Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. január-február – Erdélyi Zsuzsanna 80 éves / Az öregasszonyok titkairól

Az öregasszonyok titkairól

Lengyel Balázs írta Márai Sándor újbóli felfedezésének kezdetekor: Márait olvasni, mint ínynek a méz... Ha ehhez hasonló rövidséggel kellene meghatároznom, hogy mit érzek akkor, amikor az Erdélyi Zsuzsanna által összegyűjtött-közreadott archaikus népi imádságokat olvasom vagy hallom, hallom a belső hallással, akkor nem tudok mást mondani, csak azt, hogy az otthon-lét érzése fog el. Nem az az érzet, amiről Tamási írt, főképpen pedig eltorzítói-lejáratói beszéltek akkor, amikor a valahol otthon lenni parancsát emlegették, hanem az, amikor hazaértem, nem valahova, hanem a pontosan ismert, s mégis elfelejtett, újólag mindig felépítendő világomba, abba a világba, amelyikben felnőttem, s amelyiknek minden összetevőjét ismertem.

Ha ez így van, akkor bizonyára nem véletlenül van így. Nem is lehet, mert ezeknek az imádságoknak, vallási énekeknek a legfőbb jellemzője éppen az, hogy a kultúrának az otthonosság-érzetét megteremtő rétegeit sűrítik magukba. Elválaszthatatlanul kapcsolódnak össze bennük az elmúlt ezredévek kulturális emlékei, így magukba rejtetten hordozzák kulturális otthonlétünk szinte valamennyi elemét. Azt is, amiről többet tudunk, mint ami ezekbe az énekekbe belepréselődött, mert a hagyománynak ez a rétege még a hozzánk közeli időben bontakozott ki, s azt is, amire már csak nyomokban utalhatnak, mert az, amiről tanúskodnak, már szétfoszlott az időben. Az otthonosság érzetéhez ezek az emléktöredékek is hozzátartoznak, azt, hogy kik és mik, főképpen pedig hogy milyenek vagyunk, vajon melyik ősünk határozza meg? Vajon tudjuk-e – tudhatjuk-e erre a kérdésre a feleletet?

Az archaikus imádságokban megőrződött hagyomány rétegzettségét Erdélyi Zsuzsanna feltárta, a szövegek és dallamok összegyűjtése mellett alighanem ez volt a másik fontos cselekedete. Az egyes szövegek motívumvilágát elemezve a matriarchátus koráig visszautaló mozzanatokra mutatott rá, aztán olyan elemekre, amelyek az ősvallási képzetkörhöz tartoztak, majd a biblikus összetevőkre, a keresztény jelképkörhöz tartozó elemekre, aztán a középkori vallási színjátszás elemeire, s így tovább... Látjuk tehát azokat a rétegeket-összetevőket, amelyek az elmúlt századokban és ezredekben a magyarság kultúrájára és művelődésére hatottak, s látjuk-halljuk a szövegeket is, ám hogy miképpen jöttek létre ezek az imádságok, arról keveset tudunk, a titkot Erdélyi Zsuzsanna ezer éveken keresztül vonuló öregasszonyai őrzik...

Az otthonosság érzetéhez nagyban hozzájárul, hogy ezek az archaikus imádságok nemcsak a múlt, hanem a jövő, a mindenkori magaskultúra irányába is nyitottak. A múltról nem kell szólni, a különböző, egymásra rétegződő képzetkörök kapcsolódását Erdélyi Zsuzsanna a legjobb filológusok példáját követve végezte el. A jövő kapcsán azonban érdemes megállnunk, még akkor is, ha nem a már létező kapcsolódások egészéről akarok szólni, hanem csupán pár példát szeretnék megemlíteni. Az Ég szülte Földet kezdetű ének szövegét idézem (a szöveg változatai más formában is visszatérnek):

Ég szülte Földet,

Föld szülte fát,

Fa szülte ágát,

Ága szülte bimbaját,

Bimbaja szülte virágját,

Virágja szülte Szent Annát,

Szent Anna szülte Máriát,

Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ megváltóját.

   

A szöveget olvasva azonnal József Attila sorai jutnak eszembe; A Dunánál című versében írta:

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

(...)

   

Az idézett imádságban – imádságban?, inkább énekben vagy világértelmezésben – megmutatkozó látásmódot Erdélyi Zsuzsanna „kozmikus genezis"-nek nevezi. Ha ez így van, akkor József Attila egyfajta történeti genezisre törekedhetett, szemléletmódját ez jellemezte – ám a két szöveget nem ezért állítottam egymás mellé, hanem azért, mert a világ teljességét állítja mind a kettő, a népi imádság a világot körülölelő égből eredezteti a Földet, a fát, az ágat, a bimbót, a virágot, Szent Annát, Máriát és Jézust – József Attila pedig ismét csak történeti értelemben mondja, önmagáról: „A világ vagyok – minden, ami volt, van". Ám ha a genezisről esik szó, akkor meg kell említenünk Győri László Genezis című versét is:

   

Az idő Kossuth Lajost

hallá: kő volt, szikla.

Hallgatom. Hallani most:

zörömböl szétmorzsolva.

   

Kossuth hallá Kölcseyt,

aki hallá Kazinczyt,

aki hallá – ámde csitt! v –

Izgága Inczifinczyt

   

Hallá Martinovicsot

az ügynök, Franz Gotthardi,

hallgatózott, hallgatott,

úgy súgott Franz Gotthardi.

   

Ama jakobinusok

hallák a bujdosókat,

bár hangjuk is bujdosott,

akár a futosó vad.

   

Hallá Mikes Kelemen

Bercsényit, Bezerédit,

hallá az Fejedelem

sebeknek ő beszédit.

   

Sebek hallák Thököly

Imrét, Thököly hallá,

kiket alig; füleli,

nem változtak-e hallá.

   

Zrinyi hallá Frangepánt,

Frangepán Wesselényit

sub rosa, s hallá a pánt

az vasat, idefénylik.

 

A vas hallá a vasat,

halál hallá halálát,

új szalonna avasat,

új nyű a régi rágást.

   

Új csecsemő régi dalt,

Balassi Bornemisszát,

aki hallá – tompa hang –

a visszát egyre visszább.

   

György az Igazságosat

halál ama vastórnon

nyurgulva mind távolabb

a vaskos füstcsomókon.

     

Mátyás hallá latinul

a mandulafa ágát,

mandulafa magyarul

virágnak az virágát.

     

Virág hallá virágát,

világ hallá világát,

halál hallá halálát,

némaság némaságát.

 

Első olvasásra ez a vers talán József Attila történeti geneziséhez, ráadásul éppen az utódok által megteremtett geneziséhez áll közelebb, a vallásos képzetkör pedig csak az utolsó versszak által előhívott asszociációk révén mutatkozik meg előttünk, az archaikus imádságok szemléletmódjával való rokonság azonban nyilvánvaló: a kultúrának azt az egységét képviseli, amelyik – a világ egységének vonatkozásában – az archaikus imádságokban is megmutatkozik.

Lássunk még egy példát. A Jézust sirató Mária mondja az Erdélyi Zsuzsanna által 178. darabként közölt imádságban:

Szenvednék érted, ha szenvedhetnék,

Halnék érted, ha halhatnék.

   

Ez a motívum is számos változatban fordul elő, a legtömörebben, a teljes motívumkört egyetlen sorba sűrítve így:

Halnék halálodé', ha halhatnék.

   

Nyilvánvaló, hogy az imádság megalkotója, Mária fájdalmát személyessé formálva az örök emberi jelenséget, az anyának a gyermekéért való önfeláldozási hajlamát fogalmazta meg. Hányszor hallhattuk-hallhatjuk, hogy a beteg gyermek édesanyja a maga életét adná a gyermeke életéért cserébe. Ezt az örök, s az említett szövegekben is megmutatkozó emberi helyzetet fordította meg Szilágyi Domokos, s mondta, a gyermek léthelyzetében és a vallásos képzetkörre visszautaló szóhasználattal Vád című versében:

Anyám, midőn világra hoztál,

apolgatva is megátkoztál!

Dühös bömbölésem hallgatva,

meg-elátkoztál apolgatva!

(...)

S miért szültél velem halált!

   

Az archaikus imádságok olvasása során kialakuló otthonosság-érzetemet óhatatlanul felerősíti, hogy Erdélyi Zsuzsanna feltűnően sok szöveget közöl arról a vidékről, ahonnét származom, a Fertő és Sopron vidékéről. Szó sincs arról, hogy kivételezett helyzetben lenne ez a vidék, mi több, a teljes magyar nyelvterületről összegyűjtött imádságok szövegei, töredékei, motívumai egymásba kapaszkodnak, egy valamikor volt egységes szellemi jelenségre utalnak, számomra mégis szembetűnő, hogy „szűkebb szülőföldem" milyen erősen képviselteti magát ebben az egységesnek mutatkozó népi imádságoskönyvben. A bevezetőben Erdélyi Zsuzsanna idézi a fertőszentmiklósi, „falumbéli", az 1970-ben 74 éves H. J.-né levelét: „kérem umőm! az irás az enyém: Mert nekem nincs senkim, de most már a reszketős kezeim miatt, már nem olyannok a betüim mimnt a tavasszal. Bocsánatt kérem a firkáért: a 74 évem! Kérem szépen a Néni azt mondotta. Ő az édesanyjától mint imákat tanúlta. Nekik ezek voltak a megszokott napi imáik..." Aztán jönnek a szövegek is, a szomszéd falvakból, Agyagosszergényből, Fertőendrédről, s a tágabb környezetből is, Kapuvárról, Nagylozsról, Sopronkövesdről, Sopronból, Lébényből. A valamikori, otthoni táj azonban csak most, a távolból áll össze egységes képpé, mi akkor „szemiklósiak" voltunk, a szomszéd falvakkal alig volt kapcsolatunk, a városba, előbb Kapuvárra, aztán pedig Sopronba csak vásárolni, majd pedig tanulni jártunk be. Egységes tájképzetem nem alakult ki, ebben nyilván közrejátszhatott akkori életünk „röghöz kötöttsége" is, autónk nem volt, másnak sem, így ha mentünk valahova, akkor vonattal mentünk, s csak fontos ügyekben indultunk útnak, kirándulni, tájékozódni nem. Igaz, nem is nagyon tehettük, folyton a határokba ütköztünk volna, a Fertőre nem mehettünk ki, Sopron, Kőszeg felé utaztunkban is igazoltattak bennünket, a határ túloldala, a mi vidékünk szerves folytatása pedig mintha nem is létezett volna. Meglehet, éppen ebből következően az „otthoni" szövegek nem a tájra emlékeztetnek, nem annak a képét hívják elő bennem, hanem a „nyelvi otthonosság" meglétére döbbentenek rá. Amikor azt olvasom az Agyagosszergényben – „Szergínyben", ahogy otthon mondtuk – gyűjtött imádságban, hogy

Gyarló testem nyugszik,

De az én lelkem el ne aluggyék,

Csak tebenned gyönyörködjék,

Bátran veled nyájaskoggyék,

A te szent kereszted

Fegyver, ellenségünk

Rettentője, ments meg minket halálos vítektől.

   

akkor a hosszú í-k és a nyújtott mássalhangzók természetességét azonnal megérzem, s azt mondom, hogy így én is tudok beszélni – s csak utána helyesbítem magamat: tudtam, míg volt kihez hazamennem, merthogy így csak otthon tudtam beszélni. Ha most ezzel kísérleteznék, akkor az csak erőlködéshez vezetne, az otthoni teljes világ kellett ahhoz, hogy ezen a nyelven megszólalhassak...

   

Keveset tudunk arról, hogyan is keletkeztek ezek az imádságok, írtam. Csak a kezdőpontot ismerjük, annál jobban, minél közelebb esik hozzánk, láttuk, hogy az archaikus népi imádságokban megőrződött hagyomány legtöbb összetevője eltűnt az időben – s azokat a szövegeket, amelyeket Erdélyi Zsuzsanna összegyűjtött, vagy amelyeket más gyűjtőktől, tudósoktól az általa összegyűjtött szövegek mellé állított. Arról, hogy ez a gazdag hagyomány miképpen jutott el a „néphez", s az miképpen formálta a maga képére – alig-alig tudunk valamit, mint ahogy más fontos szellemi jelenségekről is csak sejtéseink lehetnek. Az imádságokat olvasva mégis azonnal szembetűnik egy fontos sajátosság - a szövegek személyessége. Ezekben a szövegekben, meglehet, az imádságok természetéből következik ez, mindig egy ember szólal meg, ez az ember a maga világát vetíti rá a más rétegekből hozzá eljutó motívumokra – az egyetemesre, az általánosra a konkrétat, meglehet, az az ember így tudta értelmezni a teljes emberiségre vonatkozó történeteket és tanításokat. A szövegek szelíd báját is a személyesség, s az általa előhívott természetesség adja, hiszen Mária és Jézus így mindennapi körülmények között jelenik meg, nem beszélve arról, hogy a Biblia-beli képek is az imát mondók hétköznapokhoz kötődő képzelete szerint mutatkoznak meg. Az imát mondók konkrét képeket teremtenek, a képek elemeit a maguk világából veszik, ahogy például a naiv festők is tették azt, egyáltalán nem véletlen, hogy az archaikus imádságok képi világa leginkább a naiv festők által megteremtett képek világával rokonítható.

Lássunk minderre néhány példát. A személyességet az ima formulái is magukban hordozhatják:

Uram, Jézus Krisztusom

Kérlek a te keserves kínszenvedésedér,

Melyet a Gecemáni kertben szenvedté,

Úgy, hogy angyal jött bátorításodra.

   

Ezek a formulák aztán a hangsúlyozott, ismétlésekkel kifejezett személyességhez vezethetnek:

Én lefekszek én ágyamba,

Mint Úrjézus koporsójába.

   

Ez a forma, kifejezés-sor számos változatban ismétlődik, a legszebb, s a személyességet a leghangsúlyosabban magában hordozó változata így hangzik:

Én lefekszek én ágyamba,

Mint Úrjézus koporsóba,

Nehéz álom el ne nyomjon

Csalárd ördög meg ne csa(l)jon,

   

Számba szent kenet,

Fejem fölött szent kereszt,

Őrizz, angyal, éjfélig,

Szűz Mária, virattig,

Krisztus urunk örök életig.

   

Maga az „én lefekszek én ágyamba" kifejezésbe foglalt szerkezet más formában is megmutatkozik, egy másik imádság-típusban olvashatjuk:

Én kilépök

Én házambú.

   

A bibliai személyeknek a maguk világához emelésére is számos példát találunk, ezek a példák azt is mutatják, hogy a biblikus közeget az imádkozók a maguk életének természetességével ruházták fel. Az egyik imádság kezdete így szól:

Ha kimegyek ajtóm elejbe,

Föltekintek a magas mennyekbe,

Ott látok egy aranyos templomot,

Kívül aranyos, belül irgalmas.

   

Egy másik szövegben Jézus természetes emberként jelenik meg:

Ehol jön Jézus, a lelkemváltó Jézus.

   

Máskor Máriát mutatják természetes embernek, majdhogynem családtagnak:

Amott látok egy szentölt-szent kápolnát,

Abban van egy szentölt szent szék,

Azon ül Mária nagyanyánk,

Arra ment Keresztelő Szent János.

Kérdi tőle: Mit olvasol, Mária nagyanyánk.

     

Ez a fajta „elsajátítás" a földrajzi neveknek a népi nyelvbe való bekerülését is jellemzi, példákat az eddig idézett részekben is láthattunk erre, ahogyan a Sinai hegynek a Csinai hegyre való átalakulása, az Olajfák hegyének az Ihajfák hegyire változása is ezt mutatja.

Hibát követnénk el, ha meglepődnénk az imádságok hangsúlyozott személyességén. Ne felejtsük, az imamondók, azok, akik megőrizték ezeket az imádságokat, legszemélyesebb szellemi kincsüknek tudták azt, édesanyjuktól-nagyanyjuktól tanulták, önmagukban vagy gyermekeikkel mondták őket, s mivel érezték – Erdélyi Zsuzsanna erre is számos példát mutatott be –, hogy az általuk mondott imádságok különböznek a templomban mondottaktól, a titkosság bélyege is rájuk került – ez szintén a személyes birtoklás, őrzés érzetét erősítette meg. Számos imádság például csak abban a léthelyzetben értelmezhető, amelyikben elhangzott. „Nagyanyánk felkelt, mink gyerekek vótunk: 'Na fiam, majd imádkozunk mi azért'" – mondta az egyik imamondó, s ekkor kezdték el mondani:

Óh, hajnó, hajnó,

Szép piros hajnóm,

Akibe' Mária nyugogyik.

Úr tülle születyik,

Pokol tülle töretyik,

Eleven ostya, Úristen,

Néked adom testemet,

   

s tovább... Láthatjuk, a világot ezeknek az imádságoknak a segítségével élték meg, ezért is formálták a maguk képére őket. Ezen a ponton talán érdemes megállnom egy pillanatra, nem azért, mert az archaikus imádságok további rejtélyeit szeretném feltárni, hanem azért, mert talán egy másik „titok" megértéséhez juthatok közelebb... Most a már említett, 1900-ban született H. J.-né kortársára és falubeli társára, Bokori Pálné Végh Teréziára gondolok – a nagyanyámra. Amikor mi – mi: a testvéreim és én, az unokatestvéreim, s így tovább – gyerekek voltunk, akkor már egyszerűen csak Nagymama volt. Soha nem gondoltam, hogy ismerte az eddig idézett vagy az ezekhez hasonló szövegeket, most sem gondolom, pedig hát ismernie kellett, ha kortársai, akikkel egy rendhez is tartozott, a szó történelmi értelmében, ismerték őket. Mégsem gondolom, hogy ismerte őket, vagy ha mégis, akkor sem mondhatta őket, mert mély, eredendő vallásossága – legalábbis így gondolom – ezt nem engedte meg neki. Amit nem volt szabad, azt bizonyára nem is tette meg, történelmi tapasztalatnak, az életükbe rögzült történelmi tapasztalatnak gondoltam ezt, lám mégis volt kivétel – ő mégis a vallásában találhatta meg azt a szellemi táplálékot, amire szüksége volt. Éppen ez az, amit nem értettem gyerekkoromban, s ezt értettem meg az Erdélyi Zsuzsanna által összegyűjtött imádságok olvasásakor. Ahogy a paraszti sorba beleszorultak – őket nevezzük visszatérő rendszerességgel népnek – az archaikus vonásokat őrző imádságok segítségével fejezték ki magukat, s értelmezték a világot, ugyanúgy segíthetett a vallás – a „néphez" tartozók számára is – a világ és az élet értelmezésében. Amikor a Nagymama estefele visszahúzódott a szobájába „imádkozni", s imádkozott egész este, akkor egész élete, gyerekeinek, korán meghalt „kisgyerekeinek", szüleinek-nagyszüleinek élete elvonulhatott előtte. A világ megértésének nyugalmát tapasztalhatta meg, ahogyan azt tapasztalták meg az archaikus imádságok őrzői is.

Őt is, H. J.-nét is, és nemzedéktársaikat is egyre inkább egy ezer éven keresztül létező „rend" utolsó képviselőjének látom, ők voltak az utolsók, akik legalábbis a munkáséletüket azok között a formák között élték le, amelyikbe beleszülettek, Nagyapám a lovait is bevitte a tsz-be, így a saját lovaival lett fogatos. Változások nyilván érték az ezer esztendő földet művelő generációit, ám a változások mellett nagyon erős volt a hagyomány ereje is, ez a hagyomány formálta az én nagyszüleinket – mint a másokét is – az örök nagyszülőkké, akik egy kezdetét meg nem mutató, azt mégis érzékelhetővé formáló sor végén állnak. Ez az öröknek érzett kelet-európai paraszti-földművelő világ ötven-száz esztendő alatt, körülbelül három generáció élete alatt esett szét – a szétesésnek nem a ténye, hanem a gyorsasága és az ereje a meglepő, ez pedig azért történt így, mert a megkésettség minden kényszerű mozgást felgyorsított és könyörtelenné formált. A mi gyermekeink már semmit nem értenek a nagyszüleink – az ő dédszüleik – világából. Három generációnyi távolság – különösen pedig a sorsváltás – az egyébként is nagy távolságokat különösen naggyá formálta. Az évek múlása pedig újabb távlatokat nyitott meg: valamikor csak a falu átalakulásáról beszéltünk, aztán az első generációs értelmiségi lét által megteremtett feszültségekről, ma már az is látszik, hogy a három generáció távolságában a tradicionális és a fogyasztói társadalom egymástól való távolsága mutatkozik meg – eltüntetve azt a világértelmező szándékot, ami akár Nagyanyám mélyen megélt, s személyessé formált vallásosságában, akár az archaikus népi imádságok személyességében, még jelen volt. Emlékezetté, az emlékezet hordozóivá válnak ezek az imádságok – végső soron így teremtik meg az otthonosság érzetét annak, aki még őrzi magában a régebbi világhoz fűződő emlékeket.

2000-ben, a Halottak napján