Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. május-június – Kukorelly Endre 50 éves / Erotika, kánonok, kritika

Erotika, kánonok, kritika

Kerekasztal-beszélgetés Németh Zoltán Olvasáserotika című kötetéről

   

Keserű József: Egy kérdéssel indítanék. Takar-e szerintetek az „Olvasáserotika" valamilyen koherens értelmezői hozzáállást, illetve – ha igen – mennyire lehet az produktív? Véleményem szerint az olvasás (illetve az értelmezés) és az erotika ilyen jellegű összekapcsolása nagy részben Roland Barthes-nak A szöveg öröme című szövegéhez kötődik. Tehát Németh Zoltán könyve csak erre épít, vagy másra is? Mit gondoltok?

Benyovszky Krisztián: Ha már arról van szó, hogy honnan is lehet megközelíteni ezt a koncepciót, ha van egyáltalán koncepció – maradjon ez még függőben –, akkor Barthes mellett a leggyakrabban citáltak Németh Zoltán által Foucault és Lacan.

Keserű József: Derrida is...

Benyovszky Krisztián: Most főleg erre az erotikus vonalra gondolok. Simmelt többször is idézi, Baudrillardot, ha jól emlékszem, na és olyan értelmezőket még, akik valamilyen módon ezekhez kötődnek, vagy valamilyen módon ezt a koncepciót továbbviszik. Például Žižek. No most, hogy mennyire produktív? Én úgy veszem észre, az olvasáserotika, az olvasás mint erotikus tevékenység, vagy a vágy és az olvasás, ez Zolinak nem minden szövegében van meg egyforma hangsúllyal. Vannak olyan szövegei, például szerintem az egyik legélvezetesebb – persze, nem biztos, hogy produktív is, kérdés ugyanakkor, mit értünk ez alatt – a Csehy Zoltánról írott, ami eleve megelőlegez egy ilyen olvasati lehetőséget. Ez az írás teljesen erre épül. De vannak olyan szövegei, mint például a Zalabai Zsigmondról vagy a Tőzsér Árpádról írott tanulmánya, ahol nem teljesen ez a – mondjuk így – erotikus olvasásmód érvényesül, ami nem baj, de részlegesen válasz a feltett kérdésre, hogy mennyire koherens ez... Hát többé-kevésbé... Viszont, és talán annyiban pontosítanék is, hogy ha szépirodalmi szövegekről beszél Zoli, és nem szekunder szövegekről, még akkor is erotikusan olvassa őket, ha ezek „magukban" nem is erotikusak. Tehát úgy is fel lehetne tenni a kérdést, hogy vajon minden szöveg esetében produktív-e ez az erotikus megközelítés?

Keserű József: Egyetértek veled, hogy a Csehy-könyvről szóló szövegben érzékelhető ez leginkább. Megint csak Barthes-ra utalnék vissza: mi itt az erotikus? Hogy az értelmező, ebben az esetben Németh Zoltán élvezi az olvasást, vagy én mint befogadó is élvezem Németh Zoltán szövegét. Barthes mondja, hogy az, ha a szöveg élvezettel fogant, még nem jelenti azt, hogy én élvezettel is olvasom. Egyébként az a véleményem, hogy az olvasáserotika-koncepció mögött egy igen erős ellenhatás képződik meg a hatalmi diskurzusok ellen. Az viszont nyilvánvaló, nem lehet elkerülni, hogy az értelmező szövege kikerüljön a hatalmi diskurzusok kényszere alól. Felvetődik tehát az élvezet és a hatalom kapcsolata.

Benyovszky Krisztián: Érdekes volna most arról is beszélnünk, hogy közülünk ki melyik Németh-szövegeket olvasta élvezettel, melyik jelentett számára élvezetet és melyik esetleg egyáltalán nem. A Csehyről írott tanulmányán kívül, mely inkább belletrisztikus esszé, nem is annyira kritika vagy elemzés, én amit élvezettel olvastam az a Cselényi Lászlóról szóló szöveg volt, ami a maga módján szintén rendhagyó. Amit ott Zoli mond, néha egy kicsit metaforikusan, vagy metaforizált nyelven, szerintem nagyon lényegre tapintó a Cselényi-szövegek olvasástapasztalatát illetően. No most végignézve a kötetet, hogy mely írások is voltak azok, amelyek élvezetesnek bizonyultak számomra, azt hiszem, ezeket emelném ki. De hadd folytassam azzal, amelyik a legkevésbé tetszett, vagy mondjuk úgy, amelyiket nem tudtam élvezetesen olvasni, amelyikkel meg kellett kínlódnom, és többszöri olvasás után sem igazán esett le a tantusz – persze, lehet, hogy a hiba bennem van. Ez a legutóbbi tanulmánya Zolinak Talamon kapcsán a posztreferenciális olvasatélvezetről, amelynek a második része egészen jó, de az elejével egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Nekem nem jött le ebből a tanulmányból, hogy mit is ért Zoli azon, hogy túllenni a poszton, túllenni a referencialitáson és mégis arról beszélni. Ez főleg a tanulmány eleje, ami tömény elméleti szöveg. És van több ilyen tanulmánya is. Gyakran lehet találkozni olyan passzusokkal is, ez persze nem baj, de tény, amelyekben nagyon töményen adagolja azokat a francia posztstrukturalista, dekonstruktivista, pszichoanalitikus tételeket, amelyeket aztán ugyanebben a tanulmányban vagy másutt a leggyakrabban alkalmaz. Amelyek tehát kevésbé élvezetesen olvasható szövegrészek voltak: egyrészt ez a Samuel Borkopfról szóló, másrészt – nem tudom mennyire osztjátok majd a véleményemet – a Kalligram Esterházy-számában megjelent montázs. Itt is valahogy elvesztem az irányokban. Cselényi Aleatóriája jut eszembe: Ki ide belépsz, hagyj fel minden iránnyal! Pedig itt minden megvan, ami kéne az olvasásélvezethez, a nő, a férfi, a beszéd és az erotika, valahogy ez a montázs, úgy érzem, mégis túlságosan sok irányba szóródott szét ahhoz, hogy élvezetesen olvasható legyen.

Keserű József: A kötetnyitó Kritika és interpretáció című írás felfogható ars criticának is, viszont mivel egy tanulmánykötetről van szó, mindenképpen figyelni kell arra, hogy melyek azok a kérdések, csomópontok, amelyek vissza-visszatérnek. Az egyik ilyen a derridai disszemináció fogalma. Számomra az volt érdekes az előbb már említett Esterházyról írott szövegben, hogy Németh Zoli itt megpróbálta ezt az elvet megvalósítani, mégpedig azzal, hogy nem törekedett a jelentés lezárására. S ezt másként talán nem is lehet, mint ilyen széttöredezett, önmagát írva-törlő írásmóddal. Egyébként ebben a montázsban, ha megfigyeltétek, nemcsak hogy különböző betűtípusokkal voltak szedve az egyes szövegek, hanem különböző, számomra fiktívnek tűnő női szerzőknek voltak tulajdonítva. Szerintem ennek a szövegek közti játéknak köszönhetően sikerült megvalósítania a delinearizált vagy alinearizált írás- és olvasásmódot. Ezzel a kritikaírói vezérelvet dekonstruálta. És itt visszatérnék a hatalom kérdéséhez. Minden interpretáció valamilyen előfeltevésekből indul ki. A kritikaíró sokszor ezeket igyekszik igazolni. Zoli ezt többször is szóba hozza. Egy ilyen interpretációval – amelynek nagyon nehezen fölfejthető a vezérelve, és nem zár le semmit, vagyis több lehetőséget kínál az interpretáció olvasójának – véli kikerülni a szerző az előítélet csapdáját, azt, hogy csak a magáét szajkózza. És ezzel tud egy kicsit többet, mást adni, mint egy hagyományosabb interpretáció.

Visszatérve a Csehyről szóló írására. Volt ott egy motívum, a tengerbe ömlő tinta, ami azért tetszik nekem, mert – ahogy Krisztián is mondta – az értelmező szöveg folytatja az értelmezett szövegnek a metaforáit, mintegy együtt mozog vele. Itt utalnék vissza arra a kérdésemre, hogy mennyire produktív egy szöveg. Számomra egy interpretáció nemcsak akkor produktív, ha tételszerűen mond valamit nekem, hanem akkor is, ha együtt tud mozogni a megszólított szöveggel, és így próbál felszínre hozni belőle valamit. Persze, azért ebben az esetben is megmarad az a dilemma, hogy egy kritikusnak mindig megvannak a maga előfeltevései, amikor egy szöveghez hozzányúl.

Benyovszky Krisztián: A Cselényi-tanulmány zárlatából az derül ki, hogy az Aleatóriát nem igazán olvasta élvezettel...

Keserű József: ...én viszont élvezettel olvasom a Cselényiről szóló írását. És megint Barthes-ra utalnék vissza, aki azt mondja A szöveg öröme című alapvető tanulmányában, hogy amikor megpróbálunk leírni valamit, az örömelv eltűnik. Viszont Németh Zoli egyes szövegeiben – például a Csehyről vagy az Esterházyról szóló szövegekben – nem tűnik el. Ezért megkérdőjelezném azt, hogy fontos-e vizsgálni, hogy az interpretátor élvezi-e a szöveget miközben ír. Számomra ez nem tűnik relevánsnak. Inkább azon tudnék morfondírozni, hogy milyen nyelven íródnak ezek az interpretációk, illetve hogy milyen műfajt képviselnek? A cím alatt az van feltüntetve: „Esszék, kritikák, tanulmányok". Kérdés, melyik melyik, illetve esetleg nem egy negyedik valami-e? Például a Csehyről szóló írás nagyon nehezen sorolható be. Nyilván ott vannak az elméleti szövegek mögötte, ilyen értelemben tanulmány, ugyanakkor van egy csomó nehezen dekódolható információ benne, ami elmenne akár egy versben is... Mert Németh Zoli költő is.

H. Nagy Péter: Csak kérdés marad, milyen az általa felkínált interpretációk teljesítőképessége... Összefüggésben például hasonlókkal, hogy Derrida nyelve nem fogalmi, mégis következetes. Ilyen értelemben az „olvasáserotika" koncepciója – ha már a hatalmi beszédmód vagy a fogalmi nyelv kisiklatásaként értelmezzük – nem maradéktalanul sikeres. Véleményem szerint a Jóska által idézett tintahasonlat olyan metaforikát működtet, amely éppen megvonja az értelmező nyelv hatékonyságát.

Keserű József: Tehát az az érzésed, hogy nem nyit, hanem lezár?

H. Nagy Péter: Igen, ugyanis a beszélő szubjektivitásába „zárja vissza" a képződő jelentéseket. Vagyis nem a nyelvet hagyja szóhoz jutni, hanem pusztán deklarálja az értelmező hozzáállását.

Keserű József: És az Esterházyról írott szöveggel kapcsolatban is ez az érzésed?

H. Nagy Péter: Azt hiszem, hogy az erotikus mozzanatnak ez a – szerintem – túlhangsúlyozása az elméleti nyelvjátékok között, néhol az inkompetenciát erősítheti fel. Nagyon sok esetben említi, mondjuk, hogy „minél jobban belehelyezkedni valamilyen horizontba"... Jauss nem véletlenül beszél horizont-össze-kapcsolásról „összeolvadás" helyett, és nem arról, hogy ott kellene maradni ebben a horizontban. Azt mondja, hogy az értelmező és az értelmezett horizontja az értelmezésben azonnal szét is válik. Tehát ilyen értelemben nem tapad az értelmező nyelv az értelmezett dologhoz, hanem attól elkülönbözik, és így válhat hatékonnyá. A hatalmi nyelv kérdése egyébként fontos lehet... A kötet végén lesz hangsúlyos – a kritikai beszédmódok kapcsán – az „ellenszegülés az elméletnek" kudarcra ítélt szólama; az utolsó tanulmányt fontos szövegnek tartom, jobbnak is, mint az említetteket.

Kocur László: Én az Esterházyról szóló montázst és a bevezető Olvasáserotikát is, veletek szemben, kicsit, hogy is mondjam, modoroskodónak tartom. Például a lábjegyzetek összekeverésében nem látok mást, mint hogy így megbontja a lineáris olvasatot, ez azonban már régen nem rakendroll. És az Esterházy-montázs esetében is ilyen érzés kerített hatalmába, hogy ehhez hasonlót már mintha láttam volna valahol, mondjuk a Living on – Border Lines-ban, ahol Derrida a lábjegyzettel játszik el, vagy a Glasban, ahol Hegel és Genet szövegeit olvassa-olvastatja párhuzamosan. Valami jópofáskodás, de nem több. Valami újat kéne már csinálni...

Keserű József: És mondjuk az, amit az imént mondtam, hogy ezáltal a kritika írásának vezérelvét szünteti meg, ebben sem látod valamiféle hozadékát ennek az írásmódnak? Nem azt mondom, hogy ezután minden kritika ilyen legyen. Szerintetek ez egy tét nélküli játék, amelynek nincs értelme sem, tehát csak játék önmagáért?

Benyovszky Krisztián: Az a kérdés, ki milyen elvárásokkal nyúl egy kritikai szöveghez, tehát hogy mit vársz. Tudod, hogy Esterházy-szám, hogy a műveiről szól, elolvasod ezt a montázst, pontosabban olvasgatod, és ami ebből az egészből lecsapódik, az mennyire lesz számodra értékes és hasznosítható. Mi lesz a hozadéka, azon túl, hogy ez egy zseniális pastiche, ahol különböző szólamokat, váltogatott szövegeket komponál össze, summa summarum: Esterházy értésében ez a szöveg mennyire mozdít előre, mennyire tesz hozzá valamit, mennyire árnyalja ezt a tapasztalatot? Szerintem ez a fő kritérium. Amikor olvasgattam, próbáltam olvasni, ilyen irányú hiányérzetem volt. Mint Németh Zoli-szöveg, jó, és most, hogy kiderült, hogy ez elejétől végéig az ő szövege, akkor még inkább, de hogy másként értem-e ezek után Esterházyt, hát nem tudom... Lehet, hogy többször kell olvasni, innen, onnan, több nekifutásra. Az, hogy a montázs szemiózisa mit is eredményez, meg hogy is működik, az rendben van. De az csak a konstrukciója az egésznek.

Keserű József: Egyetértetek-e azzal, hogy Németh Zoli vállalja azt a tételt, hogy a kritika nem metanyelv? Éppen az említett szövegekben érezhető igen erősen az a tendencia, hogy a tinta beleömlik a tengerbe és együtt mozgunk az értelmezett szöveggel, illetve nem a szövegről beszélünk, csak a szövegben. A mi szövegünk, a kritika szövege, az nem metaszöveg.

Kocur László: Geoffrey Hartman ír erről Az irodalmi kommentár mint irodalom című esszéjében. Számomra úgy tűnik, Németh Zoli így kezeli a kritikát és nem metanyelvként.

Benyovszky Krisztián: Ha már ennél a témánál vagyunk, mármint hogy a kommentár és az elemzett szöveg hogyan simul össze, hogyan folyik át egymásba, okkor elmondom, hogy szerintem az, hogy Zoli ezt megpróbálta az Esterházyról vagy a Csehyről írott kritikájában, ugyanúgy legitim beszédmódnak tartható a ritika mezején, mint, mondjuk, egy sokkal fogalmibb, filológiai igénnyel argumentált elemzés. Tehetség dolga is, hogy mennyire képes felölteni azt az írói maszkot, és a saját szövegén – amit akkor ne értelmezzünk metaszövegnek – hogy képes közvetíteni valamit az olvasottakból, hogy képes belőle átáramoltatni valamit. Mert ettől lesz élményszerű. És véleményem szerint ezzel betölti a maga funkcióját. Mégis a mű az, ahova engem visszalendít.

Bárczi Zsófia: Szerintem abból, ami eddig elhangzott, valami nagyon ott lóg a levegőben, mégpedig a megismerésnek a fogalma. Az, hogy most metakritika vagy metanyelvű kritika vagy irodalmibb kritika, szerintem ez azon is múlik, mi eleve az írónak a célja, ha ezt szabad figyelembe venni. Akár figyelembe vesszük azonban, akár nem, ez van. Ha kritikáról beszélünk, valószínűleg ott van mögötte a megismerés vágya, a szöveg megismerésének a vágya. Ami számomra a Zoli szövegeiben feltűnt, hogy ez a metaforikus írásmód, ez valahol egyfajta megismerési lehetőséget nyújt a szövegekkel szemben. Tehát az, amikor ő belesiklik az általa elemzett szövegekbe, bennem picit olyan érzést kelt, mintha becsúszna itt a képbe a referencialitás. A referencialitás olyan értelemben, ami most nem a külvilágra utal, hanem a referencialitás értelmében vett másik szövegre, amit vonatkozási pontként tudnánk értelmezni esetleg a kritika szövegéhez. És ebben az esetben ennek a létező, mondjuk azt, hogy irodalmi szövegnek a nyelve, amit átvesz a kritika nyelve, segítene a megismerésben. Oda akartam kilyukadni, hogy a metaforikusan megírt kritika a megismerésnek egy másik útját választja, mint a metanyelven megírt kritika. És ez a másik út mindenképpen még jobban belevonja saját magába azt a szöveget, amiről szó van, tehát az irodalmi szöveget. Ha az olvasó szempontjából nézzük, hát az olvasó felé, szerintem, jobban is tudja közvetíteni. Mert ha én elolvasok egy Németh Zoli-szöveget, mondjuk, a Tőzsér verseiről, én ezeket a Tőzsér-verseket már-már plasztikusan meg tudom fogni. Különösen a Tőzsér elemzés esetében volt egy olyan érzésem, hogy most tökéletesen értem és érzem ezeket a szövegeket. És ezért arra a kérdésre, hogy mennyire produktív ez az út, amit a Németh Zoli választott, én azt válaszolom, hogy nagyon produktív, mert a megismerés, már amilyen fokon egyáltalán lehetséges, bekövetkezik. Persze, soha nem lehet ez olyan megismerés, ami ne hagyna maga után kívánnivalót, de valamilyen mértékben létrejön.

Benyovszky Krisztián: Minden esetben?

Bárczi Zsófia: Nem az összes szövegre gondolok. Aminél én ezt nagyon éreztem, az a Tőzsér-, a Csehy- és a Hizsnyai-elemzés. Ha már az olvasáserotikáról volt szó, elmondom, ami engem kevésbé érintett meg, az az első írás, a Kritika és interpretáció, ami inkább beharangozása annak, hogy milyen elméleti szövegekkel kíván dolgozni. Engem ez kicsit hidegen hagyott, hogyha én ezt a könyvet úgy olvasom, mint kritikai kötetet. De abban az esetben ha engem érdekel, hogy Németh Zoli vajon milyen elméleti alapra kívánja építeni a meglátásait, akkor érdekel.

Benyovszky Krisztián: A megismerés mellett én egy másik fogalmat emelnék ki, mégpedig a megértést. A megértés szükségességét Zoli több helyen is hangoztatja, leginkább talán a Tőzsér-tanulmánykötetről írott recenzióban, azt tudniillik, hogy az irodalom, pontosabban az olvasás az önértés forrása. Tehát, hogy ez a folyamat a szöveggel vagy a szövegen keresztül valósul meg. Ez egy olyan deklarált hermeneutikai előfeltevés, ami mögött, az ember azt gondolhatná, az húzódik meg, hogy Zoli nem véletlenül ír éppen ezekről a szerzőkről, hanem, mert „valamit mondtak neki", illetve olyan kérdéseket boncolgatnak, amelyek az önértése számára fontosak. Érdekes viszont, hogy sok itt közölt szövege felkérésre készült, ami azt is jelentheti, hogy egyébként, talán, nem is írt volna róluk. De végül is nem lehet előre látni, hogy mi sül ki egy felkérésből, a véletlen olykor fura dolgokat produkál.

Keserű József: Zsófi, az Esterházyról írott montázsról még nem nyilatkoztál. Mi a véleményed róla?

Bárczi Zsófia: Én a megformálást sikeresnek látom, számomra visszahozza az Esterházy-szövegeket. Még akkor is, ha nem ez a célja eredendően a kritikának. Azt hiszem az első kérdése volt a Jóskának, hogy az olvasáserotika mennyire jelenik meg koherensen a szövegekben, végig a tanulmányköteten. Én azt hiszem, ha abból a szempontból nézzük, hogy minden esetben az erotika szemszögéből közelít-e a szövegekhez, akkor nem. De ha már beszéltünk itt az erotikának a hatalommal szembeni úszásáról, akkor talán azt mondanám, hogy igen, van egyfajta kohézió, főként ha az erotika alatt tulajdonképpen a megismerést értjük. Én végig abból kiindulva olvastam, hogy az erotika a megismerésnek az egyik lehetséges útja. Egyfajta megismerés. Már az első kritika elolvasása után úgy fordítottam le magamnak, hogy olvasáserotika számomra egyenlő a megismeréssel, megismeréserotika. És ebből a szempontból valóban nagyon erősen szemben halad a hatalmi diskurzus szövegeivel. És a cím meg tudja teremteni a kohéziót a kötetben.

Benyovszky Krisztián: Egy belső információ: több címvariáció is felmerült. Az első például a Kritika és interpretáció lett volna.

Bárczi Zsófia: ...amit nem hagytak. Nem baj. Ez egy jó választás volt.

Benyovszky Krisztián: Igen. Nagyon jó választás volt. Kérdés persze... Még mindig ehhez az erotikus koherenciához: következetes-e ez minden szövegben? Fel lehetne vetni, hogy más kritikusokról írott – nemegyszer kritikus hangú – tanulmányaiban, mint például a Zalabairól szóló írása, ott ez annyira nincs meg -vagy látensen mégis igen? Tehát, mondjuk, olyan formában, hogy a Zoli elemzéseit meghatározó, mondjuk úgy, „erotikus előfeltevések" gyökeresen eltérnek a Zalabaiétól vagy másokétól.

H. Nagy Péter: Azért ne legyenek illúzióink: a Németh Zoli által működtetett nyelv betagozódik a kortárs kritika nyelvjátékaiba. Ezért én nem egyéníteném annyira. Vegyük például Farkas Zsoltot vagy Bónus Tibort... Egészen világos, jelen esetben nincs olyan teljesítményről szó, hogy a kritika határainak az áthágásáról beszélhetnénk. Feltételezhetünk persze ilyen intenciót, de a metaforikusságot és a megismerést azért nem kapcsolnám össze problémátlanul, az egyik inkább kognitív, a másik pedig retorikai kontextusokat idéz fel.

Kocur László: A Zalabairól szóló írást említettétek. Szerintem az egy kulcsszövege Németh Zolinak. Ha megnézitek, negyedszer adja közre. Egyszer felolvasta, azt hiszem, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának egyik összejövetelén, közölte a Kalligramban, az első tanulmánykötetében és az Olvasáserotikában is.

Benyovszky Krisztián: És te miért érzed kulcsszövegnek?

Kocur László: Azért, mert az irodalmi apagyilkosság gondolatát idézi fel bennem, főleg azután, hogy az Irodalmi Szemle tavalyi 11/12-es számát is átlapoztam tegnap. Zalabai pályájáról szólva elmondja, hogy egy esztétikai szempontú közelítés után hogyan kerül egyre hangsúlyosabb pozícióba a csehszlovákiai magyar beszédmód, és hát Németh Zoli szövegeiben többször is „kinyilatkoztatja", hogy csehszlovákiai magyar irodalom az nincs, és ennek ellenére a Szemle ezen számában közölt írásában, igaz, csak a vége felé, nem tudom, ez mennyire célzatos, nos, ott pedig a köszöntőjének a második sorában azt olvashatjuk, hogy tagadhatatlanul van.

H. Nagy Péter: Szerintem is nagyon fontos a Zalabairól írott szöveg, sőt maga a kérdésirány is, nevezetesen, hogy lehet-e ilyesmiről beszélni: (cseh)szlovákiai magyar irodalom. Németh Zoli a Hizsnyai-költészetről szóló írásának végén azt mondja, hogy nem érdemes figyelembe venni a kortárs költészeti kánonokat, mert a teljesítmény egyedisége fog dönteni, és szerinte egy idealista olvasat alapján ez megengedhető. A kötet végén pedig azt írja, hogy nagyon is fontosak ezek a kánonok, sőt én egészen odáig mennék, hogy kánonok teszik egyáltalán lehetővé az olvasást – bizonyos szempontból legalábbis –, ugyanakkor ezek a kánonok egyben korlátozzák is az ízlés nyitottságát. Amikor kánonokról beszélünk, akkor rendkívül fontos, hogy vannak kanonizált nyelvek... Ilyen értelemben valóban állítható, hogy nincsen szlovákiai magyar irodalom, mert beépülhet a magyar irodalmi kánonokba, sőt, én azt hiszem, például Kovács András Ferenc és Orbán János Dénes szövegeiről vajmi kevés olvasó tudja kapásból megmondani, hogy azok az erdélyi irodalomhoz tartoznak-e vagy nem. A KAF-nak természetesen vannak olyan szövegei, amelyekben helyi argó, szleng vagy a román tükörfordítása mozog. Ezeknél a költészeti teljesítményeknél, úgy érzem, sokkal inkább a nyelv specifikumait érdemes mérlegelni, már hogyha vannak ilyenek. Tehát a szövegek kanonizációját nem kell kiszolgáltatni a szerző hovatartozásának. Gondoljatok arra, hogy Carlo Fuentes mexikói volt, Márquez kolumbiai, Vargas Llosa perui, Borges meg argentin, mégis a periférikus modernitás kánonjának és a mágikus realizmus poétikájának szempontjából ez teljesen mindegy. Innen úgy tűnik, a szerzők hovatartozása nem annyira fontos, tehát az irodalmi nyelv teljesítményén múlik a kánon szerveződése. Vagyis nagyon el tudja vinni az elemzést, ha mondjuk, keressük azt a bizonyos szlovákiai magyar specifikumot és nem találjuk meg. Amíg nem tudjátok nekem körülírni, hogy miben állna ez a bizonyos „szlovákiaiság", addig kétségekkel fogadom az ilyen megközelítést. Például a Szlovákiában megjelenő verseskötetek jelentős hányadának poétikai kondicionáltsága nemigen üt el a magyar líra köznyelveitől.

Bárczi Zsófia: De mégis mi van akkor, amikor ez a lírai köznyelv bizonyos esetekben valóban eltér az általánosan használt lírai köznyelvtől? Sokat gondolkodtam már ezen, és amikor elolvastam Németh Zoli Zalabai-szövegét, amelyben leszögezi, hogy nincs szlovákiai magyar irodalom, újból felmerült bennem ez a régi probléma, és eszembe jutottak olyan költők, mint Mécs László és Győry Dezső. Persze, nagyon kínos lenne, ha azt gondolnánk, hogy a szlovákiai magyar irodalom – ha van egyáltalán; de most induljunk ki ebből a premisszából – Mécs László és Győry Dezső nevével fémjelezhető. De akárhogy is nézzem, megítélésem szerint az ő nyelvük nem fér bele abba a lírai köznyelvbe, amit abban az időben a magyar irodalom beszélt. Ezért mondanám én azt, visszautalva a Németh Zoli szövegére, hogy a kérdés – van-e vagy nincs szlovákiai magyar irodalom? – megválaszolása attól függ, hogy milyen időszakról, illetve milyen szövegekről beszélek. Mert hogy Mécs mennyire tartozna bele a „teljes magyar lírába", hacsak nem azzal mérjük, hogy minden beletartozik, ami megíródott egyszer, hát nem tudom... Mécs és Győry nyelvében látsz valami közöset? Nem a kettőjük nyelvének a közösségéről beszélek én, hanem a kettejük nyelvének a szemben állásáról esetleg egy Szabó Lőrinc-i nyelvvel szemben... Vagy Szabó Lőrinc és mondjuk Füst Milán nyelve között nem látsz ilyen különbséget?

H. Nagy Péter: Pontosan erről van szó, csak a kánonképződés történetisége felől nézve. Mécs és Győry költészete természetesen csak némi jóindulattal vethető össze Szabó Lőrinc és József Attila poétikájával. Míg az utóbbiak a későmodernitás európai rangú, kanonikus szerzői, az előbbiek egy már történetileg kérdésessé vált – és ily módon újraértelmezett – beszédpozíció képviselői. Füst Milán nagyon nehéz dilemma... Itt mérlegelni kellene annak a kettős hagyományszerkezetnek a specifikus működését, amely megnyitja az avantgárd utáni poétikák „korszakát".

Bárczi Zsófia: Nem azt mondom, hogy ez biztosan így van, csak azt mondom, hogy bennem felmerül a kérdés... Amennyire nem merül fel a kérdés egy Kovács András Ferenccel kapcsolatban, legalább annyira indokolt, amikor Győryről és Mécsről van szó. Nem azért kérdezem ezt, mert tudom a választ. Ha tudnám, akkor biztosan nem kérdezném.

H. Nagy Péter: Ez nyilvánvaló... Hiszen Mécs organikus jelképzésre majd a kollektivitás ideológiájára épülő költészete éppen a későmodernség kanonikus formáitól tér el, de ez nem jelenti azt, hogy egy időben korábbi irodalmi köznyelvbe ne lenne besorolható.

Keserű József: Én azt hiszem, nem lehet megválaszolni, hogy szlovákiai magyar irodalom van-e vagy nincs. Mert abból a szempontból, amit Péter vázolt, egyértelműen nincs, intézmények szempontjából és történelmi adottságokból kifolyólag viszont van. És ez utóbbi fontos! Ha végignézünk az Olvasáserotika tartalomjegyzékén, úgy tűnik, az sem véletlen, hogy egy szerzőt leszámítva – ez Peer Krisztián – mindenki, akiről Németh Zoli ír, szlovákiai magyar: Tőzsér, Hizsnyai, Csehy, Grendel, Talamon, Zalabai, Cselényi, Kulcsár Ferenc. Az sem véletlen, hogy ez a könyv a Kalligram Kiadónál jelent meg. Zoli szövegválasztását nyilvánvalóan motiválja az, hogy ő hova kötődik. Sőt, vedd figyelembe azt is, hogy ezek nagyrészt felkérésre készült írások...

H. Nagy Péter: Valóban, a kötet mindenképpen kiemelendő mozzanata, hogy az említett szerzőkről értekezik. Természetesen az intézményrendszer sem hagyható figyelmen kívül. De van-e annak poétikai jelentősége, hogy a Te meg a világ melyik kiadónál jelent meg... Azt hiszem, ez más jellegű kérdéseket implikál. Ne térjünk ugyanoda vissza, miszerint a szerzők térségi hovatartozása lenne döntő. Bár, persze, lehet elsődleges szempont is, de ez már nem feltétlenül az irodalmi nyelvhasználat kérdése...

Keserű József: Engem még az érdekelne, hogy lesz-e egy ilyen könyvnek – amelyben szlovákiai magyar szerzők műveinek elemzésével találkozhat az olvasóirodalomtörténész – magyarországi visszhangja, illetve milyen visszhangja lesz?

Kocur László: Ezeknek az írásoknak majdnem a fele magyarországi lapokban jelent meg...

Benyovszky Krisztián: Ha már ennél a kérdésnél vagyunk, szólanék itt a nyelveknek a hasonlóságáról. Arról, amit Péter is mondott, hogy Németh Zoli szövegeinek a stílusa, illetve az általa művelt „szövegelés" nem üt el valami markánsan a magyarországi kritikától. Ha már itt szükséges viszonyítási pontokat vagy rokon magatartást, attitűdöt keresni, akkor a szegedi deKON-csoport jut eszembe. Odorics, Kiss Attila Attila stb. Stílusában, a leggyakrabban hivatkozott szerzők személyében, és főleg a textus-szexus közti analógia hangsúlyozásában, illetve a szubjektum problematizálásában figyelhető meg némi rokonság.

Keserű József: Elméleti szempontból talán a konstruktivizmushoz köthető...

Benyovszky Krisztián: Én nem mondanám őt konstruktivistának...

H. Nagy Péter: Pedig az említett értelmezőközösség több szállal is kötődik a Schmidt-féle konstruktivizmushoz. Odorics Feri meghatározó tanulmányai például utalnak a „jelentések erotikus burjánzására". De emellett a dekonstrukció egyfajta speciális alkalmazása sem hagyható figyelmen kívül, mint Zoli esetében sem. Jóska már utalt a disszeminációra...

Benyovszky Krisztián: Még a nyelvek hasonlóságához. Szerintem ugyanúgy olvasható lesz Magyarországon is a Zoli könyve, olvashatóbb lesz, mert nyelvét tekintve nem lóg ki onnan, egyáltalán nem lóg ki. Benne van.

H. Nagy Péter: Természetesen nagyon fontos, hogy azt: „benne van", ne negatívumként értelmezzük, hiszen a kánonok közötti mozgás óhatatlanul „elteszi" valahova a szöveget. És ilyen szempontból szerintem nem kell félnie a szerzőnek, az Olvasáserotikának feltehetően lesz magyarországi visszhangja... Írtak már rosszabbat is ezen a nyelven... (felnevetések, kuncogás) Én egyébként nagyon korrekt teljesítménynek tartom ezt a könyvet. És az sem kizárható, hogy majdan éppen magyarországi értelmezőközösségek előfeltevéseivel fogják rokonítani a produkciót...

Keserű József: Előbb Laci mondta, hogy Németh Zoli felülírta saját magát, a Szemlében ugyanis azt írta, hogy mégiscsak van szlovákiai magyar irodalom. Ehhez kiegészítésként csak annyit, hogy az öröm ebben a könyvben többször visszatér, de különböző dolgokat ért alatta a szerző, különböző dolgokkal azonosítja az örömet. Például az egyik ilyen: az öröm mint a tévedés öröme. A könyv 70. oldalán, az egyik Tőzsérről szóló írásban ezt írja: „Korlátoltságunk és véges kompetenciánk elfogadása és felismerése talán olyan lépés, amelyre nem sok értelmező képes." Ezt Tőzsérről írja, aki képes az önkorrekcióra, képes önmagát fölülírni, de őrá (Németh Zoltánra) is maradéktalanul érvényes. Így aztán mégsem tűnik annyira viccesnek vagy megmosolyogtatónak az, hogy később mégiscsak azt állítja, amit korábban elvetett. Ez is a tévedés öröme.

Kocur László: Valószínű, hogy például a Leviticusról szóló tanulmány azért került bele ebbe a kötetbe is, szintén harmadszor közölve, mert ebben a kötetben szerepel a Leviticusról alkotott véleményét fölülíró tanulmány, és hát – mivel az első tanulmánykötetét kiadó AB-ART magyarországi terjesztése nem a legjobb, hogy azért tudni lehessen, mit is ír felül.

Benyovszky Krisztián: Én még ahhoz szólnék hozzá, amiről az előbb beszéltünk, hogy hova helyezhető leginkább Zoli. Persze nem biztos, hogy ez a legfontosabb kérdés. Én csak azért korrigáltam rögtön, ösztönszerűen, hogy most mennyire konstruktivista vagy mennyire érhető tetten ez a módszertan a Zolinál, mert sokkal inkább hangsúlyozza – mint már Jóska és Péter is említette – a dekonstruktív mozzanatot. A konstruktív mozzanatot én nem annyira érzem nála. Sokkal inkább úgy vizsgálja a szövegeket, vagy szedi darabokra, hogy azok szétfröccsenjenek, minél több felé nyíljanak ki, és ne valamilyen kitüntetett irányba mozduljanak el.

H. Nagy Péter: Valóban találhatunk példát ilyen dekonstruálódó mozzanatra, ugyanakkor rendkívül sokszor behozza a képbe az irodalmiság fogalmát, és azzal játszik, hogy van-e irodalmiság „alatti" meg „fölötti" szöveg. Ez az előfeltevés pedig, egészen világos, szemiológiai vagy grammatikai, de semmiképpen sem retorikai nyelvfelfogásra tereli a figyelmet. Tehát itt megint tanúi lehetünk annak, hogy a különböző értelmező nyelvek hogyan működnek közre a jelentések létrehozásában. (Vagy csúsznak el egymás mellett, oltják ki egymás hatását.)

Az is ide tartozhat még, hogy maga az elemzendő alkotás mennyire határozza meg a róla szóló beszédet. Tehát nemcsak úgy érdemes elgondolni eme interpretációs aktust, hogy kitüntetetten az olvasás erotikája és akkor élvezzük ezt is, azt is, amúgy is, és azt ugyanúgy, hanem akként is, mennyiben tartozik hozzá az értelmező létéhez az értelmezett dolog. Ekkor azt is meg kellene fontolni, fordítva

hogyan működik, hiszen elképzelhető, hogy bizonyos lírai szövegek értelmezésekor nem annyira hatékony ez a stratégia, mint például a próza vagy az elméleti szövegek esetében. Mondok egy példát. A Peer Krisztián-elemzések például nem veszik figyelembe, hogy lírai alkotások esetében meg kellene különböztetni pragmatikai és grammatikai alanyt. Ha ezt nem tesszük meg, akkor belecsúszunk olyan zsákutcákba – amelybe szerintem ez a tanulmány is –, hogy folyamatosan a sokhangúság mentén próbálja olvasni a Peer-szövegeket, holott azokat végig uralja a pragmatikai én. Tehát ilyen értelemben azok monolitikusabbak, mint ahogyan azt értelmezője bemutatja. Nem is beszélve arról, hogy éppen a líraiság aspektusai mennek veszendőbe az eljárás során.

Keserű József: Ami még nagyon gyakran visszatér a kötetben, az a szerző nevével való játék. Nemcsak a Csehyről szóló szövegben, hanem mindjárt az első tanulmányban, a Kritika és interpretációban is, ahol a szerző eszményi állapotnak tünteti föl a szerzőtlen irodalmiságot. Kérdés, hogy ez megvalósítható-e, meg kell-e valósítani, komolyan gondolja-e ezt Németh Zoltán, vagy ez csak blöff?

H. Nagy Péter: Van olyan hagyomány, amely mentén lehetne valamit kezdeni ezzel... A kritikát a szerző elvét létrehozó diskurzusként szokták emlegetni, többek között Foucault-ra hivatkozva. De több jelentős alkotó feltette már a kérdést, lehet-e nevek nélkül irodalomtörténetről beszélni, a szövegek olyan jellegű csoportosításáról, melyet nem határolnak le szerzői nevek. Nietzschére és Valéryre hivatkoznék. A tragédia születésében például erről is szó van. Ott különböző történeti figurációk helyettesítik a szerzői neveket. Valéry is hasonló módon képzelte el az irodalom történetét, szerzőktől mentes textuális áramlatokról beszélt. Egy közelebbi példa: Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete is a poétikai beszédmódok és nyelvek történetisége mentén konstruálja újra a '45 utáni magyar irodalom történetét.

Ugyanakkor nemcsak a szerzői nevek eliminálhatóságával játszik el Németh Zoli nem egy tanulmánya, hanem – emlékezzetek vissza – elemzései tele vannak olyan értelmezői manőverekkel, melyek megpróbálják valamilyen módon felfejteni az olvasott név jelentésárnyalatait. Mondjuk, etimologizálnak vagy olyan kontextust rendelnek hozzá, ahol éppen az volna irányítómechanizmusa (centruma) az adott szövegnek. Erről mi a véleményetek? Ez dekonstruktív műveletként értelmezhető?

Keserű József: Hát nem tudom, hogy értelmezhető-e dekonstruktív műveletként, viszont a Leviticus esetében – gondoljunk a Leviticus név kétféle (a héber és a latin hagyomány felől történő) értelmezésére – eléggé termékenynek tűnik. Mondok egy másik példát. Látszatra erőltetettnek tűnhet az, hogy ha egy könyv borítójáról hiányzik a szerzői név (ilyen a Csehy Zoltán alagyái, danái és elegy-belegy iramatai), azt rögtön a szerző eltűnésével hozzuk összefüggésbe. Ezáltal még ugyan semmi nem történik, de Németh Zoli felfigyel arra, hogy a szövegben nagyon sok a név. Felsorolja, melyek ezek a nevek, és játékba hozza őket. Ilyen szempontból tehát nevezhető ez dekonstruktív lépésnek.

H. Nagy Péter: Azért kétélű a dolog, mert egyrészt valóban lehet a neveket úgy olvasni, hogy ez a jelölők játékának lenne valamilyen terepe. Viszont az az érdekes, hogy éppen ott csempészi vissza a referencialitást, ahol valamilyen posztreferenciális olvasatra hivatkozva nagyon is szemiológiai és grammatikai előfeltevés-rendszert működtet, még akkor is, ha deklarálja, hogy ez egy posztstrukturalizmus utáni horizont.

Benyovszky Krisztián: No hát nekem pontosan ez volt vele a bajom, ez az a feszültség, amit végig érzek a Borkopf-elemzésben. Ott, mármint a Talamon-szövegben, tényleg meg van az, hogy nem csak a szerző, hanem a szereplők is azonosítható személyek, egy bizonyos szűk értelmezői közösség számára legalábbis, tehát a névnek megvan a maga pontos jelöltje, és bizonyos emberek tudják, hogy X. Y. kicsoda. A posztstrukturalizmus és a dekonstrukció viszont épp a jelöltnek a biztosságát, azonosíthatóságát, szilárdságát kérdőjelezi meg. Ez a két mozzanat mintha ellentmondana egymásnak.

Bárczi Zsófia: Már teljesen elmondtátok azokat a dolgokat, amire én is utalni szerettem volna. A Leviticusszal kapcsolatban nekem is ugyanez az érzésem volt, nevezetesen, hogy mintha önmagának mondana ellent, amikor ennyire bízik a nyelvnek a jelölő-funkciójában, viszont nem zavart olyan értelemben, hogy tulajdonképpen az ember végig tudatában van ennek a kettősségnek, amíg olvassa ezt a szöveget. Amíg ez a kettősség termékeny, addig szerintem nem zavaró.

H. Nagy Péter: Van egy nagyon kézenfekvő játéktere a neveknek. Gondoljatok a monogramokra, Grendelnél többször előkerül. Mindenkinek van olyan tapasztalata, hogy ha monogramok szerint próbál azonosítani, akkor azok nem az identikusságot jelölik. A betűk nem garantálnak semmit: J. A. lehet József Attila, de Jan Assmann is...

Bárczi Zsófia: Nekem néha volt olyan érzésem is, mintha onomasztikai tanulmányt kellett volna írnia Zolinak, kötelező penzumként, és mintha így csúszott volna bele ebbe a dologba. Mert hát annyira ragaszkodik itt a nevek jelentéséhez, és hogy hova helyezhetők el...

H. Nagy Péter: Egyébként csak példaként: a Grammatológiának. vannak olyan értelmezései, melyek Isten nevének ki nem mondhatósága mentén elemzik a „dolgozatot": hogyan rejti el a Derrida-szöveg azt az egyetlen ki nem ejthető, mégis totális jelöltet...

Keserű József: Visszatérnék a szerző nevének kérdéséhez. Barthes mondja azt, hogy egy szöveg nem létezhet a saját árnyéka nélkül, és ennek az árnyéknak maga a szerző is része. Ugyanakkor Foucault azt mondja, hogy a szerzőt mindig mi magunk konstruáljuk. Nem hiszem, hogy megúszhatjuk a tulajdonítási, hogy egy szöveget egy adott szerzőnek tulajdonítsunk. A szerzőtlen irodalmiság számomra utópia. Legalábbis ebben a pillanatban ezt gondolom. De lehet hogy majd később én is önkorrekcióra kényszerülök. De mit akar Zoli elérni ezzel a szerzőtlenítéssel? Milyen irodalomelméleti problémát kíván így megoldani?

H. Nagy Péter: Hogy ne szerző-elvű legyen az irodalomtörténet. (Egyébként szerintem régen nem az...) Tehát például Kulcsár Szabó Ernő említett munkája nem szerző-elvű, míg a spenót az (volt). Erről már volt szó... Persze Jóska álláspontja szerint mégsem iktatható ki a szerzői név, vagy pontosabban a szerző-funkció... Bizonyos esetekben valóban érdekes szituációkat termelne mindez, de ez megint az intézményi struktúrára, a gyakorlatra utal, pedig az egészen más kérdéseket vet fel. Németh Zoli interpretációja szerint ekkor úgy érkeznének be a kritikák a szerkesztőségbe, hogy nem volna rajtuk név. Ez inkább disztópia, tehát nem is kell beszédaktusként felfognunk. Vagy e jótékony zűrzavar közepette egymás honoráriumára kellene pályáznunk? De ez már nem feltétlenül irodalomelméleti kérdés.

Keserű József: Persze, de vegyünk egy példát. Nemrég jelent meg a Szőrös Kőben Hajtman Bélának egy elbeszélése, ami a Samuel Borkopf-történetek tovább-írásaként is értelmezhető. Ha nem volna fölötte Hajtman Béla neve, a szöveg akár Talamon Borkopf-kötetében is helyet kaphatna, s nem volna lehetőségünk játszani a nevekkel, Hajtman szövege nem tudna párbeszédbe lépni Talamon Borkopf-történeteivel.

Benyovszky Krisztián: Tehát ebben az esetben a név az, ami összeköti ezt a két írást?

Keserű József: A név teremt lehetőséget a dialógusra, a játékra. Kérdés persze, hogy mi értelme ennek a továbbírásnak, különösen, ha gyengébb a szöveg. Hajtman novellája értelmezhető egyfajta – igaz sajátos – Samuel Borkopf-interpretációként. Ezt alátámasztandó elmondom még a következőket. Sokan értelmezték már a Samuel Borkopfot, s abban mindenki egyetértett, hogy Samuel Borkopf, a narrátor távollevő (vagy halott?) barátaihoz beszél. A Hajtman-szöveg meg átértelmezi Talamon szövegét, oly módon, hogy a narrátor (ezúttal Béla von Goffa) Samuel Borkopfhoz szól. Megfordítódik a beszédhelyzet, és az derül ki, hogy nem a barátok vannak távol és azok haltak meg, hanem – és ez tényleg referencializálható – Samuel Borkopf halt meg. Tehát Hajtman novellája e tekintetben egy teljesen új, eddig ismeretlen jelentést tulajdonít a Talamon-szövegnek.

Benyovszky Krisztián: Németh Zoli Csehy-tanulmányának és más írásainak a kapcsán jutottunk el a Hajtman-szöveghez. De ide lehetne sorolni N. Tóth Anikónak az írásait is. A háromban az a közös, hogy a maga módján mindegyik pastiche. A Hajtman-szöveg is az. Nem egy Márai szintű pastiche (Szindbád...), de egyértelműen vannak részei, ahol felpörög, ahol jól ráérez a talamoni mondatra. Németh Zoli is ezt csinálja, és szerintem Anikó is. Én teljesen elfogadhatónak tartom azt, amit a József mondott, hogy ezt a szöveget nyugodtan lehet úgy olvasni, mint egy sajátos, úgymond, regényes értelmezést az alapszövegről. És hasonló mechanizmus működik némely Németh-tanulmányban is.

Bárczi Zsófia: Egyébként nem emlékeztet benneteket ez a módszer a pedagógiai szándékokat is követő kritikára?

Benyovszky Krisztián: Érdekes, bennem ez nem a pastiche-ok nyomán merült fel, hanem egy más szempontból. Vannak Németh Zolinak olyan kritikái, mint például ez a Posztreferenciális olvasatélvezet is, amelyekben tart egy bevezetést, mondjuk, egy olyan egyoldalas gyorskurzust a francia posztstrukturalizmusból, ami nem baj. Csak azt akarom mondani ezzel, hogy Zoli írásaiban felfedezhető egy ilyen pedagógiai gesztus, a közvetítés szándéka. Hogy érthetőbbé próbálja tenni a hivatkozott szövegeket. Általában nagyon korrektül felvezeti és argumentálja azt a pozíciót, ahonnan „megszólal". Elképzelhető, hogy valaki számára ez túlságosan irányzatos, tételes lesz, de én ezt jó és hasznos dolognak tartom. Van egy szlovák esztéta, irodalomelmélész, filozófus, akihez nagyon is tudnám hasonlítani: Peter Michalovič. Michalovič is elsősorban strukturalista és posztstrukturalista teoretikus szövegekről ír, és nála is megfigyelhető az, hogy olyan szövegekről, amelyeket a közvélemény homályosaknak, nehezen értelmezhetőeknek tart (mint például Derrida vagy Lacan), azokról konkrét elemzéseken keresztül vagy elméleti igényű tanulmányokban tud úgy írni, hogy valamennyire megvilágosítsa azok homályos helyeit. Zolihoz visszatérve. Ahogy visszaemlékszem, mondjuk így, „tájainkon" ő volt a kritikában az első, aki próbálkozott olyan új irányzatok, új értelmezői nyelvek, fogalmak meghonosításával, amelyek Magyarországon akkor már nem számítottak újdonságnak, de nálunk igen. Úgyhogy ő tényleg pionír a maga módján, és hát ez azzal járt, hogy bővebben ki kellett fejtenie, meg kellett magyaráznia bizonyos dolgokat.

H. Nagy Péter: Szeretnék még valamit felvetni. Tagadhatatlan, hogy van olyan írás is ebben a kötetben, melyet – szerintem – kifejezetten a megértés nem akarása vezérel. Ilyen például a neoavantgárdnak a teljes elutasítása. Nagyon sokszor deklarálja a tanulmánykötet, hogy az irodalomnak van valamilyen történeti létmódja. A neoavantgárdot viszont úgy értelmezi, hogy az kihullik az időből és úgy kezeli, mintha az teljesen idegen valami volna, amit ki kell seperni az irodalomtörténetből. Holott a neoavantgárd bizonyos posztmodern stratégiák előtörténeteként rendkívül fontos lehet. A Cselényi-tanulmány folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy a neoavantgárddal valami baj van, azaz elutasít egy történeti korszakot, minősíti is, pusztán azért, hogy elmondhassa Cselényiről, amit akar. Ez nem vall jó hermeneutára...

Benyovszky Krisztián: És ezt még tovább árnyalhatja az, amit Tőzsérről írt, akinél szintén jelen van a neoavantgárd hagyománya, és mostanság egyre inkább. Nem olyan tételes következetességgel és állandóan ismétlődő jelleggel, mint Cselényinél, de megvan. És nála ez mintha mégsem zavarná Zolit.

H. Nagy Péter: Arra gondolok például, amikor olyasmiket mond, hogy mit akar Cselényi az ilyen neoavantgárd konstrukciókkal, amikor már az új szenzibilitás működik. Tehát összemér történeti kategóriákat. No hát ez éppenséggel nem az irodalom történeti létmódjához tartozik, mert akkor... a többit mindenki ki tudja egészíteni... mi van a régebbi korokkal, a romantikával stb. De felolvasom inkább, mire gondoltam: „Cselényi költészete arra a mallarméi poétikára megy vissza, amely a XIX. század végén alakult ki, s amely a '60-as évek neoavantgárd irányzataiban vált újra potenssé. Hol van tehát az újítás aktusa? Miért helyezik egyesek a neoavantgárdot az »újítás« pozíciójába, amikor a neoavantgárd óta tucatnyi »új« irányzat jelent meg a '70-es, '80-as, '90-es években (a neorealizmustól kezdve a posztmodernen, a minimaiizmuson vagy a latin-amerikai mágikus realizmuson át egészen az »új bensőségesség« vagy az »új könnyedség« poétikájáig)." Itt összemér történeti irányzatokat az innováció alakzata mentén, holott elképzelhető, hogy azoknak az újításkényszer nem egyöntetűen kanonikus elve. Másrészt pedig a konkrét költészettől a lettrizmuson át az új szenzibilitásból kiinduló poétikákig mi lenne a neoavantgárd kezdeményezések nélkül. Itt tehát olyan leértékelése megy végbe az irányzatnak – és itt mindegy, hogy éppen Cselényi kapcsán –, ami éppenséggel történetietlen látásmódra vall inkább. Ezért mondtam, hogy némely Németh Zoli-írás a megértés nem akarása mentén működik.

Benyovszky Krisztián: Másik, némileg ellentétes dolog. Zolinak vannak, ugye, az említett esszéisztikus rájátszásai, vannak elméleti igényű tanulmányai, és vannak aztán olyan leíró szövegei is, mint a Grendel Tömegsírjáról írott kritika. Kritika? Azért merül fel ez itt problémaként, és pontosan a Cselényiről szóló szöveggel szemben, mert a Tömegsír-kritika egy olyan leírás, tehát deskripció, amelynél hiányzik az értékelő, bíráló mozzanat. Amit tesz, az annyi, hogy figyelve a Grendel-próza alakulását, bevonja a regénynek az értelmezését egy stílus fogalmi rendszerébe, nevezetesen az amerikai minimaiizmuséba, és azon keresztül láttatja vagy azon keresztül folyatja át az elemzett szöveget. És ennyi. Ebben nekem az a zavaró, hogy ő ezen a ponton megáll. Itt is használja a történeti kategóriákat egy szöveg leírására, viszont a végén kimarad az értékelés, annak megfogalmazása, hogy ez a regény jó vagy gyenge. Bényei jut az eszembe, aki a mágikus realizmusról szóló könyvében jegyzi meg azt, hogy egy bizonyos írásmódhoz való tartozás nem a legfontosabb dolog, amit egy regényről el lehet mondani.

Ha mégis, akkor ott a művel van a baj... Véleményem szerint a Tömegsír nem tartozik a legerősebb Grendel-regények közé, és ez a kritikában nem kap hangot. Ott csak annyi van, hogy ez minimalista, s jé, Grendel eddig nem csinált ilyet, most valami újat kezdett. Míg abban a részletben, amit most felolvastál, abban egy történeti kategóriát (neoavantgárd) elmarasztaló értelemben használt, mint „régi fejleményt". Tegyük hozzá, hogy azért a minimaiizmus sem egy teljesen új kezdeményezés...

H. Nagy Péter: Éppen ezért kellett volna hangsúlyozni az innovációhoz való viszony másságát...

Keserű József: Kérdés, mennyire jellemző Zolira, hogy nem mond egyértelmű véleményt a vizsgált műről. Ha megnézzük a kötetet, mindenesetre azokból az írásokból találunk valamivel többet, amelyekben sem közvetlen, sem közvetett módon nincs megfogalmazva értékítélet.

H. Nagy Péter: A magyar folyóiratkultúrában a tudományos és történeti munkák egymás mellé kerülnek a kritika rovatokban olyan szövegekkel, amelyek a napi kritika nyelvhasználatát próbálják meg valamilyen módon játékba hozni vagy szimplán értékítéleteket közvetítenek. Van azonban a kritikának egy olyan „irányzata", amit én konstruktív kritikának neveznék. Ez, hasonlóan a Zoli írásaihoz, igyekszik olvashatóvá tenni a szöveget, reflektál az előfeltevéseire, esetleg történeti kontextusokat rendel a műhöz. A kritika szavunk is többértelmű. Az angolszászban a kritika kifejezetten az elméletet jelenti. Ha tehát valaki a kritikáról kezd el írni, mondjuk, Interpretáció és kritika címmel, mindjárt érdemes tisztáznia, hogy mi a kritikának a tárgya vagy hogy miben érdekelt.

Benyovszky Krisztián: Ha felmerült már itt a kritika szó jelentése, megjegyezném, hogy mind Zoli, mind N. Tóth Anikó többször is egyértelműen elhatárolódott a kritikus megnevezéstől. Zoli, amikor megkapta a Madách-díjat, egy vele készült interjúban mondta azt, hogy ő nem kritikus, ő csak olvasó. Ha fiatal „kritikus nemzedéknek" aposztrofálnak bennünket, akkor tényleg fontos lenne először azt tisztázni, hogy mi az a kritika, illetve hogy ki mit ért alatta. Szerintem, ha ebből indulunk ki, Zoli – bármennyire is csak olvasóvá akarja magát, idézőjelben, lefokozni, vagy ilyen pozíciót elfoglalni – azért mégiscsak kritikus. Kritikus abban az értelemben, hogy, egyrészt, figyeli, mi történik az irodalomban, számon tartja a kritikai visszhangokat, reflektál rá, nemegyszer elsőkötetes szerzőkről ír bírálatot, véleményt is megfogalmaz, néha éleset, néha kevésbé éleset, felismerhető nála egyfajta értelmezői nyelv tudatos alkalmazása, másrészt szövegeiben megvan a párbeszéd a magyarországi kritikával, harmadsorban pedig azért is, mert ez a közvetítés, vagy ahogy Radnóti mondta, a „kritika mint szolgálat" szintén érezhető nála. Nem biztos, hogy mindig az irodalmi műnek, néha bizonyos nézőpontnak, elméleti szövegnek a közvetítése. Tehát az említett vallomásával ellentétben Zoli mégiscsak belefér a kritikus hagyományos szerepkörébe, szerintem. Az Anikó esetében én sem beszélnék kritikáról, azt mondhatnám, hogy amit ír, azok esszék vagy esszéisztikus írások inkább, ő „olvasói kalandoknak" nevezte. Zolival szemben jobban ragaszkodik az impresszionista kritika tradíciójának folytatható eljárásaihoz, az egyéni olvasatot közvetítő metaforizált, figuratív nyelvhez, és az értékítélet, a határozott állásfoglalás kevésbé jellemző rá. Ahogy én látom, az említett kritikusi magatartás, szerintem még megvan Kocur Laciban, bennem csak teljesen minimálisan, tehát én abszolút nem mondanám magam kritikusnak. Zavarban is vagyok, amikor így mutatnak be, mivel értelmezésemben, ahogy előbb kitértem rá, a „kritikus" szó kicsit mást jelent. Én ha írok – egyelőre még nem felkérésre –, annak általában nagyon szubjektív motivációja van. Hogy éppen mikor és miről. Lehet ez egy frissen megjelent szöveg, de lehet, hogy olyan szerzőhöz nyúlok vissza, aki jelenleg egyáltalán nincs a figyelem középpontjában, de számomra valamilyen okból fontos. Egyébként nekem ez a viszonyítás azért fontos, hogy a magam pozícióit valahogy be tudjam határolni. Ha tehát arról van szó, hogy „kritikus nemzedék", tudatosítani kell, hogy mindnyájan másfélék vagyunk.

Kocur László: Kálmán C. György írja egyik esszéjében, hogy ha, mondjuk, a vízvezeték-szerelő megkérdezi, hogy mivel is foglalkozunk, akkor elkezdünk kertelni, hogy amolyan tanárfélék vagyunk. Szerinte pedig ez az alibizmus. Abban, hogy Németh Zoli azt mondja magáról, hogy olvasó, nem is álszerénységet vélek felfedezni, hanem azt érzem visszaköszönni, amit Jonathan Culler mond A dekonstrukció című könyvében. Ott a kritikát mint professzionális olvasási gyakorlatot határozza meg, és lehet, hogy ebben az interjúban ez nem jön annyira át, viszont ha ezt egy teoretikus szövegben írta volna meg, akkor szerintem kapásból erre lehetett volna gondolni. Nem arra, hogy ő most szerény, mint az ibolya.

Keserű József: Én ezt Zoli részéről védekezésnek is fel tudom fogni, mármint hogy ő most pusztán olvasóvá degradálja magát. Semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy ő volt itt, a magyar irodalomnak ezeken a végein – az utóbbi évek terméseit alapul véve ez mindenképpen állítható – az egyetlen, kellő kompetenciával rendelkező aktív elméiész. Ez az állapot, legalábbis szerintem, már a múlté. Úgy látom, kialakulóban van egy olyan értelmező-közösség, amely megteremtheti a visszacsatolás lehetőségét, amire mindannyiunknak szüksége van. Zoli tanulmánykötetének olvasásakor is óhatatlanul átgondolom a saját koncepciómat, és olykor felülbírálom előfeltevéseimet. És ha Zoli elolvassa majd ezt a beszélgetést, akkor elképzelhető, hogy bizonyos dolgokban ő is önkorrekcióra kényszerül.