Gyújtópontban

A konferencia hármas hívószavát ritka telitalálatnak vélem. Váratlanul a legjobb értelemben vett perifériáról (homályosan érzékelt peremvidékről; tudatunk kavargó, sűrű, vonzó fél-öntudatlanságban egzisztáló oldalmezejéről) üzen a másik perifériára, hozzánk. Metsző szabatossággal: árnyalt különbségtétellel és evidensnek ható, fogalmak közti kapcsolatteremtéssel mutat rá egy, a jelenünket különösen meghatározó, metaforikájával megszólító, sokrétűen kitöltő jelenségcsoportra.

A legkülönfélébb fajtájú publikált naplók özöne áraszt el bennünket. Nőttön-nő az érdeklődés e műfaj és határterületei: az önéletrajz, a visszaemlékezés, az emlékirat, mindenféle „dokumentumirodalom" iránt. Sőt, virágzik a buzdításra születő, pályázati kiírásban szorgalmazott magánélet-történetírás, melyben élettúlélési módozatok fogalmazódnak meg, vagy e civil narratívában éppen az élet öntudatlanul értelmezett tényei csoportosulnak egy-egy különlegesnek vélt esemény köré. A szlovákiai magyar doktoranduszokkal párhuzamosan, tőlük függetlenül működik egy – több fókuszú – pécsi napló-műhely, s a téma meghirdetését többek között azért köszönöm előbbieknek, mert hallatlan időszerűségén túl minket, „délieket" is egymásra ismertet.

Az én óráimnak szintén gyakori szervezője a napló: az utazási regények közt folyton útinaplóra találok (mind a varázslatos Venyegyikt, mind a kókler Viktor Jerofejev írt ilyet), az antiutópiákról minden második esetben kiderül, hogy naplóregény formájúak (mint például Zamjatyin Huxleyt is megelőlegező Mije, ahol a közvetlen lejegyzés alakzatának érzelmi ereje nyelvi tobzódást eredményez.) Huszadik századi orosz irodalomtörténeti kurzusaimon állandó elem a naplók eltűnése-elégetése. Bulgakov képtelen volt többé naplóírásra, miután az addigiakat elkobozták tőle. (Életük krónikáját a feleség, Jelena Bulgakova írja tovább – átvéve némiképp a szintén általa gépelt-másolt-javított szépirodalmi anyag fölötti autoritást is.) A napló, e közvetlen dokumentum fellelése a legfélelmesebb bűnjelek közé tartozott a sztálini érában. Sokszor elégetik az utolsó pillanatban, amikor már hangzanak az államvédelem léptei a hajnali kopogtatás előtt, olvassuk Nagyezsda Mandelstamnál, aki többek között arról is tudósít, hogy a félelem az írott szó leleplező hatalmától odáig fajult: a költők már verseiket sem vetik papírra: barátaikkal memorizáltatják azokat. Naplót gyakran tehát inkább az asszonyok vezetnek, sőt időnként a kezelőorvos is (Tolsztojé pl.), e párhuzamos naplók pedig alapos kutatás tárgyává tehetik mind az irodalom és a valóság referenciális viszonyait, mind az „egy esemény több nézetből" kimeríthetetlen izgalmakat kínáló teorémáját és gyakorlatát. Rachmanova, egy húszas évekbeli orosz diáklány naplója hallatlanul érdekes feminista szempontból is. Így hangzik hitvallása a teljes életről: „Olyan a természetem, hogy csak akkor lehetek boldog, ha harmonikusan fejlődik, ha minden csírája kibontakozhatik, amellyel a teremtő megáldotta. Anya akarok lenni, asszony és olyan ember, aki a szellem világában él és alkot: ha csak egyik hiányzik is e három elem közül, szomorúság szállja meg a lelkemet." Az orosz irodalmat és filozófiát tanuló lány kalandjai például a Zsivágó doktorban köszönnek vissza. Az evakuálás során, a poloskák társaságában, a dermesztő hidegben is rendületlenül vezeti naplóját, s folyton aggódik annak sorsa felől. Joggal: nem is sikerül megmentenie. Hazájából való kiutasításakor mint legnagyobb veszteséget éli meg, hogy el kell égetnie (nagy trükk, hogy mégis olvassuk!), ugyanis a határon történő tüzetes átvizsgáláskor életébe kerülhetett volna, ha megtalálják. De nem kell ehhez az egzotikus néphez tartozni, hogy a napló döbbenetes sors tükre legyen; homályos tükre, mely nem ad és nem adhat teljes, valós képet az életről. Gondoljunk akár Sylvia Plathra, akinek tragédiája homályban marad, bár ma éppen két könyvet is ajánl a piac (férje most napvilágot látó, halála után hozzá írott „születésnapi levélverseit", s egy, az eddigieknél átfogóbbnak ígérkező monográfiát a Történetről, Jamet Malcolm „meta-életrajzát". Az említett művek megjelentetése e nem múló kultuszon, ezen a hallatlanul erős keresleten, ínségen, érdeklődésen alapul, s ha nem is ígéri a végső tisztázást, mégis a kínzó rejtély felderítésének igényére apellál).

A naplótól tehát azt várjuk, hogy vessen fényt a valóra, de hiába – homályba vész az ősmotívum. S mégis nehéz elhinni, hogy hiába keresünk. Nehéz megállnia annak, aki olvasta Az üvegburát, hogy ne nyúljon a naplóért, és fordítva. Ez esetben különnemű szöveguniverzumokból lépünk be-ki, hajszolván a lét, a személy titkát, de más mechanizmus is működhet; kifejezetten regényként: életregényszerűen is olvashatunk egy megkonstruált naplófolyamot. Az én életem meghatározó naplóélménye Fodor Andrásnak köszönhető. Változatos befogadói igényeknek megfelelő naplómonstruma olvasható akár lektűrként, párhuzamos életek regényeként, kultúrtörténeti beszámolóként, dokumentumgyűjteményként, dokumentumregényként, művészettörténeti, irodalmi, filozófiai, zeneelméleti, képzőművészeti esszék együtteseként, önfeltáró monológként, s így együtt mégis a hézagmentesség, a folytonosság és a teljesség benyomását kelti.

Utolsó éves egyetemista voltam, amikor megjelent az Ezer este Fülep Lajossal. Nemzedékem számos tagja szeretett bele a két sárga kötetbe. Engem nem Fülep Lajos és nem Fodor András neve vonzott hozzá – az eredet itt is homályba vész, arra viszont élesen emlékszem, hogy az én lelkes ajánlásom kit vont be a Napló olvasóinak „táborába". Képesek voltunk vele naphosszat hallgatni a naplóbéli baráti kör zenéit, lapozni az általuk szeretett s szenvedélyesen interpretált festmények reprodukcióit... Belőle tanultuk meg egy másik kor, szüleink generációja költőinek, íróinak, zeneszerzőinek, festőinek arcát oly módon, ahogyan másból, máshonnan azóta sem. Bármekkora közhely is, személyes ismerőseinkké váltak a két vaskos kötet szereplői. Azóta sem találkoztam még egy olyan közvetítővel, amely a befogadóhoz ily közel, az intimitásnak erre a szintjére hozna közéleti személyiségeket, művészeket. Életünkben más dimenzióba került ezután minden ott megírt alak. Nyugtalanság vett erőt rajtunk (s ez máig sem múlt el teljesen), amikor, már a napló ismeretében, a szokásos helyeken: tévében, újságban felbukkant a szereplők egyike-másika. Attól kezdve, hogy számunkra ilyen döbbenetes kiterjedést kaptak, valamiképpen személyes életünk részeivé váltak. Fodor András empatikus tekintetével néztünk rájuk, emlékeztünk aprólékosan kirajzolt sorsvonalukra, s egyoldalúan mély ismeretségünk alapján (hiszen zavarba ejtően sokat tudtunk róluk) több mint kíváncsian, mohó figyelemmel követtük megnyilvánulásaikat; Lator Lászlóét, Vekerdi Lászlóét, Kormos Istvánét, Beney Zsuzsáét, Rab Zsuzsáét, Pór Juditét, Domokos Mátyásét. Szellemi és emberi arculatuk együttesen izgatott bennünket. Úgy éreztük, mélységes közünk van ezekhez az emberekhez. Mert huzamosan velük voltunk. Együtt töltöttünk bő két évtizedet. Leírójuk mindent felölelő igényével hétköznapjaik és ünnepeik, örömeik, botlásaik, tragédiáik, sikereik, áskálódásaik, beszélgetéseik, összeveszéseik, kibéküléseik – embertől emberig tartó hullámzásaik beavatott szemlélőjévé tett minket. Fodor András milliónyi tényt, esetet, tragédiát, csalódást, különféle keserveket öntött azonnal nyelvi formába. Költői énjével párhuzamosan monumentális naplójában is rögzítette az életet, szükségét érezve a kétszeres lekötésnek. Nem tagadja, hogy ez mennyire irritálja az érintetteket. Különleges emlékmű a könyv: az élet egy sávjának a maga módján teljes megörökítése. Az izgatott visszakeresésen túl azonban mit szólnak az érdekeltek a múltból felmerülő éles, határozott emlékképekhez? Lehet-e tolerálni a mégoly szolid, szélsőségektől mentes, empatikus, jóindulatú megközelítést, ha igen személyes ügyeink, avagy a naplóíró által mégiscsak sérelmünkre értelmezett jelenségek kerülnek elő? Az emberi rezdülések kifogyhatatlan türelemmel történő papírra vetése zavarba ejtő. Fodor érdeklődése a viszonylatok, kapcsolatok iránt jóindulatú, segítő szándékkal teli, heroikus és szokatlan; talán nem szentségtörés feminin vonásnak tartani. Szavainak nincs ideje megállapodni, formát törni maguknak, máris ott sorakoznak a papíron. A modalitás nem szélsőséges, még ha zaklatott is a tartalom: kizártam a fejemből, írja egy váratlan halálhír rögzítésének pillanatáról a lejegyzés során. A megrázó, elképesztő, tragikus, katasztrofális elemek is mondattá formálódnak. A kiegyensúlyozott napi tudósítás műfajában alkotott tehát igazán jelentékenyet, különöset – sajátosan édeskés, szentimentális színezettel, kissé modorosan. Elérzékenyülését, lelki rezdüléseit is szégyenkezés nélkül, gyakorlottan veti papírra. Kicsit suta, megmosolyogtató, kimódoltnak ható megoldásai folyton visszatérítik az olvasó gondolatát az alapkérdéshez: a tapasztalat forró nyomon haladó, azonnali, homogén nyelvi eszközökbe történő átfordításának eredendően problematikus voltára figyelmeztetnek. (A szépirodalmi naplóformában íródott műveket gyakran szétfeszíti a stilisztikai-írásképi kuszaság, zavar, a felkiáltások, kérdések özöne, az elhallgatás, – a tartalom adekvát megvalósulásaként.)

Nem minden megjelent naplókötete ennyire izgalmas azonban. Az Ezer este Fülep Lajossal szerzője és átélője nyitott még a nagy kérdésekre, alázatos követő, lejegyző, rezonőr. Kitűnően komponálja meg anyagát a két kulcsfigura, Fülep Lajos és Colin Mason, a Magyarországhoz szorosan kötődő brit zenekritikus köré. Szelektív naplót kapunk kézhez. Határozott önkorlátozásnak vagyunk tanúi például akkor, amikor F. A. saját külföldi utazásairól nem számol be. Fülep Lajos tanításait és emberi habitusát azonban kitűnően adja át a könyv, s kétségtelenül hatalmas szolgálatot tesz a nyomtatásban jelentőségénél jóval kisebb mértékben manifesztálódott életmű láttatása, megismertetése érdekében. Még csak műfajtévesztésről sincs szó igazán, hiszen az „ezer este" történése nem más, mint a mester kérdezve, vitatkozva tanító, tudását, műveltségét, eszményeit a tanítványainak átadni kívánó személyiségének folyamatos megjelenítése az őt körülvevő szűkebb és tágabb környezetben – az egyik közeli tanítvány nézőpontjából. A zseniális barát, Colin leveleinek megragadó magyarsága és eleven, sziporkázóan humoros szelleme is pótolhatatlan eleme, gyönyörűsége a könyvnek. A hetvenes évek második felére valami viszont elfogy; alábbhagy az ifjonti lelkesedés, a tanulni vágyó hevület. A középkorú, beérkezett költőt és szerkesztőt prózaibb ügyek nyomasztják. Irodalompolitikai témák szövik keresztül-kasul a megmaradt barátok életét, s halványodik a többi szín: a szerelmeké, az elmélkedésé, a művészi-filozófiai reflexióké. Komorabbá válik a hang. A szerkezet dramatikussága hiányzik; A hetvenes évek nem kelti műalkotás benyomását. A Fülep-könyv viszont igen, amelynek a megformáltság paradox (hiszen az Élet rendezte így: mindkét központi figura meghal), katartikus vonása, a tragikus lezártság hangsúlyos jegye.

Vajon sejtette, hogy naplóíró énje nagy valószínűséggel maradandóbb lesz szépírói voltánál? Azt gyanítom, hogy naplót készítő magatartását firtató, azt megérteni törekvő vallomások, töprengések, megnyilatkozások várhatók Fodor András életműve kapcsán. Úgy hiszem, annak a vonulatnak méltó folytatója ő a magyar irodalomban, mely a naplóban, a levelezésben, az emlékiratban: egy marginálisnak tartott műfajban, nem pedig a fő feladatnak hitt szépirodalmi műalkotásokban teljesedik ki és alkot időtállót, többek között Jósika Miklóshoz hasonlóan (ld. e jelenségről még Márton László esszéjét a Jelenkorban).

A naplóban képződő narratív identitás (a rész; az időben lokalizált, parcializált tudások felől közelíteni az egészhez) markánsan különbözik az egy késői időpillanatban megszülető vallomásétól, amely retrospektív teleológiát kreál, s értelmet alkot az addig különálló, fragmentált tények köré, közé. A napló töredezett, montázsszerű, pillanatnyiságokból összetevődő narratívája helyett az utóbbiak az egész illúzióját adják. A napló eredendő paradoxona a rejtőzködő én és a kitárulkozó én személyessége közti ellentmondásban is nyomon érhető, amely azonban mítosz: az intimitás és a rejtegetni akart élettények gyakran inkább a fiktívnek hitt világban válnak explicitté. A napló tehát csak részben alkalmas a dokumentum és a fikció szembeszögezésére; a regények és önéletírások szintúgy fiktív univerzumot kreálnak. Az értelmezés és emlékezés mechanizmusait egyaránt használják. Olvasói attitűd, elvárás kérdése is, hogy ha úgy tudjuk, valós naplót olvasunk, a hitelesség bélyegét nyomjuk olvasmányunkra, s kénytelenek vagyunk referenciálisan olvasni. (Csehov egy szövegével tettünk is egy kísérletet: akkor, ha nem hitelesít a szerzői név garanciája, immár nem a hiányzó koherenciát keressük mindenáron az Egy ismeretlen elbeszélésében, hanem elfogadjuk a valós személy – egy páciens – emlékiratát tördeltnek, dadogónak, összefüggéstelennek.)

Eláraszt hát (bennünket: engem?) a NAPLÓ, mégis mindössze egy személyről tudok környezetemben, aki elismerné, hogy írja is azt. (A napokban bezárt Pécsi emberek című várostörténeti kiállítás legfelkapottabb, helyben mohón olvasott darabja egy száz év előtti iskolás lány jól kibogozható szerelmes naplója volt.) Mintha a mi napjainkba azonban már végképp nem férne bele azok türelmes, áldozatos, precíz rögzítése. Pedig ennek híján reflexiókényszerünk kielégületlenül marad. A gondolkodó ember kínzó szükségét érzi, hogy nyoma maradjon benyomásainak, vélekedéseinek, személyes, néma hozzájárulásának, jóváhagyásának avagy rosszallásának kora világához, annak eseményeihez. Individualitásunk, értelmes létünk garanciája, úgy tűnik, mindmáig az önreflexió, de egyre kevésbé tudunk e permanens késztetésnek formát találni. A sietős naplót sem feltétlenül tarthatjuk reflexív, inkább leíró, leltározó műfajnak. A kézírás kora lejáróban.

Mai naplóinkat is a számítógépbe írjuk? Kifogyhatatlan tárgy szociológusok, kommunikációkutatók, kulturális antropológusok számára: mit bír el, s mit hív elő belőlünk a számítógép. Levelezésünket mindenesetre radikálisan átalakítja, e-mailjeink oldottabbak lehetnek szemtől szembe történő kommunikációnknál; zártabb én-rétegeink is szívesebben színt vallanak általa. Ez lesz talán a jelenkor naplója, mely nyíltan vállalja, hogy önelemző, s egyben címzetthez szól?

A számítógépes levél-gesztus tehát helyettesíthetné, betölthetné a napló funkcióját – bár az elektronikus levelezés létrejöttének kronotopikus szituáltsága nem biztos, hogy alkalmas az önelemzésre. A valós naplófeljegyzések esetében pedig valószínűleg szélesedik a megélés és a lejegyzés közti idősáv, így a napló immár nem napokra, hanem hosszabb időtávokra reflektál. A legtöbb naplóban amúgy is rajtakaphatjuk a lejegyző ént a jótékony csaláson: elmosódik a pillanat lejegyzésének ideje, a jelen idejű leírás hosszan kitart, a monológ-helyzet leíróba csúszik át.¹

Az önéletírás gyakran használ fel, dolgoz be naplókat, de a válogatott, szerkesztett naplók is megteremtik egy bizonyos módon a lejegyzés elszigetelt pillanataiban még eleve hiányzó koherenciát. Elterjedőben a dupla-napló-fogás: az önfeltáró, kellően exhibicionista, narcisztikus ént, aki szívesen olvassa újra magát, az eltelt idő annak bevonására, naplója ilyen irányú felülírására, kiegészítésére sarkallja. Betűtípusokat próbáló, kvázi-palimpszesztikus attitűd: régi naplómat újraolvasom, beleírok, hozzátoldok, s így eltüntetem a közben eltűnt időt, a ma átszűrődik a múltba, s létrejön a sohasem volt egység: a jelenben a múlt, egy szövegben a több úgy, hogy trükkösen átszőttem őket egymásba.

Kérdés, hogy mennyire olvasóbarát e gesztus. Önmaga fontosságát hangsúlyozza, folytonos átkötésekkel operál (ezt 89-ben írtam, azt akkor mondtam, miután...), s szokatlanul pontos és jelentős gondolatoknak kell lenniük ezeknek, hogy kiállják a rosszat sejtő, száját húzó olvasó próbáját. Sándor Iván rendszerváltás utáni pesszimista jóslatai beigazolódásuknak köszönhetik erejüket (Menekülő évek). A dőlt és álló betűs oldalak váltogatása azért sem okoz gondot, mert nem avult a tízéves szöveg, s mindegy, eltaláljuk-e a dotálást. Sejti azonban ő is, hogy kínos határon billeg e kettős, szubjektumát így megkétszerező naplóval: már elöljáróban arra buzdítja olvasóját, hogy olvassa őt ceruzával, s készítse el így a harmadik réteget, a befogadóét: kerüljön belülre; kissé rosszmájúan azt is mondhatnánk, korrumpálja, kompromittálja olvasóját; kompenzáló gesztusa árulkodó. Így árnyalja a szerző e dupla önreflexió narcizmusát.

Naplóregények is élnek jócskán e trükkel. A napló jelenébe nyelt távolságot: az éppen megszülető gondolat, a jelenbeli tettre való készülés ÉS az ennek lejegyzése közti idő minimalizálását verbalizálja Komis Napkönyve. Az ő művének líraiságára jellemző, hogy a téma formalizálódik, s a szóburokra is hatással lesz a téma az ehhez hasonló hálózatokban: halló, hallom, halál, halálraítélt, hagyni... hulla, hó, hál, hall, háló, hullám... IFA-UFA-UFÓ... Témánk e nyúlványa poetológiai elemzést kíván, miszerint hasonló hangzású lexémák ölelik körül az én-elbeszélések kitüntetetten személyes, a leírás és tapasztalás közti distanciát eltüntető helyeit: a nyelv reflektál önmagára, önnön tevékenységére és tárgyára.

Karátson Ulrik ura viszont a ráérős, szélesen hömpölygő történetmesélés modelljével él: saját emlékezését átoldja a nemzetébe, a tájéba és a kultúrákéba, így teremtve meg a jövő horizontját a jelenbeli magánmitológiában kulminálódó krimimesében. Az elbeszélő-naplóíró által állítólag a közelmúltban készült naplóoldalak jelenbeli reflektált átgépelése közben létrejövő javítások, asszociációk cselekményesülnek, generálnak történéseket nála itt és most, s ezekben a családi, szerelmi, Duna-féltő s művészettörténeti kalandokban, esszé- és elbeszélésbetétekben érnek össze a legkülönfélébb IDŐK.

Rendkívül gyakori a művészregény és a metanarratív regény toposzának ötvözése: a művét megalkotni készülő, ám annak kínjait élő és arra szakadatlanul reflektáló kvázinapló, kváziműhelynapló keretessége sok jó-rossz regényt hívott már elő. A jókhoz sorolom Kertész Kudarcát. Závada radikálisan kihátrál ebből a narratívából: fiktív naplókat ír (amikor kérdezték, ki, hogyan, mikor, miért mondta könyvében ezt vagy azt, meg is jegyezte: nem én voltam, én csak a címet adtam!!!) keresztbe, de már áttekinthetőbben, jóval kiérleltebben, mint A Kirov utcai tálcás kusza, egymásba indázódó, csodálatos, fiktív levél-napló-útijegyzet-novella konfigurációjában.

S maradt az aktuálisan legfontosabb: az olvasónapló. Kurrens cikk; értékét jelzi, hogy egyetemünk tavalyi magyaros szakestjén legdrágábban azon kollégánk tárgya kelt el, aki a Tüskevárról írt kisiskolás olvasónaplóját bocsátotta kalapács alá. Egyre inkább meggyőződésemmé kezd válni, hogy a műértelmezés, műkritika – olvasónapló kell legyen. Nem hihetjük öntudatosan, hogy a kor horizontjáról beszélünk, azt sem, hogy egy értelmezői közösség véleményét tolmácsoljuk. Sem személytelen hatástörténeti fejtegetésünk, sem objektívnek beállítható pl. narratív mitopoétikai elemzésünk nem apellálhat A HELYES MEGOLDÁS rangjára, nem lehet ma már ily gőgös. Nem áll módunkban meghatározni, előre-írni a trendeket, kitapintani egy szöveg jövőjét. Az autonóm individuum személyessége felőli élményszerű, reflektált, befogadói típusokat kereső mentalitás, szövegben előre-hátraugró, analógiákra bukkanó, saját fonatú intertextuális hálókon szörfölő, problematizáló esszéisztikus olvasás tűnik számomra lehetségesnek. Megjelent most néhány könyv, mely a közvetlen olvasást helyezné vissza rangjaiba a kritikában is. Én nem ezt kívánom, hanem az első-második-harmadik újraolvasás szövedékeit, eresztékeit, meg-megújuló kontextuális terét és idejét vonatkoztatási rendszerének alapjául vevő, temporális, kérdező, dialogikus olvasást lejegyző szenvedélyes és személyes értelmezői írásmódot tartom kívánatosnak.

Mit is jelezhet az olvasónapló metaforája? Milyen olvasási-írási módokat allegorizál?

Az értelemkonstruálás folyamatát rögzíti. Leírja és firtatja az élményt. Láttatja a találkozás hogyanját.

Hozzáférhetővé teszi a személyes horizontot. Visszanéző, rákérdező, vallomást tevő oldalak egymásutánja, személyes reflexió az olvasottra, az elmélyülés szakaszainak leírása, cselekményesítése, a vívódás jelenetezése. Az alakuló olvasat, a műhöz intézett kérdés és válasz interakciójának immár szó szerinti, s nemcsak metaforikus jelenléte. Bolyongás a szövegben, képek nyitogatása, kapcsolatok teremtése. Saját poétika az adott műről. Kitapintása annak, hogy hol nyílik fel a szöveg úgy, hogy utat enged párhuzamos jelentéseknek. A metaforika, az irónia, az ellenpontozás például ilyen fogások: lehet fogadni hipotetikusan a retorizáltság olvasói fogadtatására. Ezért nem hiszem, hogy az egyes „olvasónaplók" mechanikus összege adná ki csak egy alkotás recepcióját. Képesek lehetünk arra, hogy saját olvasatunkban is potenciális helyet adjunk a máshonnan történő lehetséges megközelítéseknek. Az olvasónapló teret nyit az eltérő pozíciók bekalkulálásának. Kornis szövegét a zsidó-keresztény alászállás-felemelkedés mitologémája alapján vélem érthetőnek; innen és most egy bizonyos, általam közelebbről is meghatározni próbált szociuum számára élvezhetőnek, egyáltalán végig-olvashatónak, míg Karátsonét, úgy látom, a keleti típusú életmód és filozófiai megihlette közönség tudja a belefoglalt, ideális szerzői szándéknak megfelelően (megint ezt kell mondanom:) egyáltalán csak végigolvasni. Az ebbe a szövegbe implikált olvasó kutatása, kitalálása összeérhet az elképzelt valós olvasói reakciók előzetes rekonstruálásával. Karátsonnál kirajzolódik, hogy regénye a folyamatos hullámzásra, s nem az egyszeri megváltásra orientált egyénre számíthat. Olvasónaplóink tehát sokszoros nekifutások, jóhiszemű megértési: bekerítési, szóbaállási kísérletek, s csak ha kérdéseink tárháza kimerül, mondhatjuk el: nem jó – avagy nem nekünk szólt a mű, s kereshetjük még: akkor kinek. A tanár tapasztalata itt különösen mérvadó, hiszen napi gyakorlatunk szól amellett, hogy léteznek befogadói pszichológiák. Érzékenységek modalitásokra, témákra, rejtett kódokra. Ha láttatjuk a folyamatot, ahogyan küzdünk, birkózunk – ölelkezünk a szöveggel, ma hitelesebbek és pontosabbak, őszintébbek és korszerűbbek lehetünk, adekvátabban szólhatunk, mintha csak formalizálnánk észleleteinket és a következtetéseket közölnénk valamelyik értelmezői nyelven, avagy egy teoretikus forgatókönyvet követnénk, s folyton expliciten hivatkoznánk tekintélyekre.

Szövegfüggő kommunikációs mező alakul tehát ki a mű körül, a szemiotika pragmatikai vonatkozásai által megközelíthetőnek tűnik a befogadó.² A megérintettség lenyomata lesz az olvasónapló, amely az élmény logikája felől közelít a szöveghez, saját rendet konstruál, egyéni, személyre szabott ösvényt vág. Saját, szeszélyes labirintust, egyéni útvonallal. Nem titkolja zavarát, de határozott ellenérzését sem; nyugodtan bevallhatja, ha csalódott (így jártam egy klasszikusnak számító szigorlati tétellel, A. France-szal, szigorlatra készülvén, amikor is ösztönös természetességgel és tudatossággal gyártjuk olvasónaplóinkat). De az igényes olvasónapló-író tovább megy, és nem adja fel: hátha talál felmentő körülményt. Újabb és újabb nyomozóutakra indul: utánajárni, hogy mégiscsak értelmezhető-e a számára, amit oda nem illőnek érzett. Lelkülete, hevülete, szenvedélye: tétje van a nyilvánosságra hozott olvasónaplónak: a szöveggel, annak minél teljesebb befogadásáért tett erőfeszítések dokumentuma. (Szerkesztőm, aki közölte Karátson regényével vívott csatámat, biztosított, hogy a szerző meg fog hatódni, milyen hősiesen meg akartam érteni művét – nem így lett.)

Egymást feltételező párhuzamos naplók keringőjévé válhat tehát a műről folytatott diskurzus. Saját meghatározottságunk kutatása az alap, utánagondolása annak: miért így hat rám egy adott szöveg, mi gátol abban, hogy elmélyüljek egyes helyeibe és mi vonz másfelé. Előfeltételezettségünk firtatása, személyes megvallása és megszólíttatásunk konstatálása olyan átmeneti szövegtípust teremthet a kritika-esszé-értelmező tanulmány mezsgyéjén, amely visszaad valamit az írónak, és élményt ígér a leendő olvasónak.

Jegyzetek

1. ld. erről Dorrit Cohn alaptanulmányát: Áttetsző tudatok. In: Az irodalom elméletei 2. Szerk.: Thomka Beáta, Pécs 1996.
2. Benyovszky Krisztián: „Szalon-elmélet" ellen – az olvasóért. Kalligram 1999. május