A hagyaték; A gyáva

A hagyaték

Egy percig még a későn fellobbant fény hasábjában szorítkozott a város, a hirtelen eleredt és épp oly hirtelen elállt záport követve vakító élességgel fénylett a nap, pedig már késő alkonyat volt, a horizonton puha, vastag párák gomolyogtak, amelyek a beálló sötétséggel a város felé hömpölyögve hangtalanul elözönlik az utcákat, a nyirkosság beszivárog a falakon át a szobákba, ahol penészszagot árasztanak magukból a fakó bútorok és a hámló vakolat. Éles, fekete árnyékok szabdalták fel az utakat, a házak tűzfalát, az aprócska, ám impozáns tér kövezetére fénysávokat rajzolt a hideget árasztó, óriásira duzzadt vörös gömb, mely lampionként lebegett a sötétkéknek ugyan nem mondható, de a szokásosnál mégiscsak egy árnyalattal sötétebb kék ég alján. A házakon túli erdőt mintha csak kulisszaként tolta volna a tájképre egy láthatatlan kéz; sötétzöld foltként ülepedett meg a tekintet mélyén. Volt még hátra néhány kristálytiszta pillanat, mielőtt homállyá koszlik a már-már hisztérikusan villódzó levegő éteri tisztasága. Ázott tollazatú madarak szálltak a tetők palástjára, némán gubbasztva nézték, amint az utazó egy nagy bordó bőr utazóládát vonszolva magával megállt a vendégfogadó bejárata előtt. A téren elomlott a szürkület.

Sobieski, az órásmester, munkától elgémberedett ujjakkal fogva össze mellén a ködmönt, műhelyének csukott ajtajánál állt. Az üres járdaszeletet bámulta; az eső egy szempillantás alatt kiürítette az utcákat. A csorgó esővíz hangját vélte hallani valahonnan fentről, boltja tetőzetéről. A pocsolyák tükörsima felületében nézte a szikrázóan kék, bár egy árnyalattal sötétebb eget. Tekintetét végigjártatta az út kőburkolatán, a megszámlálhatatlanul sok aprócska, fehérlő pettyen, melyek ellepték a kövezetet. Lepkék teteme borította el az utat. Az ablakra tapadt vízcseppek foltokban elhomályosították a szeme elé táruló látványt. Egy megnyúlt vízcseppen akadt meg a tekintete, próbálta követni, amint alig érzékelhetően csúszott lefelé, hogy magába szívja az ajtó hajszálnyi repedéseinek egyike. Fáját már régtől korhasztotta az eső. Az utca a szemközti fallal elhomályosult hátteret festett a vízcsepp feltáruló mechanikája mögé. A lepkék a hirtelen lezúdult záporban pusztultak el, az óriási cseppekben zuhogó esővíz verte őket agyon. Kora délután tűntek fel, és olyan, egyszerre még sosem látott mennyiségben, hogy Sobieski órásmester is elcsodálkozott csapatos megjelenésükön. Sárgásfehér szárnyuk villódzva verdesett a fényben, míg elözönlötték az utcát. Aki látta, néma káprázat tanúja volt.

Elfordulva az ablaktól, műhelyének sarka felé lépett, hogy befejezze munkáját. Alkonyodott, a dolgával végeznie kellett, este már senki sem dolgozik. Mégis leült rozoga székébe, és az asztal fölé hajolt. Szeméhez igazította a nagyítólencsét az asztalra erősített szerkezet segítségével, és feljebb csavarta a petróleumlámpa lángját. Mindezt begyakorlott mozdulatokkal tette, az évek során kialakult rutinossággal. A javításra beadott finom művű óraszerkezet felboncolva, a tárgyak spontán kiszolgáltatottságával hevert előtte. Megszokott látvány fogadta, a kínos következetességgel működtetett gépezet aprócska fémalkatrészeinek szabályozott, együttes mozgása tárult fel előtte. Néhány percig szórakozottan bámulta s így magába merülten hirtelen szokatlan élességgel idéződtek fel benne a pici virágszerű lények, a roncsolódott tetemek, maradványaik sokasága. A sima, fényesre csiszolt fémelemek csillogása lassan elhomályosult a belső kép különös káprázatától. A kicsi helyiség valósággal betöltődött a sok bonyolult óramű és a polcokat elborító különféle zsebórák időközönként furcsán felerősödő hangzavarával, már-már zakatolásszerű ketyegésével. Már régóta nem hallotta tiktakolásukat, a folytonos, ismétlődő hang érzéketlenné tette a fülét. Gyakorlottan tartotta négy ujja közt a kis zsebórát, kissé megdöntve, oldalról vette szemügyre a kézbesimuló remeket. Működött. Hajszolva az idő folyamát, szabályos darabokra tördelve igazából szakadatlan múlását, belekapaszkodva síkos testébe, hogy hanggal pótolja csendjét, másodperccel a pillanatot. Tudta, hogy amit az órák mérnek, nem lehet az igazi idő, az valami más, míg átáramlik rajtunk, felkel és lemegy a hold, de arcunk, amit önmagunkban hordozunk, nem változik semmit sem. A gondolatok valósággal elárasztották tudatát, mikor a sziromszerű lények közül egy hirtelen a mutatóujjára szállt. Valószínűleg sikerült meghúznia magát a fal valamelyik hasítékában, aztán beosont az ajtó résén, és most az ő kezére szállva pihent meg. Szárnyát szorosan összezárva billegett, tapogatóival kibogozhatatlan jeleket rajzolva a levegőbe. Sobieski szinte megkövülten bámulta a kis állatot, sárgás árnyalatú, de mégis fehér, hártyaszerű szárnyát, szőrös, rovátkolt, henger alakú testét, csúcsban végződő, a tücsökére emlékeztető fejét. Gyerekkorában látott utoljára ilyen közelről lepkét. Talán több is meghúzódhatott a műhely egyre sűrűbbé váló homályában. Felnézett, de szeme káprázott még az óramű és a lepke látványától, újból emberi léptékhez kellett szoknia a szoba terében. Nem látott másikat. Lassan mozdult, mégsem volt eléggé óvatos, keze megremegett, és a lepke elrepült. Hiába fürkészte tekintetével, beleolvadt a semmibe. Szemét végigjáratta a falakon, a plafonon, de nem lelt rá, egyetlen példányt sem vett észre a szűkös helyiségben. Vajon honnan kerültek ide ezek a fura lények, miféle szél sodorta őket, mert bizonyára szél seperte be őket a várost körülölelő mácsonyás mezőkről a házak közé, esetleg valami láthatatlan és hallhatatlan jelre özönlötték el a bolt előtti térséget? Ilyen kérdések foglalkoztatták, mikor egyszerre megmagyarázhatatlan nyugtalanságféle fogta el. Felállt az asztaltól, és a rohamosan kibomló szürkületben odabotorkált az ajtóhoz, üvegablakán keresztül hátha tud még egy pillantást vetni az utcán heverő tetemekre. Hideg szűrődött be az ajtó alatti vékonyka résen, fázósan húzódott hátrább, mikor léptek neszét hallotta meg, pár pillanat múlva már látta is az alakot, amint elhaladt a bolt előtt. A küllemének jellegtelensége miatt szinte láthatatlan férfi egy utazóládát cipelt magával. Mintha megérezte volna, hogy valaki leskelődik utána, hirtelen elfordította a fejét és rémisztő pontossággal Sobieski szeme közé nézett. Az órásmester ösztönös mozdulattal és korát meghazudtoló fürgeséggel lépett hátra a bolthelyiség homályába, ahol már csak a sarokban pislákoló lámpa bocsátott ki némi fényt, de azt is mind jobban elnyelte az őt körülölelő, terebélyesedő sötét. Az ijedelem feszültsége feszültsége felvillanyozta, de aztán mégis valami szégyenkezés öntötte el. Felnőtt férfi lévén igazán nem értette, miért viselkedett ilyen meggondolatlanul. Mindez egy pillanat leforgása alatt történt. Az idegen megtorpant, majd néhány másodpercig a bolt bejáratát figyelte, ahol az imént látni vélt valakit az ajtó üvegablakában. Sobieski remélte, talán mégsem látta meg őt, talán még idejében el tudott rejtőzni. Mégis mi elől, egy arra sétálgató idegen elől, vagy hogy elkerülje annak látszatát, hogy leskelődik – kérdezgette magától, nem tudta önmagának sem megválaszolni tettét, teljes tanácstalanság vett erőt rajta. Mozdulatlanul állt, karját kissé eltartva törzsétől, izmaiban emlékezve még a gesztus lendületére, mintegy rögzítve a megtorpanás pillanatát. Az idő is mintha megállt volna, holott az órák zajos zakatolása ennek ellenkezőjéről tanúskodott. Hirtelen feltűnt neki a műhelybéli zaj, talán mert most benne hallgatott el minden és állt lábujjhegyre türelmetlenül. A férfi odalépett az ablaktáblához, letette maga mellé a kövezetre az utazóládáját, két kezével megérintve az üveglapot, ellenzőt formált a szemének, és bebámult a kirakaton. Sobieski dermedten állt az ablakra tapadó idegen fürkésző tekintetének sugarában. Képtelenség, hogy látja, hiszen már meglehetősen sötét van, és az kizárt, hogy a szem, bárki szeme is képes legyen legyőzni az áthatolhatatlan sűrűségű homályt – győzködte magát. Az órák esztelen kerepléssel őrölték az időt, minden egyes hang ostorcsapásként hatott, mintha hajszálerek pattantak volna el a fejében. Az idegen végül elfordult az ablaktól, és lenézett maga mellé a földre. Lenyúlt a ládájáért, aztán elsétált a bejárattól. Még egy pillanatra hátranézett, s így indult el felfelé az utcán, hogy lassan beleolvadjon a sötétbe és eltűnjön a fogadó felé vezető úton. Ezt már a mester nem láthatta, megkövülten és leforrázva állt műhelyének nyirkosságtól felhólyagzott falai közt, az órák hangját elnyomó, újra rátelepedő csendben. A sötétség egészen anyagszerűvé sűrűsödött, szinte tapinthatóvá vált, minden fény elszivárgott a térnek és időnek ebből a kiterjedéséből. Sobieski az asztalhoz botorkált, valósággal belezuhant székébe, s próbálta felidézni a találkozás okozta riadalmat, mely ólmos súlyokat kötözött a testére, megbénítva kétségbeesetten ácsingózó tudatának láthatatlan tapogatóit is, felidézni furcsa, magyarázatra szoruló viselkedését. Órákat ülhetett így, talán csak perceket, az idő érzékelhetetlenné vált, néha megiramodott, majd hirtelen megmakacsolta magát, lelassult, a pillanat riasztóan kitágult térfogatában faltól falig csapódó gondolatait hallgatta, de nem oldódott a feszültsége, visszhangzó kérdések és a jeltelen sejtések homálya vette körül. Hiábavaló igyekezete egy idő után elálmosította, lehunyta szemét, hogy aztán azonnal meg is próbálja kinyitni, de erre már nem maradt ereje. Az asztalra borult. Öntudatlanul bár, de még mindig viaskodott, az ébrenlét és az álom közti mezsgyén vonszolta lomha eszméletét a félálom bódító gőzöket lehelő mocsarában. A véráram duruzsolása lassan elringatta, míg végleg elveszett a jótékony ködben, ahol a kép nem kép többé, a hang nem hang. Álmában önmagát látja, amint háttal ül, és munkaasztala fölé hajolva dolgozik. Egyre közelebb lép önmagához, de a takarásból most sem látja, mit csinál, aztán egy kar nyúl ki, ami nem az övé, és már majdnem megérinti görnyedő vállát, de végül mégse ér hozzá. Mintha egy érintés próbája zajlana, de valahogy mégse történne meg. Csapódásszerű robaj hallatszik, erre a kar visszarántódik.

Sobieski, mintha szikláról zuhant volna le, egész testében megrándult, amikor felébredt. Szokatlanul éber volt, hirtelen felidézhetetlenné vált álmának ismeretlen forrásából valami idegen erő szivárgott át izmaiba, testének szöveteibe. Józanító, hűvös vérhullám csapott rajta át. Pillanatnyi tétovasága után valósággal megrémült attól, hogy a bolthelyiségben aludt, ezt eddig sosem tette, bármennyire is fáradt volt már. Úgy érezte, mintha egy idegen helyre került volna, pedig otthon, saját műhelyében nyomta el az álom. Egy furcsa kép lebegett elé, de hiába próbálta részleteiben felidézni, minduntalan elillant. Rosszízű sejtés támadt benne, melyet azonnal eloszlatott az emlék bizonyossága, az idegen fürkésző tekintete a készülődő sötétben. Vacogott a hidegtől.

Hajnal volt még, nem repedt meg az ég hártyája. Az álombeli zaj még mindig ott visszhangzott a fülében, nagyon valóságosnak tűnt. Sobieskit egyre jobban nyugtalanította, és arra gondolt, hátha valóban megzördült valami, talán az ajtó. Viszont ki keresné ilyen korán és miért pont itt keresnék, hárította el magától a gyanút. A lassan oszló homályban a testébe költözött frissesség folytán valósággal odaugrott az ablakhoz. Hideg zúdult be valahonnan. Egy rés tűnt fel neki, mely az ajtó záródásánál támadt. Meghökkenve állt a látvány előtt. A nyilvánvalóan idegen kéz nyomára utaló jelek valósággal elborzasztották, csak nem akart valaki az éjjel rátörni, mit akar ez jelenteni, rémület és tétovaság viaskodtak egymással tudatában. Tanácstalanságában elfordította a kulcsot, erre az ajtó magától kinyílt. Bár a műhelyt már egyébként is átjárta a hajnali hűvösség, mégis megborzongott a beáramló fagyos levegőtől. Amint kilépett az utcára, lába beleütközött valamibe. Megijedt a láthatatlan akadálytól, melyet valaki ismeretlen célból pontosan a bejáratnál helyezett el. Pillanatnyi felháborodásának a rádöbbenés vetett véget: a tegnap esti idegen utazóládáját ismerte fel a gonoszul odakészített csomagban, melyet bizonyára testi épségének veszélyeztetése céljából tett le éppen oda, de ebben mintha egyre kevésbé lett volna biztos. Az utcára lépve nem látott senkit sem, a kövezet síkos volt a hajnali ködtől. Idegesen nézett körül, végül tekintete a ládán nyugodott meg. Mélybordó bőrrel bevont, eléggé nagy méretű doboz volt, melyet széles csatban végződő szíjak fontak körül. Sokáig bámulta, de az is lehet, hogy rövid ideig, majd hirtelen elhatározásra jutott, pontosabban: egyéb választása nem volt. A szíjnál megragadva bevonszolta zsúfolt műhelyébe, aggasztotta ugyan némi kétség, hogy valóban jól cselekszik-e, de aztán gyorsan szétoszlatta magában a homályos, rosszízű sejtést, mivel valami furcsa, megmagyarázhatatlan és egyre erősödő vonzódást érzett a csomag iránt. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót. A homályos derengésben kettesben maradt az idegen holmijával. Odatolta székét, és leült vele szemben. Most már az övé. Nem bírt ülve maradni, odalépett a ládához. Lehajolt kissé, és tenyerével óvatosan megérintette. Rémülten rántotta vissza a kezét. A láda langyos volt, dacára annak, hogy az utcáról vonszolta be a műhely kihűlt falai közé. Újból próbát tett, hátha az imént képzelődött, de ujjbegyei kellemesen meleg bőrfelületet simítottak végig. A finom tapintású bőr különös hatással volt rá. Simasága és melege valósággal élőszerűvé tette. Színének mélybordó árnyalata is izgatta. A szíjak keresztirányban voltak átvetve rajta, a csatok még a félsötétben is fénylettek. Felegyenesedett, kissé megszédült a fejéből kitóduló vér miatt, homlokán szúró fájdalmat érzett, és egy pillanatig mintha fekete selyemfüggöny takarta volna el előle a látványt. Hátranyúlva kitapogatta a széket, majd szinte belezuhant. Egy kis időnek el kellett telnie, mire ismét magához tért az eszméletvesztésnek ugyan nem mondható, de bénító, különös állapotból. Közelebb húzta a széket, úgy hajolt oda a ládához. Készen állt benne az elhatározás: mindenképpen ki kell nyitnia. Nekilátott, hogy óvatosan kibújtassa a csat fémkeretéből a bőrszíjat. Nem járt sikerrel, mert az öv szorosan tartott. Valami átsuhant a látóterén, s egy aprócska lepke röppent a kézfejére. Sobieski egy pillanatra megtorpant, megkövülten nézte a lassan oldalazó, szárnyát pihentető lényt, aztán mégis elhessegette magáról, és folytatta az erőlködést. Végre sikerült meglazítania az övet. Nekilátott a másik csatnak is. Miután lefejtette mindkettőt, már csak egy apró fémzárat kellett felkattintania. Kapkodó mozdulatai lelassultak, egy pillanatra visszatartotta lélegzetét is, behunyta szemét, de túlontúl izgatott volt. Ebben a lopott pillanatban aztán hirtelen eszébe jutott, amit hasztalanul próbált az ébredéskor felidézni, kristálytisztán lebegett előtte az álombeli kép, amint arcát tenyerébe temető önmagát figyeli a saját háta mögül. Időközben további lepkék tűntek fel, lassan ellepték a láda felületét, valósággal elözönlötték a szobát. Majd a különös, fehér áradat Sobieski testét is elborította. Kapkodó mozdulatokkal seperte le őket magáról, az arcánál verdeső példányokat nagyokat fújva próbálta eltávolítani, de hasztalanul, mert mindig visszaszálltak. Hunyorogva térdelt le a ládához, kíváncsisága szinte már elviselhetetlenné fokozódott. Megérintette a sarkainál, bizsergetően hatott rá a kellemes tapintású bőr langymelege. A lepkék rajokban nyüzsögtek, szinte teljesen kitöltve a helyiség térfogatát. Felnyitotta a láda fedelét. Sobieski arcvonásai ekkor változtak meg, ettől kezdve nem ismerte fel senki. Állítólag ezen a reggelen némult meg, de ezt már nem tudta senki biztosan, csak annyit, hogy egy nap elhagyta otthonát. Aztán évek múlva, mintha látták volna egy másik városban, amint nagy utazóládáját cipelve hátán elsietett, hiába kiáltottak utána, úgy tett, mintha nem hallotta volna.

A gyáva

A műhely édes faillatot árasztott körülötte. Már az utcáról érezni lehetett ezt az édeskés bűzt, ami hódítóan hat az idegekre. A falak magukba szívták, évekre lenne szükség, hogy a terem megszabaduljon a kellemetlen szagtól. Faforgács díszlett a sarkokban, az eldugott helyeken és a gépek körül, a finom por körbeölelte a cipőtalpak nyomát, melyekből kacskaringózó ösvények rajzolódtak ki a műhely kövezetén. A teremben senki sem volt, a többiek még nem jöttek le az emeleti öltözőből. Az öltözőnek is volt szaga. Olajos munkaruhák árasztották magukból, bőrbakancsok, elegyedve a fiúk izzadságával és a cigarettafüsttel. Korán volt még, de a műhelylámpák már égtek, a mester már odabent tartózkodott aprócska helyiségében. A csendben neoncsövek zümmögtek, kellemes meleg áradt szét a teremben. A pléhajtó hangos csattanással vágódott be mögötte, a kilincs kicsúszott a kezéből, hiába kapott utána. Léptei alatt ropogott a faforgács. A kedvetlenség és a kövezetből szivárgó olajszag megszokott módon émelygést váltott ki belőle. A munkaruhája bővebb volt a kelleténél, a mérőműszer húzta a zsebét és kiálló végének állandó bökdösésétől szétfeslett a szövete. Bakancsa nehéz volt, vastag talpától nem érezte, mire tapos. Elindult a mester irodája felé, így hívták, pedig csak egy nyomorúságos, piszkos falú szoba volt, elkülönítve a zajos műhelytől. A szobában rendszerint félhomály volt, és a mester ebben a már-már ünnepélyes kora reggeli áhítatban cukor nélküli kávéját szürcsölgette. Nem vette észre. Nekidőlt a műhely falának és a kezét nézte, végigsimította ujjával a bőrkeményedéseket, elkeseredve látta a pórusokba beleivódott olajat, a körme alá tapadt koszt. Neki is olyan keze volt, mint a többieknek, de legbelül mégis idegen maradt és ez az idegenség annál fájdalmasabbnak bizonyult, minél inkább bizonygatnia kellett elszántságát.

Krisztián settenkedett mellé lopakodó léptekkel.

– Na, mi van? – kérdezte és közben felrántotta felső ajkát.

– Korán – felelte higgadtan. Nem szerette Krisztiánt, alattomosnak tartotta, kerülte, ha tehette.

A lépcsőkön a többiek lépte robajlott, aztán kicsapódott a vasajtó, és csapatostól préselték át magukat az ajtónyíláson. Egymást szidták, de senki nem vette komolyan a sértéseket. Szokásukká vált ez a maga durvaságában is ártalmatlan játék, élvezetet okozott szapulni a másikat, aki nem bántódik meg, hanem csak arra vár, mikor vághat vissza. Ez a kölcsönös kötözködés egymáshoz való ragaszkodásukról tanúskodott. A káromkodások elvesztették értelmüket, mint olyan varázsigék, melyeknek eredeti jelentésével már senki sincs tisztában. Bántó szándék sosem nyilvánult meg ebben a játékban, csak néha fajult el, amikor egymás anyját kezdték el szidni, de mindent eltompított a kamaszos hév. Ő felelőtlen jókedvüket irigyelte csak, másrészt mégis talált valami megnyugtatót abban, hogy kívülálló.

Az idősebb tanoncok mindig késve érkeztek, aztán pedig körülöttük ólálkodtak, arra lesve, melyikük mer a szemükbe nézni, akár csak véletlenségből is. A fiúk ilyenkor elhallgattak, a padlót bámulták inkább, bakancsuk orrával bökdösték a földre hullott faforgácsot. A veszély csak akkor múlt el, mikor szobája ajtajában felbukkant a mester apró alakja és felbődültek a gépek a műhely jóleső reggeli csendjében. Az ebédszünetig nyugtuk lehetett, bár ez sosem volt biztos, ebben senki sem lehetett egészen biztos.

Állandóan a faliórán függött a tekintete, a vánszorgó mutatókon. A por lassan megült a ruháján, hajában forgács kapaszkodott meg, de leseperni nem lehetett, mert akkor a tenyerére tapadt koszt is mind rákente volna.

Fellélegezve kapcsolta ki a gépet, és ez a hirtelen lett csend bizsergetően hatott az idegeire. A teremben addigra már fullasztóvá vált a levegő a felforrósodott gépektől. Kezét nadrágjába törölte, és felbaktatott az emeleti öltözőbe. A lépcső síkos volt a bakancsok talpán felhordott kosz- és olajrétegtől. Páran már a vasszekrényüket lakatolták ki, szétfeszített lábakkal állva a szekrénysorok mentén húzódó hosszú fapadok fölött. Az étkezés rituáléjához hozzátartozott, hogy lábukat átvetették a padon, és csak aztán kezdték el falni a kezüktől bepiszkolódott kenyeret. Kulcsát keresgélve végigtapogatta a zsebeit, majd hosszasan babrálva a lakattal felkattintotta a zárat, a felső polcról leszedte szalámis kenyerét, lefejtette róla a papírszalvétát, és jó nagyot harapott bele.

– Na, mit mondtam?! – harsant fel Gyula kamaszos csengésű, a mondatvégeken vagy levegővételkor cérnavékonnyá változó hangja.

Karját háta mögé rejtve valamit tartott a kezében, és a válaszra várva kérdően nézett a fiúk csoportjára. A helyzetből adódóan egy pillanatra fölényben érezhette magát és ezt ki is használta, élvezte, hogy minden szem rászegeződött és kíváncsian várta előbukkanó kezét. Egy pornólapot lobogtatott harsány röhögéssel, majd hirtelen levágódott a fapadra és fellapozta. A fiúk egyszerre ugrottak oda, körülállták Gyula behemót testét, karok fonódtak össze, fejek bukdácsoltak a kupacban, káromkodtak a nem mindennapi csemege láttán. Gyula izzadt homlokkal és elvékonyodott, vigyorgó, már-már állati szemmel nézett fel rájuk, eltátott szájában megrekedt kiáltással körbefordította fejét, és ujjával egy képre mutatott. A fiúk felröhögtek, különféle megjegyzéseket tettek, és az előbb egy pillanatra mozdulatlanságba dermedt emberrakás újból felbolydult, míg le nem kötötte őket egy újabb oldal. Nem lehetett biztosan tudni, ki mennyit ért a látottakból, de kölcsönösen szégyellték volna egymás előtt, ha kérdeznivaíójuk lett volna. Avatott szakértőként hümmögtek, gondosan rejtegetve nyilvánvaló ártatlanságukat.

Egyszerre rossz érzés támadt benne, nem tudta meghatározni, de lelkét mintha valamilyen ragacsos anyag öntötte volna el s töltötte volna ki. Testében bénultságot érzett, félelmet valami megnevezhetetlen dologtól. Pár lépésnyire tőlük Pite állt és mosolygott. A harmadéves fölényével nézte őket, amint fészkelődve fogták körül a takarásukban elvesző Gyulát. Csend lett, csak Gyula hörgése hallatszott, aki a képek nyújtotta élvezettől kábultan mélyedt el az asszony- és lánytestek bűvös összefonódásának látványában, a bőr ízét, egy ismeretlen kéj zamatát ízlelgetve képzeletében. A papírlapok zizegése elhallgatott Pite gúnyos hangjára. A nagyobb fiú alakja valamilyen születési rendellenesség folytán furcsán ferde volt. Lányos medencecsontja erőteljesen kidomborodott, és ez járás közben nagyon zavarta. Valószerűtlenül egyenes háttal, fejét magasra emelve, pingvin módjára tipegett. Vékony alakja, hosszú nyaka egy nőre emlékeztette, és nagy kék, kerek szeme is növelte ezt a hatást, homloka simasága révén arcának volt valami kegyetlenségre utaló jellege, legalábbis az ő szemében. Félt tőle, és örült, hogy eddig nem kötött bele. Védekezhettek volna, de valami titkos megegyezés félelmes kényszerítőerejétől tartva rettegtek az őket ért sérelmek megtorlásának lehetőségétől.

Szívott egyet a cigarettájából, és közelebb lépett.

– Add ide! – mondta vékony hangján.

Pitét különösen utálta, és ez az utálat elegye volt konok félelmének, kényszerű kiszolgáltatottságának, és azzal a különös zavarral párosult, amit Pite lányos arca láttán, nagy kerek szeme miatt érzett. Undor tolult fel benne, és hátrább húzódott a vasszekrényhez. Valahogy összeegyeztethetetlennek és teljességgel érthetetlennek tűnt, hogy egy látszólag kedves arcú alak támadást sejtet lopakodó légiességével és bicegő lépteinek kétségbeesett bájával. A fiúk követték, és szekrényük ajtajához léptek. Színlelt cselekvésektől, a bíbelődéstől, a tárgyak közelségétől vártak védelmet, és biztonságos távolságot reméltek a nyílt tereptől, ahonnan Gyula nemsokára vesztesként fog elkullogni. Gyula egyedül maradt a szétterített újság zsíros lapjai fölé hajolva, magánya szinte már kétségbeejtő volt, arca elkomorult, de ki tudja, miért, mégsem fordult meg, hogy Pite nősténypofájába nézzen. Helyzete némileg különbözött a többiekétől, előfordult ugyanis, hogy hencegett Pite barátságával és a harmadévesek terrorjától való vélt vagy valós védettségével. Az előállt helyzet igazolhatta volna állításait, titkon egyébként is mindenki erre számított, de a hosszú másodpercek vánszorgása mindinkább elmosta reményüket, Gyula hazugságaiba vetett feltétlen bizalmuk megrendült. Pite élvezte zavarukat, a rettegést, melyet nem tompított, hanem inkább felnagyított a helyzet Gyula óriás termetének és Pite vékony alakjának groteszk aránytalanságából adódó tragikomédiája.

– Nem hallod, kövér?! – nyomatékosította korábbi felszólítását.

Léptek dübörgése hallatszott a lépcsőkről, ami a helyzet sürgős megoldását ígérte, feltéve, és ez eléggé valószínűnek tűnt, hogy a többiek is beavatkoznak. Történhetne rosszabb is, a kettejük közti feszültség tovább fokozódhatna egy elviselhetetlen, végső másodpercig.

Lobogó hajú, sovány kamasz fiúk rontottak be az öltöző bűzös homályába. Pitére hirtelen kétszeres nyomás nehezedett, az újságot most már meg kellett szereznie, mégpedig fölényes gesztussal. Pite megfogta hátulról Gyula vállát, de olyan gyengéden érintette meg, hogy az egyáltalán nem illett a pattanásig feszült légkörhöz. Ez Gyulát is kizökkentette hömpölygő félelemérzetéből, amit egy új, pillanatonként változó rettegés váltott fel. Pitének ez a gyengédsége kiszámíthatatlan durvaságát palástolta. Meglepte ez a többieket is, akik igyekeztek belemerülni egy lehetőleg jelentéktelen tevékenységbe, miközben gondosan ügyeltek saját jelenlétük tompítására.

Pite odahajolt Gyula tarkójához, aki még mindig ült, de féloldalt fordulva, szeme sarkából izgatottan figyelte, mi történik a háta mögött. Szúró fájdalmat érzett. Pite parázsló cigarettáját szőrös nyakszirtjéhez érintette. Felugrott és nyakához kapott. Szemében könnycseppek fénylettek, nyüszítésszerű hangot hallatott, és remegő, hájas fejével támadója felé fordult, aki továbbra is csak mosolygott, és élvezte társainak elismerő pillantását.

– Pofázott? – mordult fel az egyik aprófejű, szőke harmadéves. Izmos, inas testével és a tompa fénnyel a szemében egy idomított harci kutyára emlékeztetett. Pitét nem érdekelte.

–Odaadod, dagadt, vagy kapsz még egyet – vetette oda Gyulának, és győzelmes pillantással végigmérte a szekrényük mellett fejüket elfordító fiúkat. Egy szempárra vadászott, amely nézte és továbbra is nézi Gyula vergődését. Vonzotta a kiszolgáltatottság látványa, a fiúk törékenysége a megadásban.

Ő is lesütötte szemét a többiekkel együtt, és bár Gyulához nem fűzte barátság, átérezte félelmét és megaláztatását, mialatt kínos lassúsággal teltek a másodpercek. Krisztián ült mellette, és úgy tűnt, mintha némán kuncogna; káröröme határtalan volt, a helyzet feszültségéből mit sem érzett. Undor ébredt benne iránta, és belebámult Krisztián arcába, majd felemelte tekintetét Pitére, akinek nyugodt, kék szemeiből már elillant a győzelem mámora, s egykedvűen vette kezébe a pornólapot. Tekintetük mégis összegabalyodott, és újra Pite vigyorgó arcát látta maga előtt, mint mikor belépett, és megállt Gyula kövér háta mögött.

– Mi van buzi?! Mit húzkálod a szád, mit vágsz pofákat?! – vakkantott a szőke kutya, de a helyén maradt.

Pite erre sem reagált. Fejét oldalra billentve, indulatról árulkodó, erőltetett nyugalommal nézte új áldozata száját, aki addigra már felkelt Krisztián mellől a padról. Remegett a lába, és félt, hogy ha meg kell szólalnia, a hangja elárulja mérhetetlen félelmét. Gyula maga elé bámulva állt, a szemét törölgette. Ez bátorítást adott neki, nem akarta magát így látni pillanatok múlva. Pite arcán lefagyott a mosoly, cigarettát tartó kezét lassan maga elé emelte.

– Félsz?

Hangja álmosítóan nyugodt volt. A parázs izzását már ott érezte nyaki ütőerénél, a csendben hallani vélte a tűz sercegését és aprócska pattogásait. Lehunyta szemét. Arcán érezte Pite izgatott, rossz szagú lihegését, amely éles kontrasztot alkotott bénító, sziszegő hangjával.

– Kérdeztem valamit – mondta, de ezt már nem hallotta, csak hangfoszlányok jutottak el füléhez és Pite ütemes fújtatása.

Nem volt már egészen jelen, mintha kilépett volna önmagából, idegennek érezte testét, miközben remegése elmúlt és újfajta, ismeretlen zsibbadtság áradt benne szét, mely sohasem érzett erőt kölcsönzött izmai szövedékének.

A testét görcsbe rándító indulat villámlásszerű hirtelenséggel robbant egy mozdulatban, aztán megint ernyedtség öntötte el. Az ütés nem sikerült, csupán elhárította Pite karját, és szorítástól elfehéredett ökle a ferdén irányzott ütéstől megcsúszott a meghökkent arcon. A másik bőrének hűvössége és idegensége felébresztette, az érintés visszarántotta önmagába, de a csak egy pillanatig tartó, undorral keveredett józanságnak egy újabb felismerés vetett véget. Fiúk támadó rohamát látta, Pite hátráló alakját, a kutya átugrását a pad felett, robajjal meginduló bakancsokat. A zuhogó ütések súlyától előrebukott, sós íz ömlött szét a szájában, iszonyatos lárma borult rá, és mér senki se láthatta, amint eltorzult vonásai mögül, sajgó arcán furcsa mosoly villan át.