„Mondom: a könyvnek gyógyító ereje van"

○ A néprajzkutató, aki a végtelen tudatvilág hullámai közül az elsüllyedt korszakok életben maradt hagyományait kimenti, általában ismeretlenül végzi elhivatott tevékenységét. A folklóranyagok és jegyzetek mögött a saját személyisége és sorsa háttérbe szorul, elvész, pedig ez az önzetlenséget és nagyfokú felkészültséget követelő pálya sohasem tanulság nélküli. Aki ezt vállalja, annak nemcsak a neki rendelt életutat kell megtapasztalnia, hanem a másokét is, és a mások megnyilatkozásaitól vezérelve a lét körein gyakran igen mélyre kell aláereszkednie az időben. Ám a szóbeliség által megőrzött szellemi múlt értékeinek az észrevevéséhez és értő fölmutatásához komoly tudás szükséges. Hogyan kezdődik ennek a tudásnak az elsajátítása? A környezet befolyásoló hatásának engedelmeskedik-e gyermekkorában a későbbi kutató, vagy esetleg elrendeltetésszerűen vonzódik a tudáshoz, a könyvhöz?

• Hogy más kutató fejlődési útjának, tudásszerző szellemi erőfeszítésének a menete milyen, ezt nehéz megmondani. Erről ki-ki saját maga vallhat csak. Azonban akár ilyen, akár olyan ez a kutató egyénisége-sorsa meghatározta fejlődési folyamat, egy bizonyos: nagyon keserves. Sok energiát, lemondást kíván, mert ingyen semmit sem adnak, legkevésbé a tudást. Szakadatlan olvasás, tanulás, s még a jelenben is folyó önművelés az alapja hiteles működésünknek. Ahogy kollégáimat ismerem, azt hiszem, a mondottakat ők is tanúsíthatják.

Hogy személy szerint én miképpen jutottam az ismeretanyagomhoz? Pontosan úgy, mint mindazok, akiknek ún. nagy tudása van, legalábbis akikről a publikált munkáik alapján azt feltételezik, hogy azzal rendelkeznek. Nem valószínű, hogy saját magáról bárki állítani merné, hogy nagy tudása van, még ha kívülről nézve úgy is látszik. Én mindig kevésnek éreztem és érzem ma is, amit az agyamban tárolok, s gyakran teszek magamnak szemrehányást, hogy fiatalabb koromban miért nem tanultam meg sok mindent, amire most nagy szükségem volna. Az összehasonlító kutatásaimnál például szükségem volna valamelyik szláv nyelvre. Hiába beszélek több nyugati nyelvet, ha egyszer a gyönyörű szláv folklóranyagban mankóra szorulok. Külső segítséget kell igénybe vennem, ami lassítja, nehezíti haladásomat. Igaz, hogy a szövegvizsgálódásaimnál némi segítséget jelent az a nagyon csekély, s főleg az elemzett műfajokban használatos szókincs, melyet kapkodva összegereblyézett orosz, lengyel, szlovák nyelveken való nekiveselkedéseim biztosítanak, ám ez valójában semmi. Az ilyen hiányok, sajnos, csökkentik a végzendő munka és a ráfordítható idő kedvező arányát.

S hogy hogyan alakult nálam a tudás megszerzése? Igazából nem tudnám megmondani. Csak arra emlékszem, hogy észlelő koromtól fogva szerettem a meséket, a verseket, s jó memóriájú gyerek lévén, igen hamar megjegyeztem őket. Amint megtanultam olvasni, azonnal birtokba vettem a nem is mindig koromnak megfelelő műveket. Hogy ez a birtokbavétel kint a pusztánkon – ahol gyermekéveim nagy részét töltöttem – az éppen soros gyümölcsfámon történt-e, vagy valamelyik téli estén a családi együttlétek során, azt nem tudnám már megmondani. A petróleumlámpa fényénél sokszor körülültük az asztalt és olvastunk. Édesapánk szinte minden fönntartás nélkül hagyott minket nagy könyvtárában garázdálkodni. Külön izgalom volt, s mindig vitával járt, ki olvassa el szüleink után az Újságot, a „Prágai Magyar Hírlap"'-ot – Csallóköz, ahol pusztánk volt, Csehszlovákiához tartozott. E kitűnően szerkesztett lap hozta el kies otthonunkba a külvilágot. Villanyunk, rádiónk nem volt, a „Hírlap" jelentette számunkra a tájékozódási lehetőséget.

Diákkoromban az iskolai tanulás és a különórák – nyelv, zene, sport – teljesen kitöltötték nappalaimat, így az éjszakákra maradt a könyvek falása. Még ma is kísértenek a lidérces, fejfájásos ébresztések, ébresztgetések, s a szédelgés, égő szemű iskolába indulások. Szüleim, testvéreim távolabb aludtak tőlem, nem látták, hogy éjjel 2–3 óráig olvasok. Nem értették viszont, hogy miért nem tudok reggelenként felkelni, s miért könyörgök még 5-5 percnyi alvásokért.

Ezek a könyvek szerezte gyönyörűségek, s a szemrontó olvasások végigkísérték életemet, s máig is tartanak, csak most már erősen eltolódnak a szakmai irodalom irányába, a szépirodalom rovására.

Mindezekhez azonban még meg kell jegyezni a következőt.

Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen szellemi környezetből kerültem ki, s ezzel talán genetikailag is meghatározódott az egyéniségem. De amennyire igaz, hogy az örökség, a környezet, a nevelés, a korai hatások alakító erejűek, ugyanolyan igaz az ellentétje is. Közismert, hogy a szellemi-tudományos életnek sok jeles képviselője nagyon mélyről került az élre. Olyan családból, ahol nem volt könyvtár, nem volt csodálatos apa, nem volt kiváló baráti kör, mégis tündökletes csillagaivá váltak a magyar szellemi életnek. Tehát itt a veleszületett tehetség ténye, ereje jelentkezik, s még az olyan sok visszahúzó mozzanat – netán alkoholista apa, szörnyű gyerekkor – sem akadályozhatja meg a belső energiák érvényesülését. A tehetség kitör és eget kér, ahogy a költő mondja.

○ Vannak az életünkben meghatározó jelentőségű emberek. Azokra a nagy kisugárzású egyéniségekre gondolok, akik mindig magas mércét állítanak föl önmaguk számára szellemi és erkölcsi értelemben egyaránt; akik megmagyarázhatatlan erejű ösztönzéseket adnak az ifjúkori eszmélkedéshez és akik nemcsak szóval, de az egész magatartásukkal, az egész lényükkel tanítanak etikára. Az Ön életében kik voltak azok a kivételes jellemű és műveltségű emberek, akik követendő példát jelentettek?

• Számomra az első és máig is ható, a fejlődésem alakulásában döntő szerepet játszó ember az édesapám volt. Bár őt viszonylag korán elvesztettem, ám erős jelleméért, erkölcsi tartásáért és hatalmas tudásáért a példaképemnek és fokmérőnek mégis őt tekintem, az édesapámat. Valahogy mindig arra törekedtem, hogy ne hozzak rá szégyent és hogy kivívjam az elismerését. Szinte ma is érzem fizikai jelenlétét, magatartási normát jelentő alakját. Mellette nem nagyon igényeltem más példaképet. A Veres Pálné Leánygimnáziumban – ami akkor még csak leányiskola volt – két nagy tanáregyéniség szeretetét is sikerült elnyernem. Az egyik a történelem- és földrajztanárnőnk, Poppe Komélné dr. László Lujza, a másik pedig a magyar- és némettanárnőnk, osztályfőnökünk, majd igazgatónőnk, dr. Haitsch Ilona volt. Mindkettőjüket nagyon szerettük, s a magasra állított mércét igyekeztünk elérni. Tekintélyüket végig tudták tartani, s még gúnynevet sem lehetett rájuk akasztani.

Az egyetemen Horváth János és Zsirai Miklós hatott rám a legjobban, nemkülönben a hatalmas tudású, s általános tekintélyt kivívott, bár nehéz emberként ismert Komis Gyula.

Zenei tanulmányaim során nagyon közel került hozzám csodálatos érzékenységű-lelkületű zongoratanárom, Horusitzky Zoltán, akivel aztán haláláig meleg barátságban maradtunk.

Mivelhogy szüleim családi-baráti körébe sok jeles, nagy szellemű ember tartozott, számomra az iskolai, főiskolai pedagógusélmény nem annyira meghatározó, mint ahogy talán más gyerek esetében. Édesapánk nemcsak eszményképünk, hanem barátunk is volt, akivel együtt játszottunk – sakk, dominó, go-bang, különféle régi kártyajátékok: tartli, piquet, tarokk...

Zenei-zongora tanulmányaimban gyorsan haladtam, így gyakran voltak családi muzsikálások, édesapám nagyon szépen csellózott, édesanyám hegedült. Élénken élnek bennem a pusztai „triókázások" gyertyatartós pianínóm fényénél.

○ Melyek voltak azok a gyermekkorában olvasott könyvek, amelyeknek művészt leíróereje megragadta, s felejthetetlen élményként élnek még ma is az emlékezetében?

• Annyit és olyan mohón olvastam, hogy az éppen kézben tartott könyv volt számomra mindig a legjobb. Könyvtárunk mindenfélét tárolt: szépirodalmat ugyanúgy, mint tudományos műveket és a mai szóval szólva, ismeretterjesztő kiadványokat is. Mivel nagyon szerettem a történelmet, a legnagyobb élményt talán mégis a történelmi tárgyú regények, drámák jelentették. A költői művek közül Arany balladái, Kisfaludy Sándor regéi, Vörösmarty, Petőfi elbeszélő művei, epikái. Általában jobban vonzott az epika, dráma, próza, mint a líra. Túlfűtött, túl aktív gyerek-diák voltam, s bár fogékony az érzelmekre, a költői megfogalmazású szöveg nem rezonált bennem annyira. Inkább idősebb koromban kezdtem befogadni a lírai alkotásokat, s különösen azok zeneisége, ritmusa, atmoszférája, stiláris szépségei vonzottak.

○ Ön olyan szakrális szövegeket tesz közzé, amelyek évszázadokig csak orálisan hagyományozódtak és amelyeknek az elmondása, az ima „elvégzése" valamikor fontos része volt az ember életének. Mit gondol, az elmúlt koroktól megörökölt és könyvekbe gyűjtött népi szellemi anyagnak milyen hatása van egy adott társadalom kultúrájára? Egyáltalán, lehet-e valamilyen hatása? Beszélhetünk-e jelenkorunkban is a hatásáról, hiszen inkább annak vagyunk tanúi, hogyan tűnik el egyre több lényeges eleme a kultúrának? Az archaikus közösségek még rengeteg olyan formális beszédet és rítust ismertek például, amelyek a mindennapi kapcsolattartásnak biztos pillérei voltak és a kivételes élethelyzetekben való viselkedés rendjét is megadták nemek és korosztályok szerint. Ezek a szabályok ma már csak etnográfiai adatokként léteznek, a hiányuk viszont zavart okoz, mert nem született helyettük más. Megtanulhatók-e könyvekből a formális rítusok és beszédek? Meggyökereznének-e ezek a mai kor emberének a tudatában és szokásrendszerében is, ha elkezdené tanulni, vagy csupán ahhoz a temetőben lerótt tiszteletadáshoz lenne hasonlatos, mint amikor ideje érkezvén az emlékezésnek, búzaszemeket és bort visznek a halottak sírjára? Föltámaszthatók-e könyvekből a hagyományok, és van-e a zavarnál is súlyosabb következménye annak, ha egy közösség elvágja a hétköznapjaiban való viselkedéshez fogódzót jelentő szálakat?

• Ez a kérdés nem intézhető el egyszerű válasszal, talán még válaszsorral sem. Tanulmány terjedelmű eszmefuttatást igényelne. Mindenesetre annyi biztos, hogy egy-egy közösség ún. magas és népi kultúrája között mindig érvényesül a kölcsönhatás, a felülről lefelé és lentről felfelé haladó mozgásáramlás. Ezt jól mutatják a folklorizációs folyamatok: bizonyos irodalmi alkotásoknak a népi gyakorlatba-használatba-kultúrába való beáramlása, s a hagyományba való beépülése. Persze jól mutatják az ellenkezőjét is, vagyis a nép szellemi javainak az észrevevését, fölértékelését, s a magas kultúrába való átemelését, akár közvetlenül, ahogy mondják: egy az egyben, akár közvetve, áttételesen érvényesülő hatásaiban. Erre ismert példa lehet a múlt század nagy szellemi mozgása, az irodalmi népiesség irányzata, vagy a XX. századi népi írók jelentkezése, hatása, vagy a népzene betörése a magyar zenei életbe már a reformkortól, de jobbára Bartók, Kodály, Lajtha tevékenysége folytán, megtermékenyítve a XX. századi magyar műzenét. Tehát ma is jelentkezhet kölcsönhatás. Esetünkben a népi kultúra archaikus rétegeinek feltárása sem maradt nyomtalan, ahogy ezt például az archaikus népi imádságoknak a mai irodalomra tett hatása is jelzi. Így a külföldi magyar költők közül a Svájcban élő Major Zala Lajos kötetei, vagy a Rómában élő Szabó Ferenc néhány verse, s az itthoniak közül elsősorban Polner Zoltán vagy Jánosi István írásai. S a zenében? Szokolay Sándor, Kocsár Miklós egy-egy kantátája szövegét népi imák adják. Tehát a népi alkotások ma is hatnak az esztétikai kultúrára irodalmi, sőt zenei téren is. Egyébként, ezt az ún. könnyű zenében – mely egyáltalán nem könnyűzene – Szörényi Levente, a Tolcsvay-testvérek, Bródy János és mások tevékenysége is mutatja.

Hogy aztán a ma felszínre került népi kulturális javaknak, főleg a szakrális szférába tartozó műfajoknak van-e, lesz-e közösségi normatív szabályozó szerepe, magatartási meghatározó ereje? Azt nem tudhatom. Végül is örökölhetők, végül is megtanulhatók, de ne feledjük, hogy a társadalom mindig a saját kora által kitermelt normák, szabályozó erők rendjét fogadja el, s ahogy nem jár ma krinolinban, vagy fűzőben, ugyanúgy nem préseli be magát egy rég letűnt kor azon időben érvényes normarendjébe se. Az egykori rítusoknak, magatartási szabályozóknak az elvesztése ebből eredően nem okoz zavart.

Zavart inkább valaminek a nemléte okoz, vagyis ha a jelenkor – felhasználva a hagyományokból is átmenthetőt – nem tudja kialakítani azt az általánosan érvényes szabályozó rendet, a szó eredeti, jó értelmét idézve: etikettet, amely az emberek egymáshoz való kapcsolatának, megnyilatkozási formáinak belső konszenzus alapján létrejött, jogilag ugyan nem szankcionált, de szokásjog alapján annál inkább kötelezővé tett összességét jelenti.

Ha ez hiányzik, akár az őshordaállapot is bekövetkezhet.

○ A könyv szeretete fogékony kicsi korban kezdődik, nem lényegtelen tehát, milyen a könyvvel a gyermek első találkozása. Az sem lényegtelen, segíti-e valaki a gyermeket, hogy a könyvekkel való kapcsolata megerősödjön és állandóvá váljon, s hogy jó irányokat mutatnak-e az érdeklődésének. Ön a gyermekei esetében ezt hogyan alakította ki?

•   Valami különös tudatosság nem volt bennem e tekintetben, ahogy szüleinknél sem volt. Vannak spontán ható erők. A lélegzetvételre sem kell az embert megtanítani. Az uram is tudós ember, orvos-kutató volt, szintén hatalmas könyvtárral, s óriási könyv-kultúra szeretettel. Érdeklődését széleskörűen kiterjesztette szinte minden humán-reál tárgyra. Úgyszintén zenére, fotóra, filmre, sportra is.

A gyerekek ilyen légkörben, szellemiségben nőttek föl. Első vizuális élményüket a rengeteg könyv jelentette, a könyvekből kialakított színes térfelületek. Szó szerint a könyvek közé születtek.

Hogy mennyire így volt, mutatja, hogy a legidősebb fiú még alig totyogott, de már halomba rakta a polcokról kipiszkált, kiszedett könyveket, s közben lázasan motyogta első szavait: kö-kö-kö. Az egyik könyvespolc alsó két sora ennek a tevékenységének a nyomait viseli máig is. Ha sétáltatásnál eltűnt az éppen soros gyerek a kocsija mellől, biztos, hogy a legközelebbi könyvesbolt kirakatához tapasztott orral találtam rá. Lenyűgözve bámulta a kirakat gyönyörűségeit. Főleg a fiúk könyvfertőzöttsége volt már korán feltűnő. A zenei-művészi adottságú lányok viszont kicsi korukban inkább rajzoltak, énekeltek s a betűk ismerete nélkül is „olvastak". Ezt nem kell szó szerint érteni, ez azt jelenti, hogy a dívány tetején kuporogva, ölükben a bátyjaiktól örökölt vagy elkunyerált iskolai énekeskönyvekkel végigénekelték az egyes rajzok alapján azonosított énekeket. Magam is mesének tekinteném a most elmondottakat, ha az akkori feljegyzéseim nem bizonyítanák ezek valós voltát.

Persze azért érvényesült szülői tudatosság is a fejlődési menetüknek megfelelő könyvek kiválasztásában mind tartalmi, mind küllemi igények figyelembevételével. A spontán ható atmoszférától eltekintve első perctől kezdve könyveket kaptak ajándékba, ahogy mi is a gyerekkorunkban – karácsonyra és születésnapra –mindig könyveket kértünk, más játékot nem nagyon. S könyveket vettünk összespórolt zsebpénzünkből is. Ez az én gyerekeimnél is így volt, s az első számú ajándékot a könyvek jelentették, koruknak megfelelő tartalommal és lehetőleg szép tálalásban. Amíg kicsik voltak, s nem ismerték a betűket, rendszeresen olvastam nekik. Aztán már visszafogni sem lehetett őket. Különösen a fiúk gyűjtöttek gyönyörű könyvtárat. Igaz, lassan a lányok is utolérik őket.

○ Foglalkozása iránti szeretetét át tudta-e adni a gyermekeinek?

•   Nem tudtam és talán nem is nagyon akartam. Valahogy nem is mutattak iránta érdeklődést. Mint ahogy az uram orvosi pályája iránt sem. Egyik sem választotta az orvosi pályát, amit ő mindig nagyon fájlalt. Az erősen muzikális kisebbik fiú ügyvéd lett, az idősebbik humán érdeklődésű, bölcsészkaron végzett. Egyébként, a gyerekeim számára az én szakmám nem is jelenthetett vonzerőt. Ők elsősorban a negatívumot észlelték és szenvedték el, a hosszú, anya nélküli időszakot – a gyűjtőutakat –, az éjszakába nyúló íróasztali munkákat, a magnó örökös nyekgetését, lejegyzéseket, írógépkopogásokat. Csak megszállott embereknek szabad erre a pályára jönni, mert a nem megszállott emberek számára ez a pálya elviselhetetlen, s bizony, erősen próbára teszi a családtagok tűrőképességét is. Szakmai eredményeimnek örülnek, de inkább valami tárgytól elszakadt, s jobbára csak a személyemnek, az anyának való örömmel.

○ Rendkívül válságos időszakot élünk, a társadalom gazdasági, politikai és etikai alappillérei megroppantak. Egzisztenciális gondok súlyait cipelve vállaikon az emberek nem a szellemi horizont felé tekintgetnek, hanem a terhektől való megszabadulás lehetőségei felé, s inkább az életkörülményeik javítására összpontosítják erejüket. Én úgy látom, hogy veszélyben van minden szellemi érték, veszély fenyegeti a kultúrát – a könyvet is!

• A kultúra, s a könyv léte számára a veszélyt nem az anyagi nehézségek jelentik elsősorban. A könyvtárakban, a leértékeléseknél, vagy egyéni-baráti kölcsönzések révén az emberek hozzá fognak jutni a könyvekhez. De még anyagi áldozatok árán is, más téren történő restrikcióval. Megszerzik azt-azokat, amitamiket akarnak. A könyvnek mindig volt szerepe és lesz is mindig, mert nem tekinthetünk egy akármilyen válságba is jutott társadalmat homogén egésznek, amelynek minden egyes tagjából egyszerre hal ki a szellem iránti fogékonyság. Ma is látjuk, hogy méregdrága könyvek tűnnek el a polcokról, s egy sereg kisebb kiadó is megtalálja a számítását. Persze lehet, hogy a nagy kiadók rovására, de ez már más kérdés, ez már a kultúrpolitika más területére visz.

A nehéz élethelyzetek nem kizáró tényezők. Ahogy mi az óvóhelyen, a budai ostrom keserves hetei alatt is állandóan olvastunk körmünkre ragasztott gyertyacsonkon, vagy vacak pipicsek fényénél, úgy mindig lesznek emberek, akik a még oly sanyarú körülmények között is vesznek könyvet a kezükbe, akár áldozatok árán is.

Az etikai válság fölszámolása viszont egy sokkal bonyolultabb folyamat ennél.

Különösen azért, mert a szenny elárasztotta az egész világot, hozzánk is így jutott el. Az etikai válságból akkor kezdünk majd el kimászni, ha a vizuális „kultúra" első számú eszköze, a tévé valóban csak a kultúrát szolgálja. Ez esetben ugyanis az etikát is szolgálja, merthogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Mindaddig, amíg a MOKÉP és a tévé filmszolgáltatása az alantas ösztönökre is hat, s az agresszivitást, a szabadosságot, sőt az aberrációt is felszínre késztetheti – főleg a fiatalok lelkét, erkölcsi bázisát rombolva ezzel –, addig nem sokat tehetünk. A tiszta szellem érzékeny és háttérbe szorul-vonul. A helyzetet csak rosszabbítja a videózás terjedése, a videópiac kritika nélküli kínálata, melyben a horror, a pornó, a brutális krimi élre tör, s roncsol: a látóhalló idegeket és a lelket. Gátlástalan, keret nélküli életvitelt eredményezhet: a teljes szabadosság, sőt a bűn felé sodorhat sok olyan fiatalt, akiknél, az ismert okok miatt, sem az etikai, sem a kritikai alapot-érzéket nem tudtuk kialakítani.

Reménykedni kell, hogy a társadalom ezen a mételyen-ragályon is átesik és hogy megérjük azt az időt, amikor az ember vágyja majd a csöndet, s a napjainkban olyannyira nélkülözött befelé fordulást. Amikor az iszonyatos hangerejű gépzene és az iszonyatos képi világú videóklippek után nyugalmat kíván a szétroncsolt halló- és látóidegeknek. Úgy vélem, hogy ez természetes reakcióként bekövetkezik, s ismét érvényesülhet a könyv vonzása, mert azt mondom: a könyvnek gyógyító ereje van, s az olvasás gyönyörűség.