Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. január-február – Erdélyi Zsuzsanna 80 éves / Imádságok a szegedi nagytájon

Imádságok a szegedi nagytájon

Erdélyi Zsuzsannának

     

A hatvanas évek elején a Maros-parti Ferencszálláson tanítottam. Aligha gondoltam akkor még, hogy megismerkedem a kis község szokásaival, hiedelemvilágával és költői szépségű népi imádságaival. Hogy mégis másképpen alakult, az a véletlennek is köszönhető. Annak, hogy a község szociográfiai fölmérésébe kezdtem. A sokszorosított kérdőíveken többek között a lakáskultúra, az iskolai végzettség kérdéseire kerestem választ. Az üres hátsó oldalakra pedig hiedelmeket, babonákat és táltostörténeteket gyűjtöttem.

A néprajznak ez az ága akkor csupán mint különlegesség érdekelt. Amikor azonban az első nap lejegyzett anyagát átolvastam, megdöbbentem. Nagyszerű költői képek, ingerlő ritmusok, balladákat sejtető félmondatok sorjáztak a papírokon.

Végül is 235 ferencszállási ház asztalánál ültem. 264 férfi, 269 nő, 94 fiú és 76 lány adatait rögzítettem. Két-három évvel később a gyűjtött adatokat a Csongrád Megyei Hírlap hasábjain adtam közre. Most ebből az írásomból idézek egy néprajzi szempontból fontos részt.

„Magam is megkerestem a ráimádkozó asszonyt. Kedves, csöndes kis szüle. Meglepi kérdésem.

– Hozzám hozták el a pólyásgyerekeket, ha megverték őket szemmel. Három Miatyánkot imádkoztam rá és így végeztem: Néköd a gonosz szöm ne ártson!

– Mi volt élete legnagyobb élménye?

– A jó Istent imádni és szeretni, édes fiam."

Vörös Imréné Savanya Krisztina (sz. 1888) volt az, akitől ősi, pogány időket idéző hiedelmet és „ráolvasó imádságot" hallottam.

„Akinek valami baja vót, az elmönt a bűbájos asszonyhon. Mög van leiköm rontva. A boszorkány mögrontotta. Hát mit csináljon? Vögyön egy kis új fazekat, vögyön rá egy kis fődöt, egy piros kendővel kösse be a fejit, oszt mönjön ki a halomra. Se sötét ne lögyön, se világos. Oszt akkó ássa le oda a halom tetejire a fazekat. Leboríti, letakari. Hagyja ott. De mennyi vót ott ilyen!

– És mit imádkozott rá?

   

Mönj el, sátán, mönj el,

ne késérgess engöm,

mert fejem van nékem,

fejem az áldott Jézus.

Ó, édes Jézusom!

Hílak segítségül.

Őrizzél mög tűztű, víztű,

idegön nyavalyáktú,

hirtelen haláltú,

halálos nagy bűntű,

kétségbeeséstű,

gonosz embór szándékátú,

lelki-testi veszödelemtű,

éhségtű,

döghaláltú,

háborútú

ments mög, Uram, minket!

   

– Kitől tanulta maga ezt?

– Nagyanyámtú tanútam. 104 éves korába halt mög. 1920 körül. Mindön este végzem még ma is."

Ferencszállás, a zsellérek faluja, sok imádsággal ajándékozott meg. 1965-ben aztán a megyei lap újságírója lettem, és akkor már nem egy községet kutattam, hanem a szegedi nagytáj községeit, városait jártam nap nap után. A hatvanas évek vége felé már másfél száz imádság gyűlt össze magnószalagjaimon, amelyekről Bálint Sándor professzorom elismerő szavakat mondott.

1972-ben fölajánlottam segítségemet Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatónak, akinek az Ethnographia 1971/3-as számában jelent meg az az előadása, amelyet 1970-ben tartott a népi imádságokról a Magyar Tudományos Akadémián.

Válaszlevelében (1972. márc. 10.) a következőket írta: „Kedves Szerkesztő Úr! Vettem levelét. Köszönöm érdeklődését és a felkínált segítséget. Az első jólesett, az utóbbival élni fogok. Közeljövőben megyek Szegedre s környékére. Gyűjtési térképemen fehér foltok mutatkoznak. Csongrádban még nem voltam. Ez alkalommal megnézném/meghallgatnám imáit."

Erdélyi Zsuzsanna végül kézhez kaphatta a legmarkánsabb népi imádságaimat, amelyek közül néhányat beválogatott a Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötetébe is, amely 1976-ban jelent meg a Magvető Kiadónál.

1960-tól mintegy harminc évig gyűjtöttem archaikus imádságokat Csongrád megyében. 1978-ban megjelent Föld szülte fáját című kötetem, amelynek lektora Erdélyi Zsuzsanna, szerkesztője pedig dr. Péter László irodalomtörténész volt. Hatvankét Szeged környéki települést kerestem föl, hogy hírt adhassak a mindaddig ismeretlen néprajzi műfajról, az archaikus népi imádságokról.

Igaz, a szegedi nagytájon már a tizenkilencedik század végén Kálmány Lajos, a tudós pap, közölt tíz imaszöveget, amelyet addig még senki nyomtatásban meg nem jelentetett. Évtizedekkel később pedig Bálint Sándor szorgalmazta a nép ajkán föllelhető imádságok gyűjtését, a szakrális néprajz erőteljes tanulmányozását.

Amikor Erdélyi Zsuzsanna 1968. december 17-én népzenegyűjtés során hangszalagra vette a nagyberényi Babos János imádságát, maga sem gondolta, hogy műfajteremtő imádságot talált.

Az általa gyűjtött imádság azonban már 1856-ban megjelent ponyván. Nyomtatott Bittermann Károlynál Szabadkán.

De valóban ismeretlen területre tévedt-e Erdélyi Zsuzsanna, a kiváló néprajztudós? A válasz egyértelmű, igen. Pais Dezső, Mezey László és Holl Béla nagy elismeréssel méltatta a föllelt anyagot, miközben számos kérdés megválaszolatlan maradt. Egy azonban bebizonyosodott, hogy az imádságok szerzője ismeretlen és minden variáns messzemenően kollektív alkotás. Nem tartozik a műköltészet kategóriájába, jóllehet tematikailag a „kolostori irodalom" körébe tartozhatna. Szoros kapcsolatot tart legősibb balladáinkkal, kiváltképp képalkotásában.

Pais Dezső a Magyar Tudományos Akadémián tartott hozzászólásában például így méltatta a Kapuvárról gyűjtött Mária-imádság kezdő sorát: „Piros színű szép hajnal, kibe Mária nyugvékol. A nyugszik e különös tartozékának egyelőre nem tudom magyarázatát adni."

Csak azért hoztam szóba e kérdést, hogy utaljak egy általam gyűjtött üllési imádságra, amelynek kezdő képsora: Ó, hajnal, hajnal, / szép piros hajnal, / kibe Mária nyugovélt."

Dokumentálni szeretném ugyanis, hogy Erdélyi Zsuzsanna országos gyűjtésének darabjai föllelhetők a szegedi nagytájon is, ámbár akadnak kivételek is. Ezzel mintegy az összehasonlításhoz, az imádságok elterjedtségéhez szolgáltatnék példát, másfelől a föllelhető motívumok megállapítását segíteném. Ugyanakkor fölmerül egy másik kérdés is, vajon milyen imádságok ezek, amelyeket zömében iskolázatlan asszonyok és férfiak őriztek meg?!

Ha az Ómagyar Mária-siralom táján keresendő eredetük, akkor a középkor óta őrzik azok, akik nemzedékről nemzedékre hagyományozták ezeket a költői szövegeket. Így aztán valóban megkérdőjelezhetetlen népi ihletésük, ám továbbra is kérdéses, mit jelentett akkor „imádkozni", és mit jelent manapság. Ma kérést, könyörgést többek között. A régi imádságok azonban a passiótörténet eseményeit idézték az esti ájtatosságok során. Így az imádkozó hívek újra és újra átélték Jézus Krisztus kínszenvedéseit, a keresztrefeszítés tragédiáját. Adatközlőim, amikor belekezdtek az imádságba, már a második mondatnál sírtak.

   

Kelj föl, Mária, kelj föl,

szent fiadat megfogták.

 

Erdélyi Zsuzsanna számos Fehér rózsa Mária kezdetű imádságot gyűjtött a Dunántúlon. Például a búcsúszentlászlói Bodó Ferencné (sz. 1901) imádsága így kezdődik:

   

Fehér rózsa Mária,

Engem Krisztus találván,

Szent szinéve szeressen,

Szent vérive pöcsétöljön!

   

Hasonló imádságot vettem hangszalagra Sándorfalván Dobos Antalnétól (sz. 1895).

   

Fehér rózsa Mária

gyönggyel gyökeredzik,

arannyal virágozik.

Négyszögletes a mi házunk.

Négy szép őrző angyal fekszik benne.

   

Az adatközlőm Meszlen (Vas m.) községben született és onnan hozta magával az imádságot. Csak ezért tettem ezt a kis kitérőt, hogy jelezzem, ez a Fehér rózsa Mária kezdetű imádság – mint imamotívum –, az Alföldön ismeretlen. Harminc év alatt ugyanis ilyen imádság csak elvétve került látókörömbe. Megfejtésre, vizsgálatra vár, vajon hogyan terjedtek el az imádságok. És egyáltalán, hány ősmotívum létezik. Erdélyi Zsuzsanna országos gyűjtése alapján megállapítható, hogy jól körülhatárolhatók azok az imádságok, amelyek folklorizálódtak. Különösen most, hogy a kilencvenes évek végén megjelentek olyan gyűjtők munkái, mint Silling István, Tánczos Vilmos, Harangozó Imre, Székely László.

Az erdélyi gyűjtésekben ugyan föltűnik két-három új motívum, ám zömében az ismert motívumú imádságok alkotják a gyűjtések gerincét.

Kiskundorozsmán új motívumot is találtam egy hosszabb imádság szövegei között.

Az Arany fának arany ágán kezdetű imádság (Bende Lajosné, sz. 1902) gondosan tagolható. A fölajánlást követően Ehun gyün a Jézus; Arany fának arany ágán; Ó hajnal, hajnal; Az égen egy madár; Én lefekszek én ágyamba; Kakasok szólanak imádságok szövegei között bújik meg a következő ismeretlen nyolc sor:

   

Helyet szerzek a lelkinek

harmadnapnak előtte.

Istennek hív szent angyala,

engem őrzésed alá az Úr kegyelméből

bízott anyám méhibül.

Világ, oda ne látogass,

fényeddel éjjel látogass,

őrizz és támogass! Ámen.

   

Amikor az imádságok legősibb balladánkkal való összevetését emeltem ki, A mennybevitt leány balladájának kezdő képsoraira gondoltam. Ott tűnik föl ugyanis a látomásosság, amely megtalálható az imádságok indító soraiban is. Ez is egyértelműen bizonyítja a szövegek közti rokonságot és azt a költői, lírai hevületet, amely a versekben található.

A ballada első sorai epikus egyszerűséggel ábrázolják a cselekményt:

   

Júlia szép leány egykoron kimöne

Búzavirág-szödni a búzamezőbe,

Búza-virág-szödni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magát ott múlatni.

Föl is főtekinte a magos egekbe

Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le,

Azon ereszködék fodor fejér bárány:

A napot s a holdat szarva között hozván.

   

A népi imádságokban föllelhető látomásmotívum is hasonló líraisággal ábrázol:

   

Kimegyek én ajtómon,

föltekintek magos mennyekbe.

Ott látok egy hímes kápolnát,

nem hímes kápolna,

Szent Ambrus toromja.*

Abba van szent szék.

Abba ül asszonyunk, Szűz Mária.

Arra jön szeretelő Szent János.

   

A deszki id. Gonda Antalné (sz. 1912) imádságában jól megfigyelhető, hogy az események „az égben" történnek, és azonos a képi gondolkodás is.

Az imádságok ősisége a nyelvi archaizmusban is föllelhető. Erdélyi Zsuzsanna a mátraverebélyi búcsún rögzítette az alábbi imádságot:

   

Tekincs ki tekincs ki siralom völgyére,

Ott látok ott látok

Könyökig könnyüben,

Térdig való vérbe

Szent szakállát tépázzák.

Vas kesztyűvel csapdossák,

Vas ostorral ostorozzák.

   

A kiskundorozsmai Rácz Józsefné (sz. 1891) imádságában szintén fölfedezhető a nyelvi archaizmus:

   

Egy az Isten állatába,

három pedig személébe,

Úgymint: Atyaisten,

Fiúisten,

   

Szent lélek Úristen.

Másodszor, hogy a Fiúisten

Leszállott a menyékbül

Boldogságos Szűz méhébe,

Emberi testet vett magára,

Miérettünk kint és halált

Szenvedett...

   

A gyűjtés során sokszor tapasztaltam a szövegek kopását, rövidülését. Az 1900-as születésűek már néhány sorral rövidebb imádságokat tolmácsoltak, mint szüléik. Mivel a gyűjtés még napjainkban is időszerű, félő, hogy ez a gazdag nyelvi forrás, amely a középkorig vezethető vissza, lassan teljesen elapad.

Gyakran találkoztam szövegromlással is, amely elhallásból, elírásból keletkezett. Példaként hadd hozzam a már idézett Fehér rózsa Mária imádságot.

   

Fehér rózsa Mária,

Engem talált ki Jézus,

Szent szívéből szeretett,

Arany gyűrűjével lepecsétüt.

   

Egy tépett ponyvafüzet pedig így rögzíti az imádságot, amelyet összeírt és kiadott Bors István III. szent Ferenczrendű tag Batykón 1886-ban:

   

Fehér rózsa Mária,

egem Jézus tanyája

szent igéjével

három pecsétjével

négy szegletjével.

   

Az archaikus népi imádságok gyűjtésére a legvitatottabb politikai időkben került sor Magyarországon. Sok helyen elutasítottak, nem vállalták az imádságok névvel történő elmondását, sok helyen viszont őrizték hitüket és megajándékoztak a leggazdagabb szövegekkel.

Erdélyi Zsuzsanna kitűnő könyve példaértékű útmutatás volt a számomra. A gyűjtési módszert, a szövegek elnagyolt fonetikai lejegyzését egyaránt tőle „örököltem", és igyekeztem minél többször gyűjteni a jelzett helységben, hogy kellő összehasonlítási alappal rendelkezzem. Különösen jó terepnek bizonyult Tápé, Apátfalva, Maroslele, Földeák, Szegvár, Mindszent, Mórahalom és a Szeged környéki községek. Ma is sajnálom, hogy a trianoni határ miatt sem az egykori határsávban, sem a határon túl élő magyarok körében nem gyűjthettem. Hogy milyen értékek mentek veszendőbe, arra hadd mutassak be itt egy szemverésre való ráolvasót, amelyben pogány és keresztény motívumok keverednek egymással.

   

Ezön beteg szolgád, Zoltánra kezeim töszöm,

szüntesd fájdalmát,

gyógyítsd mög a te szent neved érdemeiért!

Eredj, mönj el asszonyunk Mária

Szent Simon földjire,

szödd mög a földnek zsírját

és az égi harmatot!

Füröszd mög benne a te szent fiadat,

az áldott Úr Jézust!

Ugyan mögkönnyebbült-e az Úr Jézus teste?

Úgy könnyebbödjön mög ezön beteg szolgád,

Zoltán teste,

szüntesd fájdalmát,

gyógyítsd mög a te szent neved érdemeiért.

   

„Ezután három Miatyánk, három Üdvözlégy. Ez vót szömverésre, amit most Magára imádkoztam. Nevelőanyámtul tanutam, Vörös Annától. Széll Istvánné Vörös Anna 1971-ben halt mög 87 éves korába. Nagyon sok gyerökre ráimádkozott. Nagyon sokan mög is gyógyoltak. Vitték orvoshon a gyerököt. Lemondtak rúla. Az orvosok ezt nem tanálják, ezt a betegségöt."

Adatközlőm Tácsi Istvánné volt, aki 1919-ben született Rábén.

Erdélyi Zsuzsannának köszönheti a magyar néprajz, hogy kutatómunkája során behatárolta az imádságok elterjedtségét Európában és meghatározta az imádságok forrásvidékét is. Tőle tudhatjuk, hogy ezek a népi szövegek nem magyar specialitások, hanem föllelhetők Olaszországban éppúgy, mint Európa más tájain. Francia, spanyol, román, ír, angol, dán, izlandi, orosz, lengyel, horvát, szlovén, szlovák változatok ismeretesek.

Az imádságok vizsgálata kapcsán nem szóltam még a szövegek költői szépségéről. Olyan dallam figyelhető meg ezekben az imádságokban, mint amilyen az Ómagyar Mária-siralom himnikus soraiban tetten érhető. Az imádságok rímrendszere az ősi páros rímű költészetet őrzi. Hangzáshatásának összetevői: a betűrím, az ismétlődés és a váltakozó szótagszámú sorok zeneisége. Van sor négy betűrímmel:

   

„Szent szakállát szálankint szaggatják."

   

Végül hadd idézzem Az Ember Fia a Golgotán című tanulmányom zárósorait, fejet hajtva professzorom, Bálint Sándor és a nyolcvanadik születésnapját ünneplő tudós Asszony, Erdélyi Zsuzsanna előtt:

„Most lenne ideje ezeket az imádságokat új záradékokkal mai magyarok figyelmébe ajánlani, mert annyi év pusztítása után hitre, reményre, szeretetre lenne szükségünk, és egy új Keresztelő Szent Jánosra!"