Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. szeptember - A mai francia regény / Az én csodálatra méltó családom története

Az én csodálatra méltó családom története

Szabó G. László fordítása

 

Lassan szórom lefelé tenyeremből a kavicsokat. Apám koporsójára hullanak a sírba. Nem tudom, hány van belőlük. Nyolcvankettőnek kellene lenni. Nyolcvankét évet élt az én jó apám, de annyi kavics el sem férne a tenyeremben. Huszonöt viszont igen, mivel ma vagyok annyi éves. Majdnem huszonöt évig azt kívántam, hogy megismerjem az apukámat. Nem sikerült. Késve értem Csehországba, már csak a temetésére.

A mostohaapám volt, és az anyukám mindig azt állította, hogy ő volt a legcsodálatosabb férfi, akit valaha ismert. Márpedig az én anyukám elég sok férfit ismert.

Tizennyolc éves volt, amikor hozzáment az apukámhoz. Ő sokkal több volt, még a Monarchia idején született. Háborús hős volt, az R. A. F. repülőse. Anyukám akkor ismerte meg, amikor ötvenkettőben a kommunisták kiengedték a börtönből. Apukám, akinek még a Győzelmes Február előtt sikerült megszereznie a filozófia doktora címet, egy régi tornaegylet épületének gondnoka lett, ahova az édesanyám kosárlabdázni járt. Egészen fiatal volt, és ugyanazon az estén, amikor megtudta, hogy apámat mint burzsoá elemet bebörtönözték, övé lett a kopott tornatermi szőnyegeken. Polgári tisztessége és antikommunista magatartása jeléül teketória nélkül kínálta fel szüzességét a rendszer nyugati beállítottságú áldozatának.

Később össze kellett házasodniuk, mivel a szertárban lezajlott romantikus kalandjuk nem maradt következmény nélkül, útban volt a nővérem.

Apukám toleranciájának köszönhetően a korkülönbség ellenére házasságuk harmonikus volt. Csaknem tizennyolc évig tartott, és akkor szakadt meg, amikor másodszor is bejött a Vörös Hadsereg. Apukám nem akart még egyszer emigrálni, anyukám pedig épp azt a néhány hónapot használta ki, amikor nyitva volt a határ, fogta a nővéremet, és olyan messzire szöktek a bolsevikok elől, amilyen messzire csak lehetett. Egészen Kaliforniába.

Apukám, akinek az azt megelőző években már sikerült szerkesztői álláshoz jutnia egy zenei lapnál, megint házmester lett. Anyukám Amerikában teljesen megfiatalodott. Ott akkor kezdődött a virággyerekek időszaka. Lányával együtt gyorsan megkapaszkodott a szabad gondolkozás és a szerelem egyre magasabb hullámaiban. A szeretkezésben, a drogokban és a meditálásban találta meg élete értelmét. Harmincöt éves volt, a lánya tizenhét, úgy néztek ki, mintha nővérek lettek volna. A többi hippivel együtt vándoroltak a Csendes-óceán gazdag partvidékén, és minden földi jóba belekóstoltak, amit a hatvanas évek végének szabad világa kínált.

Hozzájuk csapódott még egy cseh, egy jókedvű, gitáros fiú, lehetett vagy huszonöt éves. Találtak valahol egy elhagyott istállót, ott éltek, virágokat és füvet ültettek, és koldultak. Pár hónapig vidáman telt az életük. A gitáros fiú az anyukámmal hált, de a forró nyári éjszakákon, amikor anyukám megrészegült és elszenderedett a szerelemtől, a fűtől és a kaliforniai bortól, bebújt a lánya, az én féltestvérem ágyába.

Az őszi napok beálltával, egyetlen éjszaka során anyukám és a lánya is, egymástól függetlenül, anélkül, hogy egyik a másikról tudta volna, közölték azzal a vidám zenésszel, hogy a szívük alatt hordják az utódját. Sajátosan döntött a fiú. A következő éjszaka már nem ment vissza a nővérem ágyából az anyukám mellé. Eltűnt a gitárral, és elvitte anyukám gyűrűit is, amelyeket rosszabb időkre tartogatott.

Mind a ketten, anyukám és a még nem egészen felnőtt nővérkém is ugyanazon a napon és majdnem ugyanabban az órában feküdtek be egy piszkos kórházba, nem messze San Diegótól. Mindketten ugyanazon a napon és majdnem ugyanabban az órában jöttünk a világra. Én és az unokahúgom, az én iker-nemiker testvérem. Nem adatott meg nekünk, hogy együtt nőjünk fel. Születésünk után néhány héttel anyáink útja drámai módon kettévált.

Anyukámmal az élet vidám volt és gazdag. Sokat mesélt nekem arról, hogy fiatal korában és boldog házassága idején milyen nagynak és elérhetetlennek látta a világot. A bolsevikok által lezárt határok mögött csak a kis családjának, szeretett férjének (és az időnkénti, gondosan eltitkolt, korosztálya-beliekkel fenntartott szerelmi kapcsolatainak) élt. Kint a szabad világban aztán megpróbált enyhíteni az utazások iránt érzett szomján. Ott már kicsinek tűnt számára a földgolyó. Bármely kontinens bármelyik pontja elérhető lett számára.

Anyukám nem tudott betelni a vándorélettel. Habozás nélkül, rögtön, ahogy elvált az útja első lányától és unokájától, és ugyanúgy, ahogy évekkel korábban, vele indult felfedezni a romantikus Nyugatot, most engem cipelt magával a világba, mit sem törődve azzal a sok gonddal és nehézséggel, ami egy kisgyerek hurcolásából adódik.

Egyszer fényűzően, máskor szegényesen éltünk, ez mindig attól függött, ki mellett horgonyzott le az anyukám. Senkinél sem bírtuk sokáig. Ha ráunt valamelyik ideiglenes barátjára, és égni kezdett a talpa alatt a talaj, anélkül, hogy jelezte volna, a pillanat tört része alatt, mindenféle szentimentalizmus nélkül elhagyta őt. Valahogy mindig képes volt pénzt szerezni a következő útra, a földgolyó másik pontjára, egy újabb barátot jelentő új fészekbe.

Nincs még egy halandó, aki többször változtatott volna iskolát, mint én. Taníttatásom az első tizenkét zajos év alatt hét vagy nyolc nyelven és négy földrészen zajlott. Fél évnél tovább sehol sem maradtunk.

Anyukám szerelmi kapcsolatai az örömök és balhék, szenvedélyes egybeolvadások és indulatos veszekedések, romantikus kalandok és kínos elválások végtelen sorozata volt. Partnerei gyakrabban váltakoztak, mint ahogy azt egy keresztény neveltetésű lány esetében elvárnánk. Voltak köztük farmerek és üzletemberek, vérszegény entellektüelek és jól megtermett bunkók, ahogy anyukám finoman nevezte őket. Szegények és néha gazdagok is. Sokan voltak, de mindegyik jóképű. Anyukámat soha nem az érdekelte, mi van a férfi zsebében, hanem hogy mi van a nadrágjában.

Ő is nagyon vonzó volt. Korával és a jelenlétemből adódó problémákkal mit sem törődve csak úgy ragadtak rá a férfiak. Tapadtak rá a hosszúkás szemei, a soha el nem tűnő mosolya, szlávosan gömbölyded csípője, valamint a szüntelenül forró és bársonyos bőre miatt. És a prémje, vagy hogy is hívják miatt, de mindenekelőtt az öntudatos nőiessége miatt, amelyben mindig megingathatatlan maradt, még akkor is, amikor már túl volt az ötvenen.

És mindig, azokban a pillanatokban, amikor csak ketten voltunk, anyukám szeretői, gyötrői és jótevői nélkül, anyukám mesélni szokott az apukámról. Nem a biológiairól, a gitárosról, aki isten tudja, hol veszett el a világban, hanem a mostohaapámról, a nővérem apukájáról, voltaképpen tehát az én másik, apai nővérkém-unokanővérkém nagypapájáról.

Ő minden szempontból férfi volt. Az összes férfitulajdonság közül állítólag csak a férfiúi hiúság és a férfiúi önzés hiányzott belőle, állította az anyukám. Az évek múltával és ahogy egyre távolabb kerültünk Prágától, apukám alakja bizonyára idealizálódott, de akkor is, jótetteinek higgadt megítélésekor apukám személye magasan kiemelkedett anyukám partnereinek végtelen sorából. Tulajdonképpen azért is futott anyukám az egyik partnerétől a másikhoz, mert egyik sem állta az összehasonlítást az első szeretőjével, egyben utolsó igaz szerelmével, az ideállal, aki az idő tájt házmester volt Husák Prágájában.

Így aztán egész életemben, és főleg attól a pillanattól fogva, amikor már nekem is voltak a férfiakkal saját, de nem túl jó tapasztalataim, vágytam megismerni azt az embert, aki a férfiasság, az erkölcsi erő és a tolerancia mintaképe kellett, hogy legyen. De az anyukámat csak abban a pillanatban hagyhattam el, amikor ő maga zavart el magától. Ennek is be kellett következnie egy napon.

Anyukám még mindig vonzó volt, én viszont kezdtem felnőtté érni, és megesett néha, hogy azon kapta a partnerét, hogy az engem bámul. Anyukám pedig jól tudott olvasni a férfiak szeméből. Nem vagyok túl szép, anyukámhoz képest meg egyáltalán nem, de tizenhat év, az tizenhat év, és egy férfi számára, aki jóllakott már anyukám teljes nőiességével, egy tizenhat éves lány olyan volt, akár egy bonbon, mint egy emésztést elősegítő kitűnő szer a bőséges vacsora után. Ebben elképesztően hasonlítanak egymásra a férfiak, és amikor ugyanez megismétlődött anyukám következő barátjával is, anyukámnak eszébe jutott az a bizonyos kaliforniai történet a fiatal gitárossal és a nővéremmel. Úgy döntött, hogy vagy elválunk egymástól, vagy ő végez a pasikkal mindörökre.

Ez utóbbi nem sikerült neki. A vége az lett, hogy anyukám inkább elküldött az apukámhoz, ahogy ő mondogatta, a világ legvarázsosabb pasijához.

Elbúcsúztunk. Prágától azonban nagyon messze voltunk. Anyukám utolsó élettársa egy manilai taxisofőr volt. A Fülöp-szigetek és Prága között elég nagy a távolság, így eltartott egy ideig, majdnem újabb tíz évig, míg eljutottam oda, ahol végre megismerhettem volna az apukámat. Mellesleg azon a kanyargós úton, amely a mostohaapámhoz vezetett, meglepő mód sikerült férjhez mennem.

A csehek, akik az egész földgolyón szétszóródtak, különös kasztot képeznek. Egyrészt ki nem állhatják egymást, gyűlölködnek, pletykálkodnak, más nemzetek emigránsaitól eltérően nem nagyon segítik, sőt inkább kerülik egymást. Másrészt a honvágy, az azonos nyelv és a közös sors összeköti őket. Szétszakadozott, ugyanakkor zárt is a cseh számkivetettek világa. És ha akarjuk, ha nem, ha kellemes, ha nem, szerte a földgolyón mindig belebotlunk valamilyen csehbe.

Első és talán utolsó férjem Komenský egyik követője volt. Eredetileg katonaorvosként dolgozott. Jobban mondva medikusként végzett a Hradec Králové-i katonai főiskolán, de soha nem gyógyított. Rögtön a diplomaátvétel után lelécelt. Először Amerikában horgonyzott le, ott fedezte fel üzleti vénáját. Egészségügyi eszközökkel seftelt, úgy gazdagodott meg, hogy a bennszülöttek rezervátumába szállított, és sikeresen üzérkedett.

Megmentette az életemet, amikor protekcióval bejuttatott egy magánklinikára, ahol egy elfuserált, amatőr küret után rendbe raktak. Hálával tartoztam neki, ő pedig maga mellett akart látni valakit, aki vezetni tudja terebélyesedő koloniális székhelyét. Nálam jóval idősebb volt, de ez engem nem zavart, mint ahogy bugris módszerei sem idegesítettek. Valóban kivételes bunkó volt, de el tudtam viselni, mert finoman és illemtudóan viselkedett velem, ahogy senki mással a világon. Másutt képes volt csalni, és szemrebbenés nélkül bárkit meglopott, velem szemben azonban mindig korrekt és őszinte volt. Nyolc évig éltem vele, és lassan meg is feledkeztem volna arról a vágyamról, hogy meg akarom ismerni az apukámat, ha a sors nem hozott volna össze a féltestvéremmel.

Mozgalmas körülmények között történt mindez. Férjemmel egy kis csendes-óceáni szigeten éltünk, és onnan tettünk kiruccanásokat a mesés, varázsos és valószerűtlen San Franciscóba. Egy kis falu, a Golden Gate túlsó oldalán, Sausalito, egykor halásztanya, ma turistaparadicsom volt a férjem helye, ahová évente legalább egyszer el kellett mennie, hogy félrevonulva kipihenhesse magát. A mézesheteinket töltöttük ott valaha, és az a néhány nap voltaképpen minden évben eszünkbe juttatta házasságunk első napjait.

A megszokottnál ezúttal hosszabb időre maradtunk. Már majdnem három hónapra. A férjem esténként eltűnt, és távolról, hanyagul irányította csendes-óceáni vállalatát. Soha nem avatott be az üzleteibe, ezért azt gondoltam, talán anyagi gondokkal küzd, és nem törődtem vele. Egy este aztán tömören és hűvösen a tudtomra adta, hogy el kell válnia tőlem, mert szeretőre akadt, aki gyereket vár tőle. Állítólag az is cseh, és ami vicces – ugyanaz a vezetékneve, mint nekem.

Elhozta őt, és sok év után láthattam végre a féltestvéremet, akivel ikrek is vagyunk, meg nem is. Tulajdonképpen akkor láttam őt az életben először, hiszen amikor utoljára voltunk együtt, mindketten még csak pár hetesek voltunk. Nagyon szép lány volt, és most is az. Apai ágon a nővérem, anyám oldaláról az unokanővérem. Egy kisebb magántánciskolát vezetett, és a férjem őrülten beleszeretett. Már semmi sem kötött Amerikához. Elindultam hazafelé, ha nevezhetem így azt az országot, ahol még nem voltam soha. A kelet-európai események mindent megkönnyítettek.

Még sikerült felhívni apukámat Londonból. Nem volt könnyű utolérni őt. Apukám nagyon meglepődött a telefonban, és bizalmatlan volt. Eltartott egy ideig, amíg elmagyaráztam neki, hogy ki vagyok. Majdnem harminc évig egyáltalán semmi hírt nem hallott az anyukámról, de aztán, ahogy mondta, mégis örült nekem. Én meg rettenetesen kíváncsi voltam rá.

Az első repülő a köd miatt nem indult el Londonból Prágába. A másodikat lekéstem. A harmadik repülő meghibásodott, és Brüsszelben szállt le. Tovább már inkább vonattal utaztam, így viszont három napot késtem. Az alatt a három nap alatt meghalt az apám.

Lehet, hogy így a jobb. Anyukám illúziója az igazi férfiról, meglehet, nem állta volna ki az egybevetést egy idős, koránál fogva legyengült öregemberrel.

Így a világ legvarázsosabb pasija után most már kavicsokat szórok. Ez hát az én csodálatra méltó családom története.