■ Benyovszky Krisztián (Tanulmány)

Az olvasó: napló

„...a könyv nem csupán nyelvi szerkezet vagy nyelvi szerkezetek sora; a könyv az olvasóval folytatott dialógus, az olvasó szavait árnyaló tónus, s az olvasó emlékezetébe jutó, tünékeny, illetve maradandó képek sora".¹

Az ún. „kötelező olvasmányok" (lemásolt) tartalmi kivonatai.

Egy-egy dolgozat vagy tanulmány megírásához szükséges szövegidézetek „kicetlizett" katalógusa.

A művekből kijegyzetelt életbölcsességek és tanulságok aforizmagyűjteménye.

Rejtegetett naplóinkba bemásolt passzusok, melyek, valamikor, rólunk és nekünk szóltak.

Számomra elsősorban ezt jelenti az olvasónapló. Bizonyára jelenthet mást is. A fenti meghatározásoknak – minden nyilvánvaló különbség mellett – közös sajátosságaként nevezhető meg az, hogy az olvasónaplóval mindegyik úgy számol mint szöveggyűjteménnyel, mégpedig mint idegen szövegek gyűjteményével. Az eltérő voltuk a műfajnak tulajdonított funkcióban ragadható meg. Az első és a harmadik a didaktikus, a második a gyakorlati, az utolsó pedig az olvasónapló egzisztenciális szerepét hangsúlyozza. Az alább következő fejtegetésben ez utóbbi mozzanatot próbálom meg kidomborítani, elsősorban nem a többi használati mód jogosságát megkérdőjelezendő, hanem egy olyan személyes beszédhelyzetben megfogalmazódó vallomás formáját öltve, amely a műfajelméleti diskurzus szűk horizontját a művészet létmódját érintő kérdések irányában igyekszik kitágítani.

Úgy vélem, az olvasónaplónak mint műfajnak fő konstrukciós elve alapvetően két trópus működési mechanizmusára vezethető vissza. Az egyik a szinekdoché, a másik a metafora. Az előbbi szövegstrukturáló szerepe abból adódik, hogy az olvasónapló – általában, különösen a hosszabb terjedelmű művek esetében – nem egész műveket, hanem csupán azok részeit, fragmentumait, illetve a napló szerzőjének az ezekhez fűzött kommentárjait, megjegyzéseit tartalmazza. Az egyes műveket csupán idézetek, hosszabb-rövidebb szövegszegmensek képviselik, a pars pro toto elvének megfelelően. Ezért az olvasónaplót montázsszerű kompozíció jellemzi, s mint ilyen, felfogható az intertextualitás egyik megvalósulási formájaként is. Az olvasónapló-írás által megképződő kommentátori pozíció teszi izgalmassá (az olvasatok „adekvátságát" tekintve azonban nem feltétlenül mérvadóvá) az olykor viszonylag „önállósuló" szerzői önértelmezéseket is (André Gide: A Pénzhamisítók naplója, Thomas Mann-nak a Doktor Faustushoz, Virginia Woolfnak a Mrs. Dalloway-hez fűzött értelmező megjegyzései). A metafora működése rejtettebben van jelen, fontosságát tekintve azonban meghatározóbb szerepet tölt be. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a metafora az olvasónaplóba kerülő szövegek és azok sorrendjének „titkos mozgatója". Attól függően változnak ugyanis a „beemelt" idézetek, hogy milyen motivációval olvasunk. Ez a szükséglet teszi bizonyos mértékben irányítottá az olvasást, s ez eredményezi, hogy a tudatunkon átáramló szövegfolyamból csak bizonyos részeket emelünk ki, olyanokat, amelyek a minket érdeklő kérdésekre válaszolnak, illetve amelyek megfelelnek a szöveggel szemben támasztott elvárásainknak. Lehetnek ezek professzionális, a puszta szórakoztatást vagy aktuális léthelyzetünket érintő elvárások. Véleményem szerint ez utóbbiak felelősek leginkább a mű élményszerűségéért, mindig jelen vannak, hatásuk sosem iktatható ki, legfeljebb nem veszünk róluk tudomást. Ez azonban már irodalom- és életszemlélet kérdése is, amire a későbbiekben még kitérek. Itt annyit jegyeznék meg az olvasónapló-írás metaforikus motivációiról, hogy az olvasott műből, általában, azon részeket tartom fontosnak feljegyezni, amelyek vagy hasonlítanak ahhoz az élethelyzethez, „egzisztenciális kondicionáltsághoz", mentális vagy emocionális beállítódáshoz, amelyben éppen vagyok, vagy bizonyos kérdésekre adott olyan válaszokként értendők, amelyeket én is a magaménak vallok, esetleg olyan lehetséges verbális formulációkat, cselekvésmóduszokat előlegeznek meg, amelyeket legalábbis megfontolandónak tartok. Arról a relációról van itt szó, amit Ricoeur a költői szövegek metaforikus referencialitásának nevez, s amely „akkor nyeri el teljes ontológiai értelmét, ha... észrevesszük az »olyan mint...«-ben az »olyannak látom mint...« korrelátumát"².

Miért olvasunk? Költői kérdésnek hangzik, mely felment(het) a válaszadás kötelessége alól. De ez most egy másik beszéd-, illetve íráshelyzet. Azért szükséges rá kitérni, mert a megválaszolásától függ, mi is kerül majd az olvasónaplóba, mi fogja képezni a montázs „építőköveit", mi lesz értékes, megtartásra érdemes anyag, s mi törmelék, illetve a cél szempontjából hasznavehetetlen kellék. Háromféle olvasási mód megkülönböztetésére tennék javaslatot. Ennél a felosztásnál folyamatosan, és remélhetőleg termékenyen élek majd vissza Charles Morris triadikus szemiotikai modelljével. Az első olvasási módot, melyet szemantikai olvasásnak neveztem el, úgy lehetne a legegyszerűbben jellemezni, hogy ez esetben azért olvasunk valamely művet, mert érdekel a témája – izgat az, „amiről szól". Szintaktikai olvasásról van szó olyan esetekben, amikor valamely más könyvre való tekintettel olvasunk. Olyan művek befogadásáról van szó, amelyek kézbevételét alapvetően egy másik mű olvasása során szerzett tapasztalataink határozzák meg. Az összekötőkapocs a legkülönfélébb lehet: tematikai, műfaji, stilisztikai analógiák, hősformálás, beszédmódbeli hasonlóság stb. A harmadik csoportba azok az olvasásélmények tartoznak, amelyek a „meghatározó olvasmányainkként" számon tartott művekhez kapcsolódnak. Olyan könyvek ezek, amelyek életünk bizonyos szakaszában fontos szerepet játszottak, vagy azzal, hogy egyáltalán „megnyertek" az irodalom, az olvasás ügyének, vagy oly módon, hogy egy adott élethelyzetből bizonyos irányba „kibillentettek", felelve sürgető kérdéseinkre. Ezért ezt pragmatikai olvasásnak nevezem. A gyakorlatban persze ez sokkal áttételesebben, bonyolultabban működik, a jellemzett olvasásmóduszok nem léteznek ilyen desztillált formában. Inkább olyan tipikus befogadói attitűdökről van szó, amelyek szerepét, az olvasás okait és motivációit firtatván, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Végső soron pedig, a „könyvekkel való ilyen-olyan bíbelődés" egyik varázsa épp a kiszámíthatatlanságában rejlik: nem tudhatjuk előre, mik lesznek a „meghatározó olvasmányaink" (általában nem halljuk a megfellebbezhetetlen égi szózatot – „vedd és olvasd!", a tanári vagy szülői ajánlás, esetleg erőltetés pedig az olvasó szempontjából nem biztos, hogy szavatolja a könyv értékét), nem biztos, hogy a műből az lesz a legmaradandóbb, amiért eredeti szándékunk szerint olvastuk – legyen az egy másik könyv vagy egy témakör apropója.

Az irodalom egy hatalmas épület, rengeteg kisebb vagy nagyobb ajtóval, amelyeken a kiírások eligazításként szolgálnak csupán, s egyáltalán nem biztos, hogy a „Dante" vagy a „Móricz Zsigmond", illetve az „óda" és a „detektívtörténet" nevű ajtón belépve azt találjuk ott, amit vártunk. Az egyes helyiségeket további ajtók kötik össze. Könnyen nyitható lengőajtók, lenti vagy fenti irányban nyíló csapóajtók, nemegyszer azonban rejtekajtók biztosítják az átjárást, olyan járatok, amelyek felfedezése a véletlen műve. Vannak szobák a külvilágra nyíló ablakokkal, és vannak ablaktalan helyiségek, melyek sokkal inkább a szomszédos termekre kínálnak rálátást. Némely szoba berendezése ismerős, az egész enteriőr az otthonosság benyomását kelti, az öblös, kényelmes fotelek kellemes, pihenést hozó órák eltöltésével kecsegtetnek. Némelyek azonban annyira idegennek, sőt lakhatatlannak bizonyulnak, hogy csak szerencsétlenül botladozunk a számunkra érthetetlenül elrendezett ósdi vagy hipermodern bútorok és kiegészítők között, már-már elálmosít a dohos, fülledt levegő, vagy irritál az a friss, metsző légáram, ami valamely ismeretlen helyről vág oldalba minket. Ebben a szinte átláthatatlan épületben egyaránt vannak szűk és tágas szobák. Van úgy, hogy egy-egy terem annyira zsúfolt, hogy nem találunk benne pihenésre alkalmas helyet, tele van innen-onnan összehordott tárgyakkal, értékes darabokkal és jelentéktelen kacatokkal. Bizonyos helyiségek pedig jól átlátható, geometrikus pontossággal megtervezett, ugyanakkor túlzottan kopár belsőjükkel nyomasztanak. Előfordul, hogy egy terem teljesen lenyűgöz bennünket, bámuló tekintettel csodáljuk meg minden apró részletét, mígnem később, további szobákat is bejárva kiderül, voltaképpen ez csak egy – igaz ugyan, hogy takaros, de mégiscsak – előszoba, amelynek ajtaja a díszterembe nyílik. A dísztermek hol mindenki számára könnyen elérhető helyen épülnek, hol viszont meredek lépcsők hosszú sorát kell megmászni ahhoz, hogy legalább megközelíthessük őket. Szerencsére azonban itt-ott vannak pihenők is, kényelmes kis beugrók, amelyek sokszor a megtévesztésig hasonlítanak egymásra. Ez lehet unalmas vagy zavaró, de a viszonylagos kiszámíthatóságból eredő megelőlegezett biztonságérzetet is kelthet. Vannak dísztermek, ahová sosem jutunk el (nincs időnk, energiánk, kedvünk stb.), s vannak olyanok, amelyek csalódást okoznak. És akkor nem szóltam még azokról a kis budoárokról, amelyek kihívó díszítésükkel, sejtelmesen elfüggönyözött sarkaikkal és érzéki tónusú drapériáikkal szinte kacérkodnak az oda belépővel.

Felsorolni nem lehet ennek a hatalmas könyvesháznak minden jellegzetes helyiségét, nyilvános termeit és csupán a beavatottak előtt ismert titkos zugait. Olyan labirintus ez, ahol bármikor érhetnek meglepetések. Még akkor is, ha részletes térképpel, útirajzzal, esetleg egy jártas, megbízható idegenvezetővel rendelkezünk. Vannak szobák, amelyeket még ő sem ismer, vagy amelyekre rosszul emlékszik. Megtörténhet, hogy véletlenül lenyomunk egy kilincset, s az elénk táruló látvány rácáfol minden eddigi tapasztalatunkra. Ez a könyvesház tehát a múzeumtól a laboratóriumig mindent magába foglal. Olyan labirintus ez, ahol jó eltévedni. Ezeket a bolyongásainkat örökíti meg az olvasónapló.

Hogyan írunk (olvasó)naplót? Sok esetben nem tisztázható megnyugtatóan, vajon a napló(szerű) bejegyzések odagondolt olvasója, anticipált befogadóközönsége mennyire határozza meg az íródó szöveg stílusát. Vajon kezdettől fogva az utolsó tollvonásig kizárólag intim, a nyilvánossággal nem számoló feljegyzésekről van-e szó, vagy, éppen ellenkezőleg, a megjelenéssel eleve számoló (mű)alkotásról. Ettől is függhet ugyanis, hogy a „privát nyelv" (Wittgenstein) lazább grammatikai struktúrái, egyéni jelentéssel bíró mozaikszavai, széljegyzetekre emlékeztető „szeszélyes" tördelése jellemzi-e majd a szöveget, vagy pedig a (szép)írói ambíció eleve olyan stílustartományok közelében próbálja (meg)tartani a nyelvet, amelyek – a szépírói gyakorlat éppen aktuális úzusának megfelelően – „művészinek" aposztrofálhatok. (A legkiválóbb példái ennek Franz Kafka naplói és levelei). A „belletrizált napló" nem szükségszerűen jelenti minden író számára az ideális műfaji formációt, sőt. Yeats például a következőképpen kezdi naplóját: „E feljegyzések csak akkor lesznek természetesek, és csak úgy lehetnek hasznomra, ha megakadályozom, hogy egyik a másikhoz kapcsolódjon, vagyis ha nem adom meg magam az irodalomnak. Mindegyik bejegyzésnek véletlenszerű gondolatként kell előkerülnie, csak így válhatnak az életemmé. Krisztus, Buddha vagy Szókratész nem írt könyvet, mert a könyvírás logikai folyamattá változtatja az életet"³ (Kiemelés: B. K.). Roger Martin du Gard pedig azt írja naplószerű töredékeiről, hogy azok „Egyszerű karók életem mezsgyéjén, minden művészet nélkül beverve"* (Kiemelés: B. K.). Egy szöveg „irodalmiságának-művésziségének" eldöntésében természetesen legalább annyira érdekelt a befogadó is, aki egy kulturálisan meghatározott értelmezői közösség tagjaként tulajdoníthat művészi értéket bizonyos szövegeknek.

„Pontosan azáltal olvasok, hogy felejtek" – írja Roland Barthes,⁵ mi pedig hozzátehetnénk, hogy azért írunk (t. i. olvasónaplót), hogy emlékezhessünk. A két állítás nem mond ellent egymásnak, sokkal inkább komplementer jelenségekről van szó. A francia szemiológus mondata azt kívánja hangsúlyozni, hogy a szövegben rejlő jelentésenergiák sohasem szoríthatók az olvasó szubjektum által uralt interpretációs medrek közé, nem vagyunk képesek felölelni a mű minden értelmezési perspektíváját, tehát naiv dolog azt hinni, hogy birtokolhatjuk a teljes szöveget. Csak úgy vagyunk képesek olvasni, hogy a mű potenciális olvasatai közül némelye(ke)t aktivizálunk, másokat – ha érzékeljük őket egyáltalán – felejtünk: a recepció mindig szelektív műveletek sorozata. Többek közt ezért is van fontos szerepe az újraolvasásnak, amely régi, esetleg már elfeledett vagy új értelmeket, érzelmi attitűdöket, gondolatfoszlányokat, beszédtöredékeket, a szöveg kiváltotta hangulatokat, reminiszcenciákat hoz mozgásba, ily módon elevenítve fel, illetve újítva meg a művet az olvasói tudatban. Az olvasónapló jelentősége akkor tűnik ki igazán, ha a terjedelmesebb műalkotások nyomszerű rögzítésére gondolunk. Nem megdöbbentő, hogy Proust regényfolyamából, abból a rengeteg gondosan megválogatott szóból és finoman cizellált mondatból oly kevésre emlékszünk csupán? Halász Gábor azt írja ugyan, hogy részletei oly hiánytalanul maradtak meg az emlékezetében, „ahogy csak dallamok szoktak rögződni, egyetlen taktusukkal maguk után kényszerítve a kibontakozó melódiát",⁶ vallomása őszinteségét illető minden kételyünk felfüggesztése mellett is ott mocorog azonban a kérdés: Vajon így vagyunk ezzel mindnyájan? Eszünkbe juthat rögtön egy másik válasz is, Montaigne-től: „Viszonylag olvasott ember vagyok, de az emlékezetem csapnivaló: úgyszólván semmit nem tudok észben tartani".⁷ Az olvasónapló, akárcsak a napló, a rögzítés és felejtés dialektikus kilengéseit igyekszik szabályozni, nem az öncélú uralkodás célzatával, hanem az értelemfeledést, a létfeledést megakadályozandó. Olyan kellék, olyan rendszeres használatra való szövegfüzér tehát, amely elő-előcsalogatja az emléknyomokat az emberi tudatból és lehetőséget teremt a mű ismételt megalkotására. Pars pro toto.

Az olvasónapló nemcsak lezár egy folyamatot, illetve nemcsak az újraolvasás és az emlékezés „karbantartására" szolgál, hanem létrehoz egy addig nem létező, koherens, ugyanakkor további „beoltásra" alkalmas szövegegészt is. Olyan textuális terep ez, amely maximális módon engedi érvényesülni a véletlen poétikáját. A vendégszövegeknek a másolás időrendjétől függően kialakult (és folyamatosan alakuló, változó) láncolata egy sajátos viszonyrendszert teremt, ami lehetővé teszi, hogy az egyes elemek dialógusba lépjenek egymással. A közös vagy analóg, illetve az egymással szimmetrikus ellentétben levő jelentések mágneses mezeje egymásba csúsztathatja az idézetek és parafrázisok mozaikjait, és így a napló pulzáló helyeit hozza létre. Mindezt azonban, véleményem szerint – a fenomenológia és a dekonstrukció által egyaránt sugallt, szuggerált elképzelésekkel ellentétben –, nem a szöveg végzi el önmagán, hanem befogadói aktivitás eredményeként születik, az olvasó hozza (hozhatja) létre, az ő világán kívül pedig „nem létezik". Ha elfogadjuk is azt, hogy a szöveg jelentése sosem fixált, hanem mobilis jelenség, és hogy a szemantikai differenciák szüntelen munkálkodása következtében a szavak és mondatok közt nagy a nyüzsgés, a jelentések „húzd meg – ereszd meg" játéka –annyiban rögtön korrigálnunk kell, hogy mi, olvasók viszünk „mozgást" a szöveggépezetbe, mi indítjuk el bizonyos irányokba, és mi vagyunk azok, akik a montázsszerkezetű művek részeinek „randevúját", értelemtársítását is megvalósítjuk. Nem a szöveg „önmozgása" tehát, hanem a befogadó általi „működtetése". Nem a napló írja önmagát, hanem mi olvassuk azzá, egy olyan intertextuális képződményt kreálva, amelyben mindig önmagunkat is olvassuk – vissza vagy bele. A jel és jelhasználó viszonyaként értett pragmatikus dimenzió elsődlegessége hangsúlyozandó itt az „önmagában levő szöveg" képzetével szemben. Illetve nem csak ennyi.

Az olvasónapló leleplező műfaj. Árulkodó ugyanis, hogy az olvasott művekből éppen mit választunk ki, mi az, amit rögzítünk, vagyis: milyen idézet fogja helyettesíteni a mű egészét. Feljegyzéseink és megjegyzéseink egyéni olvasatunkat tükrözik, mivel egyes részek kiemelése egyben fontosságuk elismerését is jelentő gesztus. Valamilyen szempontból, valamire való tekintettel megörökítésre méltóak. A jegyzetelés – az újraírás aktusa. Izgalmas, szinte borzongató belegondolni, hogy ugyanazokat a szavakat írjuk le, és ugyanolyan sorrendben, mint, mondjuk, Flaubert, Ady, Kleist, Chesterton vagy Ricoeur. Természetesen már a „kész anyaggal" dolgozunk, csupán a végeredményt másoljuk le. Borges Pierre Ménard-ja azonban kellően rávilágít arra, hogy egy szöveg „szóról szóra és sorról sorra" való lemásolása nem hozza létre ugyanazt a művet. Az ismétlés differenciát teremt (á la Derrida), mivel más az az alkotói helyzet, amelyben újrafogalmazódik, eltérő a szerző és a másoló horizontja (á la Gadamer). Az idézés ugyanakkor az újraolvasás aktusa is. Akárcsak a szerző annak idején, mi is – az írással együtt és az után (sőt, azt megelőzően is) – folyamatosan olvasunk. Magunk után olvassuk a szöveget, ahogy mondani szokás. Ha azonban figyelembe vesszük az olvasónaplóval szerzett tapasztalatainkat, akkor elmondható, hogy a lemásolt szövegekben magunkat is olvassuk. Nem szerzőkként (mint saját művünket), hanem az önértés szubjektumaiként. A hermeneutika fogalomrendszerében maradva: az olvasónapló szövegei azon kérdésekre adott/talált válaszokként értelmeződnek, amelyek bennünket az olvasás ideje alatt a leginkább izgattak. Ezért, ha újraolvassuk a naplót, nemcsak kontextusból kiragadott, az adott mű valamely jellegzetes mozzanatát kidomborító fragmentumokat olvasunk, hanem válaszokat is, amelyekből a kérdésekre látni, illetve amelyek adott élethelyzetünkre utalnak. Ilyenformán tehát a napló: az olvasó szinekdochikus metaforája, homályos, maszatos, de azért a fő kontúrokat megmutató tükre. Ha olvassuk, önmagunk történetét is olvassuk benne, általa.

Az olvasónapló mint egzisztenciális konnotációk forrása. Bébé mondja Medvéről a Budában, hogy az vele mindig a nagy íróit szokta elolvastatni, mégpedig azért, hogy „kiszedhessünk belőle mindenfélét, ami a saját életünk számára felhasználható".⁸ Ez a fajta „haszonelvű olvasásmód" visszatetsző lehet azok számára, akik az irodalmi struktúrák lehetőségek szerinti „teljes" és „kimerítő" leírását részesítik előnyben. Az idézőjelek használatának kódolt iróniája nem a filológiai alaposság lekicsinylését szolgálja, hiszen ahhoz, hogy a művek bizonyos szintű megértéséig és alkalmazásáig eljussunk (hogy megtaláljuk a szöveg leginkább „beszédes" helyeit), elengedhetetlen a szövegközpontúság elveit követő lassú és figyelmes olvasás betartása. A sarkítás inkább annak a meglátásnak a szomszédságában nyerhet igazolást, hogy saját elvárásaink és szükségleteink, szellemi és testi kondicionáltság jellemezte léthelyzeteink visszavonása, tehát a szövegekkel kialakított „életviszony"⁹ bagatellizálása az irodalommal való foglalkozást könnyen az öncélú ismeretgyarapításra vagy pedig a jelen kérdései iránt közömbös „hideg filológia" művelésére szűkítheti le. Az olvasónapló-olvasás legfigyelemreméltóbb tanulsága éppen az a tapasztalat, hogy az esztétikai élmény és a létélmény kölcsönösen átjárjak egymást. Ha könyvekre emlékezünk, ha művekről beszélünk vagy írunk, mindig ott van mögöttük/körülöttük egyéni recepciós tapasztalatunk és egzisztenciális helyzetünk élményegyüttese, körülfonja őket és át- meg átjárja a róluk szóló diskurzust is. „Most hamarjában nem is tudom, hogy az olvasmányaimról beszéljek-e tovább, vagy a lakásaimról, mert olvasmányaim emléke összekapcsolódott az olvasás helyével, a napszakkal, még az asztallal és a székkel is, amelyen ülve, illetve amely mellett olvastam"¹⁰ – fogalmazza meg ezt explicit módon Nagy Lajos. Ha az olvasónaplómat olvasgatom, a kijegyzetelt idézetek visszaröpít(het)nek az időben, az adott mű valamikori olvasás- és megértéstapasztalatához, a szöveg szinte beleránt egy elfeledett létperiódus téridejébe. Ismételten átélek valamit, ami csak szegényesen írható körül: egy pillanatra újra ott vagyok, a múlt palimpszesztusként átfedi a jelent, az idő felgyűrődik, életem füzére biztatóan feszül és rezzen egyet. A szövegek, mint ahogy egyéb más műalkotások (zene, film, festmény) is magukban/magunkban hordozzák az ilyen találkozások lehetőségét. Befogadásukkor mintegy konnotálják valamikori léthelyzetünk emocionális és mentális élménymozzanatait. Ez a sajátos esztétikai tapasztalat azonban nem áll mindig maradéktalanul a rendelkezésünkre. Nem kényszeríthető ki. Non est volentis...

Jegyzetek

Borges, J. L.: Közelítés Bemard Shawhoz. In: Az örökkévalóság története. Esszék. Budapest, Európa 1999, 21.
Ricoeur, P.: A hármas mimézis. In: Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Budapest, Osiris 1999, 299.
W. B. Yeats: Elhidegülés. Bejegyzések egy 1909-ben vezetett naplóból. (ford. Komáromy Zsolt). Nagyvilág 1999/9-10, 780.
Roger Martin du Gard: Önéletrajzi és irodalmi emlékek. (ford.: Benedek Marcell) Budapest, Gondolat 1960, 68.
Barthes, R.: S/Z. Budapest, Osiris 1997, 23.
Halász G.: A Proust-élmény nyomában. In: Az értelem keresése. Budapest, Franklin Társulat, é. n., 97.
Montaigne: A könyvekről. In: Esszék. Kairosz 1996, 151.
Ottlik G.: Buda. Budapest, Európa 1997, 293.
Bultmann, R.: Történelem és eszkatológia. Budapest, Atlantisz 1994, 125.
Nagy Lajos: A lázadó ember. Budapest, Szépirodalmi 1956, 282.)