■ Csehy Zoltán (Tanulmány)

Attikai éjszakák – kivonatgyűjtemény vagy olvasónapló?

Aulus Gellius (Róma, 1307–165?), vagy ahogy a középkor ismerte: Agellius, életműve egyetlen rendezetlen (?) szöveghalmaz. Egy szövegszénakazal, egy kivonatzuhatag, archaizáló tendenciáit figyelembe véve talán inkább mondhatnánk verbális régiségkereskedésnek, filológusi turkálónak, egzotikus bazárnak. Gellius Noctes Atticae-nak, azaz Attikai éjszakáknak nevezte el alkotását, mondván, nem akar olyan nagyképű címekkel előhozakodni, mint pl. Múzsák, Erdők, Olvasmányaim, Adalékok, Toposzok vagy Amaltheia szarva, stb.¹ Ez utóbbit leszámítva inkább az a benyomásunk támad, hogy Gellius címadása messze szellemesebb, sőt, talán nagyképűbb is, hiszen a források kuriózumszámba menő autenticitását (mivel Gellius ritka és tudós görög könyveket olvas, méghozzá Attikában) és a filológusi aszkézist (hiszen éjszakákat tölt szövegeivel) sugallja. Gellius radikalizmusa ugyanis az olvasó helyetti olvasás. Olvasási szabadságkorlátozás és szabadságkonstrukció létrehozása. A szövegben reprodukált „olvasás" révén az olvasó eleve a szövegben lakik, a szövegbazár tulajdonosa, bár maga is áru, s mindehhez a benne levés autentikus öröme járul. A mai olvasó így már a szövegben ficánkoló első olvasót egyfajta főszereplőként, hősként vonja értelmezői játékterébe.

Az író Gellius fikcionálódik, egy szövegbe zárt Janus lesz, aki egyik arcát a mitológiai párhuzamnak megfelelően a múlt tudására szegezi, a másikat pedig arra használja, hogy a szövegeiből kitetsző mimikájával mintegy eligazítson bennünket az olvasás jelenében és jövőjében.

Gellus praefatiójában műve célközönségének a „gyermekeket" jelöli meg: „Művemnél szórakoztatóbb olvasmányok is találhatók, azért írtam, hogy gyermekeimnek is legyen felüdítő olvasnivalójuk" (Muraközy Gy. ford.).² A szakirodalomban ebből fakad Gellius tankönyvíróként való feltüntetése, mintegy Catósítása, noha nyilvánvalóbbnak látszik, hogy a liberi itt inkább utódokat jelent, nem a gyermeki kort evokálja, sokkal inkább a majdani polgárt, aki szórakoztatva művelődik.³ A tematika sem gyermeki, hiszen gyakran filológiai peremkérdések, jogi fejtegetések keverednek a bulvár természetű kultúranyagokkal, s ráadásul bevallottan a szerzői emlékezet fölfrissítésének stimulálószere is, bázis, melyről egy majdan konstruálódó megnyilatkozás elindulhat.

Falus Róbert Gelliusa jobb esetben „kultúrtörténész", akinek figyelemre méltó „gyűjtögető és kivonatoló módszere" van, de Falus már-már a legszívesebben le is választaná Gelliust a citált művekről: „Maga az anyag becses – Gellius kérdésfelvetései és válaszai laposak, a szórakoztatás igénye pedig gyakran csábítja kétes hitelű szenzációk, elképesztő pletykák taglalására."⁴

Leofranc Holford-Strevens, Gellius monográfusa, Falusnál kevésbé szimpatikusan, megőrzi hidegvérét, s Gelliust egyszerű „miscellanistnak" nevezve híven reprodukálja a szerzőt, jobban mondva Gellius művét becsülettel lefordítja a rendszerező tudományos leírás kissé monoton nyelvére.⁵

A legradikálisabban Tegyei Imre fogalmaz: „kritikai szellem nélküli, középszerű író, akinek irodalomtörténeti értékét a művében megőrzött művelődéstörténeti anyag adja meg."⁶ H. J. Rose is gyarapítja az „egyébként hálás" kutatók számát, sőt, izgalmas párhuzamba vonja Chaucer híres oxfordi diákjával, mondván, hogy bizonyára jól megértenék egymást, lévén mindketten beteges könyvmolyok.⁷

S. Jannaccone vagy például F. Cavazza szintén kellőképpen hálálkodnak, ám Gellius enthusiasmusának élénkségét és lendületét emelik ki, s a munka irodalmibb aspektusaira is odafigyelnek.⁸ Nálunk Csengery próbálkozik némi kompenzációval, amikor az Attikai éjszakákat „a világirodalom egyik legbecsesebb kompilációjának" tartja, s lényegében csak Adamik Tamás figyel oda igazán az elhanyagolt aspektusokra.⁹

Pedig, ha huzamosabb ideig olvassuk Gelliust, szembetűnő, hogy a szakirodalomban megrajzolt tudományos-aszketikus alakja egyre erősebben szorul az irodalmár Gellius alakja mögé, sőt olykor odáig merészkedünk, hogy már-már puszta teatralitást, legalábbis minimum valamiféle szépírói szertartásosságot lássunk önreprezentációjában. Gellius a művelt római ideál-pózában éppúgy tetszeleg, mint a poros iratok kincseit egyik nyelvről a másikra átmentő filológuséban, valóságos etalon az olvasó számára, a művelt, sokoldalú polgár gyakorlati képe, a könnyen elérhető és elérendő, aki helyettünk dolgozik, akinek a célja tulajdonképpen mi vagyunk, azaz önnön megformálásunk. Fáradt szobrász rajongó keze a nyers agyagon.

A cél elérésének eszköze pedig az olvasás. A gelliusi önreprezentációs technikák szövevénye valósággal behálózza az olvasót, lépre csalja, elcsábítja. Az elérhető és kiszemezett (és persze megkönnyített) tudás, az esszenciális ismeretkomplexum birtokolhatóságának realitása adja a Gellius-próza narkotikumát.

Gellius szövege meztelenkedés is: egy exhibicionista szétrántott köpenye. Közel háromszáz ókori író van a tarsolyában név szerint, szenvedélyes régiségkereskedő, még a későbbi humanisták legelvetemültebbjeit is megszégyenítő aszkézissel olvas. Az olvasás kéje szab rendet a könyv varietasában, minden újabb könyv, sor, kifejezés új megkísértés és ígéret: halálig vezérlő kéj, de origó is, melyben az eredet és a vég végtelensége és elválaszthatatlansága egyesül. Gelliusnál az idő visszafelé folyik, és ez a visszafolyatás nyelvére is rátelepszik, mivel Gellius csatlakozik az archaizáló beszédmód korában megképződött újraszituáló irodalmiasításához.¹⁰ Ez az archaizáló beszédmód reakció a közvetlen politikai eseményekre, ha referencialitást keresünk: Nero vagy Domitianus torokszorongatóan heves irodalompártolói mechanizmusaira válaszol a választott múlt vélt vagy valós tisztasága. A kortárs írók kirekednek, az idő visszafelé sodor, az Augustus-korból is csak Vergilius nyer némi „tartamot". A visszafolyatott idő nem fantasztikum, hanem dokumentált realitás, nem más, mint Gellius szövegideje, nem más, mint az olvasás ideje. Kicsoda Gellius az olvasásban? Jobban mondva, micsoda Gellius az olvasásban?

Gellius kurzív a szövegen, mások szövegén. Nem akar az amúgy is rejtélyesen romantikus töltetű eredeti jelzővel illettetni, vagy arisztoteliánus rendszert alkotni, enciklopedizálni, pusztán annyit akar, hogy láthatóvá váljék a szövegen, a nyersanyagon, miközben a nyersanyagot láttatja, a konceptet magát és járulékait. Az idézet pontos helye, forrása és többé-kevésbé pontos teste a lényeg, persze, csak az ő testén keresztül. Az izolálás és a szituálás révén. Nincs harsány ékeskedés más tollaival, csak a kurzív van, mely végigfut mások szövegén és az izolálás és a szituálás játékaiban kissé megdönti azokat. Az izolálás és a szituálás alakzatait két formális jegy kíséri: a varietas és a brevitas. A varietas-esztétika alaposan kidolgozott rendszerének lényege a változatos szórakoztatás, melynek a rövidség nem feltétlen kritériuma, de dinamikus összetevője. A rövidség a jegyzetesség irányába nyit, az aforizma felé, a mai publicisztika apróságait idézi (Mekkora volt Hercules lába? Milyen erotikus verseket írt Platón? Hogyan hatnak bizonyos fuvolahangok a csípőbántalmakra? stb.),¹¹ néha jogi tanácsadás jellegét ölti, olykor irodalomkritika, szalonbeszámoló,¹² gyakran egyfajta segély, mintegy orientáló mintákat nyújtva a tudás- és normaszomjas olvasónak. A gelliusi tudás messzemenően és minden mai látszat ellenére gyakorlati. A római elitben, de talán még inkább a római sznobériában kínál mindig applikálható dinamikus tudásrendszert. A normát pedig mindig a maga elevenségében láttatja, koordinációs szerepben, mely arra hivatott, hogy adekváttá tegye a mindenkori cselekvést és megnyilatkozást az elvárás és célnorma játékterében.

Térjünk vissza az izolálás aktusára: Gellius egy ősszövegből izolál egy részt, mely rendszerint autonómnak tetszik, de ezt a jellegét azonnal elveszti, mihelyt kiszabadítják (vagy kiszakítják) eredeti, vernakuláris viszonyítási terepéből és szerepköréből, s a kinaplózott passzus valósággal beleveszik az izolált egységek kavargó varietasába, s a bennük első látásra szembetűnő kimerevítés mégis bemozdul, sőt, dinamizálódik. Az izolálás az átmásolás perceiben létező tünékeny állapot, sterilitása azonnal újabb szeparátumokkal szennyeződik, amint a gelliusi olvasónaplóba kerül. A szöveg társat keres, társakat talál, egy symposion részese lesz, viszonyokat alakít ki és viszonyok alakítják, mivel az olvasói pozíció ösztönös értelemigénye azonnal mint kommunikatív elemet vonja játékba. A transplantátum alapkaraktere más-más. Olykor idézet, egyszerű közlés, máskor narratív előadás, jegyzet, megjegyzés, kommentár, vélemény. Az első könyv első transplantátuma plutarkhoszi. Plutarkhosz Püthagorász elméletét ismerteti Héraklész testi méreteinek kiszámításáról. Mert az olümpiai futópályát a legenda szerint maga a hérosz mérte ki, talpának hossza arányosan annyival nagyobb az átlagosnál, amennyivel az olümpiai versenypálya hosszabb a többi átlag hatszáz lábnyi pályánál. Püthagorasz az átlagos testi arányokból ennek alapján kiszámította Héraklész magasságát is. Ez a matematikai módszer, ne feledjük, a szobrászkánonnal is összefügg: eszerint az emberi test magassága a talp méretének hatszorosa. Gellius reprodukál, továbbviszi a láncot a görögből a latinba. Közvetlen idézet nincs, konzekvens, tudományos, kurzivált nyelvet kapunk.

Ez a kurzivált nyelv olykor inkább a több változós katalogizálás, illetve anthologizálás keretei közt dönti meg a szöveget. Az első könyv huszonnegyedik fejezete egy miniantológia, kiskatalógus, három régi költő, Naevius, Plautus és Pacuvius kommentált sírverseit tartalmazza. Az ok: „nobilitatis eorum gratia et venustatis", azaz nemes hangvételük és bájosságuk. A három becses archaikus vers közé filológiai értékelés szivárog, Plautus esetében tudós utalás Varróra. Puszta elragadtatás, szövegvarázs, örömteli térdig gázolás a visszafolyatott időben.

Izgalmasabb, ha a kurziválás „novellisztikus félkeretben"¹³ valósul meg. Ilyen például a kilencedik könyv negyedik fejezetének indítása, mely a barbárok szörnyeiről, pusztító varázslatairól és a hirtelen nőkké vált férfiakról szól. A novellisztikus félkeret, bár filológusi elméncségekkel egészül ki, az antik novellisztika beszédmódjait idézi. Gellius Brundisiumba érkezik, melynek kikötőjét a nagy archaikus költőfejedelem módfelett találóan „praepesnek" nevezte, s valóban olyan is, azaz szerencsés, méghozzá nagyon szerencsés, hiszen Gellius egy könyvárusra akad, akinél, láss csodát, görög tekercsek garmadái hevernek, melyeken természetesen soha nem hallott, csodálatos történeteket, hihetetlen elbeszéléseket talál. A tekercsek piszkosak, porosak, az áruk pedig: potom. Gellius a legtöbb kötetet azonnal megveszi, s mindössze két éjszaka el is olvassa őket – valószínűleg mint Q. Claudius évkönyveit, „futólag" (XXIV/2) –, hogy mielőbb megoszthassa a legizgalmasabb fejezeteket az olvasóval, aki nem maradhat e fontos kérdésekben sem rudis vagy ανηκοοζ;. Ez félreismerhetetlen stigmája a helyette-olvasás szolgáltató jellegének. A fejezet szenzációvadász beharangozását volt hivatott megoldani az említett novellisztikus félkeret, melyet elsősorban az önreprezentáció vezérelt. E reprezentáció önazonosságának fájó pontja, a szög a zsákból, csupán az, hogy Gellius az emlegetett műveket bizonyíthatóan nem olvasta. Nem böngészte Ariszteászt, Iszigonoszt, Ktésziaszt, Oneszikritoszt, Philosztephanoszt és Hegésziasz poros tekercseit, hanem helyette-olvasott, méghozzá csupán Pliniust, a természettudóst, aki épp ugyanezeket a szerzőket olvasta, ugyanilyen sorrendben, s ugyanaz tetszett meg neki is belőlük.¹⁴ Állítása szerint Pliniust később olvasta. A fikció a hiteles ősforrásokat habzsoló doctust idézi elénk, az antikváriumban kutakodó filológust, az isteni rátalálás elhivatott tudósát. Gelliust, a tudós filológust azonban tetten érték. Mi pedig tetten értük Gelliust, a szépírót.

Gellius kedves szépirodalmi műfaja, betétje a portré, melynek nála központi eleme a retorikai előgyakorlatok tárházából előhúzott sententia vagy chria. A tizenkettedik könyv első részében egy gyermeklátogatás élénk leírását kapjuk:

Gellius és Favorinus egy társaság kíséretében meglátogatja Favorinus egyik tanítványát, akinek gyermeke született. Favorinus az anyaság gyönyörű dicshimnuszát elzengve győzi meg a tanítvány anyósát, hogy lánya gyermekét ne dajkára bízza, hanem anyja saját teje táplálja majd. Bámulatos érveiből egy gyöngyszem: „Vagy talán, mert a sok lélegzés és a meleg miatt megfehéredett, nem ugyanaz a vér van-e az emlőkben, ami a méhben volt? S nem válik-e nyilvánvalóvá ebből is a természet leleményessége, hogy a vér, miután teremtő erejével a test belső rejtekeiben teljessé formálta a magzat testét, szülés idején a felsőbb részekbe húzódik, készen arra, hogy segítse a napvilágra jött életet, s az újszülöttet az ismert, megszokott táplálékkal lássa el?" (Muraközy Gy. ford.) Gellius nem használ kortárs könyveket, ámbátor kortárs oralitásokat igen. Gellius, az író, ilyenkor alakít igazán: félig-meddig fiktív, az emlékezés játékain alapuló, a retorizálás katalizátora mellett kibontakoztatható beszédet kreál, mint ahogy az a történetírók bevett szokása. A fikcionalitást csak növeli az a tény, hogy a beszéd a vélhetően átlagos műveltségű (műveletlenségű) anyósnak szól ékes görögséggel, s a szónoklat szépségeit még Gellius nyelvének, de az egész latin nyelvnek az ékesszólása sem tudná híven visszaadni. Az irodalmi produktivitás kiéli képességeit. Gellius szelleme köntösben csillog. Gellius a tudás szent jogarát emeli magasba: csak a tudós hozzáállás autentizál, izmosít, a tudományos látszat lehet csak az ön- és az írásmű reprezentációjának piros pontja. A Favorinus-elmefuttatás keretes chria: a keret lineáris exponálással indul, záró része pedig az elbeszélés nehézségeire keres mentségeket. Közben familiáris jelenetek sorjáznak, hogy mindezt ellensúlyozza a bölcs, homéroszi érvekkel megtűzdelt, szétretorizált sententia.

A tizenkilencedik könyv tizenegyes fejezetében Platón egy erotikus disztichonja található, melyet művelt körökben könnyedségéért és tömörségéért szokás becsülni. Az idézet, a vers, mely most irodalomtörténeti közegbe vetett kurzívként működik, végső soron arra szolgál, hogy Gellius utánaiktathassa egy rejtélyes, költői érzékű fiatal barátja kissé szabad, bővített latin Platón-fordítását, mely „figyelemre méltó". A bővített változat annyit tesz, hogy a két sorból tizenhét lesz. Természetesen azonnal az a gyanúnk támad, hogy a verset esetleg maga Gellius, a szégyenlős poéta alkotta meg. Ezt a hipotézisünket számos érv támogatja meg:

Gellius a tizenkilencedik könyv kilencedik fejezetében Antonius Iulianusról szól, aki görög versekhez méltó latin verseket szaval, bizonygatva, hogy a latin költészet eléri a görög színvonalát. Az idézett archaikus költők (Q. Lutatius Catulus, Valerius Aedituus, Porcius Licinus) valamennyi verse görög példát követ, s talán most Gellius próbál Platón nyomán „megnyerő, hibátlan, kicsiszolt" latin verset kreálni.

A latin vers feltűnő hűtlenségét Gellius egyáltalán nem marasztalja el, nem is hasonlítja össze a kifejezések könnyedségét, nem marasztalja el a betoldott bohóságokat, mint Caecilius Nyaklánc című művének elemzésekor Caecilius szerinte kellemetlen és ügyetlen Menandrosz-fordításait (11/23). Látható elfogódottságát a puszta kimerevítő, toldalékolt közlés árulja el.

Gellius, amint teheti, hiteles vagy hiteltelen forrásait megnevezi, sőt olykor egész forrásláncolatokat is közöl. Épp ezért szemérmes hallgatása igencsak bőbeszédű lehet.

A vers appendix-jellegű közreadása, az ifjúi korra való hivatkozás, mely puszta Platón-párhuzamnak tetszik, hiszen ő is ifjan próbálkozott verses játszadozással, s bármiféle mentség e vízfejű elégiává duzzasztott, meglehetősen kusza verselésű epigrammát illetően szerénytelen szerénységre utal.

A szépírói ambicionáltság holisztikus. Gellius a kaotikus kavargás ura, örvénymester. A varietas dinamizmusa, a tudós csapongás irodalmiasítása művét kivonja az enciklopedizmus holdudvarából, s áttolja a szépírás csillagos terébe. A vasszorgalmú ambíció és a dilettáns rajongás vagy kritikátlan hagyománytisztelet, a tudós áltudósság, amit Gellius szemére vetnek, hasonlóképpen a rendszertelen közlés, az ömlesztettség, a kaotikus tobzódás se tankönyvben, sem enciklopédiában, sem kultúrtörténeti műben nem megengedhető. Az olvasónaplóban viszont igen. Az olvasás uroborosza az olvasás farkába harap. A rendezőelv Gelliusnál az idő, a visszafolyatott, az olvasás ideje és a memória, mely az írás kairoszának lételeme. Gellius nemcsak idéz, hanem választ, elrendez, kitalál, közöl. Ebben van romantikus eredetisége: az olvasás nyomon követhető, sajátosan dokumentált dinamizmusában.

Jegyzetek

Aulus Gellius: Nodes Atticae = Aulo Gellio: Notti Attiche I., introd. Cesare Marco Calcante, Milano, BUR, 1997., Praefatio, 82–84.
Aulus Gellius: Attikai éjszakák, vál.: Simon Róbert, ford.: Muraközy Gyula, Budapest, 1968.
M. von Albrecht a munkát „kein systematisches Lehrbuchnak" nevezi. Vö.: Michael von Albrecht: Ceschichte der Römischen Literatur II., München, K. G. Saur Verlag, 1992., 1175.
Falus Róbert: Az antik világ irodalmai. Budapest, Gondolat, 1980., 636–637.
Leofranc Holford-Strevens: Aulus Gellius. Chapel Hill, The University of North Carolina Press, 1989.
Tegyei Imre: Gellius, Aulus (címszó) In.: Világirodalmi lexikon III., Budapest, Akadémiai, 1975., 479.
A Handbook of Latin Literature from the earliest times to the death of St. Augustine by H. J. Rose, M. A., F. B: A., London, 1936., 451.
S. Jannaccone: Studi gelliani. Milano, 1947.; F. Cavazza: Introduzione ad Aulo Gellio, Le Notti attiche, Bologna, 1985.
Csengeri János: Rómaiak. In.: Egyetemes irodalomtörténet II., szerk. Heinrich Gusztáv, Franklin Társulat, 1905., 101.; Adamik Tamás: Római irodalom a késő császárkorban. Budapest, Seneca, 1996., 55–60.
Vö.: pl. Cesare Marco Calcante: Arcaismo e livelli della communicazione letteraria nelle „Notti Attiche" = Aulo Gellio: Notti attiche, Milano, BUR, 1997., 5–61.
Tegyei (lásd i. m.) szerint „A kivonatolás hasonlít a modern Reader's Digest műfajához."
Michael von Albrecht (lásd i. m.) kifejezetten szalonhangulatról beszél. 1174.
A „novellisztikus félkeretről": Sz. Gábor Ágnes: Gellius és Favorinus. Ant. Tan., XLIII. 1999/1-2, 279–282.
A jelenségről pl. Muraközy Gyula: Utószó. In.: Aulus Gellius: Attikai éjszakák. vál. Simon Róbert, Budapest, Európa, 1968., 239.