Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. május-június – Kukorelly Endre 50 éves / Kezek

Kezek

Zádor András fordítása

 

A rothadó paradicsomok úgy ragyogtak a reggeli napsütésben, mint a rubinkövek. A madarak hangosan lármáztak. Hamu- és salakdombok között törtettünk előre, lábunk alól finom, fehéres porfelhőcskék lobbantak föl, a por égette a szemünket, és ráragadt az ajkunkra. Felégetett fűvel, eldobott üvegekkel, leszakított plakátokkal, törött vécékagylókból emelt pogány sírhalmokkal díszített terepen haladtunk.

Aztán egy rothadó falevelekkel telt sekély árkon gázoltunk át. A drótkerítés, amely ideiglenes szálláshelyünket, a hajdani gyártelepet vette körül, néhány méternyi hosszúságban le volt dőlve. Rozsdás fémszemeiből alacsony sövény ágacskái kandikáltak ki.

– Ott – szólalt meg ridegen Müller úr, az expedíció önkéntes vezetője.

Az expedíció céljáról mindeddig sejtelmem se volt. Arrafelé néztem, amerre Müller úr párnás keze mutatott, és egy elhagyott kaszárnyának látszó piszkossárga épületet pillantottam meg. Szerettem volna tudni, miről is van tulajdonképpen szó, de nem volt bátorságom megkérdezni, végül is én voltam itt a legfiatalabb, nem számítva azt az ifjút, aki, nyilván testre szabott, elegáns inget viselt. A nevét nem jegyeztem meg. Amitől illatozott, az semmiképp sem lehetett borotválkozás utáni For Men fertőtlenítőszer.

A hátam mögött izgatottan lihegett jó ismerősöm, a bolondos doktor Hamáček, a középkori Smil-iskola szatíráinak szakavatott ismerője és már jó néhány éve raktáros, és az én irodalomtanárom, aki reggelenként Li Taj-po verseit szavalta eredetiben. Ő vitt bele engem ebbe az egész ügybe.

Egy célszerűen berendezett cirkuszkocsiban borotválkoztunk, a kocsi elülső részében folyó víz volt, a hátulsóban vécék. Kék villámok cikáztak az ujjaim között. Örültem a reggeli híreknek. Éjszakánként ugyanis mindig egy kis újonccsapat érkezett ide, amelynek tagjai valósággal elhalmoztak bennünket prágai és párizsi hírekkel. De ma reggel a várt új arcok helyett a költészet doktorának vonásai jelentek meg előttem, és én tudtam, hogy hírek helyett előadást fogok hallani, és, mint ilyenkor mindig, meg fogok alázkodni.

– Mindenfelé kerestem magát, fiatal barátom – szólalt meg a jövevény.

Kénytelen voltam borotvakészletemet zsebre vágni. Útközben doktor Hamáček kifejtette véleményét a szóbeli kommunikáció funkciójáról, különös tekintettel a metanyelvi kommunikációra. Hogy hova megyünk és miért, azt nem volt ideje megmondani.

Müller úr komoly arccal kezet nyújtott. Eddig csak látásból ismertem, időnként fontos híreket tolmácsolt nekünk. Engem hátsó lábain sétálgató és zakóba öltözött óriási bernáthegyire emlékeztetett. De nem éreztem iránta ellenszenvet, csak egyszerűen nem szerettem az önkéntes parancsnokokat. Bemutatta nekünk a csinoska fiatalembert is.

–  Beszél egy kicsit románul, hát magammal hoztam! – Beszélek én, kérem, magyarul is – jegyezte meg az ifjú emberke szerényen. – Én, kérem, gyorsan tanulok nyelveket. Fotografikus emlékezőtehetségem van!

Ez volt minden, amit eddig megtudtam. Hogy miért kell nekünk a román meg a magyar nyelv, arról fogalmam sem volt. Es a mi külvárosi szemétdombok közötti indián stílusú menetelésünk is elég távol esett a reggeli sziesztáról alkotott elképzeléseimtől. Százszor hasznosabb lett volna végre befejezni már megkezdett levelemet haza. Vagy bemenni a városba, és megkeresni azt a hölgyet, akinek az unokafivére valaha ismerte a nénémet Párizsban. Vagy legalább megpróbálni megkeresni azt a hölgyet. Esetleg csak úgy elüldögélni az udvaron fekvő gerendákon, sütkérezni a napon, és hallgatni mások beszélgetését arról, hogyan vágták keresztül magukat az új jövevények a drótsövényeken. (A magukkal hozott bőröndöket valószínűleg hevederrel a hátukra erősítették.) De nem én határoztam meg a menetelés irányát és tartalmát. Mindaz, amit tehettem, végtelenül egyszerű volt: menni, vagy maradni.

Továbbhaladtunk egy virágzó bojtorjánnal és selymes fehér gyermekláncfűgömböcskékkel ékeskedő kerten keresztül, és a levegőben úszó finom ökörnyálszálak közül néhány a hajunkon talált pihenőhelyet. Doktor Hamáček egyszerre csak egy éjjeliedényt emelt föl a földről, és megkopogtatta helyenként lepattogzott zománccal borított gömbölyded oldalát: – A művészet szemétdombon születik –suttogta. Müller úr rápillantott semmitmondó vizenyős szemével, mire Hamáček sajnálkozó arckifejezéssel eldobta az edényt. Azután egy vakolat- és téglatörmelék-halom mellett vonultunk el, és én hirtelen egy öregembert pillantottam meg. Téglákon ült, és bronzszínű, ráncos arca egy óegyiptomi pap öntudatát és méltóságát tükrözte. Felsőtestén tisztes állapotú méregzöld zakót viselt, alatta kopott térdnadrágot. Cipő nem volt a lábán, és ing sem a zakója alatt.

Társaim mintha fölfigyeltek volna rá, és a finom legényke félénken megszorította a könyökömet. Az öregember fölemelte a kezét, Müller úr pedig némán az állát... És az öregembertől mintegy harmincméternyi távolságban kényelmesen álldogáló kamasz hanyag eleganciával ugyanezt tette. Fülemülés rablófütty remegtette meg a dobhártyánkat.

A fotografikus emlékezőtehetségű manökenfiú félig megfordult, és úgy látszott, hogy behízelgő viselkedésformái hirtelen elhagyták. Fejét már nem hajtotta kacéran féloldalra, és váratlanul a prágai külvárosok zsargonját használva szólalt meg: – Ezek már kisasszeroltak bennünket, ezeknek a kókuszában már minden benne van rólunk, uram. Ezek biztos elejitől kezdve stírolnak minket, higgye el! – (Hanghordozásából nem lehetett megállapítani, hogy ezek a szavak félelmet vagy csodálatot fejeznek-e ki, de a keze és ezüst láncocskával díszített csuklója remegett.)

– Kicsoda? – kérdeztem. Ideje volt ezt a kérdést eldönteni. Mindannyian kissé zavarba jöttek. Amikor doktor Hamáčekre pillantottam,

lesütötte apró szemecskéit vastag okuláréja mögött. A kecses ifjú bizonytalanul nézett jobbra-balra, aztán lesimította hófehér ingének gallérját, amelyet Belmondo módjára hátul kissé felhajtva viselt, sőt elkezdte legöngyölíteni válláig feltűrt és ott gondosan elrendezett ingujjait is. Kíváncsian figyeltem ezt a műveletet, mert úgy látszott, hogy azokat az ingujjakat egyszerűen nem lehet letűrni. Az ing azt a benyomást keltette, mintha egyenesen az ifjú testén varrták volna meg, mégpedig már feltűrt ujjakkal. A helyzetet Müller úr igyekezett megmenteni:

– Azt hittem, hogy tájékoztatták önt, kolléga úr – fuvolázta kedélyesen.

– Nem tájékoztattak – mondtam makacsul. – Nem tudom, miért totyogunk ebben a szemétgyűjtőben. És azt sem tudom, mit jelentett ez a fütty.

Müller úr vállat vont: – Azt persze én se tudom!

Aztán doktor Hamáčekhez fordult, aki időközben elfelejtette, miről van szó, leguggolt, és figyelmesen vizsgált valami kis virágfélét.

– Maga azt mondta, doktor úr, hogy a kolléga úr cigányszakértő, nemde? Doktor Hamáček nem válaszolt. Én válaszoltam:

– Szociológiát tanultam egy ideig... amíg ki nem rúgtak. De a cigánykérdéssel csak úgy, amatőr módon foglalkoztam. Nem volt a tantervben.

Szavaim nem keltettek csodálatot, sőt az volt az érzésem, hogy Müller úrnak a „szociológia" fogalma nem mond semmi különöset.

– Jól van – mondta. – Nézzék, ez amolyan kínos ügy, és én úgy vélem, hogy mindnyájunkra furcsa fényt vetne, ha... – Tömör basszushangon beszélt, miközben a nap egyre följebb emelkedett, és élesen megvilágította a fantasztikus tájat, különösen a fehér hamusebeket a zöld fűben. Az egész eset legendára emlékeztetett, és a bronzszínű, mozdulatlan öregember ott a törmelékhalmon kitűnő kulisszául szolgált hozzá.

Az ideiglenes tömegszálláshelyül szolgáló tábor kapujához tegnap egy csapat sötét bőrű csehszlovák állampolgár érkezett. Vasárnap volt, a hivatalok nem működtek, és ezért a fehér civilizáció néhány önjelölt védője lépett működésbe helyettük. Ezek a védnökök megtiltották a sötét bőrű jövevényeknek, hogy a szállásul szolgáló tábor területére lépjenek. Ma rendőrségi jelentés érkezett, hogy a cigányok egy magántulajdont képező földdarabon telepedtek le, nem lehet velük beszélni, nem hajlandók távozni, a magántulajdonban lévő földdarabon pedig nem maradhatnak. A tábor vezetősége a konfliktusokat elkerülendő ideiglenes érvényű kompromisszumot ajánlott föl nekik: szálljon meg a csapat a város tulajdonában lévő telek hátsó részén felállított nagy sátorban, amely menedékhelyül szolgált a környékbeli hajléktalanoknak. (És azoknak a turistáknak, akik még nem döntötték el véglegesen, hogy turisták maradnak-e továbbra is, vagy hajléktalanok lesznek.)

Müller urat fölkérték, hogy ezt magyarázza meg a nomádoknak. (Ez a meghatározás nevetségesen hangzott, hiszen nem voltunk-e mi is... legalább ezekben a napokban... mindannyian nomádok?) Müller úr készségesen vállalta a feladatot, mert nem akarta, hogy az eset rossz fényt vessen a... stb. stb. Következett az összetartás hangsúlyozása (hogy kinek és kivel kell összetartania, az nem volt világos) és egyben Müller úr áldozatkészségének és hazafiasságának dicsérete. Az ideiglenes sérelmeket szenvedettek emberségéről és az azokkal való szolidaritásról, akik évszázadok óta sérelmeket szenvednek el, nem volt szó. Újra elindultunk... Sokkal lassabban. Az illatosított úrfi már teljesen levetette betanult jó modorát, és félig hányavetien, félig bizonytalanul megkérdezte:

– Nem gondolják, hogy a romák majd verekedni akarnak?

Senki se válaszolt. Más körülmények között tiltakoztam volna a kérdés formája ellen, de most ugyanúgy nyugtalanított a tartalma, mint a többieket.

Hajdanában időnként szociológiai romantikarohamok jöttek rám és barátaimra, és ilyenkor ellátogattunk egy-egy cigányputriba, vagy bementünk valamelyik cigányutcába, sőt szünidőben távoli cigánytelepüléseket is fölkerestünk. Teljes mértékben megismertem és átéreztem annak a hátrányos megkülönböztetésnek a súlyát, amely ezekre az emberekre nehezedett; nemcsak a totalitárius hatalom részéről, hanem polgártársaik részéről is, akik ugyan nagy általánosságban tiltakoznak a világ bármely részén tapasztalható elnyomás minden formája ellen, de sohasem a hazai cigányság siralmas helyzete ellen. Az a csekélyke szociális támogatás, amelyet az állam nyújt a cigányságnak, a bürokratikus labirintusban a saját karikatúrájává alakult. A támogatás szimbóluma a cigány nagyapa volt körülvéve a vele együtt élő öt gyerekével és tizenöt unokájával, köztük néhány csecsemővel... Tudtam, hogy igenis verekedni fognak, ha úgy érzik, hogy bántalom éri őket. Ilyenkor harcolnak. A maguk módján. Szakadékkal a hátuk mögött. Nincs hova visszavonulniuk.

Hogy társaim ne ringassák magukat illúziókban, röviden informáltam őket:

– A Horváthok késsel harcolnak, a Rúžičkák téglákat dobálnak, az Oláhok üvegeket és a Vargák székeket. Csak a Demeterek küzdenek férfi módra... ököllel.

Müller úr kissé értetlenül pillantott rám.

– Strašnicében egy Demeter az öklével áttörte a falat – tettem hozzá a félreértés elkerülése végett.

Expedíciónk manökenje kissé hátramaradt. Önkéntes parancsnokunk ugyan folytatta útját, de olyan sebességgel, mint a kisfiúk, amikor hegedűórára mennek. Az arckifejezése olyan volt, mint egy megtorpedózott tengeralattjáró legénységéé... Lelkesedése az egységért és az együttérzésért szemmel láthatóan szertefoszlott.

Csak doktor Hamáček botladozott változatlan nyugalommal a teljesen sima úton, mert ez volt a veleszületett járásmódja.

Aztán végre célba értünk. Az épület ablakai be voltak verve, de a ház ettől eltekintve is olyan siralmas állapotban volt, hogy nem látszott volna gyanúsnak még valamelyik prágai külvárosban sem.

– Gyerünk – mondtam. Nem volt értelme várni. Az én tapasztalataim szerint, amelyeket mindig az alkalmi néző kényelmes helyzetében szereztem, még öt órán át tartó eszmecsere folyamán sem tudtunk volna felkészülni egy nomád csoport késekkel végrehajtott támadására. Inkább azzal számoltam, hogy normális emberekkel találkozunk... A kés lovagjai már kihalóban voltak. Semmi esetre sem lehettek többen, mint amennyi a fehér bőrű ostravai lakosok között élt. Egyébként Müller úr, aki nálam felelősségteljesebbnek látszott, szintén utunk folytatását javasolta.

– Menjenek! – szólalt meg. – Mi majd követjük magukat. Végigmentünk egy füves sávon, amely valaha út lehetett, és beléptünk a

hosszú, boltozatos kapualjba. Lépéseink hangja vizelet- és nedves malter szagával

keveredett, aztán, akárcsak a visszhang, fokozatosan enyhült, mialatt továbbhaladtunk a két fal között. Amikor kiértünk, vakító fény villant a szemünkbe. És az udvar tele volt emberekkel.

Álltak, ültek, falnak támaszkodtak, guggoltak némán, mintha fényképezőgépbe néznének. Voltak itt: fiatalemberek kifogástalan szilvakék öltönyben, narancsszínű félcipőben, élénkpiros nyakkendővel az ingükön. Nők kopott ruhában, terhességtől domború hassal. Öregemberek egérszínű mellényben. Kutyapecsenyétől, hazai rumtól, olcsó szivarok füstjétől bűzlő, beesett arcú, nagy orrú öregasszonyok. Bűzük olyan volt, mint a zongorazokogás. Gyerekek, akiknek háromnégy ujjuk túrt az orrukban egyszerre. Lányok finom, gyengéd térdük fölött rövid szoknyácskákban, apró mellekkel a blúzuk alatt és feltűnő gyászcsíkkal körmeik ívében. Férfiak karba tett kézzel. Könyökkel, térddel, tenyérrel, combbal egymáshozfűzött emberekből álló és valamire felkészülten váró tömeg.

Mihelyt megálltunk, engem Müller generális hátulról alattomosan előretolt. Az egész akció az ő ötlete volt ugyan, de csak én tudtam elérni itt valamit pusztán jó szóval. Önkéntes parancsnokunk és protektorunk már csupán termetének vonalaival is provokációként hatott volna ezen az udvaron.

Előbbre léptem. Az arcokat hátul a tető árnyéka fedte, csak a szemek csillogtak és mérlegelték reszkető ujjaimat, szemüvegem leukoplaszttal körültapasztott szárát, zavaromat, szégyenkezésemet.

– Csehek vagyunk! – kiáltottam.

Csend. Kicsiny Buddháknak látszó, domború hasú fiúcskák méltóságteljesen szájukhoz emelték cigarettájukat, és nagyot szívtak belőle. – Megszöktünk, mint maguk. Nem vagyunk rendőrök!

– Minden cseh zsaru! – szólalt meg egy hang halkan, de nyomatékosan. A tömeg nem mozdult.

– Nincs pisztolyom – mondtam. Nem vitatkozhattam. Az a vád valaki másnak szólt. Csak kifordítottam zsebeimet, aztán levetettem a dzsekimet. Biztosan sokszor álltak már szemben hónuk alatt revolvert viselő emberekkel.

– Ez a tető meg van rongálva – folytattam a tárgyalást. – Itt a szomszédságban egy nagy sátrat vertek fel maguknak. Az alatt nem áznak meg.

– Tegnap nem engedtek oda! – (Ez a hang ostravai kiejtéssel beszélt, következésképp a tömeg több nemzetség tagjaiból állt, ami nagy előnyt jelentett... Egy alkalomszerűen összeverődött csoport talán nem reagál egységesen kívülről jövő impulzusokra... Másfelől ha valamire sor kerül, akkor nemcsak téglákat, de üvegeket és ökölcsapásokat is várhatunk.)

– Nem engedték oda magukat, mert nem tudták, hogy oda tartoznak. Ezen a helyen építkezni fognak! – (Hogyan fejthettem volna ki előttük néhány másodperc alatt a magántulajdon érinthetetlenségének elvét, amire ott, az ő világukban senki sem tanította őket?)

– Csehek voltak!... Akik nem engedtek oda! Értették, ahogy mink beszélünk. Most ide akarnak gyünni, ázt mondják, puccoljunk innen! – Igen! – zúgott föl helyeslően a tömeg. – Nem megyünk sehova. Frászkarikát fognak építeni. Á csehek ahová jönnek, építenek. Hogy akarnak építeni cigányok nélkül?

Figyelmesen vizsgálgattam őket. A tömegben egy középkorú férfiú került fokozatosan előtérbe. Amikor megszólalt, Žižkovi vagány stílusban igyekezett beszélni, de ezt inkább hanghordozásából éreztem ki, mint szóhasználatából. (Persze a többiek stílusa sem volt mintaszerű; a csehül beszélők szlovák szavakat is használtak, a szlovákul beszélők cseh szavakat is.)

– Maguk nem voltak itt, amikor a rendőrök jöttek?

– Itt voltunk.

– Akkor miért nem mentek el innen? –Nem értettük. –De engem értenek! – Mágá nem rendőrség!

– Hé – kiabált a tömeg –, mit beszél, ha nem zsaru! Mit szarakodik!

Ez a megdönthetetlen logika egészen lehengerelt. (Közben a mi elegáns ifjoncunk, akit már nyilván teljesen hatalmába kerített a pánik, a fülembe súgta: – Menjen oda hozzá, én majd fedezem, de ha támadni akarna, akkor a mutató meg a középső ujjával nyomja ki a szemét!) E bölcs tanács ellenére nem mozdultam a helyemről.

– Láthatják, hogy itt körös-körül feliratok vannak: Belépni tilos!

– Olvasni nem tanítottak, csak vertek! Nem tudunk olvasni, nem tudunk csehül, nem tudunk németül!

– Megmondtam, mi van oda felírva!

– Azt akárki mondhatja! Igen... És ha az van írva, hogy ez itt a cigányoké, mi? És ha az van írva, hogy kivágni a csehek tökét, mi? – A viccek egyre durvultak.

Ahhoz a középtermetű Žižkovi emberhez most egy másik csatlakozott, szorosabbra húzva a nadrágszíját, amelynek vége úgy tekeredett a combján, mint valami kígyó, hátrasimított egy homlokába lógó hajtincset, jampecesen kifeszítette testhez álló inggel fedett mellét, és megszólalt:

– Mi? – kérdezte. – Hogy ne éljek, mert cigány vagyok? Mi?

Ez a kérdés halk volt. Halk, mint az ostorsuhintás. Égy pillanatra mindnyájan visszafojtották a lélegzetüket.

– Nem erről van most szó, hanem arról, hogy itt nem maradhatnak. Ezek a házak nem a magukéi!

– Csehekéi?

– Csehekéi sem.

– Mit beszélsz?! Tudod, hogy hogy laktam addig, amíg ide nem jöttem? A srácaim, a feleségem, az anyósom, az öreganyám, az öregapám meg én mind egy szobában. Így nem laknak csehek! Nem ismerek csehet, aki így lakik! Nem ismerek!

– Ami volt, az volt! – mondtam gépiesen.

Elmosolyodott. Szemérmesen és tartózkodóan. Aztán a zsebébe nyúlt, kihúzott belőle valamit és megkattintotta. A hosszú penge megcsillant a napon, mint a torokmetsző kések New Orleansban.

Hátrább húzódtam egy lépéssel.

– Dugják zsebre azokat a játékszereket! – kiáltott egy határozott hang a hátam mögött. Nem győztem csodálkozni. A hang doktor Hamáček hangja volt.

– Éhes vagyok, elvtárs úr – vonta meg a vállát a cigány Jánošík, ismét a zsebébe nyúlt, egy almát vett ki belőle, és hámozni kezdte. (Azt az almát kölcsönkérte – súgta a fülembe izgatottan a gigerlink –, cigányok nem esznek almát!)

Hátrafordultam:

– Mit csináljunk most?

– Menjen oda hozzá! – tanácsolta vakmerő divatbábunk. – És ha fölülről döf, ugorjon vissza, és adjon neki egy jobbegyenest! Bokszban ők gyengék. Nem bokszolnak... De magának ügyesnek kell lennie, mert ha nem lesz pontos a találata, akkor ő lábon marad, és mindennek vége!

– Ne hülyüljön! – kiáltott rá doktor Hamáček. Azután az ellenséges tömeg felé fordult: – Tegyék zsebre azokat a késeket! Beszélni jöttünk magukkal, nem verekedni!

Az almát hámozó cigány elmosolyodott, és hirtelen éles ívben hátrahajította a kését. A kés úgy repült át a tömeg fölött, mint egy ezüst madár. Az utolsó sorban egy mexikói arcú fiatalember villámgyors mozdulattal elkapta, bekattintotta és zsebre tette.

Müller úr végre tettre szánta rá magát. Könyökömnél fogva félretolt, és görcsös vidámságot erőszakolva arcára a késdobálóhoz lépett:

– Hiszen emberek vagyunk, nemde? – És a vállára tette a kezét.

A megszólított férfi meg se moccant. A mellette álló lány lehajolt, és közönyösen igazgatni kezdte a harisnyakötőjét. Magasra húzta szűk szoknyáját, és manökenpózba helyezkedett. A nap éles fényt vetett meztelen combjára és karjára. Gyönyörű volt a lábikráját fedő porréteggel és a körme alatt feketéllő piszokkal együtt. A nap sugarai aranyló fénygyűrűt vetítettek óriási szemei köré, és megaranyozták kecsesen behajtott karjait is.

Müller úr vállveregetéssel szaporította közeledési kísérleteit. A cigány összehúzta magát, fölemelte az arcát, és széthúzta a száját, amelyben úgy világított a fogsora, mint egy hófehér seb. A tömeg lassan, nesztelenül bekerített bennünket. A férfiak a nők elé léptek, ahogy ezt ezer éve teszik, és hátuk mögött a nők kíváncsian lábujjhegyre álltak.

Piperkőc jampecünk visszavonulóban még megjegyezte:

– Ahogy leken neki egyet, pucolok a hekusokért!

– Mi nem akarunk verekedni! – kiáltottam, de a hangom megcsuklott, és a kiáltás túl halk lett. – Segíteni akarunk maguknak. Segíteni munkát találni!

– Szarok az olyan nehéz melóra, amilyet itt adnak – felelte az almás cigány –, mondom, hogy szarok rá! Melózol látástól vakulásig, és kutyafülű keresel. Ostravában keresel, ott igen. Négyezret kerestem tisztán. Vehetsz tipp-topp zakót, újmódi fuszeklit, huligánnadrágot, szarvasbőr csukát. Mehetsz hotelbe, vehetsz piát, kaját. Itt nem keresel semmit!

– Ostrava se keresel – zúgott a tömeg. – Prága keresel, építésen. – Mit dumálsz! –kiabálták mások. – Prága zsandárok, lesittelnek! – Lesittelnek, lesittelnek, de keresel! Ostrava is lesittelnek!

Nem volt időm előkészíteni a fejemben a mondanivalómat. A panaszkodó dgány valószínűleg mohó és zsugori kisvállalkozónál dolgozott. Ezek bárkit fölfogadtak alkalmi munkára; autóstoppal Európát járó fiatal amerikaiakat, turistákat, akiknek zsebtolvajok ellopták a pénzét, egyszóval akit csak lehetett. De a hazaiaknak nem fizettek többet, mint a szokásos munkabér felét, mert csak olyan embereket foglalkoztattak, akiknek nem volt munkaengedélyük.

És kaphatnak munkaengedélyt analfabéta cigányok vagy idegen állampolgárok?

Elméletileg igen. Ugyanúgy, mint a fehér bőrű csehek vagy szlovákok. De a gyakorlatot nem ismertem, és ezért nem is vitatkozhattam velük. A hangok a tömegben hirtelen elhallgattak. Az első sor hirtelen mozdulatlanságba merevedett, csak a szemek kékesfehérje mozgott nyugtalanul a néger varázslók maszkjaira emlékeztető arcokban, és az öregasszonyok sípoló hangja folytatta a fájdalmas litániát valahol egészen hátul: Mostban is felfogadnak, de vernek! Brünnben is! Pozsonyban is...

Meglepődve láttam, hogy közvetlenül előttünk testek sorfala keletkezett olyan magától értetődően és olyan hirtelen, mint ahogy sokszor és sok országban kormányok buknak meg, és a sorfal előtt lépkedve egy magabiztos fiatalember közeledett felénk. A szemöldöke hihetetlenül bozontos volt, az inge szélesre nyitva, és a mellkasán kék és zöld színnel tetovált gyönyörű sas pompázott, csőrében hatalmas keblű mezítelen leányzót tartva.

A sötét bőrű fiatalember egyik kezével megveregette a mellizmait, ahol a tetovált lány mellei helyezkedtek el, másik keze kisujjával a fogait kezdte piszkálni, majd elkiáltotta magát:

– Hallod-e pajtás, emberek vagyunk, vagy nem? Hát akkor beszélhetünk egymással, nem? Vagy mi talán loptunk itt, mi?

Ez a három kérdés egyetlen összefüggő dallamban hangzott el a hangerő legcsekélyebb emelkedése vagy süllyedése nélkül.

Müller úr döbbenten felvonta a vállát. Rémület tükröződött az arcán. „Pajtás"-nak valószínűleg gyerekkorában sem szólították.

A fiatalember kíváncsi szemmel végignézett szemben álló vitapartnerén, félig nyitott szája jobb sarkában csillogó aranyfogától hatalmas poliphasán át lakkfényesre dörzsölt cipője orráig.

– Mit néz rajtam?! – kérdezte Müller úr meglepetésszerűen szlovákul, görcsös igyekezettel törekedve méltósága megőrzésére.

– Tetszel nekem, pajtás! – A fiatalember nyájasan megveregette Müller úr selyemingét a vállán, és még mielőtt észrevette volna a rémület villanását a szemében, hátat fordított neki, hogy szemben állhasson a tömeggel.

– Ismertek engem, testvéreim?

A tömeg ünnepélyesen hallgatott, a kisfiúk meztelen, domború hasa még jobban kidomborodott, az öregemberek nehezen, el-elfulladva lélegeztek, mint a kimerült bikák. A kamaszok a tenyerükhöz ütögették tarka cigarettatárcáikat, és gyorsan rágyújtottak. A fiatalember előretolta az állát, és végignézett a tömegen, olyan tekintettel, amelynek hatása alatt az öregasszonyok befedték szemüket, a fiatal lányok pedig kifeszítették hegyes mellüket. Az első sor egy elefántnyáj ügyetlen, hullámzó mozgására emlékeztetve kissé hátrább húzódott.

– No, hát ismertek engem, pajtásaim, vagy nem?

– Ismerünk! – kiáltotta egy kamasz lelkesen. – Géza vagy.

– Igen – mondta a fiatalember serényen. – És én vagyok itt a legerősebb. Vagy nem? – kiáltotta újra, de most már vadul, és elindult a tömeg felé. A tömeg kétszeres sebességgel hátrált. – Vagy nem? Horváth!

– Ej mit... – morgott egy férfi a közelemben.

– Erősebb vagyok, mint te? Horváth hallgatott.

– Igen vagy nem? – A kérdés úgy hangzott, mint az ostorcsapás.

– Igen – felelte Horváth, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse szégyenét. – Oláh?

– Igen – felelte Oláh halkan és gyorsan. (– Ez egy igazi király – suttogta a fülembe lelkesen doktor Hamáček, akinek forró leheletét állandóan a nyakamon éreztem. – Érzi az ösztöneiből áradó erőt? Érzi ezt a sorsszerűséget?) – Ojjé, most benne vagyunk a szarban – rángatta idegesen a kabátom ujját a másik oldalról a mi ifjoncunk –, ezzel semmire se megyünk, ez meg se fog moccanni, ha leken neki egy flemmet!

A sötét bőrű fiatalember a feje fölé emelte a kezét:

– Látjátok ezeket a kezeket, testvéreim?!

A tömeg fölordított. Nem tudtam megállapítani, hogy a dörgő hang üdvrivalgás-e, vagy csatakiáltás.

A fiatalember lebocsátotta a kezét, és számomra ismeretlen nyelven beszélni kezdett, gyorsan és pátosz nélkül. A tömeg oszlani kezdett, sokan ide-oda járkáltak az udvaron, az öregasszonyok szeme csillogott.

Mindenfelől hangos beszédet hallottam, de nem értettem egy szót se, mintha csak a beszéd távoli világok üzenete lett volna. Így hangzott:

– Csumakoule, tumakoule. Lajos bigos. Kis mis. Cígos figos.

Időnként ismerősebb szavakat sikerült elkapnom, ezek magyar szavakhoz hasonlítottak, amilyeneket a Balatonnál hallottam.

De a fiatalabbak már más nyelven beszéltek: – Hülyülsz, te marha! Vigyázz, komám, mert kicsinállak! Vágj hozzám egy staubot! Ne buzerálj, te balfácán!

Közben tárgyaltak. Valahonnan kihoztak egy ócska asztalt és két faládát. A ládákat az asztal mellé állították, mintha székek volnának.

A fiatalember a bal kezével kipróbálta az asztalt. Ingott. A fiatalember haragosan felkiáltott.

Az imént körré formálódott tömegből kiszaladt néhány kamasz, ketten közülük megemelték az asztal sarkát, ketten követ tettek a lába alá. A fiatalember újból kipróbálta. Az asztal szilárdan állt.

A fiatalember Müller felé fordult, és lassan, hangsúlyosan megszólalt:

– Pajtás, neked megvan a magad cseh igaza. Nekem pedig megvan a magam cigány igaza. Jól mondom?

Müller merev arccal hallgatott.

– Jól mondom? – fordult a fiatalember a tömeg felé. A tömeg lelkesen fölzúgott.

A hátam mögött pedig doktor Hamáček zúgott föl lelkesen.

A fiatalember újra beszélni kezdett:

– Ide figyelj, pajtás! Neked megvan a magad törvénye. És nekem az enyém. Ez az én törvényem. – Az udvar közepén álló asztalra mutatott.

Müller tovább hallgatott. A szemében végtelen zavar tükröződött. Ugyanolyan, mint az enyémben.

A fiatalember feltűrte inge ujját, felfedve a karját, amely olyan vastag volt, mint egy fiatal lány combja.

– Mi ketten leülünk ehhez az asztalhoz szkanderezni, és meglátjuk, hogy ki győz. Ha te győzöl, pajtás... elmegyünk innen! Ha én győzök... nem megyünk el. Az Istennek se. Még ha egy század zsandár jön is ide. Még ha ágyúval jönnek is. Ezt én mondom, pajtás, érted? Én, Géza. Nohát, pajtás, tiszta sor ez, vagy nem tiszta sor?

Müller mereven bámulta a természet e tisztán beszélő gyermekét, aki valami isteni bíróság elé citálta. Müller a viták eldöntésének ezt a módját nyilván gyerekkorában sem ismerte. Hosszú szünet után végre kinyögte:

–Ezt nem lehet. Mindenképpen el kell menniük.

A fiatal cigány uralkodó frissen és kellemesen elmosolyodott:

– Semmit sem muszáj, ha nem akarjuk. Igaz, testvéreim?

A tömeg hosszan és gúnyosan felzúdulva felelt:

– Ha pisztolyokkal jönnek, mink üvegekkel!

– Zsandárok... kövér seggek!

– Beszélj, Géza!

Géza édeskés, ironikus tekintettel kedveskedett Müller úrnak, a mi önkéntes vezetőnknek és tolmácsunknak: –Nohát, jössz-e szkanderezni, pajtás, vagy nem? –Az tilos! – válaszolt rekedten Müller úr.

Szó, ami szó, a helyzete nem volt irigylésre méltó. A kékeszöld sasmadár megnövekedett a vele szemben álló kifeszített mellkason, a csőre az izomkötegekkel együtt fölemelkedett, és célba vette Müller úr kifogástalan ingének gombjait

Egyszerre csak ismét a könyökömön éreztem doktor Hamáček kezét. Félretolt, és ő állt a helyemre. Vastag szemüvege alatt égett a szeme. Udvariasan meghajolt a vénasszonyok előtt, és így szólt:

– Gauguin talán valami hasonlót élt át... Igen... azt hiszem, valamelyik levelében említést tesz róla...

A tömeg ezt a fontos bejelentést méltóságteljes várakozással fogadta. Doktor Hamáček ezen az ezeréves hagyományok jegyében rögtönzött porondon odaintett a párbajra hívó félnek, és egyszerűen, közérthető szavakkal azt mondta:

– Üljön le!

Géza kifeszített mellel még néhányszor körüljárta az udvart, szemmel láthatóan élvezte, hogy aki csak tehette, megtapogatta az izmait és a gyönyörű tetovált nőt a mellkasán, szemtelen pillantásokat vetett a lányok combközére, és azok alázatosan és várakozásteljesen remegtek előtte. Aztán föltűrte az ingujját.

– Jézus Mária – suttogta a mi eleven divatbábunk –, Szent József... Csak el ne szarja a dolgot, doktor úr...!

Müller úr homlokáról hatalmas izzadságcseppek görögtek a földre, és sziszegve szétfolytak a porban. Ez volt az egyetlen hang ezekben a percekben. Egy lány, akinek a kamaszok borotvával széthasították a szoknyáját és a nyíláson keresztül bugyogója gumiját, meg se mukkant, szemét elbűvölve doktor Hamáček hegyes kis szakállára meresztette, miközben előbb az egyik, aztán a másik lábáról lehúzta a cipőjét, kihúzta a lábát a földre csúszott kisnadrágból, és azt a blúza kivágásán keresztül két hegyes melle közé gyömöszölte.

Doktor Hamáček szertartásosan levette svájcisapkáját, szabaddá téve azt a három hajszálat, amely csodálatos módon megőrződött tökéletesen kopasz fején. (Azt a svájcisapkát télen-nyáron viselte.) Levette a zakóját is, gondosan összehajtogatta, és maga mellé fektette a porba. Abban a pillanatban ott termett egy csaknem teljesen meztelen kisfiú, felkapta a zakót, leporolta, a házhoz szaladt vele, és egy ablak kilincsére akasztotta.

A két férfi leült a ládákra, és a tömegben valaki fölsóhajtott: – Szűz Máriám, adj a kezébe erőt!

Láttam Géza tarkóját, amelyet olajosan fényes fekete haj fedett, és doktor Hamáček szemüvegét, amelyben visszatükröződött Géza gúnyos szembogara, láttam titkos tudóshoz illő keskeny ajkait és meglepően széles, szögletes vállát amelyet agyonmosott, ötvenhat koronás ing takart. A keskeny ajkak a küzdelem hevében megsápadtak, Géza kitágult pupillái lángot vetettek.

Lenéztem a földre. Az asztal lapjától, az öregasszonyok szoknyájától és a lányok térdétől határolt négyszög alakú homoksíkba egyre mélyebbre fúródtak a küzdők cirkalmas alakzatokat vájó cipősarkai.

Aztán Géza fojtottan, szinte sziszegve elkáromkodta magát:

– Azt a hétszentséges kurva cigány úristenit neki! A cipője sarka a levegőbe emelkedett.

Fölemeltem a fejem. Doktor Hamáček egyre nőtt és nőtt az asztal fölött, lágy arcizmai két szigorú barázdává mélyültek, az álla előretolult, és ócska hózentrágere amely az egész utcában közismert volt, szakadásig feszült.

Az öregasszonyok ösztönszerűen égnek emelték karjukat, és legyezőszerűen szétterítették ujjaikat. Szájuk kinyílt. A férfiak a fogukat csikorgatták.

Géza felsőteste egyre lejjebb hajlott, követve karját, amelyet a nekifeszülő ellenállhatatlan erő az asztal lapja felé nyomott. Haja az arcába hullott, szája sarkából patakokban csorgott a nyál, és borostás arcán dühös könnyek folytak végig.

Ötven másodpercig sem tartott az egész. Géza keze az asztal lapjára koppant, és vele együtt dühödt, tehetetlen feje is.

Mindannyian zavartan és ünnepélyesen álltunk a helyünkön, aztán Müller úr előrelépett:

– A tábor vezetősége nevében köszönetet mondok önnek – jelentette ki már ismét a senki által meg nem választott és senki által ki nem nevezett funkcionárius méltóságos hanghordozásával. De doktor Hamáček nem őrá nézett, hanem az előtte álló nadrág nélküli lányka ragyogó szemeibe, és a lányka egy kis vadállat sóvárgásával a szemében előrehajolt, és úgy nézett vissza rá.  

Aztán doktor Hamáček megszólalt:

– Fél kézzel fölemelem az ebédlőasztalunkat – jegyezte meg szerényen.

A tömeg élén elindultunk a maltertól és vizelettől bűzlő boltozatos kijárat felé.

 

 

Jaroslav Vejvoda valódi neve Jaroslav Marek. Vejvoda-Marek 1940-ben született Prágában, jogot végzett, de sohasem volt alkalma és talán szándéka sem végzettségét a gyakorlatban érvényesíteni, írói pályája is rendhagyóan kezdődött: 1965-ben egy furcsa című elbeszélésgyűjteményt (Vzdušné polibky posílati – Levegőcsókokat küldeni) juttatott el a prágai katonai kiadóhoz, amely elismerésképpen kiadói díjban részesítette, de a könyvet sohasem adta ki. Es így Vejvoda pályakezdő kötete, amely az amerikai beat generation érezhető hatása alatt keletkezett és amelynek címe Škvorecký szerint Chagallra és Dalira emlékeztet, a Plující andělě a letící ryby (Úszó angyalok és repülő halak) lett. A könyv a kéziratban maradt első műhöz hasonlóan szintén díjat nyert, az emigrációban megjelent kiemelkedő cseh irodalmi művek jutalmazására létesített Hostovský-díjat, és 1974-ben meg is jelent a Škvorecký-házaspár torontói kiadóvállalatánál.

A cseh emigráns írók közül senki, még Hostovský sem élte át olyan intenzíven az emigránslétet, mint Vejvoda, és ezért senki sem igyekezett olyan pontosan megragadni annak tüneteit, mint ő. Vejvoda minden bizonnyal a dezilluzionált emigránsok közé tartozott, amiből le is vonta a következtetést: 1997-ben hazajött, pedig minden könyve megjelent Škvoreckýéknál és mindegyik sikert aratott, aminek legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy azóta mindegyiket kiadták itthon is.