Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. október / Versemlékek, falfirkák, lábjegyzetek

Versemlékek, falfirkák, lábjegyzetek

 

     

Géher minden szövege mintha a vers határesete lenne. Ez a határ persze nem egyenes sávként húzható meg a lángelme szülte „igazi" költészettől bizonyos megengedett távolságra, inkább a vicói-Northrop Frye-i értelemben vett költőimitikus vagy hieroglifikus nyelvi korszak1 újrateremtésén és átörökítésén dolgozó szövegek köré meghatározhatatlan átmérővel rajzolt körvonalként. Lényegtelen tehát, hogy hol lépünk rá erre a körvonalra, s felesleges lenne a téma körbejárására irányuló igyekezetünk, hiszen bizonyos idő elteltével szükségszerűen ismételni kezdenénk magunkat. Ehelyett csupán néhány pontot szerettem volna beazonosítani ezen a láthatatlan körvonalon: a Géher-versek egy-egy sajátos típusát. Tipológiám annyiban eredeztethető Northrop Frye-tól, amennyiben az egyes típusoknak e köteteken belül is fellelhetjük az antitípusát, sőt, a kötetek legtöbb szövege egyúttal bizonyos, a kötetek tartományán kívüli szövegek antitípusaként is szolgál. Saját értelmezésemet azonban nem feltétlenül óhajtom a Géher-szövegek antitípusának rangjára emelni, azt a bizonyos gadameri értelmezői szerénységet (vagy álszerénységet) próbálva magamra ölteni, mely szerint az értelmezés elvileg akcidentális, és nem akarja elfoglalni az értelmezett mű helyét.2

     

1. A vers mint önmaga törmeléke

Erre a csoportra a versemlék (Géher 1., 11. old.) címkét is ragaszthattam volna, hiszen általában meglévő vagy elgondolt versek múltból érkező visszhangjai tartoznak ide. Ezek a versek leépítik magukat mielőtt felépültek volna, vagy költőibben: megfojtják magukat a köldökzsinórral. Egy ilyesfajta vershalál persze olykor nagyobb örömet okoz, mint egy minden pórusával élni kívánó, minden irányba szétterpeszkedő költemény. Vegyük pl. a J. A. emléksort (Géher 1., 72. old.):

   

Kezdete: vége, közötte: magad kiterítve felejted.

   

Természetesen egy ismert József Attila-vers emlékéről van szó – ilyesfajta versemlékek mindnyájunk fejében élnek. A dallam (a hexameter) tehát eleve adott, a kulcsszó is, az emlékként magunkkal hozott „kiterítve". A vers bizonyára egy kört rajzol, hiszen csak így lehet a kezdet egyenlő a véggel. Mi azonban a között az egymásba érő kezdet és vég érintkezési pontján? Önkéntelenül is a heideggeri között fogalma idéződik fel bennem, melyben a születés és a halál egyaránt jelenvalóként egzisztál: „A jelenvalólét létében már benne rejlik a »között« a születésre és a halálra vonatkozólag. A jelenvalólét semmiképpen sem egy időpontban »van« valóságosan, miközben születésének és halálának nem-valósága »venné körül«. (...) Mindkét »vég« van és »közöttjük« is, amíg a jelenvalólét faktikusan egzisztál, és ezek úgy vannak, ahogyan az a jelenvalólét léte mint gond alapján egyedül lehetséges."3 Géher egysorosát azonban nem tudom annyira komolyan venni, hogy József Attila (vagy ennek analógiájára: a saját, vagy általánosítva: az ember) halálhoz viszonyuló létének alapproblémáira kérdezzek rá vele kapcsolatban. Géher ugyanis ironikus a szó mai és eredeti értelmében is (az eironikosz szót főként Platón használja 'tudatlanságot színlelő, csúfolkodó' jelentésben). A többi, általam ismert Géher-vers hangvétele tehát rávetül erre az önmagában filozófiai mélységeket feltáró egysorosra. Legszívesebben úgy olvasom hát a J. A. emléksort, mint az önmagát leépítő vers születésének nemcsak egy megragadó példáját, hanem egyben értelmezői-elemzői megragadását is. A J. A. emléksor tehát önmagát értelmezi, önmaga megszületéséről is szól – s e ponton nem állom meg, hogy ne tegyek egy, a géheri hangvételhez igazodóan ironikus megjegyzést: Hegel szerint klasszikus az, ami önmagát jelenti, s ezzel önmagát értelmezi is.4 A J. A. emléksor tehát ezzel a klasszikusok sorába emelkedik!

Persze, nem ez az egyedüli vers, melyben cinkostársnak érzem a szöveg megalkotóját. Hasonló a helyzet például az Egy megíratlan disszertáció téziseivel is (147. o.). A vers öninterpretációjának első lépése: „tisztázzuk (...) az indítékokat: mit akarok?" – vagyis, ahogy egy, a heideggeri hermeneutikára építő irodalomtankönyv írná: miről akar velünk beszélni a vers? Vagy Géher nézőpontjából: miről akarjon versem beszélni az olvasóval? A kérdésfeltevések nem egy megírt vagy elgondolt költemény felé irányulnak. Az időbeliség a J. A. emléksorhoz képest eltolódik: ott egy múltban létező típus antitípusa születik meg, itt viszont egy megírandó vagy elgondolandó jövőbeli költeményt, vagyis antitípust kiprovokálni igyekvő típusról van szó. Ebben (vagy ezekben) az antitípusban (-okban) fog majd a vers 0.1-es része „visszatükröződni". S hogy ennek a visszatükröződésnek „ára van"? A tükörképben elveszik az eredeti, Narkisszoszként a verstükörbe nézve önmagába fordul? Akkor legyünk óvatosak: ne idézzük fel egy elgondolt vers ártó szellemét. S ha már belekezdeni is bűn: oldozzuk fel magunkat alóla. Szégyenben maradtunk az eltervelt versre váró olvasó előtt? Igen, de nem minden erőfeszítés nélkül. Az olvasó nem azt kapta, amire számított, elvárásainak mégis eleget tettünk. A vers kész. Ez lenne az a bizonyos első típusú horizontváltás?5 Ez azonban még csak a disszertáció első tézise. A második tézis megint egy múltbelinek a jelenbe transzformálása. Ahogy a ciklus mottója mondja: „...újban a régi maradj, így légy régiben új..." A költemény tehát tudatosan fogja magába mindhárom időt: az első rész mint egy jövőbeli ígérete a második részben mint a múltból merítő jelenbeliben teljesedik ki. A homéroszi szövegek, illetve Devecseri Homérosz-fordításának részletei azok a törmelékek, melyekből ez a vers összeáll. Valódi versemlék tehát, mint a J. A. emléksor, ám nem az elfelejtett részek kitöltetlen helyével, ahogy a Szövegromláshoz (Géher 1., 47. old.) hasonló művek esetében lenni szokott. Itt az egyes részek egymásra tolulásáról van szó. A módszer leginkább a földrengéshez hasonlít: a verslitoszférát alkotó lemezek mozgásba lendülnek, néhány lemez egymásnak feszül, az egyik a másik alá csúszik. Eközben mély árok képződik: az elhallgatás árka, mely sokkal mélyebb közlendőt rejt magában, mint a túlbeszélés vagy a fecsegés. „Ekkor a hallgatagság kinyilatkoztat, és véget vet a »fecsegésnek«. (...) belőle származik az igazi hallani tudás..." (Heidegger)6

   

2. A vers mint felirat

„Az antik feliratok egy része nem irodalmi igénnyel készült, ezért forrásértékük igen nagy." – állapítja meg egy lexikon.7 Géhert ebből a szempontból el kell marasztalnunk. Minden felirata irodalmi igénnyel készült, így forrásértékük minimális. (?) „Vannak köztük sírfeliratok – jó részük verses formában –, fogadalmi feliratok istenekhez, kiváló személyek tiszteletére szánt feliratok, városi vagy állami jellegű feliratok, továbbá gazdasági vagy háztartási szerszámokon található feliratok, pecsét- és gyártásjegyek, falfestmények vagy firkálások, ez utóbbiak főleg Pompeiben és Herculaneumban. Külön csoportot képeznek a szitkozódó vagy átokfeliratok." – folytatja a lexikonszócikk. Lássuk csak, hogy áll mindezekkel Géher. Nála többnyire városi falfirkákkal találkozunk – a „firkáló" szemmel láthatóan a szavakkal, illetve a nyelvi szerkezetekkel való játékban leli legnagyobb örömét. Néhány példa a gyűjteményből: hidegbetegnek: haltatókkal (Hehezet, Géher 1., 24. old.), Mi közöm hozzám?, Adjátok meg magam!, Kitelek tőlük. (Bons Mots, Géher 1., 27. old.), Minden semmi. Semmi se minden. Semmi se semmi. Minden minden. (Tánclépésben, Géher 1., 37. old.), hamuban sültem (Gyermekeimnek, Géher 1., 44. old.), ez már nagypéntek vagy kispéntek még? (Egy álom szavai, Géher 1., 166. old.). Akadnak azonban tárgyakra írt feliratok is – ilyen, mondjuk, az Egy pecsétgyűrű körirata – két olvasatban: „úgy lehetsz, hogy nem vagy Csak" „vagy Csak úgy lehetsz, hogy nem" (Géher 1., 33. old.), továbbá a Leoninus, címerpajzsra (Géher 1., 76. old.):

   

Sánta vitéz, paripátlan.                                 Szökhetsz. Félbe-kaszáltan.

Függeni súlyod fenntart.                                Nyugszol, mint a kivont kard.

   

Természetesen, mint minden feliratgyűjteményben, ebben a kötetben is vannak „sírfeliratok – jó részük verses formában." Ilyen pl. a Jóska sírverse (Géher 1., 170. old.) vagy a közművelődési határozat végrehajtása: felirat c. vers (Géher 1., 101. old.). Temetőben, egy-egy sírkövön nagyon jól festenének még az alábbi versek is: Kilátás (Géher 1., 19. old.), B–B–B (uo. 20. old.), +PSAL.90 (uo. 25. old.), Tünet (uo. 38. old.), Testament (uo. 39. old.), Azonosítás (uo. 60. old.), Határhelyzet (uo. 64. old.), In Memoriam W. S. (uo. 169. old.) stb.

Géher István versei általában a hétköznapi élet minden területén felhasználhatók – mondhatni alkalmiak. Az applikáció lehetséges módozatait rendszerint a címek vagy az alcímek jelzik: könyvjelző, társalgási tanácsadó, képeslap, reklámfotó, újságkivágás, prospektus, katalógus, időjárás-jelentés, üdvözlőkártya, szerkesztői üzenet, dísztávirat, üdvözlőlap, emléklap, IN MEMORIAM, vendégkönyvbe, naptárba... Ez az alkalmi jelleg a költészet ősformáit idézi fel előttem: a vers az emberi világ szerves része, nem valami hétköznapoktól elkülönített, magasabb rendű szférában leledzik. Ez után sóvárog Gadamer is, mikor az okkazionális és a dekoratív ontológiai alapját elemzi. „Az alkalmi jelleget úgy kell érteni," – írja –„hogy a jelentést tartalmilag gyarapítja az alkalom, amelyre szánták, s így többet tartalmaz, mint az illető alkalom nélkül. (...) Itt döntő jelentősége van annak, hogy az ilyen okkazionalitás magának a műnek az igényében rejlik, s nem az interpretáló kényszeríti rá utólag. (...) valamennyi művészeti forma, amelynek saját tartalma túlmutat önmagán, egy általa meghatározott és számára rendeltetett összefüggés egészére utal."8

A „felirat" kategóriától tehát egyenes út vezet az alkalmi költészet irányába, így épülnek fel a nyelvtengerből vulkáni kúpként kiemelkedő feliratverseken a ...postát bont, anno... típusú (Géher 1., 153. old.) korallatollok. A ...postát bont, anno... hagyományos értelemben vett episztola, vagy a géheri műfaj-meghatározással, a dialogicitást hangsúlyozandó: „vissza-ének". A költő kritikusának válaszol. „Hogy kritikus vagy? Én is." A két antichtón (a földgömb két ellenkező oldalán lakó ember) azonos chtónra (földfelületre) kerül át. Átveszik egymás nyelvhasználatát. Az író s az irodalomtudós egyaránt: literátor, „...az irodalom jelensége az a pont, ahol a művészet és a tudomány átmegy egymásba." (Gadamer).9 A kritikus ma nem ítél: visszarettenti „a félreértés". A géheri – fentebb kimutatott – hallgatás vagy elhallgatás azonban „szóra ingerel". „A szó takar. Tehát – vakarni kell, / más szóval." S mit állapíthat meg e szóra ingerelt kritika? Hogy Géher nyelve műnyelv, s hogy ő (a kritikus) egyik olvasatba sem látta bele magát. Géher a legidevágóbb elméleti érvekkel válaszol. „Nem kíván vért / (s nem is fakaszt) az elme éle, hogyha / elméletünk önképét párbajozza / bemutatványul bármi kültükörben." A korallatoll körül pedig érezhetően ott a tenger, a még „hajózható" irodalom, „mely ember el nem áztat, / a literátort: hogy episztoláihat / más literátorokkal, szabadon."

   

   

3. A vers mint lábjegyzet

Heidegger szerint az „értelmezés az értelmezendő létezőhöz tartozó fogalmiságot vagy magából e létezőből meríti, vagy olyan fogalmakba kényszeríti, melyeknek a létező a maga létmódjánál fogva ellenáll.10 Ez utóbbi kategóriába tartozik pl. az én Géher-értelmezésem: hiszen ezek a versek a maguk költői létmódjánál fogva ellenállnak ennek az elméleti-kritikusi fogalmiságnak. Géher azonban maga is értelmez: Catullus, Anakreón, Shakespeare stb. szövegeihez ír lábjegyzeteket -versnyelvének fogaimiságát viszont magukból az értelmezendő költeményekből meríti, s így létrehozza az értelmezés legtisztább párlatát. Géher értelmezéseiben a szokásosnál nagyobb szerepet kapnak a heideggeri-gadameri értelemben vett előítéletek. Az ebbe a kategóriába tartozó versek ugyanis nem törekszenek arra, hogy a dolgok felől jussanak el a megértésig, hanem az anticipációk tudatosítását és lejegyzését tűzik ki célul. Géher tehát azokat az előítéleteket emeli költészetté, melyekkel Catullus, Anakreón, Shakespeare stb. szövegeihez olvasóként közelít. Érdemes ebből a szempontból összevetni Géher módszerét Devecseri Gáboréval, aki Catullus és Anakreón összes fennmaradt versének formahű fordítását elkészítette. Devecseri ugyanis az ellenkező végletet képviseli: arra törekszik, hogy előítéletek nélkül közelítsen magukhoz a dolgokhoz, s közben nem veszi észre, hogy „a fel nem ismert előítéletek hatalma az, ami süketté tesz bennünket a hagyományban megszólaló dolog iránt." (Gadamer).11

Catullusnak Géherbe való átfordítása nem az egyes versek, hanem az egész kötet szintjén megy végbe. Ennek ellenére az egyes verseknek beazonosíthatjuk catullusi ősképét, így Devecseri és Géher transzlációja konkrét példán is összevethető.

A CXV. Géher vers (Géher 1., 107. old.) címe és formája alapján is az LII. catullusi carment idézi:

   

CXV. quid est, catulle?

mutathatóid megmutattad, és mi van?

a pakliban, bedobva.             járt a szád, kifolyt

borod, s ha felragyogna csillagod?           remek.

mutathatóid megmutattad, és mi van?

   

   

Catullus verse:

             

          LII.

Quid est, Catulle? quid moraris emori?

Sella in curuli struma Nonius sedet,

Per consulatum peierat Vatinius:

Quid est, Catulle? guid moraris emori?

     

     

Devecseri Gábor fordítása:

   

    LII.

Mi az, Catullus, élni mért akarsz tovább?

Tisztsége van már Struma Noniusnak is,

Vatinius lesz konzulunk, mindent ígér:

Mi az Catullus, élni mért akarsz tovább?

   

   

Catullus verseinek ránk maradt gyűjteménye tudvalevőleg versformájuk alapján rendezi sorba a költeményeket. A fordítónak azonban jogában áll az értelmezésének megfelelő sorrendet kreálnia – így kerül a quid est, catulle? c. vers Géhernél az utolsó előtti helyre. Ez a pozíció bizonyos kötetlezáró jelleget kölcsönöz neki, s elárulja azt is, hogy Géher a LII. carment az életművét (vagy egy remekművét) bevégző költő szemszögéből olvasta. A catullusi felháborodást géheri rezignáció követi. A két érzés kiváltó oka ugyanis más természetű: a felháborodás oka külső (egy olyan társadalom, melyben Nonius és Vatinius hivatalt kaphat), a rezignációé belső (egy önmagával meghasonlott személy, aki nem tudja, érdemes volt-e kötetét megírnia). A két látszólag megegyező „mi van" kérdés időbeliségében is különbség van. Az egyik „mi van" (Géheré) a múltból nő bele a jelenbe: „mutathatóid megmutattad, és mi van? Történt talán valamilyen változás?" A másik „mi van" (Catullusé) a jelenből szól át a jövőbe: „mi van, Catullus, mire vársz, miért nem halsz már meg?" Ez a társadalom úgysem lesz soha jobb!

Géher tehát Catullust „kisajátítja", más időbe és más körülmények közé helyezi, idegenségét megszünteti. Nem ő veszi fel Catullus szerepét, hanem saját szerepét ruházza Catullusra. Devecseri viszont, éppen ellenkezőleg, távolítani akar: idegen nevek, egy idegen társadalmi berendezkedés felmutatásával akar rádöbbenteni egy időtlen igazságra. Olyan verset akar, melyet a Catullus-korabeli olvasó is olvashatna, s mely mégis nyelvében és szellemiségében mai. Ez az ellentét, melyet a gadameri horizontösszeolvasztás tud csak feloldani, a hagyományos értelemben vett műfordítás lehetetlenségére figyelmeztet.

Géhernél az idegenségükben is rokonnak érzett versek kisajátításakor a műfordítással egyenrangúvá vált (vagy azt helyettesítő) módszer a „szellemidézés". Ez a kategória természetesen nemcsak a nyelvükben idegen szövegek megidézését foglalja magába, szélsőséges eseteiben tehát (mikor a költő saját régebbi verseinek vagy más költők magyarul írott verseinek szellemét idézi fel) a műfordítástól a lehető legmesszebbre távolodik el. Ilyen pl. Nemes Nagy Ágnes Éjszakai tölgyfa c. versének megidézése az Új folyam c. kötetben, („...arca nézett...", Géher 2., 25. old.). A szellem, mint Géhernél annyiszor, itt is egy megadott keretbe kényszerül: a szonettbe, az eljárás azonban nem hasonlít a palackba záráshoz, mely a szellem kitörési vágyának feszültségét sosem tudja elnyomni teljesen. A Géher által megidézett szellemek nemcsak engedelmesen igazodnak valamely térbeli alakzat igényeihez, hanem szemmel láthatóan kényelmesen terpeszkednek el bennük. A költőnek a versszellemmel való találkozása hasonlít az éjszakai tölgyfát beváró járókelő élményéhez. A megidézett vers sürgetően áll, megfejtetlen hírét minél előbb át kell transzformálni egy másik verstartalomba. A tölgyfaalakban megjelent versős ugyanis csakhamar visszaforr az elhagyott gödörbe, ám itt maradnak a föld törmelékei, melyeket magával hozott. A törmelékekből új versarc rakódik össze: Géher verséé, mely ugyanúgy tükröződik Nemes Nagy Ágneséban, ahogy vissza is tükrözi azt. Ezt a külső tükörbe pillantást megerősíti egy versen belüli is: a gyerek néz így felnőtt, tóvá sötétült önmagára.

A folyamat hasonlít a földbe hullott gabonamag kicsírázásához is (Mát. 13,23) – ahogy erre maga Géher is felfigyelt („...földbe esett..." c. vers, Géher 2., 72. old.):

     

enyém lesz attól, hogy belém esik

mint búzamag? emlékét kell kivárni,

hogy enyésszen holtáig-holtomig

a hant alatt – amíg feltámadásnyi

reménye sem marad: már arca sem

látszik, csak egy mosoly a megkövült

emlékezetben, hol van az a szem?

az égő konkoly föld alá kerül

   

(szavak mélyére) gyökértelenül

úton-útfélen: ha nem az enyém,

akárkié, akár eledelül

a varjaké – termése nem az én

    dolgom többé... mert aki hallgat, hogy titokban

    száz annyi teremjen jóból-rosszból; csak egy van.

     

Tipológiánk, az a bevezetőben említett kör ezen a ponton kezd önmagába fordulni. Hiszen mindezek tudatában vajon nem egy versszellem felidézése, egy másik vers magjának elvetése, illetve az egyik verstartalomnak egy másikba való átfordítása-e a J. A. emléksor, vagyis tulajdonképpen a „versemlék" kategória minden műve? S vajon nem versemlék-e minden műfordítás és „szellemidézés"? S egy vers emlékének önmagunkba fordítása, hétköznapjainkba való beágyazása vajon nem eredményez-e minden esetben alkalmi költeményt? Úgy tűnik, nem is egy körvonal néhány pontját sikerült beazonosítanunk, hanem csupán egyetlenegyet: a középpontot. Nem járunk tehát messze a hieroglifikus nyelvi korszaktól: egyenesen benne vagyunk. Géher egyik szövege sem a vers határesete – mindegyik középpont, melyből a végtelenbe indulnak a körök.

     

   

Jegyzetek

  1. Northrop Frye: Kettős tükör, Európa, 1996.
  2. H. G. Gadamer: Igazság és módszer, Bp., 1984, 280. old.
  3. Martin Heidegger: Lét és idő, Gondolat, Bp., 1989, 603–604. old.
  4. Idézi: Gadamer: Igazság és módszer, 206. old.Vö. Hans Robert Jauss: Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja, In: H. R. Jauss: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, Osiris, Bp., 1997, 36–85. old.
  5. Heidegger, 311–312. old.
  6. Antik lexikon, Corvina, 1993, 172. old.
  7. Gadamer, 113. old. és 120. old.
  8. Gadamer, 125. old.  
  9. Heidegger, 292. old.
  10. Gadamer, 194. old.

     

Felhasznált irodalom

  1. Géher István: Hol az a látvány?, Liget Könyvek, 1997.
  2. Géher István: Új folyam – versek 1997–1998, Liget Műhely Alapítvány, 1998.
  3. Devecseri Gábor: Arany lant I., Magyar helikon, 1979.
  4. Catulli carmina, Lipsiae, In aedibus B. G. Teubneri, MCMX.