„Hegyet hágék, lőtőt lépék..."

Egyetemista voltam Debrecenben, amikor 1970-ben először hallottam, hogy Erdélyi Zsuzsanna – egy csoporttársam édesanyja – fontos felfedezést tett: sajátos szépségű és veretes nyelvű, nagyon ősinek tűnő imádságokat jegyzett le az élő szóbeli hagyományból. Hamarosan elolvashattuk az Ethnographia 1971-es számában a műfajt bemutató első elemzéseit, s a nyelvész–irodalomtörténész reflexiókat (Pais Dezső, Mezey László, Holl Béla). 1974-ben megismerhettük a Somogyi Almanach 19-es számában közzétett Somogy megyei szövegeket, három év múlva pedig a Magvető Kiadó gondozásában a Hegyet hágék, lőtőt lépék című, több kiadást is megért könyvét, amely kibővített változatban 1999-ben jelent meg a pozsonyi Kalligram Kiadónál.

A könyv azóta kézikönyv lett. Fogalommá, műfajt jelző képpé vált a címe is: ma már csak Hegyet hágék-ként emlegetjük. A cím nagyon kifejező, Erdélyi Zsuzsanna annak idején nagy ráérzéssel tette meg egy szöveghagyomány műfajt jelölő címkéjévé az egyik moldvai származású asszonytól lejegyzett imádság első szavait:

Hegyet hágék,

Lőtőt lépek,

Kő káplonicskát láték.

Bellől arannyas,

Küel irgalmas

Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala...

Hegyet hágék, lőtőt lépék – a kimondott szavakhoz képek társulnak: a hegyet és völgyet járó emberé, átvitt értelemben pedig az akadályokat legyőző emberé.

Ez a céltudatos, fáradhatatlan munkásság jellemző Erdélyi Zsuzsannára is. A könyv címében a maga életét és törekvéseit fogalmazta meg valóságosan és átvitt értelemben is. Hiszen sok-sok ezer megtett kilométer, sok önemésztő törődés és fáradság, nekikeseredett versenyfutás az idővel, majd szemrontó és agyzsibbasztó minuciózus filológiai munka, hétköznap és ünnep egybemosása, közben a kötelező munkahelyi penzumok teljesítése, a nagy család ellátása.

Nemcsak a teljes magyar nyelvterületet térképezte fel Zalától Moldováig, Bácskától Zoboraljáig, hanem a Kárpát-medencei és a hazai nem magyar ajkú nemzetiségeink emlékezetének legrejtettebb fiókjait is sorra felnyitogatta, és tallózott több európai nép (pl. olasz, albán) vallásos költészeti kincsei között is. Gyűjtött, gyűjtött, s elemzett. Próbálta feltárni e szokatlan nyelvű, régmúlt századok levegőjét idéző, csodálatos költői képeket felmutató, ám ugyanakkor teológiai abszurditásokat tartalmazó, ezért apokrif, ám az emlékezet-technikák páratlan teljesítményeit is olykor fel-felmutató hosszúságú imádság-szövegek történeti rétegeit, eredetét, megfejteni a költői képeket, szimbólumokat, a sokféle költői eszközt felvonultató szöveg gondolati tartalmát és funkcióját a mindennapok vallásgyakorlásában.

Egy változatos középkori és barokk kori vallásos írott és orális költészet gazdagsága sejlett föl e töredékeiben is hatalmas hagyománykincs mögött. Megőrzése az „írástudatlanok" felelősségének köszönhető.

Maguk a szövegek olykor meghökkentő szürrealista látomások. Máskor nyers realizmust tükröznek, vagy éppen szívet szorító, szemet homályosító érzelmeket mutatnak. Szent szövegek, amelyeket pontosan kell elmondani, vállalva még a kihagyó emlékezetből fakadó torzulásokat, pontatlanságokat is, mert csak betű szerinti áthagyományozott szövegként hatásosak. Az Istenre hagyatkozás mellett a teremtmény önhitt magabiztosságával a Gondviselést mágiával befolyásolni akaró ember vágya is bennük van. Meg az együtt érző szereteté, amellyel az esendő emberiségért kereszthalált is vállaló Emberfia, s Fia szenvedéseit Anyaként elviselő „Boldogságos Szűzanya Mária" fájdalmát átélte, szemlélte. Együtt szenvedett velük, s ebben a compassioban saját fájdalmait egy másik, egy kozmikus méretű összefüggésben oldotta fel. A teremtmény itt eggyé válhatott teremtő Istenével. S bízhatott az imaszövegek záradékaiban megfogalmazott ígéretben is, hogy mindaz, aki a feltételeknek eleget tesz, üdvösségre jut:

„Aki eztet elmongya eszte lefektibe

Reggel felkeltibe,

Testye beteg

Lelke készül,

Boldog menyország ajtaja nyitul áment."

Mindez elsősorban egy ferences hátterű, a 13. századig visszanyúló érzelemhangsúlyos vallásosság megnyilvánulása, amely „a Mária-kultusz napjainkig is érvényesülő belső mechanizmusainak szerepét... Krisztus szenvedéseibe való alámerülés" fontosságát mutatja az egyéni devócióban.

Eredményeivel, a Hegyet hágék, lőtőt lépék kiadásaival, tanulmányainak sorával egy majdnem feledésre ítéltetett szövegcsoport műfaji leírását adta meg interkonfesszionális szemlélettel, európai horizontú történeti és összehasonlító kitekintéssel. Kutatásainak a szomszéd népek körében is példaadó hatása volt. Eredményei ma már egyetemi tananyagban szerepelnek. De Török Erzsi, Jancsó Adrienn, Lovász Irén és Ferencz Éva közreműködésével előadóesteken, majd hanglemezeken, CD-n is sokak számára hozzáférhetővé tette.

S mindez akkortájt, az 1970-es és 1980-as években nem volt minden rizikó nélküli. Hiszen abban az időben a szakma is úgy gondolta, a magyar szóbeli népköltésben nincs vallásos tematika. S akkor jön egy megszállott kutató, nagyon is problémás (külügyes) múlttal, s azt mondja, hogy a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom töredékes szövegelemei bukkannak fel az emlékezet mélyrétegeiből. Kutatási tapasztalatait, eredményeit még a szaktudományból sem fogadta mindenki egyöntetű lelkesedéssel. S ha nincs a nyelv művészeinek, a költőknek lelkes fogadtatása, nem tudható, mi lett volna a kutató és a szövegemlék sorsa. De Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Gergely Ágnes és mások lelkesült fogadtatása után nem lehetett egyszerűen figyelmen kívül hagyni Erdélyi Zsuzsanna munkáját.

A Hegyet hágék... megjelenése elindított egy sok-sok embert, írókat, újságírókat, lelkészeket és egyetemistákat, egyszerű embereket felrázó és megmozgató gyűjtőmozgalmat. Itt már segített az egyházi hierarchia és az egyházi sajtó támogatása. Felekezettől is függetlenül, hiszen maga az anyag is interkonfesszionális. Az emberek múltjuk értékesnek mondott és hitt emlékeit kutatva igazából saját jelenük formálásához találtak hivatkozási és viszonyítási alapot és megerősítést. Erdélyi Zsuzsanna gyűjtési felhívásai ezért lehettek nagyon eredményesek: levelek ezrei érkeztek a Kárpát-medence és a nagyvilág számos pontjáról nemcsak imádság-szövegekkel, hanem vallomásokkal is. A szaktudományos munka az élet más síkján öntudatot és önértékelést erősítő tényezővé vált.

A Lajtha László által vezetett népzenekutató csoportban (1953–1963), majd a Néprajzi Múzeumban (1964–1971), végül a Néprajzi Kutatócsoportban (Kutatóintézetben) (1971–1986) népköltészeti szövegkutatásokkal foglalkozó Erdélyi Zsuzsanna 1968–69-ben jutott el kutatói pályájának új szakaszába. Ekkor találta meg ugyanis a Somogy megyei Nagyberényben azt a sajátságos imádságszöveget, s vette magnetofonra a nagyidejű Babos Jánosnétól, amely azután őt egy csodálatos szövegvilág felfedezésére sarkallta úgy, hogy éveket töltött lázas kutatómunkával terepen. Láthatjuk, a tudósi megérzésnek, amely persze évtizedes felkészülésen alapszik, széles horizontú és tudományközi háttérismereteken nyugszik, milyen nagy szerepe lehet a tudományos kutatásokban. Erdélyi Zsuzsanna ráérzett a szövegek fontosságára, s felismerte azt a sajátos helyzetet is, hogy menteni, rögzíteni kell mindent, amit öregjeink szétmorzsolódó emlékezete egy gazdag szóbeli költészetből még őriz, mert ők a műfaj utolsó őrzői. E műfajnál valóban elmondhatjuk, hogy hordozóinak utolsó rétegét érte még el Erdélyi Zsuzsanna. E generációk távozásával ez az imádság-műfaj élő szöveghagyományként valószínűleg kihal. Századunkban ugyanis az átörökítés társadalmi körülményei, szükségletei és lehetőségei változtak gyökeresen. Sőt, talán már biztos múlt időben fogalmazhatunk: kihalt. A mindennapok átalakulásával megváltoztak a hagyományátadás lehetőségei, körülményei, megszűntek a többgenerációs családok, a népes búcsúk, ezáltal megváltozott a vallásosság jellege is.

Hatalmas, gyakorlatilag minden közép-európai népre és nyelvre kiterjedő, s külföldön is elismert munkájáért 1983-ban megkapta az Európa-díjat – egyéni tudományos teljesítményért elsőként. Itthon pedig 1991-ben magas állami kitüntetést, majd a Stephanus-díjat, és Bethlen Gábor-díjat kapott. 1996-ban, a szicíliai Palermóban átvehette az egyik legrangosabb európai folklorisztikai elismerés, a Pitré Marino-díj nagy aranyérmét. A nagyapai szülőföld, Erdélyi János ungi szülőhelye, Nagykapos 1984-ben díszpolgárává fogadta.

Csak a tudományos fokozatokban megnyilvánuló elismerés maradt el ideológiai okok és emberi irigység miatt. Bár a legtöbb irodalomtörténész, folklorista elismeréssel fogadta munkáját, csupán költőink lelkesedése volt osztatlan – egy addig nem ismert nyelvi világ, a középkori magyar nyelv szürrealista képei, látomásos tablói, a sajátos szerkesztés többüket megfogták. Feltárult a középkor és a barokk vallásos költészetének világa, az a szelete, amelyet nálunknál szerencsésebb nemzeteknél írott források is őriznek. Ezért hivatkozik Erdélyi Zsuzsanna –joggal – az írástudatlanok felelősségére, a szóbeliség jelentőségére. Gondos filológiai munkával Erdélyi Zsuzsanna a középkori/barokk magas műveltség és a szóbeli hagyomány közti kapcsolatot is fölfejtette. Egy ismeretlen világ tárult föl, amelynek létezését sejtettük, ám amelyet elveszettnek hittünk. Amely nemcsak magyar, hanem legalább annyira európai költészet is, s amelyben ősi tudatformák keverednek a keresztény szimbólumrendszer elemeivel. S ez a szöveghagyomány költői-stilisztikai eszközeit tekintve maradandó szépségű, más népköltészeti műfajokhoz esztétikailag mérhető alkotásokat őriz. Ugyanakkor elválaszthatatlan alkotóeleme egy hagyományos, bensőséges, egyéni hangvételű vallásgyakorlási formának, amelyben sokféle funkciót tölt/töltött be.

Erdélyi Zsuzsanna munkássága az 1970-es, 80-as években sajátos missziót teljesített. Nagy szerepe volt abban véleményem szerint, hogy olvadt a vallási néprajz, egyáltalán a vallási kutatási tematika körül az elmúlt rendszer fagyasztotta légkör, s szerepvállalásával megjelenhettek Bálint Sándor, Domokos Pál Péter, Volly István hézagpótló munkái. A kiadó a Szent István Társulat volt, mert akkortájt nem akadt állami kiadói vállalat, amely a magyar művelődéstörténet e fontos műveit megjelentette volna. A magyar tudományos közélet nem sokat változott azóta sem, s ezért a helyzetért máig súlyos felelősséget visel. Külön akadémiai diszciplína például a hadtudomány, de a teológia száműzetése a Magyar Tudományos Akadémiáról máig nem szűnt meg.

Talán a valóságtól nem rugaszkodom el nagyon, ha azt mondom, úgy érzem, hogy a könyv címével kicsit önmagáról és munkájáról is vall Erdélyi Zsuzsanna. S általában az emberről. Az Istenhívő emberről. Mert ilyen munkát csak úgy lehet felvállalni, ha az ember tudja, hogy miért teszi. Nem csak a tudományos kíváncsiság vezeti a kutatót. Erdélyi Zsuzsanna pontosan tudja, hogy az általa gyűjtött és elemzett imádságanyag több, mint egyszerű, bár értékes szöveghagyomány. Szívet erősítő, lelket könnyebbítő, Istenhez emelő szavak azok mind. Hegyet hágék, lőtőt lépék – e természeti képben az Istent kereső, az Istenhez igyekvő, s Benne – Nála megnyugvást remélő ember jelenik meg.

Erdélyi Zsuzsanna a tudományos közéletben is felelősséggel szerepet vállaló tudós. A Bálint Sándor támogatásával 1980-ban alapított országos népi vallásosság múzeum dolga, s az összegyűlt gazdag tárgyi anyag sorsa, reméljük, hosszú vajúdás és gyötrő bizonytalanság után hamarosan megnyugtatóan rendeződik.

Erdélyi Zsuzsanna tudományos konferenciák szervezője, s előadója itthon és külföldön. Nemcsak gyűjtőként járt és jár azonban sokat és sokfelé határainkon belül és túl. Kutatásairól, az imádsághagyományról rengeteg előadást tart, meghívásra alkalmanként egyetemeken tanított és tanít (budapesti és szegedi egyetemek), a Keresztény Értelmiségiek Szövetségében kurzusokat szervezett magyar és európai művelődéstörténetről, magyarságismeretről. Megszerzett tudását, ismereteit jelenünk, közel- és távoli múltunk vallásos életéről széles körben teszi közkinccsé. Írásai és előadásai megmutatják középkori gyökerű vallásos költészetünk szépségét és mérhetetlen gazdagságát, a kereszténység és a magyar nemzeti kultúra szoros összefonódását. Munkássága révén a szóbeli hagyomány egy korábban alig ismert értékes szelete vált 20. századi nemzeti kultúránk fontos részévé. Ebben követte nagy elődök, köztük saját nagyapja, Erdélyi János kiadói munkáját.

Azt is mondhatnánk, hogy Erdélyi Zsuzsanna egyműfajú kutató. Ám ezt az egyműfajúságot a sokirányú és széleskörű tudományközi ismeret a kultúra szövetében erősen kitágítja. A Kalligram folyóirat köszöntő számának több írása ezért nemcsak azzal a vallási kultúrával foglalkozik, amelynek része az Erdélyi Zsuzsanna által feltárt és leírt archaikus ima műfaja, hanem bemutat más folklórhagyományokat: hiedelmeket, mágikus cselekményeket, kozmológiai epikus hagyományokat. Ebben a kultúrában a vallási és nem-vallási nem válik el egymástól. Ez a folklórkultúra alakította ki a búcsújárást éppúgy, mint a legendameséket, őrzött meg nemegyszer mágikus világértelmezéseket, s formált és formál ki állandóan új jelenségeket, mint amilyenek kegyhelyeink vendégkönyvei: az áhítat írásos megnyilatkozásai. Ebben a (vallási) kultúrában élő embernek természetes, hogy az Isten akár szentjei, főleg Szűz Mária által mindennapjainkba is beavatkozik. Ebben bízva kérhetjük segítségét, megerősítését. S ha meghallgatta imánkat, és megsegített, azt illik egy képajándékkal megköszönnünk. Változatos, színes világ ez tehát. Része egy nagyobb folklórkultúrának.

Csak remélhetjük, hogy összeállításunk jól megmutatja ezt a sokszínűséget, most éppen a Kárpát-medencei kutatók és gyűjtők írásaival, írók esszéivel, kéziratos énekeskönyvek és költők verseivel. S hogy olvasásuk örömöt szerez minden Olvasónak, s az ünnepelt Erdélyi Zsuzsannának is, akit ezúton köszöntünk tisztelettel és szeretettel: ad multos annos.

Budapest, 2001. Boldogasszony havában