Elfeledett imáinkra

Isten olykor megmutatja magát,

és mindig a legnehezebb időkben,

mikor elveszti édes dallamát

a zene s a bimbózó rózsák törten

hevernek a sárban, és gyűlölet

rejtőzik már csak a fényes tükrökben.

Kis falvakat bújsz, hol az öregek

esténként imákat mormolnak halkan.

Soha nem hallott áldott szövegek,

és lelked mélyén ott marad a dallam,

az örök vigasztalás dallama,

és ahogy mész haza az alkonyatban

töprengsz, kiknek a könyörgő szava

zokog ezekben a régi imákban,

hisz minden szóban egy-egy ballada.

Sorolod magad is litániázva:

Jézus él és közöttünk vándorol,

bár ágy olykor gyékényágy, kőpárna.

S ha szíved rettenne, hozzád hajol

és vezeklő szavaidon áldása,

hogy öröm fedjen be majd s ne a por.