A szöveg hermaphroditusi teste

Antonio Beccadelli (Palermo, 1394 – Nápoly, 1471)-a Quattrocento neolatin költészetének egyik legragyogóbb és legellentmondásosabb egyénisége. Költő, történetíró. Régi (bolognai eredetű, Szicíliában megtelepedett) nemesi család sarja. Szülővárosa nevéről Panormitanusnak, Panormitának vagy Panhormitának is nevezik. 1419-ben vagy egy évvel később barátja, Giovanni Aurispa ajánlásával felkeresi Firenzét, hogy V. Márton pápával találkozzon. Padovában, Siená-ban, Bolognában jogot tanul, többek közt Gasparo Barizzánál, illetve Nicola Tudiscónál. Lorenzo Valla szerint Sienában született meg a Hermaphroditus című pajzán versgyűjtemény, mely miután Bolognában megjelent, az 1425-ös év irodalmi szenzációja volt a harmincegy éves költő tollából. A munkát Cosimo Medicinek ajánlotta. Ez a pornográf kötet Beccadelli minden későbbi művét elhomályosította. Guarino Veronense először az egekig magasztalta, majd Alberto da Sarteano hatására dicséretét visszavonta, levelének kínos hangsúlyait pedig igyekezett megváltoztatni. A könyv ellentmondásos sorsát mutatja, hogy egyesek szemében a költői szabadság fegyverténye volt (Aurispa, kezdetben Váalla, Poggio, Loschi, Veggio stb.), míg mások helytelenítették (Porcellio, Barizza, Bruni, Decembrio, Alberto da Sarteano stb.), sőt, elégettették (állítólag Bernardino da Siena, Roberto Carracciolo da Lecce). Beccadelli több nemesi család pártfogását próbálta megnyerni (Medici, Tebalducci, Gonzaga, Este), majd della Capra püspök segítségével egy ideig F. M. Visconti udvari költője és történésze lett, akinek eposzt ígért, ugyanakkor retorikát tanított a paviai egyetemen. Ebben az életszakaszában írta meg Poematum et prosarum liber (Versek és prózai írások könyve) című antológiaszerű művét, melybe saját episztoláit, verseit, szónoklatait, kisebb értekezéseit rendezte, mely a humanizmus történetében eléggé egyedülálló vállalkozás volt. Ez idő tájt szenvedélyesen tanulmányozta Plautust. 1432-ben Zsigmond király költővé koronázta. Miután Visconti gyanút fogott, hogy Beccadelli nem igazán akar eposzt írni, alaposan lecsökkentette a költő fizetését. Lorenzo Valla De voluptate (A gyönyörről) című művében Beccadelli képviseli az epikureista filozófiát, Bruni a sztoicizmust, Niccoli pedig a keresztény eszmeiséget. Vallát Beccadelli Rómában ismerte meg 1427–ben, ahol Loschi, Poggio és Malpighi is szívesen fogadta a pajzán költőt. Beccadellit ez idő tájt egy Ergotele (Hylas, Tomasso Tebaldi) nevű fiú kísérgeti, aki miatt sokszor lesz a gúny tárgya. Valla, aki később Beccadelli ellensége lesz, gúnyverseket farag kapcsolatukról. Ráadásul említett, alaposan átdolgozott művéből is eltünteti a pajzán poétát, annak „perfidiájára" hivatkozva. 1431–32-ben Valla is Paviában tanított, ahol Beccadelli a házában úgynevezett „conpotatione-seket" (együttivásokat) tartott, s fiatalokkal vette körül magát (Antonio Cremona, Francesco Piccimino, Ergotele). Számos konfliktusa alakult ki más fontos és befolyásos humanistákkal. 1434-től Nápolyba költözött, 1435-től a nápolyi Alfonz király udvari embere, 1458-tól miniszter. Nápolyban akadémiát alapít (Accademia Antoniana), melynek élére halála után Pontano kerül, s az intézmény azóta is inkább Accademia Pontaniana néven ismertebb. 1455-ben írta meg második nagy hatású művét, a De dictis et factis Alphonsi regist (Alfonz király tetteiről és mondásairól), mely Galeotto Marzio Mátyásról szóló művére is hatással volt. Később még egy történetírói művel rukkolt elő Ferdinánd király tetteiről (Liber rerum gestarum Ferdinandi regis). Műveiből kimagaslanak még levelei.

Ha jellemezni szeretnénk Antonio Beccadelli¹ (más néven Panormita) Hermaphroditus című, 1425 táján közreadott kötetének szövegtestét, ma sem tehetnénk találóbban, mint a mű kortárs méltatója, Guarino,² aki a csiszolt versekben hermészi eloquentiát és leleményességet látott összeolvadni Aphrodité témáival és bájaival. A „facilitas dicendi"³ és a spontaneitás valóban hermészi ajándék egy a maga számára hagyományt és nyelvet választott költő eszköztárában, s ha Aphrodité is kegyes, megfoganhat Hermaphroditus, a versszöveg, mely pusztán élvezetre születik.

Guarino a kötet tartalmáról egy merész képet fogalmaz meg: „lupanari medio scortantem laudo versum",⁴ azaz a „bordély közepén kurválkodó verset dicsérem". E mondat magában is képet alkot a Quattrocento egyik lassan kibontakozó irodalmi beszédmódjáról, mely az úgynevezett priapikus költészet antikvitásba nyúló diszkurzusára épül. Ugyancsak Guarino Veronense nevezi Giovanni Lamolához írt levelében Beccadelli művét enoTiovanak,⁵ azaz hőskölteménynek, eposznak. Ez a zavarbeejtő megfogalmazás, mely aligha hozható össze műfajilag a kisköltészettel, arra indított, hogy Beccadelli disztichonos alkotásait egyetlen szöveggé olvassam össze, hogy a szembetűnően szeparált szövegek közti kohézióra erőteljesebben figyeljek. S valóban, Beccadelli könyve bizonyos értelemben epikus alkotás is, egy precíz eposzparódia, melynek első jellemzője mindjárt az az igyekezet, hogy a nagyepika klasszikus formáját és heroikus tematikáját demisztifikálja, destruálja, megsemmisítse, és a kisköltészet erőteljes kontrasztú formáival (epigramma, elégia) és kifejezésvilágával helyettesítse.

Ez a kisköltészet pedig az úgynevezett „verissima lex", azaz a „legigazabb törvény" néven ismert esztétikai elvre épül.⁶ A „verissima lex" az antik catullusi-martialisi „kisköltészet" újjáélesztésének legfőbb esztétikai törvénye. A törvény antik gyökere Catullus tizenhatodik carmenje, melyben a Catullus-követők, illetve az epikureista voluptast poétikai és esztétikai elvvé nemesítő költők kardinális teoretikus elveket ismertek fel. Ezen elvek legfontosabbika a Beccadellinél a „charta procax" (pajkos könyv) és a „mens sine labe" (makulátlan lélek) (II./II.) szembeállításából és határozott elkülönítéséből fakad. A szembeállítás tere mindig apologikus természetű is, egy vádpont és ellenérv ütköztetése. A szöveg igazságával a való élet igazságát összemosni szándékozók elmélete szerint a poézis olyan tükör, mely az egyéni életnek nyilvánosan, ideológiailag és az épp adott hatalmi apparátusok torzításában alkotja meg a valóságfikcióját, s az így megalkotott, gyakran az erkölcsiség didaktikus pátoszával terhes szöveg a mindig tetten érhető, gyakran kollektív funkcionalitás irányába hat.

A Quattrocento idején újjászülető kisköltészet esztétikai elve ezzel áll szemben. A költő papír-léte, az én szöveg-léte gondosan megkonstruált irodalmi valóság, melyről idegen testként válik le a köznapi emberrel való azonosítás és az autobiografikus olvasás igénye. A köznapi életvitel és erkölcs csak annyira fonódhat össze a költő szöveg-létével, amennyire a társadalmilag, erkölcsileg meghatározott úgynevezett „valós lét" is megszövegeződik. Persze, ez a fajta szövegalkotó eljárás egyáltalán nem zárja ki a referenciáihatóság és a valóságmozzanatok szerepét kutató és vezérfonalul használó olvasat lehetőségeit sem, noha nyilvánvaló, hogy Beccadelli szövegeiben a nyelv retorikus felfogása uralkodik. A realitásfragmentumok szerepe a retorizált szöveg erőterében erősíti ugyan, s közel hozza a catullusi alkalmisághoz (Catullus, akárcsak Beccadelli, szinte minden versét konkrét személyhez, eseményhez köti), ám a fikcióban olyan mértékben olvad fel, hogy kiemelésük vagy kimutatásuk csupán gazdagító adalékként rakódhatna rá értelmezéskísérletünkre, s nem befolyásolná döntő erővel a befogadást.

A Hermaphroditus legelső versében már megjelenik a költői alkotás és életvitel egymástól való függetlenítésének ellentmondást nem tűrő programja, mely az asszimulatiós szándék uszályát húzza maga után, azaz szinte teljes azonosulást céloz meg a költői programot megtestesítő antik tekintélyekkel. A gravitas és a voluptas poétikai eszményének sztoikus-epikureus ellentéte szintén a háttérben lappang. Beccadelli régi, tanult költőket követ (sequor doctos veteresque poetas), az ő pályaképükből és írásaikból vonja le a catullusi gyökerű elvet:

(...) vitam vixisse pudicam,

si fuit obsceni plena tabella joci.

(...) erényteli életet éltek,

s obszcén tréfákkal volt tele verskötetük.

Az érv egyezik a fenn vázolt antik kisköltészeti elvvel, azzal a lex-szel, melyet Catullus után Martialis fogalmazott meg (I. 35), s melyet Plinius látott el a „verissima" jelzővel, mintegy elfogadott esztétikai elvvé általánosítva elődei igyekezetét: „...erit eruditionis tuae cogitare summos illos et gravissimos viros, qui talia scripserunt non modo lascivia rerum, sed ne verbis quidem nudis abstinuisse; quae nos refugimus, non quia severiores (unde enim), sed quia timidiores sumus. Scimus alioqui huius opusculi illam esse verissimam legem, quam Catullus expressit:

...nam castum esse decet pium poetam

ipsum, versiculos nihil necesse est,

qui tunc denique habent salem ac leporem,

si sunt moliculi acparum pudici..." (IV. 14)⁷

„...irodalmi tájékozottságod alapján be fogod látni, hogy azok a régi jeles és tekintélyes férfiak, akik hasonlókat írtak, nemcsak a sikamlós témákat nem kerülték, hanem a leplezetlen szókimondást sem. Ez utóbbitól én tartózkodtam, nem mintha szigorúbb felfogású volnék (ugyan miért is volnék?), hanem mert kevesebb a bátorságom. Tudom másfelől, hogy ennek a műfajnak az a legfőbb, leghitelesebb törvénye, amit Catullus így fogalmazott meg:

...Mert a kegyes poéta légyen

tiszta és ne a költeménye, arra

nincs szükség: sava-borsa éppen akkor

van, ha csintalan és nem oly szemérmes..."

(A levélrészlet Maróti Egon fordítása, a verset Devecseri Gábor fordította.)⁸

Plinius szavait visszhangozza Antonio Beccadelli 1426-ban kelt, Poggio Bracciolinihez írt levele:

„Cum vero lasciviam delegerint, ea lex est Poetis et verissima, illa quidem, quam Catullus dixit:» Nam castum esse decet pium poetam/ ipsum, versiculos nihil necesse est: qui tunc denique habent salem ac leporem, /si sunt molliculi ac parum pudici/ et quod pruriat incitare possunt « „⁹

„Amennyiben valóban a pajkosságot választják, a legigazabb törvény a költők számára az a törvény, melyet Catullus fogalmazott meg: »...Mert a kegyes poéta (...) sava-borsa úgy van éppen, / hogyha csintalan és ha nem szemérmes, / ám a kéjre fölingerelni képes«"

Guarino szintén 1426-ban kelt, Hermaphroditus-dicsérő levelében is találkozunk a fenti Catullus-idézettel.¹⁰ Ugyancsak e levélben kerül a verissima lex potenciális vádakat tartalmazó serpenyőjébe Szent Jeromos erotikus szentéletrajza kapcsán a „calamus scortans" (kurválkodó íróvessző), az érvek serpenyőjébe pedig ugyancsak Jeromos kapcsán a „homo castimonia et integritate praeditus" (tiszta és feddhetetlen ember). Az élet és a költészet elkülönítését hangsúlyozó szándék lecsapódásának – az említett kötetnyitó verset is beleértve – négy pregnáns megfogalmazását találjuk Beccadellinél (1/1; 10; 18,11/11). A catullusi megkülönböztető szembeállítás Martialisnál lesz törvénnyé, mely az epigramma- és a nugae-típusú költészet¹¹ egyik meghatározó karakterjegye, s követelménye is lesz.

Pontano 1449-ből származó Pruritus¹² című, Beccadellihez közelálló, mondhatni Beccadelli-utánzó versfüzére szintén a verissima lex fényében született, melyre a cím maga is utal. A „prurio" (kéjre ingerelni) igében ugyanis a verissima lex által megfogalmazott esztétikai elv esszenciája mondatik ki mind Catullusnál, mind Martialisnál.

A catullusi „pedicabo ego vos et irrumabo" („Szétkúrom farotok, ti meg leszoptok." – a 16. vers kezdősora) Pontanónál Priapus hatáskörébe kerül, s az irodalom kertjében gyönyört kereső kötet is a priapikus hagyomány „kiszolgáltatottja" lesz. A pajzánkodó verskötet Beccadellinél nem rendelődik alá ilyen egyértelműen az óriás falloszú termékenységistennek; a Hermaphroditus Priapus kertje helyett a bordélyban talál önmagára:

Heic obscena loqui, simul et patrare licebit,

      Nec tinget vultus ulla repulsa tuos.

Heic quod et ipse potens, quod et ipse diutius optas,

      Quantum vis futues et futuere, liber.

                                                                    (II/37.)

Trágárul szólhatsz, trágár párzásba fonódhatsz,

      Trágárságért nem csattan el itt a pofon,

Íme, a hely, hova vágysz és vágytál, most, pici könyvem,

      Baszhatsz, s megbasznak százszor, ahogy szereted!

A Priapusnak szentelt Pontano-kötet egy másik versében, melyet Pontano Leonus Tomacellushoz¹³ írt, szintén programszerűen szerveződnek egységes egésszé az antik allúziók: az „arrige ad libellum" (izgulj fel a könyvhöz) és az „incitare" (felizgatni) fordulatok mind-mind a verissima lex fontos mozzanatai.

A Pontano-szöveg szinte Catullus-centónak is mondható, s a domináns szövegrész a tizenhatodik carmen költészeti elvvé lett szakaszának „magyarázatára" épül:

(...) quod pruriat incitare possunt,

non dico pueris, sed his pilosis,

qui duros nequeunt movere lumbos.

(...) a kéjre fölingerelni képes:

nem kis gyermekeket, de azt a bundást,

ki nem tudja emelni lomha tagját.

                                  (Devecseri Gábor fordítása)

Beccadelli (I./1.) a catullusi „incitare" fordulatot igencsak megizmosítja az ovidiusi Hippolytus-ötlettel (Amores II./4., 32.): „vei Hyppolito cocitat inguen opus" (ez a mű még Hyppolitus ágyékát is tűzbe hozza). Verse egy szellemesen teoretizáló meggyőző beszéddé válik. Beccadelli II./11. versében szintén ovidiusi színekben pompázik a költészetet nem önéletrajzi vallomásként felfogni óhajtó költői program:

Crede velim nostra vitam distare papyro

       si mea charta procax, mens sine labe mea est.

Hidd el, az életem és a papír közt jókora táv van!

       Bár pajzán a kötet, tiszta a lelkem azért!

Ovidiusnál (Trist. II., 353 – 355.):

Crede mihi, distant mores a carmine nostro:

       vita verecunda est, Musa iocosa mea.

Hidd el, az életem és versem közt jókora táv van:

       Múzsám tréfás, bár tiszta az életutam.

Az antik allúziók programszerű jelenlétével a klasszikus kisköltészet hagyományát újraíró poétikai eljárásrendszer mozgatórugója minden bizonnyal a verissima lex néven ismertetett elv. Ez az elv lett a vezérelve az assimulatiós programnak, melyet az imitatio gyakorlata és az újraírás, valamint az önmagunk megalkotásának (az én a kommunikációba kapcsolt szövegek párbeszédeiben realizálódik) erőfeszítései és gyakorlata vonnak komplex játékukba. Ez az áthasonítási program teljes mértékben az antikvitásban gyökerezik, vele beszélget, rajta keresztül

láttatja magát.

A verissima lex viszont nem pusztán a kisköltészeti alkotás programszerű  vezérelve, hanem olyan kiindulási alap, az a táptalaj, melybe nemcsak az alkotás, hanem az értő befogadás magvait is elhintette az áthasonítási technikák révén saját szöveglétét megalkotó humanista. A népszerűségre, illetve a széles rétegek véleményére mindig figyelő Martialis olvasótömegeiből pusztán egy szűk rétegnyi potenciális, „értő" befogadó marad.

Beccadelli Hermaphroditusa sokkal radikálisabban tesz hitet a verissima lex esztétikai törvényként való elfogadása mellett, mint a század más verskötetei (leszámítva talán a töredékesen ismert, gyökeresen átalakított Pruritus című Pontano-opust), gondoljunk csak Pacificus Maximus Hecatelegionjára, Marrasio Angelinetumára, Landino Xandrájára vagy Piccolomini Cynthiájára, melyekben a vázolt törekvés tetten érhető ugyan, de nem nyer teoretikus megfogalmazást.

A kisköltészet alaptörvényének meghatározása után, mely Beccadellinél a genus iudicale (törvényszéki beszéd) égisze alatt viruló szónoklattípushoz közel álló epigrammafajta különféle apologetikus változataiban nyert megfogalmazást, világítsuk meg azt a költészettechnikai eljárásfolyamatot, már-már műfajjá alakuló önkifejezés-komplexumot, mely a catullusi nugae terminusával írható le. Catullus verseit (más nézet szerint a polymetra ciklust) nugae-nak, azaz bohóságoknak, haszontalanságoknak, apró szellemességeknek nevezte. A catullusi nugae közvetlen jelentése és félig-meddig műfajjá alakuló irodalomtörténeti jellegének prezentációja egymást erősítve vált a humanizmus megrajzolta Catullus-kép alapszínévé. A nugae-jelleg inspiratív mag, mely köré szerveződnek az egyéb megidézett, párbeszédbe vont szövegekből kibúvó új alkotások, de maguk a választott tradíciók és tekintélyek is. Beccadelli többször is nevezi verseit nugaenak, magát pedig „auctor nugarumnak" (nugae-írónak). Sanzio Ballóhoz írt verse (I./27.) olvasóját teszi meg „nugarum lectornak". A nugae Beccadellinél olyan versnek mutatkozik, mely erőteljes kifejezésbeli radikalizmusa és fokozott expresszivitása mellett rögtönzött természetű, s ugyanakkor játékos is, s merő ellentétben áll a heroikus költészettel, mely „otiumot", nyugalmat és váteszi vénát kíván

.

A kisköltészet-heroikus költészet (különösen az előbbi szerelmi ága, a disztichonos forma és az eposz, illetve epüllion) ellentét humoros szembeállítása ősrégi antik toposz (pl. Tibullus II./4.; vagy Ovidius Amores I./l.), ugyanakkor erős szállal kötődik ahhoz a humanista önmegvalósítási programhoz, mely a Vergilius-életrajzokban megrajzolt költői pályát teljes egészében legitimálja, s az életkori sajátságoknak megfelelő megszólalási formát preferálja.¹⁴ Az „adolescens" Vergilius művének hitt Carmina Priapea (az ókor legelvetemültebben pornográf könyve) így lesz számos poéta mintájává. Beccadelli Antonio Raudensesnek¹⁵ írt levelében maga is Vergilius művének mondja a Priapeát, ráadásul a költő védekezése a zsenge életkor hibáinak említésével is feldúsul. Beccadellit viszont nem szeretném teljes egészében egy vergiliusi életpályát tervszerűen befutni kívánó poétaként feltüntetni, hiszen a kisköltészet nála mindig erőteljesebben esett latba, mint a nagyobb lélegzetű poézis,¹⁶ és a további „vergiliusinak" mondható folytatás csupán terv marad. Vergilius neve is főleg az obszcén költők sorába kerül, a priapikus hagyomány felélesztésének jogosságát igazoló tekintélyként jelenik meg. Valószínűleg sohasem gondolta igazán komolyan nagyepikai verses alkotás vagy didaktikus költemény, esetleg eposz írását, noha (inkább talán csak apologikus okokból) többször is kifejezi ilyen jellegű óhaját. A kisköltészet nála nem igazán az eposz, a nagyformátumú költészet előfutára, hanem sokkal inkább annak helyettesítője és egyben talán paródiája is. Beccadelli Poggióhoz írt híres levelében¹⁷ is kitér a kisköltészet és a komoly poézis ellentétére: a kisköltészet „inotiosus", azaz nem követel akkora megfeszített és feltétlen odafigyelést, míg a komoly költészet „otiosus securusque", azaz termő időt és stabil körülményeket követel, a kisköltészet epigrammái rövidek és elmések, míg a nagyköltészet komoly dolgok komoly áttanulmányozását és feldolgozását igényli, ráadásul az epigrammaírás nem a mennyiséggel számol, hanem az elmésséggel, a költői éllel. Ezután Beccadelli kissé hiteltelen (ezt a kisköltészet jóval élénkebb és láthatóan elfogadottabb jellemzéséből véljük kicsengeni) vallomása következik, mely szerint semmire se vágyna jobban, mint a nagyköltészet művelésére. A Hermaphroditusban a nagyköltészet mindig ironikus pozícióba kerül, s majdhogynem a bérköltészettel rokonítódik. Epigrammát a költő saját örömére is ír, eposzt viszont csak Maecenasa hathatós támogatására kezdene költeni, hiszen a megélhetés biztosítása nélkül a poéta kénytelen például a virágzó jogászkodásba merülni. Persze, Beccadelli humorosabb magyarázatot is talál nem mindig anyagi vonzatú időhiányának megokolására: Ursa, a kéjsóvár nő, mihelyt a költő tollat ragad, máris kiveszi a kezéből az írószerszámot, s így a vers eleve csak rövidre sikeredhet. Beccadelli Petro Lunensishez¹⁸ írt episztolájában jut el végül a témáról elmondottak konklúziójához:

In pretio est, pulcre teneros qui flevit amores,

In pretio pulcre est arma virumque canens.

Megbecsülik, ki a lágy szerelemről szép dalokat zeng,

Megbecsülik, ki a hős s fegyverek énekese.

És Beccadelli bevallja: „maluerim ex bellis inde venire tonos" (jobban szerettem, ha a vers elfordul a háborúktól). Talán egy vergiliusi pályaívet rajzolt neki a jövőt figyelő kortárs elvárásrendszer, de Beccadelli költészete mindvégig kitartott a kisköltészet elvei és gyakorlata mellett.

Térjünk most vissza ez eposzparódia ötletéhez, és nézzük meg sorra az eposzi jegyek tükrében ezt a nem mindennapi munkát.

1. A propozíció környéke

A könyv propozíciója sejtelmesen vegyül az invokáció peremelemeivel. Beccadelli először Cosimo Medici kegyeit és figyelmét próbálja megnyerni (I./l.) a catullusias „quidquid id est"¹⁹ (bármi is ez, bármit is ér ez a mű) szerénységével, hogy máris az attentióra, a figyelem felkeltésére térhessen. Odébb az apologikus docilitas a közönség ízlésnormájára irányul, s a várható támadások ellen mintegy védpajzs-ként a kötet elé merészkednek azok az alkotói elvek, melyek vélhetőleg elháríthatják majd az avatatlanok támadásait. Az élet és a költészet ellentétének átvétele eleve tekintélyt parancsol, hiszen a régi költők doctusok is egyben.

A poeta doctus kifejezés többször is megtalálható Beccadellinél. S bár ősi toposz szerint rögtönzéseknek, percnyi humorfutamoknak tartja verseit, őt is poéta doctusként²⁰ tarthatjuk számon. Még a legellenségesebb invektívák is arról tanúskodnak, hogy Beccadelli alaposan tanulmányozta az antikvitást; tudjuk továbbá, hogy behatóan foglalkozott Plautusszal is, s az sem utolsó szempont, hogy imitációs bázisa rendkívül széles, verselése bámulatosan elegáns és gördülékeny. Az epigramma igazi ékszerésze ő, noha humanista foglalatba helyezett antik drágakövekből készített ékszereit nem igazán ajánlatos nyilvánosan viselni. A doctusi lét védelem is, elhatárolódás is. „Doctis irreprehensus ero" (A tanultak előtt feddhetetlen leszek) – vallja, s mintegy horatiusi vehemenciával küldi félre az avatatlan vulgust (népséget), míg az öröklét ösvényét véli követni.

A harsány apologikus bevezető után az első kötet második versében folytatódik az insinuatio, a behízelgés, mely újfent megokolja a kisköltészet létjogosultságát: Beccadelli a lakoma-toposzt alkalmazza a költészetre,²¹ s mintegy szerény desszertként kínálja fel üdítő epigramma-, illetve nugae-költészetét. Az ételmetaforák hagyományos változatát elevenen megszólaltató rekedt, zörgő lantú költő a harsány elbeszélőkedvet parodizálva verbálisan a kisköltészet alárendeltségét tételezi ugyan, de kiemeli egyszersmind csemege-jellegét is.

A tárgy megnevezése igazán a harmadik versben történik meg: nem véres harcokról, hősi királyokról lesz szó, hanem, mint ahogy az már a címből is sejthető, a kötet főszereplője a punci és a fütykös, valamint a far. A szemrebbenés nélkül elősorolt témák a diszpozícióban is meghatározott szerepet nyernek; az első könyv 42. versében a hermaphroditusi szövegtest megoszlik: a mű első részét a pénisznek szentelte, a másodikat a női nemi szervnek. Ez a felosztás azonban nem teljesen működőképes. A tagolás puszta játék: a hermaphroditusi kettősség összejátszása a mű két könyvecskéjének létével. A könyv rendezőelve nem a tematika, hanem a „varietas" elvén²² alapuló témaváltogatás. (A legkonceptuózusabb tömb az Ursa gigantikus vulváját tárgyaló szakasz, mely négy egymást követő epigrammát is magába foglal.) A kötet tárgya, az antieposz prepozíciója egyben az enumeráció, azaz a seregszemle része is lehetne. A pénisznek szentelt szekció zászlaja alá felsorakozott sereg paradox ellenségeskedése a vulva vezénylete alatt állókkal Hermaphroditusban úgy oldódik fel, hogy kettős szerepben küzdhet tovább az erotikus harcmezőn, melynek tere, mint mondottuk, a bordélyház.

2. Az invokáció kétes természete

De ne feledkezzünk meg az invokációról sem, azaz a segélykérésről. Erre az első kötet negyedik versében akadhatunk. A vers azonban hívás helyett elkergetéssel indul, a tisztességes családanyák és a szűzlányok eltávolítását szorgalmazó szakasz után ismerhetjük meg a Múzsát, aki részeg, s Priapust, aki megmereszti vesszejét. E két istenséget sem kell túlzottan invitálni, hiszen mintegy kísérői a költőnek. Ezután a bor és a potencia segítségével, ihletésében születő költészet az intenzitás fokozása végett már csak néhány utcanőre, kéjlányra szorul. A kikapós verseket Nichina dicsérete tartja életben, a költői potenciát pedig Ursa tartja karban (jobban mondva, farban). A második könyv második verse ugyancsak két sorban űzi el a tiszta lányokat, s ugyancsak egy kéjnőt (Thais) invokál. Thais viszont nem hagyja el „Olümposzát", a bordélyt, hanem annak éltető légkörébe csalja a megszületett verset.

A pathetikus invocatióra is van példa az első könyv negyvenedik versében, amikor Beccadelli Cliót, az elbeszélő költészet Múzsáját hívja segítségül egy soha meg nem írt panegyricus megírásához. A költészet madarát azonban egy ürítő paraszt altáji zajaival elriasztja. A nagy tettek leírása helyett a nagy ürítés leírását kapjuk.

3. Az enumeráció és a katalógusok

Beccadelli enumerációs technikáinak egyik legpregnánsabb típusa a katalógus, mely mind az apologikus, mind pedig az erotikus költemények sajátja, noha ez utóbbiakban összetettebb, s ezért izgalmasabb is a szerepe. A genus demonstrativum szónoklattípus rokonai a dicsérő, illetve ócsárló, rágalmazó versek, melyek egy-egy része olvasható erény- illetve hiányosságkatalógusként is. Beccadelli katalógusainak többsége az eposzi enumerációk hallatlan paródiája. A második könyv utolsó verse egy bordélyház (melybe Hermaphroditusszal azonosult könyvét kalauzolja el) teljes kínálatát felsorakoztatja előttünk, s nyíltan számba veszi a kéj sok-sok módozatát. A kurvák a könyv köszöntésére sereglenek egybe. A ritka vendég, aki hermaphroditusi testével maximálisan elmerülhet a gyönyörökben, kilenc, név szerint említett lánnyal találkozik. Kilenc élénk színekkel rajzolt portrét kapunk, s amint az az eposzi előadásmód jellemző vonása, csak a legjellemzőbb és legfontosabb vonásokat emeli ki a szerző. Noha a hölgyek epithetonjai nem éppen eposzi fenséget sugároznak, s nem is igazán jelentősek, mégis mintegy sűrítve tartalmazzák a lányok erényeit, szépségük, tehetségük lényegét.

Előbb a valószínűleg fiatalabb, „tapasztalatlanabb" hölgyekben gyönyörködhet az érkező Hermaphroditus (Helene, Mathild), ezután jön a kutyusos Iannecta, majd az egyre dörzsöltebb kéjnők következnek (juvenalisi színekkel festve): a festett mellbimbója Clodia, a nőket is kezelésbe vevő Galla, majd az abszolút különlegességnek számító teuton Anna, aki pityókos dalolászása mellett valószínűleg északias bájaival bűvöli el a látogatót, azután a legelszántabbak következnek: az anális szex bajnoknője, Pitho, a kötetből már alaposabban megismert gigantikus vulvájú, nimfomán Ursa, s végül az utcán dolgozó Thais.

Az erotikus tevékenységek katalógusának a II./30. vers tartható, mely az érzéki csábítástól egészen a puszta szexuális objektummá lefokozott test ismételt kihasználásáig terjedő skálát vonultat fel egy prostituált visszaemlékezése kapcsán.

A nőkatalógus Beccadelli gyakori motívuma. Az I./9. versben a költő kénytelen elhagyni Etrúriát, méghozzá két okból: mert Gallus, a nagyfarkú minden fiút, Cornutus pedig minden nőt kisajátít. „Szerelem" nélkül pedig a Múzsa hallgat. A nőtípusok sorolása (férjes polgárasszony, szobalány, frissen szült nő stb.) tulajdonképpen a hoppon maradás fokozásának funkcióját tölti be. A II./20. versben a nőtípushalmozás csattanó-előkészítő szerepű, melynek lényege a minden lehetséges típus felsorolása után bekövetkező leleplezés: a vers főhőse tenyészkannak tartja magát, ám valószínűleg állításával ellentétben inkább a férfiak, fiúk terén mutatkozik meg ez irányú tehetsége.

A nőkatalógusok, előszámlálások párja az istenkatalógus, mely a második könyv harmadik versében szerepel. Beccadelli Aida istenségének akadályát pusztán abban látja, hogy épp nincs nála a megfelelő attribútum. Ha íjat fogna, máris Dianával vetekedhetne, ha fáklyát, Vénusszal téveszthetnénk össze, ha lyrát pengetne, Apolló (!) lehetne, ha repkényes jogart hordozna, Bacchusszá válna. A legjobb és legszebb attribútum természetesen a hímtag lenne Aida istenüléséhez, sőt, ha Aida nemcsak megfogná, hanem vulvájába engedné, még az isteneken és istennőkön is messze túltenne. Ez a tudós demitologizáló katalógus a Carmina Priapea (CP) huszadik versével mutat rokonságot, mely különféle isteneket sorol (Jupiter, Neptunus, Mars, Minerva, Hercules stb.) attribútumaikkal, s végül megnevezi Priapus isten attribútumát, fegyverét is, a hímtagot. A CP nyolcadik verse hasonló hangvételű istenkatalógus, mely arra keres magyarázatot, hogy Priapus miért nem fedi el fenyegető péniszét. A magyarázat lényege a szerszám egyenrangúsítása a nyíltan viselt isteni attribútumokkal.

A személykatalógusok mellett figyelmet érdemelnek Beccadelli „vagyonkatalógusai". Az I./13. versében Mamurianus „vagyonát" veszi számba Martialis nyomdokain, s az egész versen végighúzódó felsorolás eljut ahhoz a ponthoz, mely a főhős faráról mond ítéletet: az az egyetlen „vagyontárgya", mely nem a sajátja, hanem a népé. Az első könyvecske 21. versének egy része bámulatos verselési eleganciával számlálja el a költő némi realitáson alapuló, ám tulajdonképpen potenciális, eltúlzott vagyonát, melyet szeretője, a minden téren kielégíthetetlen Ursa, eltékozol.

Az erények katalógusa ironikus és tisztelettudó is lehet. Tisztelettudó, amikor dicsérő zengzetet írt költőkről (például Aurispáról) vagy Cosimóról, Firenze uráról, ironikus például az I./30. versben, ahol Lucia nimpha erényeit sorolja hosszan. A komoly, veretes közhelypasszusok fogalmi tartalmát és monotonitását kétféle módon töri meg, illetve relativizálja: vagy erényként tüntet fel néhány, nem éppen szűzi nimphára jellemző tulajdonságot (pl. Lucia miatt megszűnik a sienai gymnasium, mivel ő tartotta benne a lelket), vagy mértéktelen túlzásokba bocsátkozik (pl. Luciával új eget alapíttat, új Olümposzt, ahogy azt Lucanus teszi Nero császárral Pharsaliájának ajánlásában).

Az erényfelsorolás ellentétpárját nevezzük jobb híján undorkatalógusnak. Az I./19. és a II./6. versben Beccadelli egy-egy ocsmány fiúprostituáltat jellemez, s az undort, az elundorítást a végletekig fokozva igyekszik eltanácsolni tőlük elvakult szerelmeseiket.

A második könyv nyolcadik verse, melyet a költő jó barátja, Aurispa írt, s amely azt a létfontosságú kérdést taglalja kissé ügyetlenül, hogy vajon miképp lehetne Ursa vulváját összébb szűkíteni, valóságos bűzkatalógus: a rothadó, bomló hullától az ürüléken át a szennyvízelvezető csatornáig minden számba vétetik és összeméretik az óriásvulva szagával. E bűzkatalógus szerény visszhangja és ironikusan szépített, miniatürizált változata az, amikor Aida balzsamot vizel és ibolyát kakál. E furcsaságok számbavételével korának költészetében Beccadelli nincs egyedül; Aeneas Silvius Piccolomini (II. Pius) Cynthia című rokon hangvételű kötetében például vizelőkatalógus is szerepel, mely egy edény kapcsán sorolja fel demisztifikálva az antikvitás nagy nőalakjait: a belevizelő Helenét, Andromachét, Philomélát, Lesbiát és Daphnét.²³

4. Alvilágjárás és hajótörés mint két tipikus epizód

Vergilius Aeneisének és Homérosz Odüsszeiájának különös jelentőségű része az alvilágjárás. Beccadelli sem hagyhatta ki ezt a nem mindennapi, csodás eseményt antieposzából. A második könyvecske tizedik versében Ursa gigantikus (II./7.) és hiperbüdös (II./8.) nemi szerve, fara, valamint lábszaga Tartarusszá alakul, s már elevenen pokoljárásra kényszeríti a költőt, sőt a poklok poklának megjárására, mivel a hőség, a bűz és az ijesztő csikorgás hármassága Ursa esetében egyesülve, együtt hatva jelentkezik. Ha a történeti-poétikai folytonosság némely pontját vissza próbáljuk nyomozni, szólni kell arról, hogy Vergilius parodizálása mellett a versbe beépült hagyomány egyik fontos láncszeme a triporneia jelensége, melyre a Carmina Priapeával kapcsolatos vizsgálódásai során Buchheit hívta fel a figyelmet.²⁴ Priapus három testnyílás ura: a szájé, a faré és a vulváé. Ez a hármasság viszont a görög nyelvű költészetben egy mítoszparódia fontos elemévé válik, s allegorikus dimenziókat állít párhuzamba a testrészekkel. Nikarkhosz (GA, XI. 328.) az Iliász azon jelenetét parodizálja, amikor a három fő férfiisten megosztozik a világmindenségen. Versében három férfi oszt föl egy nőt, aki tulajdonképpen a földanya jelképe:

Egyszer Hermogenész meg jómagam és Kleobúlosz

együtt élveztük tested, Arisztodiké.

Engem a tenger várt szürkén, hogy a mélybe hajózzak,

merthogy a nőt három részre tagoltuk ekképp.

Hermogenészre jutott iszonyú palotája a végnek,

melyben ezernyi titok tág tere rejtekezik,

merthogy a holtakkal teli part az, hol fügelombot

tép-szaggat hevesen szállva, szökellve a szél.

És Kleobúlosz lett Zeusz, merthogy az égbe került föl,

tartva a markában tűzteli fegyvereit.

Persze, a föld közös. Így osztottuk hát az öreglányt

föl, míg gyékényén fekve elénkbe terült.

Látható tehát: Poszeidón kapta a tengert, azaz a vulvát, Hádész az alvilágot, melyet a far jelképez, Zeusz pedig a szájat, azaz az eget. Beccadellinél a női anus, a merdivomum foramen (szarköpöző nyílás) alvilággal való azonosításakor ez a hagyomány is szerepet játszhatott. Gyorsan hozzá kell tennünk, hogy Beccadelli nem elégszik meg a puszta azonosítással, hanem a Tartarusnál háromszor nagyobb kínokat emleget, s így a tartarusi anus mellett felforr Ursa ölében a tenger, azaz a vulva, s ráadásul a lába is bűzleni kezd. A tengerként megjelenő vulva már a nyolcadik versben is szerepel, hiszen Beccadelli a szeretkezéskor elszenvedhető hajótöréstől retteg (naufragor ipse). Aurispa verse (II./8.), mely az óriásvulva bűzét ecseteli, szintén tengeri, hajózási képekkel indul. A Görög Antológia X. könyvében több olyan verset is találunk,

melyben Priaposz buzdítja a hajósokat a tengerre való kifutásra (pl. X./l., 2., 5., 6.). E versek erotikus olvasatának lehetőségét szintén a tenger-vulva azonosítás adja. Összegezve tehát elmondhatjuk: Ursa vulvája az epikus poézis tengeri, hajótörési jeleneteit parodizálja, Ursa anusa pedig az alvilágjáráshoz biztosít „eposzi" teret.

Az alvilág viszont nem kizárólag a női farral azonosítható, hanem a férfiakéval is. Az első könyv hetedik versében Pegazus szólal meg sírversében, aki kéri az arra menőt, hogy sírján áldozzon az „atyák ősi szokása szerint" anális közösüléssel: az alvilág nyughatatlan szellemeit (manes) ugyanis csak így lehet sikeresen megbékíteni. A kéjsóvár fart és az alvilág szellemeit kielégítő közös módszer a könyv egy másik pontján is előfordul. Donatella Coppini kritikai kiadásának²⁵ törzsszövegében az I./15. vers végén szerepel a „mares semel inclinaverit" (aki a hímeket egyszer lefektette) fordulat. A kritikai apparátusban viszont szerepel a „mares" szó helyett alternatívaként a „manes" is. Forbergius ezt a változatot fogadta el, s a verssorokat is inkább az első kötet 14. versének végére szánta mintegy csattanóként.²⁶ Amennyiben a „manes" változatot fogadjuk el (s úgy a vers költői dimenziói is jobban érvényesülhetnének), akkor újfent az alvilági szellemek kiengesztelésének („manes semel inclinaverit" – aki megbékítette az alvilági szellemeket) módjára tett szellemes utalásként értelmezhetjük Beccadelli versét, mely kifejezetten erőteljes csattanóként hatna inkább a tizennegyedik, mint a tizenötödik vers végén. A tizennegyedik vers ugyanis arra keres választ, miért van az, hogy aki belekóstol a fiúszerelem bizonyos technikáiba, miért nem hagyhatja többé abba. Az élmény ugyanis akkora vágyat teremt, hogy az illető a fél világot maga alá gyűrné, sőt, az alvilág szellemeit is könnyűszerrel lecsitíthatja.

5. Egy „csatajelenet"

Példaként a paródia három mindenható és mindent átható főszereplőjének (pénisz, vulva, far) tusázására elsőként az első könyvecske ötödik versét hozzuk fel, melyben a kéjsóvár és nimfomán Ursa ágyba teperi Priapust. Az istenséget letipró, rabul ejtő nőalak Beccadellinél másutt is előfordul (II./5.). A költő e vers szóanyagát tudatosan építhette a testrészek dominanciájára: a versben szereplő kilenc főnévből hat testrész, melyek a két küzdő fél, Ursa és Priapus harci eszközei: Priapusé a hímvessző (inguen, penis, virga), Ursaé pedig a vulva és a far (femur, clunis, podex). Ezt a hármas elrendezést, mely a felek egyenlő erejét hivatott demonstrálni (mintegy parodizálva az eposzi harcok hősjellemzéseit, melyek általában egyenlő erejűnek igyekeznek feltüntetni a küzdelem feleit), a második hexameterben található circumlocutio teszi lehetővé, mely a „moveas clunemque femurque" körülírást alkalmazza az ugyanezen aktusra vonatkozó „crissare" ige egyszerűsége helyett. A Priapus név alkalmazása szintúgy hármas értelmezési

lehetőséget kínál: jelentheti magát az istent, a költőt, és a hímtagot. E hármasság „kiegyenlítő" párja az Ursa név háromszori említése. E hármasságok kiemelését igyekszik sugallni a rendkívül elegáns hexameter-konstruálási technika is, mely a következő precíz rendszert alkotja: vult – futui – superincubat; iuvat – vehi – moveas; cave – reduci – repetas. Az eposzban megszokott, hogy az isten, illetve az isten által támogatott hős mindig győz. Beccadellinél természetesen az ellenkezője történik: Priapus ágyéka vereséget szenved Ursa súlyos terhe alatt és vágtázó tempója miatt, s ráadásul a kielégíthetetlen nő még egy „alvilági büntetést" is rámér az istenre: a hímtagot a fenekébe szeretné tömni. A kifárasztott isten legyőzetik, s bekövetkezik a parodisztikus fordulat, az aproszdokéton. Beccadelli könyvében nincs igazi isteni beavatkozás, sokkal inkább beszélhetünk viszont a Beccadelli-hősök beavatkozásáról az istenek szférájába. Ursa is erre példa, aki Priapust is képes legyőzni, Aida pedig rabul ejti az isteneket, Cupido szerelemre lobbantó tüzes nyila sem ér ellene sokat, sokkal inkább a lány tüzétől szenved a mindenható kölyök (II./5.). Horjecta, az égi lakóvá váló lány pedig Jupitert fogja ledönteni trónjáról (I./24).

6. Néhány „csodás elem"

Beccadelli a legtöbb „csodát" túlzással alkotja meg, sőt, mondhatni nem igazi csodákat teremt, hanem bizonyos emberi tulajdonságjegyeket és főként képességeket fokoz föl, s tárgyal epikus szélességgel. Ursa gigantikus csodavulvája amellett, hogy a háborgó tengerre vezet, a felfokozott emberi kéjvágy és kiélt ösztönélet kuriózumszámba menő eredménye. Különleges kvalitásokkal bír: nem pusztán a hasonlóképp felduzzasztott férfitulajdonságokat szárnyalja túl, hanem a Priapusszá istenült csodahímtag hozzá mérve szerény teljesítményét is. A felfokozott emberit ugyanúgy megszégyeníti és maga alá gyűri, mint a megistenültet, a divinalizált férfiasságot.

Az I./9. versben leírt csodahímtag, melytől csak az öszvéré lehetne nagyobb, s melynek sóvár serénységét csak a verebek szárnyalhatnák túl, csodaszámba megy ugyan, mégsem több, mint felfokozott férfigőg és a gyönyörhiány nagyságával párhuzamba vont priapikus vágymérce. A priapizált férfi egyedisége viszont akár három irányba is teret nyithat a komikumnak: vagy egy még nagyobb intenzitású csodavulva, esetleg far áldozata lesz, vagy kiváltságos pozícióba helyezi birtokosát, vagy az irigység tárgya lesz. A mindent elnyelő far (pl. I./12.) csodája részint a megsemmisítő gúny, részint a felfokozott züllöttség komikusan megszülető létmódja e parodisztikus elbeszélésrendszerben.

7. A peroráció

Beccadelli két könyvecskéjét ismételt captatio benevolentiaeval és ajánlással zárja le, szerényen elnézést kérve a vélhető majdani Maeccenas esetleges zavarásáért, és a mű szokásos értékrelativizálása sem marad el. Az igazi „eposzlezárás" viszont az utolsó előtti versben történik meg, abban a pillanatban, amikor Hermaphroditus szerencsésen eljut a firenzei bordélyba, ahol minden vágya kielégülhet és ahol szabad a trágár kifejezésmód. Merész értelmezésként, a két vers együttolvasásakor akár az a gyanúnk is támadhatna, mintha a firenzei bordély nem is lenne más, mint Cosimo udvarának mása.

E vázlatos áttekintés után szóljunk valóban csak pár szót Beccadelli szövegformáló eljárásairól is. A költészet időtlen álarcosbál, bármikor felhasználható és lecserélhető jelmezek forgataga. A költészet beszélgetés, nem mindig érthető és magyarázható jelekkel, de mindig élvezhető eredménnyel. Az olvasás a költészetnél is radikálisabb beszélgetés, mert míg az előbbi a megképzésre, az utóbbi legtöbbször a felfejtésre, a lehetséges értelmezésmódok leltározására tör. Beccadelli rendszerint egyetlen szövegében egyszerre több ősszöveggel is kommunikál, s ezek az egy pontba hozott inerciarendszerek képzik meg az ő hozzászólását a választott múlthoz és hagyományrendszerhez. E szövegtípusok ereje a polifonikus játékkedv demonstrálódásában és az újra, kissé módosított szabályok szerint kirakott mozaik létrehozásában rejlik.

Beccadelli szövegező eljárásainak radikálisabb módja a kontrasztív hozzáállás. A választott ősszövegek újrafelhasználásakor a kezdetben megteremtődni látszó azonosulás hihetetlen váratlansággal csapódik át palinódiába. Az első könyv negyvenedik versének kezdeti hangvétele és képi világa a (talán vergiliusi) idillköltészettel azonosul, majd az epikus költészet Múzsáját invokáló komoly hangvétel következik, ám mielőtt a szövegben uralomra tenne szert a két beszédmód amúgy is izgalmas összekapcsolása, hirtelen az alantas költészet hagyományvilága tör be a versbe (egy ürítő paraszt seggzenéjét halljuk a hősi húrok helyett), mely az epikus hősiesség és ennek várható szövegszerű kiteljesedése híján a tökéletes kontrasztivitásba billenti át a verset. A sírversírás hagyományos beszédszövésével induló költemények szintén e játék „áldozatául" esnek. Ez az ősszövegekhez való tiszteletlen hozzáállás talán a könyv legizgalmasabb szöveggenerálási módja, noha a receptura sem minden precedens nélküli.

A harmadik szövegképző eljárás az ősszövegek „avatatlanok" szájába adott interpretációin alapszik. A második könyv huszonnegyedik verse a bárdolatlan és alakoskodó Matthias Lupius²⁷ szájába adja Kallimakhosz egyik epigrammájának (GA XII./43.)²⁸ vulgarizált és Matthias Lupius számára önigazolást megfogalmazó változatát. Kallimakhosz szinte ars poeticái értelmezést is megengedő sorokkal indítja egy Lüszaniász nevű fiúhoz írt szerelmes versét:

Gyűlölöm én a homéroszi majmokat, és ki nem állom

      azt az utat, melyen föl-le özönlik a nép.

Gyűlölöm azt a fiút, aki minden férfival elmegy,

      közkútból nem iszom, s megbetegít a tömeg!

Beccadelli jellemző módon kiemelte a vers erotikus motívumát, a végtelenségig feltupírozta, s mindezt Matthias Lupius szájába adta:

Hogyha halálos vágy kínozza faszom pina végett

       Folyton, vagy ha kanos farkam a popsira tör,

Nem lesz a kéj addig teljes, sem tébolyitó, míg

      Vágyjelző csókot küldök, akár a tömeg.

Csordával közösen meg nem kúrnám Hyadnthust,

      Nem basznám nyájjal meg Helénát se magát!

A kallimakhoszi eleganciából csak vulgáris, primitív interpretáció maradt. A poénhoz azonban ez kevésnek bizonyul. A paródia csúcsát a végkifejlet jelenti, miszerint a képmutató Lupius titokban lányokkal és fiúkkal szeretkezik s igencsak nagy „fututor" és „paedico".

Egy újabb, az előbbi metódussal szoros rokonságban álló szövegalakító eljárás az ősszöveg „megfejtésére" vállalkozik. Ilyenkor két módon jár el Beccadelli: vagy pusztán az ősszöveg csontvázát veszi át, s megteremti a hiányzó részt, vagy pedig majdnem a teljes verset centószerűen átalakítja, méghozzá úgy, hogy a tudatosan láttatott rokonság mellett mintegy az őstéma variánsát vagy magyarázatát adja. Martialis III./26. és Beccadelli I./13. verse mondhatni ötven százalékban megegyezik:

Beccadelli:

Solus habes nummos, et solus, Lentule, libros,

     Solus habes pueros, pallia solus habes,

Solus et ingenium, cor solus. solus amicos,

     Unum si demas, omnia solus habes.

Hoc unum est podex, quem non tibi, Lentule, solus,

     Sed quem cum populo. Lentule mollis, habes.

Martialis:

Preadia solus habes et solus, candide, nummos,

      Aurea solus habes, murrina solus habes.

Massica solus habes et Optimi Caecuba solus,

      Et cor solus habes, solus et ingenium.

Omnia solus habes, hoc me puta velle negare,

      Uxorem sed habes, Candide cum populo.²⁹

Martialisnál a vers főhőse minden földi jót birtokol, csak feleségét nem, mert az, úgymond, a népé. Beccadelli változatában, miután az antik reáliákkal teletűzdelt Martialis-szöveg néhány valóságeleme kicserélődik, a főhős tulajdonosi joga pusztán egy dologra nem terjed ki, a saját alfelére. Ez az „igazítás" a két szöveg együttes olvasásakor értelmezhető a Martialis-szöveg megfejtéseként, azaz: mivel a főhős érdeklődése inkább a férfiakra tolódott át, s aktivitás helyett a passzivitást választotta, felesége másutt keresett vigasztalást. Persze, a játékot félretéve, egyszerűbb egy közönséges szöveg- és témavariáns identifikálása.

Miután belepillantottunk abba, hogy Beccadelli milyen módon használta fel mások szövegeit, érdemes eltűnődni azon is, hogy miképp használta az utókor Beccadelli szövegeit. Az első felhasználók irodalmi ellenségei voltak, akik a legtöbbször centószerűen szőtték invektívájukba a kimazsolázott malacságokat, mint például Porcellio, vagy a kötet parodisztikus epitáfiumait utánozva megírták Beccadelli fiktív sírversét, temetési szertartását, „dicséretét". Ezekből a versekből és Beccadelli recepciójának kortárs és későbbi dokumentumaiból szemelvények olvashatók e tanulmány kísérőszövegeiben. Beccadelli nyomán és Beccadellivel együtt egész irodalmi irányzat bontakozik ki. A korszak legjobb latin nyelvű köteteiben (Marrasio: Angelinetum, Pacifico Massimo: Hecatelegion, Enea Silvio Piccolomini: Cynthia) fontos szerepet kap a verissima lex égisze alatt feltámasztott kisköltészet. Kiemelkedik a jeles Beccadelli-tisztelő, Catullus-rajongó Pontano munkássága, aki Pruritus címmel ma már csak rekonstrukciókban létező (ugyanis a kötet szalonképesebb változatait a költő később, 1475 táján átsorolta Parthenopes sive Amores című kötetébe), priapikus hangnemű, a Hermaphroditushoz igen közel álló tematikájú és nyelvezetű kötetet alkotott meg 1449-ben. A későbbi munkák hangneme valószínűleg a priapikus költészet elleni invektíváknak és a változó ízlésnek köszönhetően megszelídült.

Beccadelli hatása erőteljesen rányomta bélyegét Porcellio Laurorum liber I – III. című könyvére is, de a mi Janus Pannoniusunk obszcén verseire is. Az Ursa vulvájáról szóló vers (Beccadelli) kétségkívül rokonítható az Ursula vulvájáról szólóval (Janus), a férfit lerohanó és a mentulát (hímvessző) gyötrő nő témáját is mindketten megírták, az alvilági szellemek lecsitításának módjaként feltüntetett anális aktus Beccadelli által preferált képe Janusnál a krisztianizált ördögűzésnek felel meg, mely Linus atya bűnére hivatott felmentést adni. A borát féltő, ám felesége lyukát (lévén, hogy az nem fogy el) cseppet sem féltő Corvinus Janus Pannonius Anellusának testvére, aki hasonló módon preferálja a lisztjét. A feltűnően sok tematikus rokonság mellett számos közös fordulatra bukkanhatunk a két költő szóhasználatában és kifejezésmódjában is.

Beccadelli a humanizmus letűntével hosszabb időre megszűnt hatni. Nyomtatásban először 1553-ban jelent meg episztolák, szónoklatok társaságában néhány vers a Hermaphroditusból; 1790-ben Pacificus Maximus elégiáival együtt jelent meg a teljes mű, majd Mercier de Saint Léger Quinque illustrium poetarum (...) Lusus in Venerem (1791) című antológiájában látott napvilágot. A legfontosabb következő kiadás C. Fr. Forberg nevéhez fűződik (Coburg, 1824), mely 1908-ban többek közt német fordítással és Fr. Wolff-Unterreichen úttörő szexológiai tanulmányával bővült. Azóta több-kevesebb rendszerességgel föl-fölbukkan egy-egy fordítás és kiadás a világ nagyobb nyelvein. A Hermaphroditus kritikai kiadását Donatella Coppini készítette el (Bulzoni, 1990).

Befejezésképp az olvasónak nem kívánhatok mást, mint amit a második könyvecske kezdeténél néhány kódex lapjára írtak: „Olvasd boldogan!"

Jegyzetek

1. 1. Beccadelli életéről és munkásságának áttekintéséről lásd az alábbi műveket: Colangelo: Vita di Antonio Beccadelli, Napoli, 1820.; L. Barozzi – R. Sabbadini: Studi sul Panormita e sul Valla, Firenze, 1891.; Dr. Max von Wolff: Leben und werke des Antonio Beccadelli Gennant Panormita, Leipzig, Verlag von E. a. Seeman, 1894.; M. Natale: Antonio Beccadelli detto il Panormita, Caltanisetta, 1902.; F. Satullo: La giovinezza di Antonio Beccadelli detto il Panormita, Palermo, 1906.
2. R. Sabbadini (ed.): Epistolario di Guarino Veronese Venezia, 1915., 1/346., 506., valamint 703.; Donatella Coppini: Hermaphroditus, Appendice I, Bulzoni, 1990.
3. Poggio Bracciolini kifejezése. Lásd: D. Coppini i. m., appendice II.
4. D. Coppini i. m.; appendice I.
5. Uo.
6. Vö. Adamik Tamás: A catullusi kisköltészet esztétikájához (16. carm.), in: Opuscula classica medievaliaque in honorem I. Horváth, Budapest, 1978., p. 23–48.; N. Winter: Catullus purified: a brief history of carmen 16, in: Arethusa (6, 1973), p. 258–259.
7. M. Schuster – R. Hanslik: C. Plini Caecili secundi epistolarum libri novem, epistularum ad Traianum liber, Panegyricus. Lipsiae, 1958. IV. 14.
8. Ifjabb Plinius: Levelek, Európa, Budapest, 1981, Bibliotheca Classica, IV. 14.
9. Antonii Bononiae Beccadelli Cognomento Panhormitae epistolarium libri V.; eiusdem orationes II; carmina praeterea qaedam ex multis ab eo scriptis adhuc colligi potuere, Epist. Gallicae IV. 12, Venetiis, 1553., 81.
10. Donatella Coppini i. m. appendice I.
11. Vö.: Horváth István Károly: A catullusi költészet népi kapcsolatai, in: Acta Ant. Hung. 5., 1957., p. 169–200; Julia Haig Gaisser: Catullus and his Renaissance readers, Clarendor Press, Oxford, 1993.
12. Ioannis Ioviani Pontani Carmina, ed. B. Soldati, Firenze, 1902.; Vö. továbbá: Walter Ludwig: The Origin and Development of the Catullian Style in Neo-Latin poetry, in: Latin poetry and the classical tradition, ed. by Peter Godman and Oswyn Murray, Oxford, Clarendon Press, 1990., p. 183–197.
13. Iohannis Ioviani Pontani Carmina, ed. B. Soldati, Firenze, 1902. „Leon, delitium tui poetae / nostrum cum legis arrige ad libellum / cuius nequitiae procaxque lusus / possunt herniolam senis vocacis / Samarrae patris irrumationum / vel siquid mage lanquidum, incitare."
14. Erre a jelenségre Jankovits László Accessus ad Janum című doktori értekezése hívta fel a figyelmet.
15. R. Sabbadini: Cronologia documentata della vita di Antonio Beccadelli, detto il Panormita, in: L. Barozzi – R. Sabbadini: Studi sul Panormita e sul Valla, Firenze, 1891., p. 8.
16. Beccadelli tudatos elhatárolódását a „nagyköltészettől" tükrözi például Orsini kardinálishoz írt verse, mely az Orsini ház dicsérete után így folytatódik: „Sed quorsum hae laudes? Non haec mea munia sunto / Tollere versiculis fortia facta meis. / Haec mea scena fűit, fűit haec mea tota Minerva / Et Rhodum et sanctos dilacerare viros." Azaz: „Mért e dicséret hát? Ne legyen tisztem, hogy a hősi / tetteidet zengjem versbe szedetten el én. / Színpadom ez volt csak, csak is ennyire vitte Minervám / szétszaggatni Rhodust, sok-sok erényteli hőst." In: Adolfo Cinquini – Roberto Valentini: Poesie latiné inedite di A. Beccadelli detto il Panormita, Aosta, 1907., p. 26.
17. Donatella Coppini i. m. appendice III.
18. Antonio Panormita: Hermaphroditus mit Apophoreta von Friedrich Carl Forberg, Adolf Wiegel, Leipzig, 1908. Appendix Hermaphroditi VIII. p. 172.
19. Vö.: Catullus versei, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., Auctores Latini XV. p. 29.
20. Vö.: Adamik Tamás: Miért „tudós" költő Catullus? in: Antik Tanulmányok, 1988., XLII. kötet, 1 – 2. szám, p. 35 – 45.
21. Vö.: Ernst Robert Curtius: Evropská literatura a latinský stredověk, Triáda, 1998., Metaforika jídla, 7. kap. § 3. p. 152.
22. A varietas elvéhez vö. pl.: Horváth István Károly: A „Veronai Catullus könyve" és a catullusi líra két alapvető műfaja, különlenyomat a MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei XVII. kötet 1–4. számából, Budapest, 1961.
23. Aeneas Silvio Piccolomini: Cinthia, ed. Adrianus van Heck, Bibi. Apost. Vat., 1994., 14.
24. Vinzenz Buchheit: Studien zum Corpus Priapeorum, Zetemata 28., Munich, 1962.; Amy Richlin: the Garden of Priapus (Sexuality and aggression in roman Humor), New York — Oxford, 1992.; Pornography and representation in Greece and Rome (ed. by Amy Richlin), Oxford University Press, 1992.; Szepes Erika: Carmina Priapea, in: Mágia és ritmus, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988., p. 152 – 191.
25. Donatella Coppini i. m. I./15.
26. Antonio Panormita i. m. I./14.
27. Matthias Lupius és Beccadelli viszonyáról a legteljesebben: M. C. Davies: The Senator and the Schoolmaster: Friends of Leonardo Bruni Aretino in a new letter, in: Humanistica Lovaniensia, XXXIII., 1984.
28. The Greek Anthology, volume IV., Harvard University Press, 1991.
29. M. Valerii Martialis epigrammaton libri. Recognovit W. Heraeus. ed. corr. curavit I. Borovskij, Teubner, Leipzig, 1982.