Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz
Közös rémálmunk – mint a vadon – önmagát
sokszorozza. Egy fenevad – még emlékszik
a szabadságra – tépi marja az igéket de a vérengzés
nem látszik: nyomtalan. Azt képzelem.
Máskor olyan jövőnek amely már a fenevadra sem emlékezik.
Kimúlsz magyar nyelv. Maga alá temetnek a trópusaid
Kölcseyt a Szózat Sziverit a rímek nőket az utcasarok.
Az üveggolyó magyarul gurul a távolságba
s a kifürkészhetetlen mellékmondatban
elveszti – miként árnyékot – a testét.
A könyvben mely a végtelen könyvtárról szól
hol magától téved el s nem leli kiútját az olvasó
végül ázalag lián és borostyán tapad
a könyvre s az olvasójára.
Szakadt és törmelék hasonlatok tartják össze
– inak a hústalan csontvázat –
szégyen nélkül e nyelvet.
A kettősképekben a cselekmény mögött
másik cselekmény fut: a hártya első és hátsó falán
egymástól független történet pereg.
Magyarul veri a szív Sziverit.
A történelemben zúzott én ágál
s felpanaszolja magát a Himnuszba.
Az Isten-hús az ólomgolyót – befoglalt
egy kötőszót s testében visszasajog
– szünettelen a céllövészet.
A nyelv tárnája – fekete levegőféreg –
magától fúródik a szénizmú szonettbe
s a bányaomlás nem érzékelhető latinul.
A páternoszter magyarul járkál fel-alá
– nyeldeklő ádámcsutkaként –
s Európa nem érzi sem a gyomorszagot
sem a paradicsom almája utáni makacs éhséget.
Nem akarok a halottad lenni: halott testben
halódó s mégis az leszek. Magyar nyelv! Sajgó öröm
egymásba belepusztulni: a te fogad az én fogam
a késem a te késed s a vetőhálónk közös.
Hosszú történetünk azt suttogja
egyazon szörny különböző végtagjaként
egymással viaskodunk s aki a gyilkos lesz
az öngyilkos is – pereg a képsor a hártyafalon.
Mögötte a másik: a közönyös kozmoszban
szélcsend. Nem történt semmi. Nem történik
semmi. S nem fog történni semmi.
Az öröklét tátog. Néhány anyaglabdacs keletkezik
s zúg el.