Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. október / Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz

Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz

 

Közös rémálmunk – mint a vadon – önmagát

sokszorozza. Egy fenevad – még emlékszik

a szabadságra – tépi marja az igéket de a vérengzés

nem látszik: nyomtalan. Azt képzelem.

Máskor olyan jövőnek amely már a fenevadra sem emlékezik.

Kimúlsz magyar nyelv. Maga alá temetnek a trópusaid

Kölcseyt a Szózat Sziverit a rímek nőket az utcasarok.

   

Az üveggolyó magyarul gurul a távolságba

s a kifürkészhetetlen mellékmondatban

elveszti – miként árnyékot – a testét.

A könyvben mely a végtelen könyvtárról szól

hol magától téved el s nem leli kiútját az olvasó

végül ázalag lián és borostyán tapad

a könyvre s az olvasójára.

Szakadt és törmelék hasonlatok tartják össze

–  inak a hústalan csontvázat –

szégyen nélkül e nyelvet.

   

A kettősképekben a cselekmény mögött

másik cselekmény fut: a hártya első és hátsó falán

egymástól független történet pereg.

Magyarul veri a szív Sziverit.

A történelemben zúzott én ágál

s felpanaszolja magát a Himnuszba.

Az Isten-hús az ólomgolyót – befoglalt

egy kötőszót s testében visszasajog

–  szünettelen a céllövészet.

   

A nyelv tárnája – fekete levegőféreg –

magától fúródik a szénizmú szonettbe

s a bányaomlás nem érzékelhető latinul.

A páternoszter magyarul járkál fel-alá

– nyeldeklő ádámcsutkaként –

s Európa nem érzi sem a gyomorszagot

sem a paradicsom almája utáni makacs éhséget.

   

Nem akarok a halottad lenni: halott testben

halódó s mégis az leszek. Magyar nyelv! Sajgó öröm

egymásba belepusztulni: a te fogad az én fogam

a késem a te késed s a vetőhálónk közös.

Hosszú történetünk azt suttogja

egyazon szörny különböző végtagjaként

egymással viaskodunk s aki a gyilkos lesz

az öngyilkos is – pereg a képsor a hártyafalon.

   

Mögötte a másik: a közönyös kozmoszban

szélcsend. Nem történt semmi. Nem történik

semmi. S nem fog történni semmi.

Az öröklét tátog. Néhány anyaglabdacs keletkezik

s zúg el.