„Mintegy oltár, olyan volt a sublód"

Parasztházak tisztaszobájának sublódján a szemlére kitett bögrék, porcelánfigurák mellett ezüstös fényű üvegszobrok, olykor gyertyatartók is előfordulnak. Szűz Máriát és a keresztre feszített Jézus szobrát általában középre teszik és melléjük helyezik el jobbról és balról a gyertyatartókat. Ha többféle tárgy is szerepel a gyűjteményben, akkor is úgy rendezik el a tárgy-együttest, hogy a gyertyatartók szélre kerüljenek. „Mintegy oltár, olyan volt a sublód" – mondta a hatvanas évek táján egy adatközlő Szakmáron a kérdező Csilléry Klárának. A tárgyak is a magánáhítat emlékei, csakúgy mint a falra függesztett olajnyomatok vagy üvegképek, a kéziratos énekeskönyvek, rózsafüzérek vagy az emlékezetben őrzött imaszövegek.

Magyarországon – szinte az egész ország területén – megtalálhatóak voltak a Mária-szobrok és Krisztus-korpuszok üvegből készítve, a gyertyatartókkal, néhol szenteltvíztartókkal, kelyhekkel együtt, amelyek olyanok voltak, mintha belülről foncsorozták volna be őket, hogy ezüstös fénnyel ragyogjanak. Bajorország keleti részén, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában ezek a sajátos technikával előállított tárgyak olyan típus- és változatgazdagságot mutatnak, hogy nagy mennyiségű termelést kell feltételeznünk. Walter Endres „Bauemsilber" című, 1983-ban Münchenben kiadott monográfiájában idézi a múlt századból azokat a vámjegyzékeket, amelyek az Osztrák Magyar Monarchia területén voltak használatban és amelyekben „versilbertes Glas" (ezüstözött üveg), „Silberglas" (ezüstüveg) megnevezés alatt fordulnak elő a tárgyalt üvegfélék. Nálunk inkább magánhasználatban, illetve a múzeumi leírókartonokon a „foncsorozott üveg", „tükörüveg" kifejezések fordulnak elő az említett üvegtárgyakra vonatkozóan.

A múlt században a negyvenes évektől a hetvenes évekig tarthatott az az időszak, amely során az ezüst fényű üveg előállításának technológiája végérvényesen kialakult Európában. Tömeges alkalmazásával csupán a 90-es évektől számolhatunk. Voltaképpen a tükörüveg gyári termelésének biztosítása végett történt kísérletek melléktermékeként találtak rá az ezüstös fényű üveg készítésének módjára. A tükörkészítés története ugyan évezredes, ám csupán a XIX. században került sor arra, hogy nem mérgező foncsorozási eljárásokat dolgozzanak ki, amelyek egyszersmind jó minőségű és nagyméretű tükörfelületek előállítására is alkalmazhatók. Az üvegipar fejlődéstörténetével foglalkozó kézikönyvek Fred Hale Thomson és Edward Vaenish angol feltalálókat említik meg az újításokkal kapcsolatban, akik 1849-ben szabadalmaztatták eljárásukat, amelynek alapján olyan tintatartókat, mustárosüvegeket, vázakat, kelyheket, tányérokat, vizeskancsókat, fali gyertyatartókat, kilincseket stb. lehetett előállítani, amelyek ezüsthöz hasonló fénnyel ragyogtak. A szabadalom német fordítását már 1850-ben lehetett olvasni a „Dingler's Polytechnischen Journal"-ban, s ennek alapján gondolhatunk arra, hogy többen és többfelé is próbálkoztak az új eljárás bevezetésével. Paul Hugger svájci kutató például a szerkesztésében 1976-ban Baselban kiadott „Altes Handwerk. IV." című munkájának „Spiegel und Speigelmacher" fejezetében (Id. mű. 3–39.) Justus von Liebig (1803–1873) nevéhez kapcsolja az új tükörkészítési technika kidolgozását 1835 táján. Az újítás lényege abban áll, hogy a korábbi higanyamalgámos eljárás helyett – ami igen káros volt az egészségre – amonnikálikus ezüstoldatot használtak és vegyítettek olyan redukálóanyagokkal, mint például a szegfűolaj, tejcukor vagy egyéb aldehidek. Kedvező hőmérsékleti viszonyok mellett azután 10–15 perc alatt kiválik az üvegfelületet egyenletesen bevonó ezüstréteg, amelyet száradás után a tükrök esetében a korrózió elleni védelem céljából még be is lakkoztak. Az üvegtárgyak esetében kettősfalú üvegeket állítottak elő az öblösüveggyártás technológiája szerint, s a belső felületet „foncsorozták", azaz vonták be ezüsttel. Az előállított üvegtárgyak alapján arra lehet következtetni, hogy fából esztergált, esetleg fémből készített modelleket használtak.

A bonyolultabb formák előállításához – a kutatás feltételezése szerint – rézből készített mintákat használtak. Mindenesetre nagy gyakorlatot kívánt meg a folyékony üvegmasszának olyan módon való fújása, hogy az kitöltse a formát, egyenletes vastagságot adjon a kihűlés után is. A szerint, hogy festőanyagot kevertek-e az üvegmasszához, különféle tónusokat – sárgás, barnás, kékes, lilás és pirosas – lehetett elérni. A kihűlt – nyers, többnyire mégis színtelen – üvegeket alaposan letisztították, hogy a felvitt ezüstbevonat jól tapadjon. Az előkészített kb. 35–40 Celsius-fokra melegített ezüstoldatot azután felvitték az üveg belső oldalára, majd igyekeztek elérni, hogy a folyadék a teljes belső felületet bevonja. A felesleges folyadék kicsepegése és a száradás után a bevitel célját szolgáló nyílást befedték. A levegővel való érintkezés ugyanis korróziós folyamatokat indíthatott el – ezért találunk ma oly kevés jó állapotú ezüstös fényű üveget.

Az említett üvegféle, ami a típusát illeti, jól beleillik a XIX. századi gondolkodásba, elsősorban azokat a törekvéseket illetően, amelyek a vegyészet eredményeinek gyakorlati felhasználását célozták meg. A kézi munkán alapuló technológia alkalmas volt arra, hogy üvegfúvó mesterek saját műhelyükben készítsenek sorozatokat egy-egy modellből. Számos üvegipari kísérletet ismerünk ebből a századból, amely egyébként az üvegből készült tárgyak elterjedésének is a nagy korszaka.

A tábla- és használati üvegek mellett a dísztárgyak előállításának vágya is serkentette a technológiai újításokat. Az üvegmasszának csonthamuval való keverése révén fehér márványt utánzó üveget tudtak produkálni. 1820 körül Dél-Csehországban fekete színű üveget (hyalith) kezdenek forgalmazni. A biedermeier vitrinekben jól mutattak a drágakőhöz vagy márványhoz hasonló üvegkelyhek, serlegek, poharak. 1850 táján pedig a kerteket rudakra elhelyezett üveggömbökkel – immár akár ezüstös fényűekkel – is díszítik. Ez a szokás a XX. század elején már a magyar falusi kertekben is elterjedt, napjainkban pedig Németország felől új divathullámként jelentkezik.

Hogyan került az angol találmány Csehországba – erre a kérdésre ma még nem tudunk egyértelmű választ adni. Csak annyi bizonyos, hogy a XIX. század második felében a cseh üveghuták termékei – köztük az ezüstös fényű üvegek is – nemcsak kiállításokon jelentek meg, hanem Amerikába, sőt még Ausztráliába is importálták azokat. Csehország és a későbbi Csehszlovákia Nyugat-Európába irányuló kereskedelmében a tárgyalt üvegféléknek még 1945-ben is jelentős szerepük volt.

Az angol szabadalom után angol termékként állították ki Londonban 1851-ben a világkiállításon azt a két, ezüstös fényű üvegpoharat, amely egyszersmind az említett technika csúcsteljesítménye is. Az egyik egy vörös színű magas kehely, amelynek egyik oldalára Viktória királynő és Albert herceg arcmását gravírozták, a másik oldalra pedig a királyi címert. Egy másik, zöld színű kehely Thomas Francombe (1779–1865), London polgármesterének tiszteletére készült. Az ígéretes kezdetek után azonban Angliában csak rövid ideig tartott – az eddig feltárt források alapján – az az időszak, amely alatt „mirror glas"-t állítottak elő. Feltűnő, hogy az 1853 utáni időkből nem talált a kutatás bizonyítékot ennek az üvegfélének az előállítására, Csehországból való importjára azonban igen.

Jóllehet a cseh cikkek bősége és minősége szembetűnő, mégis e mellett még a német területeken, Elzászban, Sziléziában Hesse-Nassau környékén, Szászországban is lehet az ezüstfényű üveg manufakturális keretek közötti előállítását adatokkal igazolni még a XX. század első évtizedében is. Szórványos adatok alapján feltételezhetjük, hogy néhány belga és francia üveghutában is készülhettek foncsorozott üvegtárgyak. Mindenesetre az 1878-as párizsi világkiállítás francia üvegipari bemutatójáról olvasható olyan tudósítás, amelyben egy ezüstözött üvegből készült varróasztalkát említenek. Egy ilyen teljesítmény mögött valamilyen mértékű gyakorlat megléte is elképzelhető. Irodalmi adatok alapján feltételezhetjük, hogy az Egyesült Államokban nemcsak importáltak Csehországból üveget, hanem a XIX. század második felében gyártottak is ilyeneket.

Az ezüstfényű üvegből készült tárgyak két nagyobb csoportba oszthatók. Az első csoportba az asztali edényféléket és használati tárgyakat sorolhatjuk, a másodikba a Krisztus- és Madonna-szobrokat, ritkábban különféle szentek szobrait. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy az üvegtárgyak előállításához használt modellekkel nagyon finoman megmunkált formákat, felületeket nem lehetett előállítani. Valószínűleg ez az oka a viszonylagos egyöntetűségnek és formaszegénységnek.

Ami az edényféléket illeti, elsősorban az ivóedények – kelyhek, serlegek és pohárfélék, de kancsók és vázák is előfordulnak, nem is szólva a gyertyatartók, mécsesek sokaságáról. Némely múzeumi vagy magángyűjteményben még szelencék, csészék, alátét tányérkákkal, vagy likőrös készletek is felbukkannak. A szobrok között vitathatatlanul a Mária-szobrok vannak túlsúlyban. Ikonográfiailag nehéz e figurákat azonosítani, hiszen az egy-egy típusra jellemző megkülönböztető jelek az adott kivitelezési formánál alig érvényesülnek. Például a földgömbön álló Madonnánál a földgömbön már nemigen látszik a kígyó, s maga a földgömb mint a szobor talpa inkább jelzett. A gyermekét jobb vagy bal karján tartó, álló Mária-szobrok sem azonosíthatók egyértelműen még a búcsújáróhelyek kegyképeinek figyelembevételével sem, a már említett okok miatt. Némely tárgyféle, mint például a tintatartó vagy csillárra való bura, arra enged következtetni, hogy különösen kezdetben, de még a XIX. és XX. század fordulóján is a foncsorozott üvegek használatára polgári háztartásokban került sor. Némely árujegyzék a luxuscikkek között említi az ezüstös fényű üvegeket. Másrészt a tetszetős forma és az előállítás viszonylagos olcsósága a huszadik századra tömegáruvá változtatta az ezüstös fényű üvegeket. Ezt a folyamatot jól mutatják a tükörüvegéhez hasonló technikával előállított karácsonyfadíszek, amelyek a XIX. század hetvenes éveiben jelentek meg Türingiában és innen terjedtek el világszerte.

A kettősfalú, belülről ezüstözött üvegedények között végül még meg kell említenünk a termoszokat és laboratóriumi edényeket.

Az ezüstözött üvegből készült díszedényeket és szobrokat egyszerű eljárásokkal még díszítették is. Ezek egy része összefüggött az üveggel, például üveggyöngyöket, akasztókat, szemcsésre őrölt üvegport ragasztottak olykor a díszíteni kívánt felületekre. Nagy óvatosságot és körültekintést igényelt, ha metszeni kívánták a vékony ezüstözött üveget. Az üvegfújással olykor összetettebb formákat is kiviteleztek, amelyeknél az esztergályozott minta üvegbe való áttétele eredményezett megragadó optikai hatást. Még ma is látható nem egy változaton, hogy kívülről zománc- vagy más festékkel mintákat raktak fel az üvegekre. Ezek a minták a geometrikus vonalak és cikcakkok mellett többnyire virágminták, szőlőleveles motívumok voltak, de előfordultak állatok – kutya, lepke, madár – is. Emberábrázolásra jobbára abban az esetben került sor, ha nem festették a díszítményt, hanem papírképet ragasztottak az üvegre. Női és gyermekportrék mellett még Ferenc József képmása is előfordult a változatok között. Az ezüstözött üvegek nemcsak szalonokba kerülhettek, hanem szegényebb falusi templomokban, temetői kápolnákban az ezüstöt helyettesítették. Bajorországból van bizonyíték arra, hogy az úrnapi körmenetek alkalmával az élő lombokból készült sátrakba helyeztek el ezüstözött üveg gyertyatartókat, a szobrokkal pedig azoknak a házaknak az ablakait díszítették, amelyek a körmenet útvonala mellett álltak. Az ausztriai Lungauban még néhány évtizeddel ezelőtt is láttak út menti kereszt előtt foncsorozott üvegből készült mécsest. Feltételezhetjük, hogy Magyarországon hasonló funkciókat tölthettek be ezek a tárgyak, illetve szobrok, amelyek valószínűleg nem magyarországi üveghutákban készülhettek, hanem a Felvidékről vándorkereskedők vagy búcsújárás alkalmával történt vásárlások révén kerülhettek hozzánk. Az előkerült példányok inkább paraszti használatra engednek következtetni a huszadik század első feléből. Az 1960-as évek falusi házépítési, modernizációs törekvései következtében jobbára kiszorult a kegytárgyaknak ez a típusa a lakásdíszítés kellékei közül. A budapesti Néprajzi Múzeumban csupán Borsod megyéből, Kapuvárról, Vértesacsáról, Szakmárról, Érsekcsanádról és Homokmégyről származó „tükörszobrok" és „tükör gyertyatartók" találhatók igen kis számban. Csak feltételezhetjük, hogy alaposabb kutatás pontosabb képet tudna adni a tárgytípus földrajzi elterjedéséről. A díszítő funkción túl néhány adat arról is tájékoztat, hogy a gyertyatartókat ünnepi alkalommal, például karácsonykor, Ádám-Éva napján használták, gyertyát helyeztek bele és meggyújtották, hogy a gyertyafénynél virrasszanak az éjféli miséig. A keresztre feszített Jézus szobrát Szakmáron például az asztal közepére – ugyancsak gyertyatartók közé – helyezték akkor, ha haldokló volt a háznál. A gyertyatartóba helyezett színes gyertyákat Mária-ünnepeken vagy a szombat esti ájtatosság alkalmával is meggyújtották – ugyancsak Szakmáron –, másutt, például Érsekcsanádon Úrnapján az ablakba tették. Gyertyatartóként kelyhet is használhattak, ilyenkor homokot tettek a kehelybe és ebbe szúrták az égő gyertyát. A tükör-Jézuskák profánabb használatáról is tudunk, ugyancsak Szakmárról. Mivel a szobrok belülről lyukasak voltak, ezért az asszonyok ide dugták a pénzüket. A tükör-Jézuskák és más szobrok, illetve tárgyfélék típusainak és használatának a kutatása nagyon időszerű feladat az anyag törékenysége, illetve a régi szobabelsők elrendezésének eltűnése végett. A nevezett tárgyakhoz fűződő elképzelések és gyakorlatok feltárása pedig a népi vallásosság létezésmódjának megértését segítheti elő.