Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. január-február – Erdélyi Zsuzsanna 80 éves / „...a parasztdal tonját találgatám"

„...a parasztdal tonját találgatám"

Kölcsey és a népköltészet

   

A téma megközelítése

Kölcsey Ferenctől, nemzeti himnuszunk klasszikus költőjétől, látszólag távol áll a népköltészet. E látszólagosság abból következik, hogy az „általánosan" művelt ember sem igen ismer lírai alkotásai közül hat-nyolcnál többet, s prózai művei közül szinte kizárólag a Parainesis épült be az irodalmi műveltségbe. Az a felszínes kép, amely ezek alapján kialakult Kölcseyről a köztudatban, keveset árul el arról a gondolkodóról, akinek egész életét végigkíséri a filozófiai, történelmi érdeklődés, és éppen történet-filozófiai töprengései nyomán jutott el erkölcsi és esztétikai ítéleteihez, amelyek lírájában és prózai munkáiban valóságosan is tetten érhetők, s amelyeket egész élete kivételes következetességgel hitelesít. A szaktudomány leginkább Herder hatását kutatva érintette témánkat (pl. Pukánszky, 1998.; Sőtér, 1971.; Borbély, 1995.; S. Varga, 1998.). Többen a nemzeti gondolat irodalmi fejlődését tanulmányozva jutottak közel Kölcsey műveinek népi-nemzeti jellegzetességeihez (pl. Horváth, 1927.; Szegedy-Maszák, 1980.; Fenyő, 1976.; Németh G., 1990.; Csetri, 1990.; Wéber, 1990.)

Az alcím a téma teljesebb és átfogóbb feldolgozását ígéri, mint amit e rövid tanulmány keretei megengednek. Kölcseynek a népköltészethez való viszonyát csak esztétikai nézetei, életeseményei és művei teljes körű, és egymásra vonatkoztatott elemzése után lehetne alaposan feltárni. Ehhez azonban csak a most készülő kritikai kiadás adhat biztos támpontokat. E tanulmány leginkább a téma „mintavételének" tekinthető, hiszen Kölcsey esztétikai ítéletei közül kiragadva vizsgálja a népköltészetről alkotott véleményét, s azt is főként a Nemzeti hagyományok című művének tükrében, hogy az abban megfogalmazott elveket szembesítse az életmű lírai alkotásaival.

A téma szűkítésének kijelölt határait az indokolja, hogy Kölcsey a Nemzeti hagyományokban foglalkozik leginkább a népköltészet és a műköltészet viszonyával. Elméleti fejtegetései részben világirodalmi tájékozottságán, filozófia műveltségén, másrészt emberi és költői tapasztalatain alapulnak. A mű gondolatai körvonalazzák ízlését, amelynek formálódását – mint tudjuk – nagyban befolyásolta Kazinczy Ferenc is. A Nemzeti hagyományokat 1826-os megjelenése is fontossá teszi számunkra, mivel Kölcsey érdeklődése az ezt megelőző években terjedt ki a népköltészeti műfajokra. Esztétikai tanulmányai, recenziói gyakorlati példatárat képeznek elvei alkalmazásához, ám végső soron lírai művei hitelesítik azokat. Ezért rövid számvetést készítünk e téma által érintett költeményeiről, kissé bővebb elemzést nyújtva a Himnuszról. Így a választott „minta" metszete minden szempontból alkalmasnak látszik a vizsgált téma exponálására.

   

A Nemzeti hagyományok és a magyar történeti népköltészet hiánya

A Nemzeti hagyományok különösen is felveti a kérdést, hogy vajon az a gondolkodó és költő, aki a görög és római irodalom és történelem jó ismerője, és a magyar nemzeti hagyományokat a honfoglalás előtti időkben is feltételezi, milyen értéket és jelentőséget tulajdonít a magyar népi kultúrának, s benne a népköltészetnek. Nem teszem föl a mások (pl. legutóbb Csetri, S. Varga, Borbély, Dávidházi, 1996. stb.) által már megválaszolt kérdést, mennyiben hozható összefüggésbe Kölcsey érdeklődése és a Nemzeti hagyományok Herder munkásságával.

A mű – témánk szempontjából – egyik legszembetűnőbb vonása az, hogy Kölcsey arra a kérdésre keres választ, miért nem maradtak fenn – más kultúrnépekhez hasonlóan – a magyarság régmúltjának történelmi hagyományai az irodalomban. „Ha nézzük a régiséget, a hunnusok azok, kik hagyományaink legtávolabb határszélén előttünk feltűnnek. Bendeguznak neve hangzik fülünkbe, s Attilának dicsőségét látjuk ragyogni; de ezen ragyogás, mint egy villám, elenyész szemünk elől, s ez időtől fogva az avarokig sötétség borúi el népünk emlékezetén ... s így Attilától fogva Álmosig századokon keresztül semmit sem találunk, a mivel nemzeti érzésünket összeolvaszthatnók." A homogén hun–magyar kontinuitás történetiségének minősítését most mellőzve, a kérdésfeltevésben már feltárulni látjuk azt a jellemző vélekedését, miszerint a nemzeti irodalom fő tematikus forrása a történelem. A hagyományokon ugyanis Kölcsey a történelmet érti, s a költészetet itt mint a történelem tanulságainak transzformálását és megörökítését értelmezi. „A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással." Ebből arra következtethetünk, hogy Kölcsey Ferenc irodalmunkból leginkább a nemzeti epikát hiányolja, legfőképpen talán az eposzt.

Gondolatmenetéből világosan kitűnik, hogy az irodalmi alkotást nem tekinti ugyan hiteles történeti forrásnak azoknál a népeknél sem, amelyek rendelkeznek eredetüket feltáró epikus művekkel, ám ezek létezése – véleménye szerint – a nemzeti identitás kialakulásához nélkülözhetetlenek, „mert jelenkor és valóság nagyon tiszta, nagyon emberi fényben állanak, midőn a hajdankor mesés ugyan, de hitelt talált tűneményei némiképen emberfeletti világításban sugároznak." A nemzeti önismeret szempontjából – természetes módon – a magyarság eredetéről szóló epikus költeményeket hiányolja Kölcsey: „A régiséggel dicsekedő nemzetek a világ teremtéseig szoktak felhágni traditióikban, s történeteiket, habár mesés alakban is, az eredettől fogva emlegetik."

Kölcsey történelemszemléletének nem róható fel az, hogy kevéssé veszi figyelembe a magyarság keveredését más népvándorlás kori népcsoportokkal, és így nem számol annak lehetőségével, hogy az eredetmonda epikus formájának fennmaradását éppen ezek a történelmileg szükségszerű népkeveredések hiúsították meg. Ugyanez a tény ugyanis pozitívan is hathatott volna a magyarság identitásának áthagyományozására. A magyarság történelmi régmúltját – az eredetmondán vagy eposzon túl – fenntarthatták volna a kollektív emlékezetben a históriás énekekhez hasonló műfajok is, hiszen ezek megléte a középkori példák alapján a honfoglalást megelőző időkben is feltételezhető: „Nem gondolt talán a nemzet saját tetteivel? De olvassuk, hogy Attilának asztalánál bárdok éneklettenek; s Anonymus is említi a köznép énekeit, melyekben régi tettek dicsőíttetének. A mi Attila alatt s az Árpád unokáinak idejében s még Mátyás alatt is megtörtént, miért ne történhetett volna meg a köztök lefolyt korban is?"

A nemzeti eredet és a történelem folyamatosságának nagy hiátusait Kölcsey nemcsak történelmi, hanem néplélektani okokkal is magyarázza, bár felismeri, hogy ezek mélyén mindig a közösség életére nagy hatással lévő történelmi események húzódhatnak meg. A nemzeti múlt emlékeinek pusztulásáért Kölcsey elsősorban a lelkesedés hiányát teszi felelőssé. Talán a kudarcokba és újrakezdésekbe belefáradt a nemzet, ezért nincs méltósága a régi emlékeknek, neveknek. Szemrehányást is tesz mindezért, bőséges példatárát adva a „kimenthetetlen bűnöknek": Rákos mezején királysírokat forgat ki az eke, Bethlen, Rákóczi, Zrínyi emlékeit elkótyavetyélte a magyarság, készakarva feledte Dugovicsot, Bocskait, őseik várfalait az unokák hagyták leomlani stb. „Nem azt mutatják-e az ilyenek, hogy nemzeti lelkesedés híjával vagyunk, s a nemzet hőskorának hagyományai kebelünk bűnös elhűlésében lelték sírjokat?"

A történelmi emlékek, hagyományok tisztelete – vagy feledése – azonban nemcsak a tárgyiasult valóság megőrzésében – vagy azok hiányában – mutatkozik meg, hanem sokkal inkább a poézisban. „A hagyomány annál poétaibb alakot nyer magának, mennél több egyes történetekre oszlik fel, (...) melyek a regénység színét viselvén, az egésznek elevenítő fényt kölcsönözhetnek." A magyar őstörténet nem nélkülözi a költőket megihlető történeteket: „Erős ifjúság, küzdéssel egybekötött vándorlás, ősi birtok visszanyerésének reménye, vér, önáldozat, tettek és győzelmek, s kielégült kívánság általok: nem elég okok-e, melyek a hazafit és költőt ezer történeti különbféleség közt a honi dicsőség és hatalom érzelmében lángra gyújthassák?"

A hősköltemények hiányát a magyar lélek borongós pesszimizmusával és a szélsőségekre hajlamos csapongásával is megpróbálja összefüggésbe hozni, de megnyugtató magyarázatot itt sem talál. „Annyira bizonyos-e, hogy búsongásra hajlás, és a szabadságnak magas érzelme nem férhetnek meg egymással? Búsongás nem csak szolgaiságnak, de az érzés mélységének következése is lehet. ... Innen a hirtelen fellobbanás lángja, s a féktelen kiáradozás utáni hirtelen elcsillapodás; innen a nemzeti muzsikának majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú hangjai, s több e félék. Nem lehet mondani, hogy e tulajdonok a poétai szellemnek útat zárának; magány és bevonulás a költőnek is sajátja, s édes ének szintúgy szokott a búsongás fátyola alól, mint az örömnek virágbokrai közzűl zengeni." De egyáltalán jogos-e a magyarságot búskomorsággal jellemezni? „(...) s hogyan is lenne bús a magyar, ki annyi öröminnepeket ül, vendégszeretést nagymértékben gyakorol, s még a halottasház szomorgását is habzó poharak közt deríti fel?" A költői lélekkel éppen olyan jól megfér a szomorúság, mint a magyar temperamentumot jellemző csapongás, a lobbanékonyság is. Azt sem tartja elegendő magyarázatnak, hogy a történelmi viharok közepette a magyarságnak más gondja is volt, mint saját eredetének és történelmének áthagyományozása: „A múzsák, úgy mondatik, futnak a fegyverzörgéstől; állítás, mely a költés múzsájára nem tartozhatik. Bajnok és énekes kölcsönösen vehetnek lángot egymástól..." A költészet tarthatta volna fenn a történelmi hősök példáját a nemzeti emlékezetben, amelyből merítve öntudatra ébredhet a későbbi korok magyarsága.

Ez a felismerés egyben ösztönzést is ad Kölcsey számára arra, hogy saját műveivel pótolja az elmúlt korok mulasztásait. Reménykedik, hogy műveivel előhívhatja a nemzet emlékezetéből a lelkesítő eseményeket és neveket, hiszen ő maga is nem egyszer lángot vett a bajnokoktól. Dobozi, Zrínyi, Rákóczi, Szondi, Losonczy neve, Mohács, Kőszeg, Drégel csatái villannak fel verseiben, hogy a széthullott mozaikkockák a Himnuszban rendeződjenek történeti körképpé. Mindez azonban leginkább a hiánypótlás áttételével kapcsolódik a népköltészethez.

   

Líra és hagyomány

Kölcsey, aki a költészet folyamatosságát feltételezi, csak lassan ismeri fel, hogy a néplélektani sajátosságok és a történelem zivatarai nálunk nem annyira az epikának, inkább a lírának kedveznek. Ezek együttes hatása nyomta ugyanis a magyarság arcára azokat a szentimentális és nosztalgikus vonásokat, amelyek az epikának inkább kárára, mint javára válnának, de annál inkább termékenyítőleg hatnak a lírai kifejezésformákra. „Midőn egy virágzó nemzet, dicsőségének magasságából lehull, s elpusztúlt mezein, és saját küszöbei előtt szabadságért és léteért harcot vív: nem természetes-e, ha némineműképen őseinek hőskorába visszalépni látszik, hol az erőnek nagysága az indúlat sebességével párosulva, félelmet szórva csapkodott maga körűi. (...) S hősek világában mit várhatni természetesebben, mint vitézt és költőt." Ahhoz azonban, hogy a lírában felismerje a nemzeti hagyományok érzelmi kristályosodását, be kell hatolnia a népköltészet mélyrétegeibe.

A Nemzeti hagyományok töprengései közepette Kölcsey azt is megvizsgálja, vajon a magyar népből hiányzik-e a költői tehetség. E gondolat mentén is a népköltészet nyomvonalára jut el. „Nem hiszem, hogy volna tartomány, melynek földében a költésnek bármely kevés virágai is ne tenyésznének." Azt is észreveszi, hogy a népköltészet – bizonyos kultúrákban – közvetlen kapcsolatban áll a historikus műköltészettel. „Mindenütt vagynak a köznépnek dalai, mindenütt megdicsőíttetnek a merész tettek, bármely együgyű énekben is. De vagynak népek, kik az együgyű ének hangját időről időre megnemesítik, az énekes magasabb reptet vesz, s honának történeteit nevekedő fényben terjeszti el. Az ének lépcsőnként hágó ereje lassanként vonja maga után az egykorúakat, (...) míg végre a pórdalból egy selmai ének, vagy épen egy Ilias tűnik fel." Kölcsey itt még nem különbözteti meg a népköltészet epikai és lírai természetét, de észreveszi, hogy egyes népeknél – így nálunk is – a népköltészet és a nemzeti poézis külön utakon jár. „Másutt a pórdal állandóúl megtartja eredeti együgyűségét, s a nemzet szebb része felfelé hágván a míveltség lépcsőin, a bölcsőben fekvő nemzeti költést messze hagyja magától. Íly körűlményben a magasabb poesis többé belső szikrából szép lángra nem gerjed; idegen tűznél kell annak meggerjednie, s a nemzet egészének nehezen fog világítani. Velünk, úgy látszik, e történt meg." A gazdag népköltészeti hagyomány ellenére a magyar költészet idegen minták felé fordult. Kölcsey nem nevezi nevén, de tulajdonképpen arról a kettős kultúráról beszél, amely annyira eltávolodott egymástól, hogy már nincs átjárás közöttük, nem is vesznek tudomást egymásról. A műköltészet lenézi a népköltészetet, a nép pedig tartalmilag és formailag idegennek és érthetetlennek tartja a görög–római klasszikusok mitológiai alakjaival benépesített magas költészetet. „Melyik magyar ismerjen saját mezeire, ha rajtok Pán fújja a sípot, s Tytirus hajhászsza bárányait?" Itt érhetjük tetten a klasszikus ideálokon nevelkedett Kölcsey egyik legélesebb szemlélet- és ízlésváltozását.

Korábban – Kazinczy erős befolyására – ő is a görög költészetet eszményítette. Verseinek légies rózsavirányai bizony otthonosabbak voltak a nimfák, mint a magyar hősök vagy az olvasók számára. Talán csak a bukolikus helyszínek és szereplők éreztetik a természetes élet idilli szépségei iránti vonzalmát, amely azonban mégsem volt könnyen transzformálható a magyar népköltészet formanyelvére, vagy a Tisza és Túr vidékére. Pán sípja nemesebben szólt, mint Csokonai tilinkója.

Nagyobb távolságot érzünk itt, mint amilyen Kölcsey felfogásában kialakulni látszik. Annak a vonzalmának, amely őt az egyszerűség és jelképesség irányába viszi, még útjában áll az a műveltségbeli szakadás, amely a magyar társadalmat jellemzi. A két kultúra kialakulásának ugyanis elsősorban társadalmi okai vannak. A parasztdal, amely a nép lelkéből fakad, a nemesek és földesurak számára legfeljebb a szórakozás funkcióját tölti be, míg a „magas" poézis a nép számára hozzáférhetetlen, ismeretlen és értelmezhetetlen. Azok a költői művek képeznek hidat a két kultúra között, amelyek a legmélyebb emberi érzelmekből fakadnak, és nyelvi köntösként a népnyelv rétegeit öltik magukra. Ezek válnak alkalmassá arra, hogy a folklorizálódás révén átjárást biztosítsanak a műköltészet és a népköltészet között. Az idegen esztétikai elvek azonban ezeknek tulajdonítanak a legkevesebb művészi értéket.

Kölcsey azonban észreveszi a másik lehetséges irányt is. Felfigyel a népköltészet értékeire, a népdalok mélyén munkáló nemzeti lélek szépségére, s azt próbálja „beemelni" a poézis – egyelőre magasabbnak vélt – régióiba.

   

A népdal értékének felismerése

Hosszú kerülő úton jutott el Kölcsey a népi líra értékeinek felfedezéséig. Amíg a történeti énekekre szűkítette figyelemét, a népköltészet lírai termését „együgyű pórdalnak" látta. A heroikus énekek fel-felbukkanó nyomait a mesékben, mondákban, találós kérdésekben vélte fennmaradni: „A több százados daltöredék, mely a magyar gyermek ajkán mai napiglan zeng: – Lengyel László jó királyunk, az is nékünk ellenségünk –, bizonyítja, hogy valaha a köznépi költő messzebb kitekintett a haza történeteire," azonban az újabb keletű balladák sekélyes tartalmukkal nem szolgálják a nemzeti öntudat erősítését: „a mostani énekekben csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenűl járt lyánykának emlékezete forog fenn."

Kölcsey Nemzeti hagyományok-be\i eszmefuttatásából az eddigiek alapján úgy érzékeljük, mintha az epikai műfajoknak nagyobb értéket tulajdonítana a népköltészetben, mint a lírának. Ám a teoretikus gondolkodását csakhamar új színekkel gazdagítja a lírikus: „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poesis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet. Két rendbelieknek leljük azokat; mert vagy történeteket énekelnek, vagy a szempillanat személyes érzéseit zengik el." A népi líra e második kategóriába tartozik. A személyes érzések asszociációs „technikáját" a költői lélek megnyilvánulásának tekinti, s ezzel egy teljesen más, a klasszicizmus ideáljától eltérő esztétikai értékrend létére bukkan. Még maga sem tudja, hogyan is viszonyuljon e gondolati felismeréshez: „A másod rendbeli dalok közt több poétai szikra csillámlik. Némelyekben, ha bár soronként is, való érzés, bizonyos gondolatlan könnyű szállongás, s tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg bennünket; de tagadhatatlan az is, hogy legközönségesebb charakterök nem egyéb, mint üres, ízetlen rímjáték, mely miatt a legidegenebb ideák egymással öszvefűzetnek, s a köztök olykor elvegyűlt egymáshoz illőbbel nevetséges tarkaságot formálnak."

Az a XIX. századi költő, aki a népdal ismeretében idáig halad, nemcsak az elődök (Faludi, Csokonai) törekvéseit ismeri, nemcsak a népdalgyűjtés divatjából tanul, hanem Herdertől indíttatva, de tőle függetlenül is rádöbben, hogy a nemzeti hagyomány alapértéke a nyelv. Horváth János veszi észre, hogy Kölcsey Herdemél elfogulatlanabbal, így reálisabban ítéli meg a népköltészetet. „Méltányolja a népdalok némelyikében a való érzést, a gondolatlan (= spontán), könnyű szállongást, (...) szóval a szándéktalanságot, (...); de másfelől jól tudja, hogy e szökdellés sokszor bensőleg indokolatlan..." (Horváth, 1927. 124) Mindaddig, amíg a költészet pusztán formailag szakít a latin nyelvvel, tartalmilag azonban a klasszikusok lelkét élteti, addig nem lehet igazán nemzeti poézisről beszélni. „Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti költésnek csak a nemzet kebelében lehet s kell szárnyára kelnie?" Ezt a kérdésfelvetést, illetve a hátterében húzódó szemléletváltást joggal nevezi Horváth János forradalminak, az első elméleti megfontolásnak és esztétikai lépésnek, amely Vörösmartyn át Petőfi felé nyit ösvényt. De forradalmi ez a lépés Kölcsey saját életében is.

Ha felidézzük Csokonairól írott kritikáját, nyilvánvalóvá válik az az út, amit Kölcsey megtett ízlésének önállósítása terén. A népies durvának minősítése Kazinczytól, ill. Schillertől szivárog Kölcsey ízlésébe. Csokonai-recenziójában olvassuk: „A popular (köznyelvi) és a pöbelhaft (községi) közt nagy a különbség, s méltán jegyzi meg Schiller azon alacsony kifejezéseket, melyek Bürgernek sok darabjait elrútítják. Ezen jegyzést kénytelen Rec. Csokonairól is tenni." Már a nyelvújítási küzdelmek, a „tübingai pályamunka", valamint Kazinczy és Debrecen ellentéte is érződik további fejtegetésében: „Földi által vezettetvén a filológiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarúl tanulni, s mivel ő ezt nemcsak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust s az alföldi provincializmust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, a Csócsi, s más számtalan köz expressziók, melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükség felhoznunk, mivel munkáinak minden lapjaikon találtatnak..." Különösen a csurgói Csokonai-komédiákat ítéli el köznyelvi és népies fordulatai miatt: „Csurgón laktában, hol a Festeticstől állíttatott iskolának professzora volt, komédiákat írt és játszatott. Akarva kereste öszve komédiáiban a legalacsonyb elméskedést, s kifejezéseket..." Ugyanitt azonban már nem tud erőszakot tenni ösztönös vonzalmán a természetes és eredeti költői hatások, vagyis az eredetiség iránt: „...de midőn makacsul tréfál s a népnek tónusában lép elő, lehetetlen azon geniális szökdellést benne el nem ismerni. (...) A csikóbőrös kulacs, A szegény Zsuzsi, (...) és mindenek felett az a nagy szépségű Parasztdal: Ama sűrű nyárfák alatt stb. valóban poétai lélekkel írattak, s ezek legtöbb originalitást is bizonyítanak..."

   

A népköltészet hatása Kölcsey költészetére

Kölcsey ízlésének felszabadulása Kazinczy hatása alól nem következhetett be egyik pillanatról a másikra. Szüksége volt a természetes önállósodáson túl az emberi csalódásokra is. Ez azonban csak elfordulást eredményezett volna, nem pedig meggyőződést. A meggyőződés kialakításához saját tapasztalataira, ezek elmélyült elemzésére is szüksége volt.

Kölcsey Ferenc 1833. március 20-án keltezett, Szemere Pálhoz írott híres életrajzi levelében életének az 1818 és 1823 közé eső időszakról ezt írja: „Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tonját találgatám. Nehezebb stúdiumom egész életemben nem vala."

Ez a vallomás arra készteti a Kölcsey-életmű kutatóját, hogy az említett időszaktól kezdve keresse azokat a tartalmi és formai elemeket, amelyek ennek a nehéz stúdiumnak eredményeiként kitapinthatókká válnak lírájában. Kölcsey-említett levelében – maga nyújt segítséget: „A sentimental-lyrisch ünnepélyes hangjáról a sokszor elkeseredett lelket szeszélyesen, dévaj, és még is meleg, és még is nemes hangra vinni által, nehéz théma volt. Felvettem valami rímről rímre, s tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt, s annak formájára csináltam előbb a legmindennapibb, keresetlen, pór kitételekkel dalt, s azután úgy nemesítém meg egyik sort a másik után." Jó lenne tudni, s talán nem is lehetetlen felkutatni, mely népdalok nyerték meg Kölcsey tetszését annyira, hogy „megnemesítésükre" vállalkozzék. Azt azonban tudjuk, hogy „így keletkezett a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája; mely évekig csak emlékezetemben élt; így az Ültem csolnakomban, melyen talán még most is látszik, hogy valaha fonókába illő nyelven volt írva. – Ennyi hasznát vettem azon egynehány néma esztendőnek, s ezek alatt kaptam meg a románc tonusát is."

Talán nem hat túlságosan merész feltételezésnek az, hogy a gyermekdalokon át vezetett Kölcsey útja a népköltészethez. A fent idézett, történelmi nyomokat mutató gyermek-mondóka mellett az is alátámaszthatja véleményünket, hogy ugyanebben a levélben szól unokahúgáról, a kis Lenkáról, aki ebben az időben élt csekei házában. „Ezen epochámban tartám magam körül Kölcsey Lenkát, testvérem leányát. Még beszélleni alig tudott, hogy hozzám hozták; s a gyermek vala egyetlen egy időtöltésem."

   

Kölcsey népies versei

Már Horváth János is észreveszi, hogy vannak Kölcseynek az életrajzi levélben említett művein kívül más népies hangvételű versei is. A tartalmi és formai elemek nincsenek minden esetben szinkronban. Olykor csak a természeti kép asszociatív jelenléte, máskor az ismétlések, ismét máskor a verstani sajátosságok árulkodnak a népköltészet hatásáról. Ilyeneknek tarthatjuk még a Kölcsey által említetteken kívül pl. az 1823. év terméséből a Panaszt, az Édeskedőt, bizonyos fenntartásokkal a Ki búban űl... kezdetű versét, vagy későbbről az Esti dalt (1824), a Szerelemhez címűt (1825), a Vágyat (1826) a Könnycseppet (1831), a Bár rózsa volnék című töredékét (1831), korábbról pedig a Bú kél velem... címűt (1821) vagy a Bordalt (1822). A népies hangvételtől távolabb eső műveiben is találunk egy-egy verstani alakzatot (Vanitatum vanitas), egy-egy kifejezést (Az ivó), fordulatot (A nyugtalan), szóismétlést (Rákos nimfájához), hasonlatot (A költő), ellentétet (Vándor remény), népdalokra jellemző indulatszót (Rákóczi hajh...), amelyek árulkodnak Kölcsey parasztdal-stúdiumáról. Néhol még azt is feltételezhetjük, hogy a klasszicizáló vers mögött valamely népdal dallama húzódik meg.

Maga Kölcsey erősíti meg feltételezésünket, hiszen – mint idéztük – nem a saját fennkölt versét igyekezett egyszerűsíteni, közelíteni a népdalok nyelvéhez és formájához, hanem fordítva; a parasztdalból indult ki, annak nyelvi és verstani anyagát használta, és azt csiszolta nemesebbé. Ritmikai elemeit meghagyhatta, így valószínűleg az eredeti dallamok is megmaradtak, és versei ezekre énekelhetők voltak. Jól tudta ugyanis, hogy a vers és a dallam egymást erősítő hatása ősi hagyomány, nemcsak a hunnusoknál, hanem az emberiség egész kultúrájában.

 

A népköltészet „nemesítése"

Miben állhatott Kölcsey népdal-utánzataiban az említett „nemesítés"? A költő vallomása szerint a „rímről rímre, s tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt" elsősorban szövegében változtatta meg. A változtatásban nyelvi egyszerűségre és spontaneitásra törekedett, használt népnyelvi kifejezéseket, majd ezeket irodalmi nyelvi elemekkel helyettesítette. E versein, az általa említetteken különösen is, érezhető ez a „csináltság". Miközben az így „készített" versek formailag ugyan népiesek maradtak, sajnálatos módon elvesztették spontaneitásukat és az egyszerűségben rejlő erejüket. A Csolnakon c. vers pl. strófaszerkezetének, rímeinek köszönhetően ritmikailag jól megőrizte a vízen ringatózás érzetét, nyelvileg azonban mesterkéltté vált: Isten hozzád csolnak, / S te vészes part, / Hű kegyes nyit ott rám / Remegő kart. Hasonló példát találunk a Hervadsz... kezdetű dalban is: Partot a hab, / Bút mos könyhullásod; / Enyh a szellő, / S enyhül sóhajtásod; stb. E példák alapján megállapítható, hogy a „nemesebb" kifejezések nem hoznak létre magasabb esztétikai minőséget. Ez ugyan vakmerő állítás, mivel az eredeti népdalt csak sejthetjük a vers szövege mögött, s úgy tűnik, Kölcsey ezeket a verseit esztétikailag magasabb rendűeknek tartotta az eredeti népdaloknál.

Hogy azonban a Kölcsey által felfedett költői technika nem maradt hatástalan költészete egészére, azt elsősorban nem a népiesnek mondott verseiben láthatjuk, hanem lírai termésének csúcsteljesítményeiből érthetjük meg. A sorról sorra, szóról szóra, tárgyról tárgyra haladás észrevétlenül bevonta a költőt a népdal belső és mély rétegeibe. A felszínen tárgyról tárgyra csapongásnak látszó tartalomról kiderült, hogy olyan tömörítésekről van szó, amely az alapvető létdimenziókba sűríti az ember és természet életét. A sorról sorra haladás felfedhette Kölcsey számára a népköltészet mély értelmű szimbolikáját, a szavak értelmének keresése pedig feltárta az egyszerűségben rejlő nyelvi és lelki gazdagságot. Akár tudatosult ez Kölcseyben, akár nem, új, belső értékrendet alakított ki benne, s ezt követően már nem a népköltészet külső formája alakította líráját, hanem ez a mélyről jövő belső értékrend, amely ötvözte a klasszikus és a népi kultúrát. Mondhatnánk úgy is, hogy a népköltészet szelleme lelkesítette át filozófiai, történelmi, esztétikai műveltségének „testét".

   

A Himnusz és a népköltészet kapcsolata

A „parasztdal tónja" ritkán jut eszünkbe épp a Himnusz kapcsán. Maga az a tény, hogy egy klasszikus műfaj nevét emeli címbe, eltereli a figyelmünket a vers népies vonásairól. A mű külső formai rétegei nem is sejtetik a belső forma és tartalom népies vonásait. Éppen ez a mélybe rejtettség igazolja, milyen jól elsajátította, személyiségébe, műveltségébe építette Kölcsey a folklór szellemét. Itt már nemcsak a népi líra hatására kell gondolnunk, hanem az epikus műfajokra is, amelyek akár a népszokások megismeréséből is származhattak.

Emlékeztetünk a Nemzeti hagyományok gondolatmenetére és az abból származó személyes tanulságra: a költészetnek kell a történelmi múlt emlékeit fenntartania. A nemzeti identitás fejlesztése megköveteli a hagyományok ismeretét. Kölcsey – most csak felszínesen elemzett – művében a történelmet tekinti az irodalom „kiváltó okának". Amit még őriz a történelmi emlékezet, azt a költőnek kell tudatosítania népében. Ami pedig abból a nemzet tudata alá süllyedt, annak lelki lenyomatát kell megtalálni a folklórban. A Himnusz különlegesen gazdag mélyrétegei fölvillantják a népköltészet szellemének és a nemzet történelmi tudatának egymást átható, eleven működését.

Hol érintkezik ez a két valóság? Abból a tényből, hogy a Himnusz 1823. január 22-én készült el, adódik a gondolat, hogy egy újévi köszöntővel lehet dolgunk. S azt tudva, hogy a költő éppen ekkoriban „a parasztdal tónját találgatá", egy mélységes művészi varázslatnak, keresztény „regölésnek" tekinthető. (Ezt erősíti Csoóri Sándor misztikus látomása: Kölcseyben 1822–1823 fordulóján, Petőfi születésének óráiban fogan meg a Himnusz.)

Láttuk, nem kell már a folklór formai követelményeit számon kérni Kölcseyn, hiszen ő a népköltészet szellemét, „lelkét" tette magáévá. Ezzel a szellemmel itatja át a magyar nép zivataros századainak egyik új esztendejét köszöntő költeményét. Nem ismerünk olyan regölési szokást, amely ekkora történelmi tablót tárna elénk, s ilyen komponált szerkezetben jelenítené meg a múltat, de éppen ez a nemzeti poézis „teste", ez az a feladat, amit teoretikusan kifejt és vállal a Nemzeti hagyományokban. A jókedv, bőség, védettség, siker, víg esztendő kívánása, a múlt és jövő összevonása a regölésnek lényegi sajátossága. A keresztény népi kultúrával „felülírt" regölési szokásból máig fennmaradt általános jókívánság-formula: „adjon az Úristen bort, búzát, békességet", a folklórra ekkor nagyon is figyelő Kölcsey számára többet jelenthetett puszta formaságnál. A történelem és a népköltészet szálait Istenben köti össze, s ezzel új dimenzióba emeli a magyarságot.

Ezért gondolhatjuk azt, hogy a kiinduló, Istenhez forduló vershelyzet a népszokásra asszociáltat, majd kibontakozik belőle a történelmi körkép, amelynek feloldó zárásában visszatalál Istenhez, és még egyszer, most már a magyarság sorsával telítetten, a kiérdemelt víg esztendő kérésével villant vissza az újévi szituációra. Ha ez a vers nem is vált volna nemzeti himnuszunkká, akkor is az életmű egyik legjellemzőbb, legcsiszoltabb alkotásának kellene tartanunk. Meg merem kockáztatni azt a lélektani feltételezést is, hogy a nemzet azért tarthatta meg himnuszaként ezt a verset, amely viszont megtartotta a nemzetet, mert ez a látens népiesség tudat alatt is hat. Bár a költő indítéka – véleményem szerint – nem az imádság volt, mégis beemelte az autonóm művészetbe a nép közösségi kultúráját átjáró keresztény vallásosságot is. Kölcsey költeményéből a magyar nemzet minden tagja minden időben megalkothatja, meg is alkotja saját bensőséges imádságát. Valójában Kölcsey istenképe is ekkor tisztul le, ebben a versben változik át a Zeusz-szerű fátum irgalmas, személyes Istenné. (Várhelyi, 1996.)

Kölcsey Himnusza valóban a nemzeti identitást szolgálja. Semmi kétség, a nehéz történelmi időszakokban ez volt a magyarság egyetlen lehetősége arra, hogy a nemzethez tartozását átélje, és minden újesztendőt Isten nyilvános meg

szólításával kezdje. Nem kell tehát bizonygatnunk, hogy himnuszunk fontos kötőanyaga a nemzet megtartó erejének. Erre a szerepre mind a költemény tartalma, mind pedig az a szellem teszi alkalmassá, amit Kölcsey a „parasztdal iónjából" tanult. S igaz rá, dallamával együtt is, a Nemzeti hagyományok megállapítása: „Búsongás nemcsak szolgaiságnak, de az érzés mélységének következése is lehet."

Hasonló eredményre juthatnánk, ha Kölcsey lírai életművének más remekműveit elemeznénk. A népköltészet mélységeiből és a költői személyiség legbensőbb rétegeiből fakadó azonosulás hatja át a Rákos című versét, a Zrinyi második énekét, sőt a Vanitatum vanltast is, és még jó néhányat, amelyeket első látásra nem is gondolnánk népiesnek. Éppen ezekben, s nem a formakövető műveiben él igazán a nemzeti hagyomány.

 

 

 

Irodalom

Borbély Szilárd: A Vanitatum vanitas szövegvilágáról. Fehérgyarmat 1995.

Csetri Lajos: Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomszemlélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában. Budapest 1990.

Dávidházi Péter: A Hymnus paraklétoszi szerephagyománya. Alföld, 1996/12., 66–80.

Fenyő István: Az irodalom respublikájáért. Irodalomkritikai gondolkodásunk fejlődése 1817–1830. Budapest 1976.

Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig. Budapest 1927.

Németh G. Béla: A magát formáló ember, a történelmet alakító személyiség. In: „A mag kikél". Szerk. Taxner-Tóth Ernő, Budapest – Fehérgyarmat 1990.

Pukánszky Béla: Herder hazánkban. Budapest 1998.

Sőtér István: Herder és a magyar népiesség. In: Az ember és műve. Budapest 1971.

Szegedy-Maszák Mihály: A nemzet mint érték. Új Forrás, 1980/4.

S. Varga Pál: „...az ember véges állat..." Fehérgyarmat 1998.

Várhelyi Ilona: A Himnusz mint Kölcsey istenkép-fejlődésének fordulópontja. In: Déri Múzeum Évkönyve 1997–1998. 555–566.

Wéber Antal: Irodalomkritikai elvekről. In: „A mag kikél". Szerk. Taxner-Tóth Ernő, Budapest – Fehérgyarmat 1990.

 

   

   

Karácsonyi ének

 

Pásztor társim uj hirt mondok,

jertek velem tsudáljátok

egy szép szüz az éjszakán

fiatskát szült a szénán.

Ej, ej ej ej,

lesz szüz emlőjében tej.

   

Az engyal eztet hirdette

társaink odavezette,

mondván mi is készüljünk,

fel Betlehembe mennyünk el.

Haj, haj, haj, haj,

ugy repüljünk, mint a raj.

   

(Kuna János énekeskönyvéből, „reperálta 1869" 6. oldal. Kunszentmárton, Szolnok m.)