Illúzió

Zoli mindig egy kicsit pechesnek érezte magát. Ezért nem is lepte meg, hogy éppen most beteg. Akármi történt is, a fegyház orvosa sohasem adott neki engedélyt a távozásra, úgyhogy ezt a komor intézményt csak sokkal azután hagyhatta el, hogy az oroszok kivonultak Budapestről. Nem várta a szabadságot ilyen korán. Jó néhány hónapra számított még, de most, hogy hirtelen emberek között találta magát, és az új benyomások teljesen elvakították, csak végtelen megerőltetéssel tudott visszagondolni azokra az órákra és napokra, amikor rácsok és falak korlátozták mozgását, és semmit se tudott azokról az emberekről, akik kinyitják a cella ajtaját, megetetik, aztán átengedik az orvosnak és saját magának... De bármilyen valószínűtlen is, érzi, hogy valóban szabad. Ha a zsebébe nyúl, ujjai kitapintják az amerikai cigarettásdobozt, amelyet régebben kapott, de az orvos máig nem engedte, hogy rágyújtson.

Attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a börtönbe, nem volt egyéb gondolata, mint a bosszú, a szökés, a szabadság. Gyerekes álmok; pisztollyal vagy késsel a kezében látta magát.

Rendőrök, ügyészek, bírók vérére szomjazott. Hiába védekezett az ilyen gondolatok ellen, újra meg újra hatalmukba kerítették, mihelyt olyasvalami bántotta, bosszantotta vagy dühbe hozta, aminek nem tudott formát adni, és ami Tarzanról alkotott szép álmait megsemmisítette. Gyakran haragudott magára ezért. Hiszen az embernek huszonegy éves korában egész más dolgokra kell gondolnia.

Addig a két évvel ezelőtti júniusi napig, amikor néhány alkalmi haverjával esti sétára indult, amelyről már nem tért haza, becsületesen végezte szerelői munkáját egy budai kórházban. Ősszel be kellett vonulnia a katonasághoz; ennek örült, mert a katonai szolgálatot kellemes változásnak érezte, amely, ha átmenetileg is, kiszabadítja a megrepedt csövek és az elromlott öblítőberendezések világából. Együtt szitkozódott az öreg munkásokkal, akár az oroszokat átkozták, akár a tízórait hordó asszonyokat, de szidalmaikat éppoly kevéssé vette komolyan, mint az újságpropagandát. Nem mondtak olyan dolgokat, amelyeket őszintén fontosnaktartott volna. Szép lányokról ábrándozott, akik közül valamelyikkel megismerkedik, moziba jár, és vígan elkölti vele azt a pénzt, amit az édesanyja meghagy neki a keresetéből. Még nem volt szerelmes senkibe, nem gyűlölt senkit, és túl fiatal volt ahhoz, hogy minden szenvedélyt és minden ocsmányságot ismerjen. Dolgozott anélkül, hogy ilyesmiről gondolkozott volna, és ezért, amikor felolvasták az ítéletet, inkább csodálkozás, mint rémület fogta el.

De mindez most már a múlté. Eltűntek a smasszerek, a rácsok, a hiábavaló vágyak a hideg és félelmet keltő helyiségekben. Buta voltam, de most el kell fogadnom az élettől, amit kínál. Amennyit elbírok. Csakhogy a hazavágyás jobban gyötörte, mint bármely más érzés vagy gondolat. Jobban, mint ezer elhatározás. Tudta, hogy az apja tavaly meghalt, ezért mindenekelőtt az anyját próbálta fölidézni emlékezetében. De nem sikerült elkülönítenie egész otthona képétől. Alakja összefolyt az ütött-kopott kredenccel, a késhegynyomokkal borított ajtóval, amely céltáblául szolgált neki fiúkorában, az anyja varrógépével és a házmester fehér macskájával. Szégyellte magát, amiért nem tudott maga elé képzelni egy olyan közeli lényt, mint az anyja; furcsán érezte magát emiatt.

A csíkos zubbony, amely még mindig rajta volt a kabátja alatt, mindenütt utat nyitott neki, ahol valamilyen pártnak, csoportnak vagy bárminek az őrei álltak, ami hatalom igyekezett lenni. Szétlőtt házak előtt haladt el, és önkéntelenül magába szívta az utcán álló vagy járó emberek izgalmát. Vadonatúj bakancsa alatt üveg ropogott, minduntalan ki kellett kerülnie a járdán és az úttest burkolatában támadt gödröket, és újra meg újra el kellett mondania, honnan jön és hová megy. Végül mégiscsak átjutott a belvároson, és bekopogtatott annak a lakásnak az ajtaján, amelyben született és felnőtt. Félelem és remény között vergődő anyja olyan szavakkal nyitott neki ajtót, amilyenekkel hosszú távollét után visszatérő szeretteiket fogadják a nők, közben ölelgette, csókolgatta.

Zoli most felnőttebbnek látszott, mint azelőtt, és olyannak is érezte magát. A régi gangos bérházat meghatottság nélkül nézegette. Semmi sem változott itt. A falak ugyanolyan piszkosak voltak, a gang padlója recsegett, és a végén a vízvezeték csapja körül a lakók most is szüntelenül veszekedtek. Ilona, aki egy emelettel följebb lakott, és akinek az ablakán fiúkorában titkon minden este belesett, most teherben volt. Egyébként semmi sem változott. Mintha az az idő, amelyet távol töltött, egyáltalán nem létezett volna. Ha tegnap ment volna el, kevésbé akkor sem lepte volna meg semmi.

A szomszédok előre köszöntek neki, és ő komolyan köszönt vissza, mint az olyan ember, aki valami jelentős dolgot élt át. Egy régi nadrágjában és apja bőrből varrott sofőrkabátjában álldogált az elosztóhelyen, ahova a Vöröskereszt félig kifosztott teherautói élelmiszert szállítottak. Szakadatlanul ünnepi hangulatban volt, és érvényesülni vágyott: a sorban helyet kívánt magának. A csíkos zubbony még mindig hasznosnak bizonyult. Megtanulta használni. Szerzett egy olasz géppisztolyt, egy angol sátorvászonköpenyt és egy pisztolyt. Lövöldözést hallott, és halottakat látott. Nem tudta, miért történik mindez, de öröme származott belőle, mint valami hasznos tevékenységből. És olyasvalaminek érezte, ami valahogy (nem tudta, hogyan) egészen rendben van. Hiszen ahol harcolnak, ott halottaknak is lenniük kell. És a jajszót már a börtönfalak között megismerte. A bosszút kiáltó jajszót.

De az ő negyedükben már nem harcoltak. Tulajdonképpen azelőtt se nagyon. De az utcákon rengeteg ember ácsorgott, és olyan dolgokról beszéltek, amelyekért még néhány nappal ezelőtt börtönbe dugták volna őket. Egészen új szavakat használtak, amelyeket ő először hallott életében, és amelyeket csodálatosnak érzett, mert igazak voltak, és az igazságuk elkábította, mint a bor vagy a Petőfiversek. Egyébként Petőfi-verseket itt is, ott is szavalt valaki a tömegben.

Szédületes napok voltak azok. Bizonytalanság és izgalom töltötte el őket, és a jövő, amelyet ígértek. Szédületes napok. A rádió ontotta a híreket. Zoli bőrkabátban járkált, és amerikai dohány füstjét szívta a tüdejébe. Elégedett volt önmagával. Talán még a jövőjét is elképzelte. Filmekben látott szép jövőt, gang és közös vízvezeték nélkül, helyettük saját földszintes kis házzal, amelyben csempézett fürdőszoba is van, ugyanolyan, amilyet néhány évvel ezelőtt egy margitszigeti kiállításon látott, és hálószobával meg nappalival, ahol kényelmes fotelek állnak meg bárszekrény, tele tarka vignettás üvegekkel, és egy asztalkán gramofon és rádió, amelynek ördögszeme a dzsessz fojtott ritmusával tölti meg a szobát. Csodálatosan jó érzés fogta el, amikor ilyesmire gondolt. Ilonkára, ahogy türelmetlen várakozás után ölelő karokkal fogadja, amikor sárga-fehér házuk előtt kilép az autójukból. Ezek a teljesülés küszöbére érkezett ábrándok, az a pompás érzés, hogy fegyvert tart a kezében, késztették hosszú sétákra, amelyek mindig a Kerecsényi-kéváházban végződtek, ahol a nemzeti hadsereg kerületi parancsnoksága ütötte fel tanyáját. Ott hangosan beszéltek arról, hogy milyen szép lesz a jövő. Leginkább persze Kerecsényi meg a fia, akikről senki se tudta, honnan kerültek ide. És jóllehet mindannyian érezték, hogy azt az utálatos, káderlapos, felülről irányított életet elemésztették, most senki se tudta megmondani, hogyan érhetnének föl abba a magasságba, ahova vágytak. Nem tudta megmondani Zoli, nem tudta megmondani Kerecsényi sem.

A pincében néhány tucat kommunistát őriztek. Zoli némelyiket ismerte közülük. Annak a téglagyárnak a káderesét, ahol az apja dolgozott, egy rendőrt, aki híven szolgálta a Horthy-rezsimet, és ezért annál buzgóbban a kommunista uralmat. Egy idősebb kövér asszonyt, aki egy elhagyott borbélyüzletben megtelepedett agitációs csoport tagja volt, és néhány kevésbé tiszteletet ébresztő katonatisztet. Ezek sajnálták, hogy nem csatlakoztak idejében a forradalomhoz, és már nem gondoltak azokra a kijelölt boltokra sem, ahol joguk volt nylonharisnyát és egyéb finom női holmit vásárolni, sem arra, hogy milyen szőnyegeket szerezzenek soron kívül kiutalt lakásukba. Magyarázatot, védekezést, sajnálatot keltő szavakat kerestek. De ezek a pincében őrzött foglyok, éppúgy, mint őreik, tudták, hogy most már aligha lövik agyon őket, de nem tudtak elképzelni semmit abból sem, amit a jövő tartogat számukra.

Zoli géppisztollyal a kezében az utcákon bolyongott: jelenlétet rögtönzött. Néhány helyen már tankmotorok bőgtek, és a repülőgépeken már starthoz készülődtek az ejtőernyősök.

Tibornak hívták azt az embert, akinek a szava most a legtöbbet számított a Kerecsényi-kávéházban. Végignézett a társain, akikkel együtt éppen kint állt az utcán (Kerecsényi és a fia már nem volt közöttük) és akikkel a szervezet működése idején egy ágyút vontatott ide. Rátette a kezét az ágyú závárzatára.

– Ki tud ezzel bánni? – kérdezte kimerülten. – Senki? Egy csöppet sem? – kérdezte kérő hangon.

Zoli úgy érezte, hogy elérkezett az ő ideje, és bizonytalan hangon megszólalt:

– Leventére jártam, mielőtt lekaptak. – Még mindig a bőrkabát volt rajta. – Még emlékszem... – tette hozzá a többiek lehajtott feje fölött.

Tibor idegesen nézett végig rajta, fiatalnak, túlságosan fiatalnak látta ahhoz, hogy komoly tüzérmunkát tudjon végezni.

– No hát gyere ide – mondta a végén, és azt gondolta, hogy úgy sincs választási lehetősége, hát nem tehet mást.

Zoli fogalmakat vadászott az emlékezetében. Induló vonal... töltő... irányító... csöves libella... magassági szintező... kulcs...

– Úgyis csak négy lövedékünk van – mormolta Tibor, és amikor az elgondolkozva hallgató Zoli nem felelt, megkérdezte: – Te Zoltán vagy, ugye? – És Zoli bólintott.

Mindnyájan nekifeküdtek az ágyúnak, és eltolták egészen az útkereszteződésig. A sarki bank tetején rejtőzködő gépfegyveresek lekiabáltak nekik:

– A ruszkik átkeltek a Dunán!

Zoli az ágyúja lövegtalpának a sarkantyúin ült. A kövekkel telerakott szeméttartályokat nézte és a harcok első tíz napjában felfordított és meggyújtott kormos villamost. Igen, tíz nappal ezelőtt csak a zűrzavarból és a smasszerek hirtelen támadt szelídségéből, a távoli fegyverropogásból és az ablaküvegek remegéséből kombinálhatták össze, mi történik, és nevethettek szabadságukról és boldogságukról szőtt álmaikon. A boldogságot most, itt, esőtől ázott sátorvászonköpenyében, egy 1943-ban valamelyik szovjet fegyvergyárban készült hosszú csövű ágyún ülve a fehér-sárga csempézett ház képében képzelte el. Így látta most az ágyút, amelyből ő nemsokára annak a háznak a nevében életében először lőni fog. Az áldott állapotban lévő Ilonka nevében. A trikolórért és a nőkért, akik csókolni fogják, ha majd az ENSZ katonái és Amerika katonái vagy bármely más katonák megérkeznek, és ő elmehet megkeresni a házát.

...Majd ha megérkeznek a katonák, akikről a rádió beszél, amikor felszólítja az olyanokat, mint Zoli és általában minden rendes embert, hogy tartson ki.

– Tartsatok ki, tartsatok ki, a segítség már közel van!

Zolinak mindegy volt, miről beszél a rádió, de tudja, hogy itt a legközelebbi háztömb mögött emberek vannak, akikre lőni fog, és akik lőni fognak őrá.

Harcolni fog. Igazán harcolni. Olyan harcban, amilyet eddig csak nézni szokott a moziban, vagy olyan emberek beszéltek neki róla, akik sohase vettek részt benne. Olyan harcban, amelyben halottak vannak, és házak dőlnek össze. Harcolni fog, és háza lesz, fehér-sárga háza Ilonkával, aki áldott állapotban van. Olyan nagynak érezte magát, hogy nem gondolkozott azon az emberen, aki Ilonka gyerekének az apja lesz. Az most nem volt... most semmi sem volt olyan fontos, mint az ő illúziója a szerelemről és az életről, az olyan szép életről, amilyet elolvashatatlan című külföldi képes folyóiratokban látott. Tudta, hogy emelkedni és süllyedni fog, és boldog volt, hogy itt megvan a maga pontos helye, amely nélkül elhagyatottnak és tanácstalannak érezné magát.

Azoknak az embereknek a többsége, akik segítettek idetolni az ágyút, szétszéledt a térből nyíló mellékutcákban. Tibor serkentően, kissé fáradtan és egyben elnézően mosolygott. Távcsöve már nem tett olyan parancsnoki benyomást, öltözéke és fegyvere mintha remegett volna valamitől, ami lehetett bizonytalanság, idegesség vagy bármi más, ami a gyomrunk tájékát összeszorítja, amikor félni kezdünk attól a pillanattól, amely a halál után következik, és amelytől adott körülmények között minden élőlény fél.

Zoli háta mögött jobbra egy férfi négy tompán fénylő lövedéket törülgetett.

Tudnom kellene, hogyan állítják itt be a gyújtást, jutott eszébe Zolinak, de a következő pillanatban, amikor a lövedékeket törülgető férfi feltette neki ezt a kérdést, ingerülten felkiáltott:

– Ne törődj vele, robbanni fog így is, hiszen kartács – ...örült, hogy eszébe jutott a szakkifejezés.

– Kartács – ismételte meg a férfi a háta mögött. – Ez rá van írva a ládára is.

– Tudom – bólintott Zoli, noha nem tudta, honnan vette ezt a szót. És egyben ráébredt, hogy csak ők hárman maradtak itt, és hogy a ládánál álló embert most először hallotta megszólalni.

A gépfegyver a sarokház tetején tüzelt. Nemcsak a ropogását hallották, hanem a hátuk mögött a járdára hulló üres töltényhüvelyek koppanását is.

Mit adott nekem az élet?, gondolta magában Zoli pontosan úgy, ahogy már oly sokszor hallott elmélkedni másokat. És lehet, hogy Ilonka néz engem. Az szent, hogy amikor elindultam, akkor látott. A ház minden lakója látott. Mit csinálhat most anyuka? Biztosan aggódik. Pedig minden jól fog végződni. Zolinak a háború alatt nagyon tetszettek a katonák, és egy kicsit irigyelte is őket. Valószínűleg a filmhír adók csatajeleneteinek hatása alatt. Most ő is katona. Olyan vagyok, mint azok. Olyan, amilyen mindig is lenni akartam. Ha meggondolom, nem is olyan sok idő telt el azóta. De borzasztóan sok idő telt el azóta, amikor utoljára játszottam. Most nem játszunk. Szerettem játszani. Mindent. Mindig villanyvonatra vágytam, amilyen a Józsié, aki villában lakik. De sohasem volt villanyvonatom. Ilonkám se volt...

Az első keresetéből bokszkesztyűt vett. De nem sokáig bírta a tréninget.

Vajon mit csinálnak most hajdani iskolatársai? Bizonyára sokan katonák közülük. És sokan börtönben vannak... Csaknem meghatódott, amikor visszagondolt a tíz nappal ezelőtti időre. Hányszor tettük bolonddá a fegyőröket! Aztán kinevettük őket. És milyen öröm volt előrelátni, ami jön! A boldogságot, amely ránk vár, és a szerelmet, amely eddig elkerült. Mindenre jó volt most gondolni Mindenre. Arra, hogy hogyan fogjuk visszafizetni a gorombaságokat, a gumibotütéseket, a megaláztatást. Ah! De hiszen mindez csak olyan volt, mint az álom. És most hirtelen itt van... a valóság.

De azért meg kellett volna kérnem Ilonkát, hogy csókoljon meg. Most megtette volna. Mint ahogy megtette a kis elárusítónő meg az ápolónő, aki a Vöröskereszt elosztóhelyén dolgozott.

A védelmet nyújtó ház lapos tetejét és a rajta álló gépfegyvert hirtelen elvitte egy robbanás, a fejük fölött egész faldarabok és téglacsomók repültek mögéjük.

Most először jutott eszébe, hogy talán meghal, de a megálmodott szép házban eltöltendő életét nem érezte fenyegetettnek. Ellenkezőleg, a kezét mintha már annak a kocsinak a volánján tartaná, amelyben csinos és kedves feleségével este színházba vagy bárba fog járni.

Színházban utoljára iskoláskorában volt. Kötelezően és a tanítónő kíséretében. De BÁRba, ah, abba a gyönyörű bárba, amelyet filmen látott, és amit a legszebb dolognak tartott a világon, sohasem léphetett be.

Könyvvel a kezében látta magát a ház verandáján ülni, és a felesége az arcával simogatta az arcát. Tökéletes feleség volt...

Hárman álltak ott. Csak hárman az útkereszteződésen, amely a ráhullott romok ellenére hihetetlenül nagynak látszott. A robbanás a szemközti ház falához tapasztott valamit, ami még nemrégen ember volt. Annak a valaminek még iszonyatosan valóságos puskája is volt, de nem a vállán függött, hanem a ház homlokzatába nyomódott bele.

Esett az eső. A rádió már nem ontott semmiféle felszólításokat. Valamelyik robbanás elvitte az ablakban álló készülék hangját. A házakon még mindig lobogtak a zászlók.

Megteszed, amit megkövetelnek tőled. Amikor megindulnak a tankok, lőni fogsz. Majdnem mindnyájan szétszéledtek, de te férfinak tartod magad, tehát maradsz. És tudod, mit kell tenned. Ha most idejönne Ilonka, mindent meg tudnál neki mondani. A végén ezt: Itt veszélyben vagy, menj haza! Engedelmeskedne, és te cigarettáznál. De most is cigarettázhatsz, jutott eszébe. Cigarettája van elég.

A folyópart felől jövő utcán emberek futottak, mögöttük keresztben fegyvergolyók szikrákat pattantottak ki a kövezetből. Egy fiú, még majdnem gyerek, is futott közöttük páncélököllel a kezében, nemsokára mindannyian eltűntek az útkereszteződés mögötti házban. Az udvarokon keresztül fognak továbbszaladni, gondolta Zoli.

Mi ez? Hát senki sincs itt, aki megdicsérne? Egész életemben büszke leszek erre a percre. A fotel sárga, rugalmas. A bárszekrényben rengeteg üveg. Mind más színű. Eszébe jutott, hogy még sohase rúgott be.

Az ágyú régen töltve volt már. Ezt a lövedékeket törölgető ember intézte el. A folyópartot ferdén keresztezve átrobogott egy önjáró löveg, és eltűnt a házak mögött, de a következő utcát már nem keresztezte. Csak hernyótalpának csikorgása volt hallható. Aztán már csak a bal fele vált láthatóvá, amint lassan eltűnik a szemközti bérház mögött. Az így keletkezett fedezék mögé egy raj géppisztolyos rohant. Az ablakokból tüzeltek rájuk. Ők fedezték magukat, és válaszoltak a tüzelésre. Zoli felfelé irányuló tüzecskéket és egy járdára zuhanó orosz katonát látott. Aztán egy másikat, amint kézigránátot hajít a ház nyitott kapujába. Fülsiketítő dörrenést hallott belülről. Ezután már nem látott semmit.

Lassan, végtelenül türelmesen, olyan türelmesen, mint még soha életében, türelmesebben, mint ahogy fegyenc korában a félig befalazott ablakon át beszűrődő napsugárra várt, mozgatta most a bemérő szerkezet karjait. Az önjáró löveg végre a látcső keresztje mögé került. Zoli a látcsövön át megfigyelhette a részleteket, a vezető és a lövész figyelőnyílását, a tartaléktalpak cikkelyeit a gép falán. A gép tétován hagyta el a fedezékét, amit a ház nyújtott. Zoli látta a mögötte fölcsapódó sötét gázfelhőt, ahogy a vezető maximumra emelte a motor fordulatszámát, hogy minél sebesebben beroboghasson a térre. Az önjáró ágyúja is mozgott, aztán rózsaszínű és fekete lángot köpött ki magából valahova messzire.

Hogy érezhetik magukat azok ott bent?

Tibor kiált valamit.

A part felől egy másik önjáró és tankok közeledtek; sok tank a hátsó keresztutcából.

Zoli kinyitotta és becsukta a bal szemét, utána a jobbat megint odaszorította a célzószerkezet látcsövéhez. Újabb füstfelhőt látott felszállni az önjáró mögött és az ágyúcső fekete nyílását, amely feléjük fordult. Zoli jobb keze könyökével megnyomta az elsütőhorgot. Az ágyú megemelkedett, és előbbre csúszott a kövezeten. A látcső széle megütötte Zoli szemét, ettől kissé elkábult, de azért látta, hogy Tibor négykézláb mászik a földön, maga után húzva a látcsövét. Mást nem látott. Az önjárót sem, pedig az imént még ott mozgott előtte. Hihetetlen elégedettség fogta el arra a gondolatra, hogy az önjáró már nem létezik.

A ház, a lány, a rádió ördögszeme, a dzsessz ritmusa, mindez hirtelen rendkívül közelinek látszott. Olyan közelinek, hogy elég lett volna fölállni és odamenni. Beszélgetni akart még Tiborral vagy valaki mással erről a pompás érzésről, de Tibor és az a másik hirtelen nem volt ott, bár lehet, hogy ott voltak, de nem lehetett velük beszélni.

Harcban állasz (harcban állni gyönyörű!), gondolkoznod kell, pontosan, egzakt módon gondolkozni... aztán hozzátette: Istenem, talán mindent megtettem.

Többet senki se követelhet tőlem! Látta, hogy a kövekkel és homokkal telt tartály bádogján egy sor lyuk keletkezik, de mielőtt ezen elgondolkozhatott volna, egy mellékutcából idekúszott tank acéltömege átgázolt rajta, olyan gyorsan, hogy felkiáltani se volt ideje. Az ágyú tengelye elrepedt, kerekei két oldalra hullottak, a závárzat összevissza görbítette a védőpajzsot. A tank megfordult. Helyben. Ott, ahol az ágyú állott, aztán továbbsietett.

Másnap délután egy katonatiszt- és újságírócsoport haladt el az ágyúroncs előtt. Budának ezt a részét már teljesen biztonságosnak tartották. Helyenként takarítóegységek dolgoztak, de egyik se ért még a térre. Az ágyúroncstól ötlépésnyire Tibor feküdt a hasán. Mellette Zoli a hátán. Ép mellén kinyílt a bőrzubbony, alatta a fegyencruha csíkjai kéklettek.

Az egyik újságírót egy nő kísérte karonfogva. Látszott rajta, hogy áldott állapotban van. Amikor a csoportot vezető százados sokatmondóan a szétroncsolt test épen maradt mellkasára mutatott, az asszony közelebb húzódott a férje vállához.

Jan Beneš 1936-ban született, iparművészeti középiskolát végzett, de igazi hivatásának az írást tekintette. Egyik ismertetője a hatvanas évek cseh irodalma „enfant terrible"-jenek nevezi szókimondása és stílusa (a társalgási nyelv és a szleng végletes kiaknázása), valamint a huszonévesek mentalitásának kendőzetlen illusztrálása okán. Ebben a mentalitásban főként a politikai ellenzékiséget érzékelteti. Hősei gondolkozásával azonos az ő beállítottsága is, amely emberi és művészi bátorsággal párosul. Ezt a szimbiózist az államhatalom kétszer is ötévi börtönbüntetéssel jutalmazta. Az első esetben kegyelmi úton, a másodikban széles körű amnesztiának köszönhetően a kiszabott öt-öt évből csupán kettőt-kettőt töltött le.

1969-ben Amerikába emigrált. Itt keletkeztek legérdekesebb könyvei. Többet közülük angolra és németre is lefordítottak. A második lélegzet (Druhy dech) című kisregényét Graham Creen többre becsülte Szolzsenyicin Ivan Cyenyiszovics egy napjánál. Amerikai tartózkodása minden tekintetben sikeres volt, még egy szép házat is épített (állítólag saját kezűleg) magának és családjának Kaliforniában a tenger partján, néhány lépésnyire onnan, ahol Steinbeck lakott. 1990-ben mégis hazatért. Azóta már újra kiadták külföldön megjelent munkái többségét, és megjelentették három legújabb művét is.