Archaikus népi imádságok; Esti ima

Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék, harmadik kiadás, Kalligram, Pozsony, 1999, 1100 oldal

Amikor Rómában az 1976-os első kiadás eljutott hozzám (a nyolcvanas évek elején), megindultan felkiáltottam: „Hiszen gyerekkoromban ezeket imádkoztam én is este az úrangyala, miatyánk és üdvözlégy után!" (A zalai, főleg a Búcsúszentlászlóban lejegyzett változatok hasonlítanak leginkább az én imámra; ez természetes, hiszen göcseji magyar vagyok.) Mindjárt megszületett Esti ima című versem, amelyet Erdélyi Zsuzsannának ajánlottam. Tetszik neki is, egyik legjobb versemnek tartja.

Zsuzsannával később – a mai napig – sokszor találkoztam, római tartózkodása, olaszországi gyűjtőútja alkalmával néhány interjút is készítettem vele munkásságáról a Vatikáni Rádiónak. Mint a Szolgálat társszerkesztője kértem Alszeghy Zoltán teológus rendtársunkat, hogy írjon az archaikus népi imádságokról -teológiai szempontból. Ezt meg is tette: kiváló esszéje megjelent a Szolgálat népi vallásosságról szóló 1983-i évfolyama 58. számában „A magyar népi vallásosság" címmel. Utána következett Erdélyi Zsuzsanna „beszámolója" hagyománymentő szolgálatáról.

A mostani, alaposan bővített kiadást Gyovai Bodák Eszter illusztrációi díszítik: a naiv művésznek a paraszti lelkiséget nyersen megjelenítő grafikái különös hangulatot árasztanak. Huszonöt év múltán a néprajztudós visszapillant a megtett útra: negyed század kutatását összefoglalja, újabb 70 szöveget hozzáad a korábbiakhoz (így a vaskos kötet 321 imádságot tartalmaz), közli a hivatkozott irodalmat (a recenziókat, saját cikkeinek jegyzékét...), így valóban teljes képet kapunk munkásságáról. Természetesen számolt más néprajztudósok gyűjtéseivel (Pais Dezső, Bálint Sándor stb.), a vonatkozó irodalommal, tehát nem csupán a saját hazai és külföldi gyűjtését rendezte el, „gondozta". A hetvenes évek elején és derekán, a kommunista kultúrpolitika idején segítette az „áttörést" Ortutay Gyula szellemi támogatása, akinek mindig hálás marad Zsuzsanna asszony. Most is leközli az első – rövid, de lényeglátó – Előszót: Miután utalt Pais Dezső véleményére (akinek Erdélyi Zsuzsanna könyvét ajánlotta), Ortutay a szerző „lelkesült" bevezető tanulmányát említi: „A mi néhány higgadt szavunk csak meg akarja erősíteni ennek a lelkesült híradásnak belső igazát, tudományos jelentőségét. Mert nemcsak néhány esztendő hajszolt (önmagát egyre jobban hajszoló) munkája van ebben a lelkesültségben: az új földrészt, új műfaji csoportokat, a gondolkodásnak egy szinte elsüppedt világát felfedező izgalma fűti. Az is, jogosultan. [...] A népi imáknak, könyörgéseknek ez a sajátos egyéni-kollektív műfaja a kérdések özönét teszi fel amúgy is a kutatónak. Mert hiszen egyéni, könyörgő kéznyújtás az ima, védekezés, a kísértő gonosz veszedelem elhárítása is, de kollektív könyörgés is, kollektív társadalmi vallomás. [...] Pais Dezső megfigyelései egyik szövegünknek az Ómagyar Mária-siralomig érő jeleit is felfedik..."

Erdélyi Zsuzsanna az elmúlt negyed század során folytatta a kutatásokat, kereste az európai gyökereket, és igyekezett pontosabban meghatározni a ma már másvilágra költözött öregasszonyok ajkáról oly nagy szeretettel „megmentett" imádságok műfaját. „Sokesztendős hazai és külországi gyűjtő- és kutatómunkám eredményeként elmondhatom, hogy ez a tízezres bőségben felszínre hozott imádsághagyomány annak a szakrális költészetnek – a szóbeliségben a központi téma, a szenvedéstörténet folytán imádságfunkciókban fönnmaradt – nemzeti nyelvű emléke, amelyet a középkor köznépi vallási mozgalmai éltettek. [...] A középkor évente ismétlődő katartikus tömegélménye, a nagyhét ünnepsorai: Krisztus halála – Mária gyásza – föltámadás..." A szenvedő Krisztussal azonosulni akaró vallásosságnak megfelelő műfajok születtek: „a sokszor véresen realisztikus, sőt verista passió-epika és az anyai fájdalmat megjelenítő Mária-siralom-líra, illetve a nagyhét történéseit bemutató, a misztériumdrámák körébe sorolható passiók. [...] Mind a szent dráma emlékeit, mind a belőle kialakult és fokozatosan önálló műfajjá terebélyesedett lírai alkotásokat, akárcsak a passióepika emlékeit, megőrizte a néphagyomány. [...] A néphagyomány megtartó erejét bizonyítja [...] az a tény is, hogy hazai nemzetiségeink emlékanyagában szintén nagy számban találtam népi imádságokat, amelyeket annak idején nyilván anyaországukból hoztak magukkal." (774–775. old.)

„Magyarországon a szóbeliség őrizte meg a késő középkor nemzeti nyelvű vallási költészetéből azt, amit szerencsésebb országokban az írásbeliség is. Tehát az orális kultúra állománya nálunk esetenként forrásértékű lehet. Még akkor is az, ha dokumentumokkal nem, vagy alig hitelesíthető." (776)

De itt felvetődik egy, a keresztény lelkiséget/teológiát is érintő kérdés, amelyről többször eszmecserét folytattam Erdélyi Zsuzsannával. Számomra nem a pogány ráolvasások, babonák hatása, még csak nem is a záradékokban kilátásba helyezett „lelki haszon", az üdvösség elnyerésének ígérete a leginkább problematikus, hanem az, hogy ez a népi vallásosság szinte teljesen Jézus és Mária szenvedésére összpontosul, a passiót és a gyászt szinte sohasem követi a feltámadás öröme. Pedig a keresztény élet és lelkiség a húsvéti misztériumban való részesedés, ez a misztérium pedig halál és feltámadás. Ezt jelenítik meg hathatósan a szentségek, különösen is a szentmise. Erdélyi Zsuzsanna igyekszik eszmetörténeti-pszichológiai választ adni erre a problémára. Hivatkozik a középkori szentek/misztikusok szenvedésmisztikájára, illetve a szenvedésköltészetre. Mutatis mutandis ez áll a magyar népi imádságok szellemiségére is. „E korban az élet elviselhetőségének záloga, gyakran értelme a szenvedés volt, amely a krisztusi szenvedés magasába emelve kívánatossá, érdemszerzővé vált. Ez a szemlélet termelte ki a kor önkifejezési eszközeit a líra, az epika és a dráma műfajaiban, nemkülönben a vallásfilozófiai és teológiai irodalomban. S hogy milyen sikeresen, mutatják öregasszonyaink »sírva-ríva« elmondott imádságai, egy távoli kor napjainkig ható, nemzedékeken át örökíthető katartikus élmény kiváltotta belső reflexei. A közösen átélt Krisztus-halál késői, személyes megnyilvánulásai. A halál-gyász-siralom költészetével foglalkozva figyeltem föl e lírának a népi gyakorlatban jelentkező pszichikai hatására. Mégpedig a behelyettesítés, kivetítés (szubsztitúció, projekció) belső mechanizmusaira, furcsa, reflexszerű megnyilatkozásaira. [...] Számtalan hosszú beszélgetések leszűrte tapasztalat bizonyítja, hogy Krisztus szenvedésének, Mária fájdalmának átélése viszonyító erejű. Csökkenti az imádkozó saját szenvedésének mértékét. Csökkenti, ha ugyan – mint sok esetben láttuk – át nem lényegíti, és misztikus síkba helyezve érdem-kegyelemszerző ténnyé nem emeli." (780)

Alszeghy Zoltán római teológus, a magyar népi vallásosságról írva Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék... című könyvének megjelenése után (Szolgálat, 1983/2, 10–11.), éleslátó megjegyzéseket tesz, éppen az üdvtörténet teológiája szempontjából tekintve az imént felvetett problémát. Maga is megjegyzi, hogy a látott, jelennek érzett esemény (Krisztus szenvedése, Mária fájdalma), a főhősökkel való azonosulás „segíti az imádkozót, hogy belépjen a leírt valóságba, és magára öltse a szereplők életformáját." Miután idézte Erdélyi Zsuzsannát a behelyettesítésről és kivetítésről, így folytatja: „A fontos az, hogy a Krisztus szenvedését, Mária altatóját és siratóját mint jelen valóságát szemlélő, abba belépő, a nagy Szenvedőkkel azonosuló élmény jelentős segítség Krisztus követésében. Mivel pedig ez az azonosulás hitünk szerint végső fokon a feltámadt Krisztus kegyelme, teológiai szempontból is jogos egy pillanatra elvonatkoztatni a történet rendjétől, mert hiszen a halál és a föltámadás egymásba tolódnak, mikor Krisztus feltámadása nyilatkozik meg abban, hogy én most vele egyesülve fogadom el mindennapi halálomat."

Ezek után azért megmarad a probléma. Hiszen Jézus élete és műve fejeződik be a kereszthalállal, története nem gyászba torkollik, hanem a húsvéti feltámadás öröméé az utolsó szó. Kétségtelen, hogy egy bizonyos középkori szemlélet/lelkiség is felelős az egyoldalúság kialakulásában, egy bizonyos „dolorizmus", gondolok itt a megváltásteológia egyoldalúságaira a nyugati egyházban. A keleti teológia inkább a megistenülést hangsúlyozza, és a Pantokratort, a mindeneken uralkodó feltámadt Krisztust ünnepli (vö. 1Kor 15,28). Ismét Alszeghyt idézem: „Talán éppen a föltámadt Jézus végső, minket is magával sodró diadalába vetett reménység fogyatékos hangsúlyozása magyarázza meg, hogy népi vallásosságunk újabban kiadott archaikus emlékeinek alaphangulata olyan kevéssé örömteljes. Ennek természetesen több oka is lehet. Mindenekelőtt a nép századokon át elnyomott helyzete, sanyarú életsorsa természetszerűen a vallásnak erre az oldalára irányította a figyelmet. A gyűjtött emlékek műfaja is meghatározza tónusukat, hiszen Urunk kínszenvedésének és siratásának fontolgatása a késő középkor és a barokk lelkiség szokása szerint elsősorban a szánalom, a részvét felkeltésére irányult. Az is belejátszhatik a dologba, hogy a régi szöveget elsősorban öregasszonyok emlékezetéből hívta elő a gyűjtők szorgalma, és ezeknek sajátos egzisztenciális helyzete természetesen könnyebben idézte fel a borongós hangulatú emlékeket."

Mindezek jórészt magyarázatot adnak a felvetett problémára. A teológus itt csupán azt hangoztatja, hogy bármennyire felbecsülhetetlen kincset jelentenek is ezek az archaikus imádságok – és itt nagy hálával és elismeréssel kell adóznunk Erdélyi Zsuzsanna csodálatos munkásságának –, a múlt orális emlékeit őrző imák nem lehetnek a mai hívő keresztény lelkiség teljes mintaképei. Mert az Evangélium örömhír, Jézus a hegyi beszédben boldogságokról szól, és mennyei örömöket ígér követőinek. Még a bajban, üldöztetésben is örülnünk kell, ha Krisztusért vállaljuk az üldöztetést. Egy zalai Mária-siralom jelzi, hogy nem a passió zárja le a Jézus-történetet: „Krisztus Urunk harmadnapra halottaiból föltámadott a föld mélységeiből. És az egész világi kereszténység mind azt kiáltotta: Hála legyen az Istennek, föltámadt Krisztus, világ megváltója, lelkünk pártfogója." Ha nem is sok az ilyen utalás a föltámadásra, a krédóból átsugárzik ez a hit a népi imádságokba. Pl. ebben a moldvai imában (158.), ahol Mária vigasztalja a kereszthalálra készülő szent Fiát:

„... Áldott szent fiam,

ne félj, ne keszeregj.

Azt mondta az úriszten,

hogy harmadnapra föltámadsz,

ülsz az Atyaúrisztennek jobbjára,

onnan leszen eljövendő ityélni

a zeleveneket és a holtakat."

Tegyük még hozzá: az a tény, hogy a záradékok általában a „megüdvözülést" ígérik annak, aki az imát naponta háromszor elmondja, igazában örvendetes végkicsengést jelez: Jézus a keresztfán vére ontásával megszerezte nekünk az üdvösséget. Ez bizony örömhír! Erdélyi Zsuzsanna egyik legkedvesebb gyergyószárhegyi archaikus imádságának záradéka így hangzik:

Aki ezt elmondaná este lefektibe, reggel fölkeltibe,

[...]

Úgy megüdvözülne,

Mint én megüdvözültem a magas keresztfán.

Békesség szálló alkotó,

Mennyország kapuja megnyitó,

Kész a lélek, beteg a test,

Készen várlak az örök dicsőségben, ámmen.

Esti ima

Erdélyi Zsuzsannának

„Én lefekszem én ágyomba

mint a testem koporsómba..."

Őrangyalok puha szárnya

legyezgetett én az ágyra

gondoltam hol várt a dunyha

hosszú imám mormolgatva

„forogjatok szent keresztek..."

láttam amint Jézus reszket

forgó küllők és keresztek

piros vére földre cseppent

felvitték az angyalkezek

felvitték a magas mennybe

a nagy Isten eleibe

Isten ült az aranyszékén

mint apám az ágyaszélén

ha mondta a Miatyánkot

miközben a puha ágyat

melengette kályhánk lángja

de jó is volt a tűz előtt

melegedni ima előtt!

Hol is járok az imában

az előbb már mennybe szálltam

„én lefekszem én ágyomba

mint a testem koporsómba..."

mennék én már koporsómba

ott vár az a puha dunyha

nem láttam még én halottat

temetőket koporsókat

ha ilyen lesz nem kell félnem

koporsómba fekszik testem

Istenhez száll fel a lelkem

két jó anyám fenn vár reám

Jézus anyja meg az anyám

„Fehér rózsa Mária..."

meg Pásztori Juliska.