Esterházy-dokumentumkötet

Esterházy János személyisége ma még hiányzik abból az arcképcsarnokból, amellyel egy érettségiző magyar diáknak föltétlenül meg kell ismerkednie, akkor is, ha éppen nem készül történésznek. Ezért nem, vagy nem elsősorban az oktatás a felelős, hiszen a tantervek írói „hozott anyagból" dolgoznak. Közismert, hogy XX. századi történelmünk feldolgozottsága – enyhén szólva – nem kerek, többek között azért, mert nagyon sokáig teljességgel kimaradt belőle a Trianonban elcsatolt magyar nemzetrészek története, benne azokkal a személyiségekkel, akik döntő szerepet játszottak a kisebbségi lét elviselésében, méltósággal való túlélésében és a kisebbségi helyzetből következő egyéni és közösségi érdekek képviseletében.

Az utóbbi időben javult valamelyest a helyzet, hiszen a XX. századi magyar történelemről több olyan összefoglaló mű is megjelent (a teljesség igénye nélkül ld. Romsics Ignác könyvét, a Salamon Konrád szerkesztette főiskolai és a Pölöskei Ferenc szerkesztette egyetemi jegyzetet, vagy éppen a Glatz Ferenc vezetése alatt összeállított „A magyarok krónikája" című reprezentatív kronológia-albumot), amely akár alfejezetek beiktatásával, akár a legrelevánsabb adatok közlésével felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy 1920 óta a határon túli magyarok története a magyar történelem (úgy is mint Magyarország története) organikus részét képezi. Ezek az úttörő munkák azonban csak az első lépést jelentik a kérdés megoldása irányában, ugyanis a határon túli magyarság története akkor fog igazán „polgárjogot" szerezni a magyar történelemkönyvek lapjain, amikor a magyar kisebbségek egy-egy kiemelkedő személyiségének a portréja is olyan feldolgozottá és közismertté válik, hogy megkerülhetetlen lesz a század történetének összefoglalásában.

A hiánypótló munka, ha lassan is, de biztosan folyik, aminek örvendetes jelét fedezheti föl, aki egy-egy jobb könyvesbolt polcán rábukkan az Ister kiadó idei könyvére, amelynek szerzőjeként Esterházy János van feltüntetve, és címe: A kisebbségi kérdés. Ez a címlap becsapós, mert itt nem Esterházy könyvéről, hanem az ő politikusi életművét felvillantó dokumentumgyűjteményről van szó. Javarészt a korabeli sajtóban megjelent írásokból, kisebb részt későbbi dokumentumkötetekből egyesíti ez a könyv azokat a dokumentumokat, amelyek Esterházy személyiségét és tevékenységét mutatják be.

Az anyagot Esterházy János egy olyan „tanítványa" válogatta, aki tulajdonképpen Esterházy János halála után született: Molnár Imre, a felvidéki magyarság és a lengyel–magyar kapcsolatok krónikása, aki annak ellenére sem mondott le tudományos küldetéséről, hogy az utóbbi két évben „eladta a lelkét" az államigazgatásnak (a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának lengyel referatúráján dolgozik). A szerkesztőben és a könyv lapjain az utókor magyarsága számára újra bemutatkozó politikusban az is közös, hogy mindketten olyan felvidéki magyarok, akik szoros szálakkal kötődnek Lengyelországhoz: Esterházy János édesanyja, Molnár Imre pedig felesége révén.

Esterházy János sorsába beleírta magát a magyarság XX. századi történelme. 1932–ben választották a csehszlovákiai magyar Országos Keresztényszocialista Párt elnökévé, 1936-ban pedig – az Egyesült Magyar Párt létrejöttével, amelynek ő lett az ügyvezető elnöke – a felvidéki magyarság vitathatatlan vezető személyiségévé vált. Meg is maradt ennek egészen 1945-ig, ugyanis az első bécsi döntés után is – az erdélyi Márton Áronhoz hasonlóan – a kisebbségben maradó magyarság sorsát választotta. Kérdés persze, hogy ez önmagában véve indokolja-e, hogy bekerüljön a magyar történelem első számú arcképcsarnokába (jó lenne, ha indokolná), de igaz, hogy más nagy személyiségei, fontos politikusai is voltak a határon túli magyaroknak a XX. században.

Ha azonban politikai vezető szerepe nem elég indok, akkor alá kell húzni Esterházy erkölcsiségét és mártírhalálát (illetve azt megelőzően 12 évi rabságát a Szovjetunióban és Csehszlovákia börtöneiben). Az Ister Kiadó kötetében közreadott írásai és beszédei pontosan mutatják be mind reálpolitikusi énjét, mind erkölcsi tartását. Lett légyen az akár a miniszteri bársonyszék visszautasítása 1936-ban, amelyet pedig Beneš elnök nemcsak csábításokat, hanem fenyegetéseket is felsorakoztatva (a magyarság kollektív megbüntetésének lehetőségét már ekkor felvetve) kínált föl neki, akár a kisebbségi lét választása, akár állásfoglalása a zsidókérdésben.

Aligha kételkedhetünk benne, hogy ezt a könyvet – ha egyáltalán felfigyelnek rá – vajmi kevés lelkesedéssel fogják fogadni Szlovákiában és különösen Csehországban. S nem is csak azért, mert Esterházy János neve olyan „hívószó", amely – gyakran különösebb előismeretek nélkül is – negatív érzelmeket vált ki északi szomszédainkból. Jellemző, hogy amikor a varsói baloldali Polityka közölte Molnár Imre írását Esterházyról, azonnal igen érzelmes válasz érkezett a cseh kollégák részéről. Igaz, itt meg kell jegyezni, hogy Szlovákiában olyan felvilágosult politikusok is tevékenykednek, akik az általános közhangulat ellenére nem hezitáltak részt venni 1990-ben az Esterházy Jánosra emlékező gyászmisén.

A kötet azonban azért sem számíthat kedvező fogadtatásra, mert – elsősorban a cseh és részben a szlovák történetírás számára – a két háború közti Csehszlovákia a XX. századi fénykor. Egy olyan időszak, amelyről az az egyébként nem teljesen alaptalan, de alaposan eltúlzott mítosz él, hogy akkoriban az ő országuk a sorban visszaálló diktatúrák Közép-Európájában a demokrácia és a polgári szabadság zöld szigete volt. Márpedig több dokumentum, amelyet az Ister-kötet közül, puszta létével – bár valószínűleg nem ez lehetett a közlés elsődleges célja – igen komoly vádirat a két háború közti csehszlovák demokrácia ellen. Ilyen dokumentum például Esterházy már említett feljegyzése Beneš elnökkel folytatott beszélgetéséről, amelyre a kistapolcsányi kastélyban került sor (a magyarság kollektív felelősségre vonásának felvetése), de ilyen az a parlamenti jegyzőkönyv is, amely Esterházy képviselői pályafutását mutatja be, Esterházy kiállásán kívül közreadva azokat a folyamatos közbeszólásokat és fenyegetéseket, amelyeket felszólalása közben kiabáltak be képviselőtársai.

A konzervatív politikusnak egy olyan vonása is kibontakozik a könyvből, amelyet Molnár Imre tanulmánya külön kiemel, és amelyről igen ritkán esik szó. Ez a szlovák–magyar viszonyról alkotott víziója. Esterházy János nemcsak a magyarság, hanem a szlovákok tragédiájának is tartotta Trianont, és úgy gondolta, hogy a tragédia helyrehozása érdekközösségbe fogja össze a két népet. Paradox módon pont ezt a vonását nem kívánja neki megbocsátani a szlovák és a cseh történetírás, mondván, hogy Esterházy szlovákbarát volta elsősorban Csehszlovákia-ellenességéből származott. Ezért tűnik esélytelennek, hogy Esterházyt jogilag rehabilitálják. Pedig ma már világosan látható, hogy történelmileg életképtelen volt az az államalakulat, amelynek – mintegy egymillió honfitársával együtt – Esterházy kényszerből vált állampolgárává. Viszont nagyon fontos üzenet lenne a jövő számára, hogy mindig is voltak olyan nagyjai a magyar történelemnek, akik felismerték a szomszéd népekkel való sorsközösséget, és megpróbálták az ő érdekeikkel összekötni a magyar érdekeket.

A magyar történetírás szempontjából azonban nem az az érdekes, hogy Esterházyt a szlovák és a cseh történetírás, illetve jogrendszer valaha is elfogadja-e a csehszlovák történelem legitim szereplőjének (ez már az ő szenvedésein, sajnos, úgysem változtatna), hanem az, hogy a magyar történetírásban elfoglalja-e az őt megillető helyet. E dokumentumkötet és benne Molnár Imre írása – amely az Esterházy személyisége körüli aktuális vitákra is kitér – olyan alapmű, amelyet nem kerülhetnek meg a XX. század magyar történetét megíró, és annak arcképcsarnokát összeállító történészek.