neraz zlosť o zem,

oj, reku rodu svojho, keď pral víchor

tisíc osemsto štyridsať osem!...

Kdeže spočívaš? Horkýže spočívaš!

Hľa, i včuľs' v mojom duchu tak činný,

ja sa osmelil tú čašu pochýliť,

z ktorejs' upíjal len ty jediný.

Súlyos terminológiai nehézségeink vannak e Hviezdoslav-vers fordításával, és az egész ezredéves magyar–szlovák szellemi integráció mibenlétének megfogalmazásával. A rod-ról van szó. Roduverný Slovák – rodové erby – slovenského rodu som – úgy vélem, a szlovákul tudó magyarnak is nehéz megfelelőt találni erre a fogalomra, pedig ebben rejlik – éppen a národ-dal egybevetve – a magyar–szlovák szellemi integráció lényege. A rod ugyanis régebbi fogalomnak tűnik, mint a národ. A rod-hoz különböző nyelvű, de azonos tudatú egyedek tartozhatnak.

Petőfi rod-ja nem a maďarsky národ, a rod még közös lehet, mint a hungarus-uhorský gyökérzet. A kérdést tovább kell vizsgálni, hiszen másfél évszázad éppen a dezintegrációt tekintette korparancsának. A roduverný Hviezdoslav ifjúkorában lefordította Az őrült és a Keserű élet édes szereleme című költeményeket. 42 Petőfi verset fordított le szlovákra a későbbiekben, hazafias, szerelmi dalokat is. Nem félt népe kezébe adni őket, hiszen a rod közös volt. A národ akkortájt alakult ki, amikor a millennium táján meg utóbb nemzetivé gyúrták – másították Petőfit. Ezt a nemzetségéhez, prenacionális hazájához kötődő Petőfit a szlovák nemzetmentők is kénytelen-kelletlen elismerték. Maga Svetozár Hurban Vajanský is megírta, hogy Petőfit eléggé olvasták és csodálták szlovák körökben.

Igen, a nemzetvédő szlovák sajtó renegátnak bélyegzi. Ezt tették olyan nagy, a magyarhoni szlovák művelődés előfutárainak is tekinthető egyéniségekkel is, mint Krman Dániel, Bél Mátyás vagy éppen Bachát Dániel és Czambel Samu. Akadnak azért ebben a sajtóban pozitív megnyilvánulások is, amelyek éppen szlovák származása miatt méltatják a költőt, és kiemelik, hogy nemzetközi híre a haza, Uhorsko-Magyarhon javát szolgálja. A kép azonban egyre sötétebb. A magyarosítást segítő állami támogatású Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, az államhű szlovák sajtó a magyar nemzeti szellem terjesztésére, a szlovák nemzeti törekvések ellen használta Petőfit. Karol Hrdlička, Emil Podhradský és František Otto Matzenauer önálló kötetekben megjelent fordításai gyakran szerepeltek a Vlasť a svet, a Krajan, a Slovenské noviny és más kiadványok hasábjain.

Hviezdoslav nemzetének hűséges, elkötelezett hitvallója, szellemi irányítója lett, de sohasem feledkezett meg az uhorský-hungarus gyökerekről, s bennük Petőfiről. Igen, ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta, s abból rozmaring ág, a havas Tátra-csúcs reménye sarjad. Ám a korban aljas önzés, demagógia uralkodik, kannibálok hű cselédjei, hitvány politikusok könyökölnek. Méltatlan ez a kor Petőfihez – írja Hviezdoslav, mint ahogy az is méltatlan, ha el kell fogadnia a Kisfaludy Társaság tagságát. Ő sütkérezzen azon világ dicsőségében, amely egyetlen iskolát sem biztosít a hazában nemzetének? Mégis elfogadta a tagságot. Fogadta az új Csehszlovákia tisztelgését is. Halálos ágya mellett ott voltak Arany János balladái.

Petőfi szlovák, szlovákiai, szlovenszkói sorsa a két háború között, illetve a Szlovák Állam idején végképp a politikai küzdelmek függvénye. Ráadásul olyan új helyzet alakult ki, hogy a (Cseh-)Szlovákiába rekesztett milliónyi magyar nemzetkisebbség és a korabeli Magyarországról odahúzódó baloldali értelmiség is hivatkozhatott a forradalom költőjére. Az 1930-as ún. koszorú-ügy tanúsítja, milyen sokféleképpen lehet(ett) értelmezni Petőfit. A Sarló küldöttsége koszorúzta Budapesten a Petőfi-szobrot. Vörös, magyar, csehszlovák, román, szerb-horvát szalagokkal. A magyarországi kormányzat részben jogos felháborodással fogadta az „újarcú magyarok" akcióját. Ennél is nagyobb vihart kavart 1937–38-ban a pozsonyi Petőfi-szobor ügye. Ez már nem a magyar és a szlovák nemzet kultúrájának kérdése, hanem a totalitárius diktatúrák felé zuhanó közép-európai politikai rendszerek vajúdása. A pozsonyi Petőfi-kultusz nemes lokálpatriótái a magyar és a szlovák nemzeti elfogultság, illetve a kommunisták intrikái közé kerültek. Utóbbiak forrófejű soviniszta hazafiságnak, kultúrbotránynak nevezték a szobor 1920-ban történt eltávolítását. A magyar baloldali sajtó a puszták és gyárak népének érdekeit, a nemzeti lapok Pozsony magyar múltját hangsúlyozták. A szlovák kommunisták szerint Petőfi a magyar népet a feudális rabság ellen mozgósította, s ebből a szlovák nép is megtanulhatja gyűlölni ellenségeit, mostani elnyomóit. A szlovák nemzetiek természetesen a magyarosítás sérelmeit sorakoztatták fel, s attól sem riadtak vissza, hogy álszent módon a közrend felborulására hivatkozzanak, ha netán magyar nemzeti szalagok, szavalatok zavarnák a szlovák főváros főterének békességét. A szobor természetesen nem került oda vissza, és ismerős mai sorsa is.

Az 1945–48-as jogfosztás közjátéka a legszélsőségesebb, műveletlen és embertelen tollnokok uszítása főként a lakosságcsere „sikerének" fokozására. Ennek jellemző példája a Pravda 1947. április 27-i számában megjelent cikk, miszerint Petőfi 12 éves koráig nem tudott magyarul, és 19 éves koráig Kiskőrösön büszkén hangoztatta szlovák szülőhelyét és csak szlovákul beszélt.

A szlovák kommunista írás Aj náš Alexander Petőfiként osztályharcos csatakiáltással fogadta be pártutasításra a kulturális politikába. A hozzáértésre jellemző, hogy František Votruba nyilván megrendelésre készített cikkében az Illyés Gyula könyvében emlegetett segesvári szászokat száz segesvárinak értelmezte, Illyés Gyulát pedig Illés Bélának...

Emil Boleslav Lukáč már a hungarológus hozzáértésével és a humanista erkölcsi értékrend alapján látott hozzá Petőfi-előadásainak előkészítéséhez a pozsonyi egyetemen 1948-ban. A kommunista hatalom nagylelkűen szemet hunyt Lukáč ideológiai-politikai hiányosságai és vétségei felett, és engedélyezte műfordításait is, amelyek közül az 1951-ben megjelent Az apostol emelkedik ki. Hasonló kegyben részesült Ján Smrek is a fordításkötetéért kapott állami díjjal 1953-ban.

1989 őszutója megteremtette az alapokat a magyar–szlovák viszony normalizálására. A mai két szuverén nemzet ükapái nem idegen népek voltak egymásnak, hanem egyazon haza más nyelvű polgárai. Ezt bizonyítják Petőfi Sándor fogadtatásának kezdetei is. Manapság ennek még kevés nyoma van a két ország kulturális közéletében, pedig nem ártana, ha a mostani európai integrációs elképzeléseket némi múltbeli dokumentumokkal és főként szemléletmóddal erősítenénk. Ennek szép példája lenne a Petőfi-szobor méltó elhelyezése a Koronázó Városban, az immár önálló Szlovákia európai értékeket őrző metropolisában.

Jegyzetek

Petőfi Sándor szlovák befogadásáról két alapvető tanulmány is készült. Az egyik Vájlok Sándor: Petőfi a tótoknál. Egy század a magyar–tót viszonyból. Bp. 1940-es évek; a másik Csukás István: Petőfi a szlovákoknál. Bratislava 1979, Madách.

írásomban a fentieken kívül felhasználtam Sziklay László: A szlovák irodalom története (Bp. 1962, Akadémiai), valamint Az ifjú Hviezdoslav (Bp. 1965, Akad.) c. könyvét. Saját publikációim közül a Dona nobis pacem. Magyar–szlovák kérdések (Piliscsaba 1998) c. tanulmánykötetem vonatkozó fejezeteit, valamint A szlovák és a cseh irodalom magyar bibliográfiája a kezdetektől 1970-ig (Bp. 1985, Akad.) c. kézikönyvemet forgattam.