Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. május-június – Kukorelly Endre 50 éves / Pusztuló udvarházak – születő különcök

Pusztuló udvarházak – születő különcök

(Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája; Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma és Új Zrínyiász)

   

Dolgozatomban azokat a tapasztalatokat venném számba, melyek a címben szereplő szövegegyüttes vizsgálata és újraolvasása során felmerültek. A három klasszikus regény számos interpretációt ért meg, s bár a kritika utal is az e művek közötti tematikus és motivikus érintkezésre, melyet a különc alakok variánsainak megjelenése indokol, még nem született olyan összegző írás, mely mélyebben vizsgálta volna kapcsolatukat. Pedig e művek közös olvasata számos poétika- és recepciótörténeti kérdést vet fel, hisz bárhogyan változtak az értelmezési stratégiák, az egymásra utalás, az allúzió nyilvánvaló. Ami változott, az a funkcionalitás értelmezése.

A szempontrendszer, ami alapján vizsgálták már e műveket, számos területet érint: a Mikszáth-szövegekre vonatkozó filológiai kutatások eredményeit a kritikai kiadás összesítette, mely számba vette a keletkezéstörténetre vonatkozó információkat, a motivikus ismétlődések rendszerét, sőt a kritikatörténet főbb csomópontjait Számos tanulmány vizsgálta őket ezen túlmenően irodalmi és kultúrtörténeti kontexrusban, s ami legfőbb tendenciaként megragadható, leginkább az alkotás-lélektani attitűd felől. A Gyulai-szöveg esetében azonban nem ennyire kedvező a helyzet: hisz egyrészt az életműnek nincs kritikai kiadása, másrészt a szépprózát érintő vizsgálódások háttérbe szorultak Gyulai lírája és tanulmányai mögött, így csupán a közölt cikkekre, s néhány monográfiára – melyek periférikusan kezelik a regényt – tudunk hivatkozni.

A vizsgált három regény közötti szoros kapcsolatot a szakirodalom több helyütt is hangsúlyozza. Gyulai regényéről szólván Dávidházi Péter e művek történelem-szemléleti hasonlóságára mutat rá.1 Az elidegenedésnek, anakronizmusnak és korhoz kötöttségnek – melyet a múlt század egyik meghatározó alapélményeként jelöl meg –, s annak is speciálisan az individuum felőli érzékelésének irodalmi ábrázolását látja meg e művekben. Nagy Miklós – Mikszáth különceiről szólva –a motivikus ismétlődést vizsgálja hazai és világirodalmi kontextusban. Rámutat egyrészt a Jókai-regények különcködő hőseinek hatására, másrészt a téma világ-irodalmi előzményei – a Don Quijote és Rip van Winkle történetek – adta allúziókat veszi számba.2 (A szakirodalom a Cervantes főhősével való rokonságot már korábban is behatóbban elemezte, ám Irwing Washington Rip van Winklé}e még kevéssé keltette fel az elemzők figyelmét, annak ellenére, hogy a több évtizedet átaludt főhős legendája reneszánszát élte a múlt századi irodalmunkban.) Általánosságban azonban e műveket elsősorban a különc-tematika révén szokás együttemlegetni, hiszen egy tőről fakadnak, ugyanabból az életérzésből táplálkoznak: a történeti lét élhetőségének problematikájából, illetve annak létjogosultsága megkérdőjelezéséből, melynek csupán felszíni vetülete a különcség ábrázolása. Végső okként a történelmet mint egyéni létet dekonstruáló tényező jelenik meg e regényekben, mely kívülálláshoz, elidegenedéshez és dezillúzióhoz vezet. Szövegeink esetében a történeti lét kérdését felvillantó hősök mind visszafelé élnek a történelemben, azaz náluk a kívülállás problematikája anakronisztikus létformában csúcsosodik ki. E jelenség az, melyet a kritika a különcség terminussal illet, mi több, Sőtér egy új kategóriát vezet be az irodalomtudományba: a különcrealizmus – napjainkra már erősen megkérdőjelezhető – fogalmát.

A dolgozat célja, hogy a kritikai diskurzusban korábban felmerült kérdéseket újra- és továbbgondoljuk, illetve újabbakat fogalmazzunk meg napjaink irodalomelméleti tapasztalatainak birtokában. Ám választottunk egy kitüntetett nézőpontot, melyet leegyszerűsítve és összefoglalóan úgy határozhatnánk meg, hogy a szövegek működése érdekelt bennünket. Vagyis nem csupán az, hogy e regények hogyan utalnak (kultúrtörténeti kontextusukra, hanem hogy miként lépnek dialógusba egymással, s hogy e textusok együttes olvasata miként befolyásolja a befogadás folyamatát. Továbbá megpróbáltuk újraértelmezni szövegeink történelemhez való viszonyát, mely eddig nem kapott kellő figyelmet, illetve csak konkrét politika- és társadalomtörténeti vonatkozásban keltette fel az elemzők érdeklődését.

Bevezetőnk zárásaként engedtessék meg néhány sor a címről is, mely szándékosan takar túl általános fogalmi kategóriát, s amelyet tulajdonképpen afféle „hívószónak" szántunk. Ha végignézzük az e regényekről született kritikákat és tanulmányokat, de magukat a szépirodalmi műveket is, szinte mindegyikben kulcsszóként fordul elő a különc megjelölés. Ám ha a cím felől nézzük a műveket, a választás önkényesnek is tűnhet. Felvetődhet a kérdés: miért ezeket, illetve miért csupán ezeket választottuk, hisz más hasonló tematikájú művek is beilleszthetők e csoportba, így például a dolgozatunkban többször is hivatkozott Arany Toldi estéje vagy Asbóth János Álmok álmodója, Jókai Mór Egy magyar nábobja, Justh Zsigmond Fuimusa, Gárdonyi Öreg tekintetese, Mikszáth, illetve Krúdy számtalan regénye, a századforduló novellistáinak, pl. Peteleinek elbeszélései, de leginkább Arany László Délibábok hőse című verses regénye. Válogatásunk szempontja egyszerre volt formai és tartalmi. Elsősorban nagyepikai, illetve prózai szövegek érdekeltek bennünket. Másodsorban nem lehetett figyelmen kívül hagyni e regények egymásra utalását, melyen nem csupán a motivikus, hanem a szövegszerű ismétlődéseket is értjük. Harmadik szempontunk, amelyet figyelembe vettünk – s ez volt a domináns kritérium –, az a tematikus azonosság, mely a művek főhőseit összekapcsolja: a történelem terhével való viaskodás, mely mind individuális szinten, mind a kollektívumhoz való viszonyulás szintjén megjelenik. S így jelöltünk ki három regényt, melyek valóban csupán e téma reprezentánsai lehetnek, s nem kimerítő példái annak. Dolgozatunkban tehát egy régi probléma megvilágítására teszünk kísérletet egy megváltozott kérdőhorizont felől, a történetiség újragondolása, az intertextualitás, illetve a stilisztikai horizont vizsgálata által.

   

Hol tart ma a kritika?

Michael Foucault3 a XIX. századot – pontosabban Mallarmé munkásságát – jelöli meg az irodalomban mint beszédmódban megjelent változás cezúrájának.

Korábban ugyanis az irodalom nem csupán önmaga szavait mondta ki, hanem magát a nyelvet is, amely e szavakat érthetővé és hozzáférhetővé teszi, hisz lényegileg azonosak voltak. A változás abban ragadható meg, hogy innentől kezdve „minden mondata, minden szava alatt feltételezte a nyelv jelentései és értékei független megváltoztatásának hatalmát, mivel mindezek ellenére és valójában a nyelvhez tartozott, felfüggesztette a nyelv érvényességét az írás aktuális gesztusában."4 S ezt továbbgondolva tér ki a metanyelv mint az irodalomról való beszéd fontosságára, mely immár túllép „az ítéletek, közlemények és adatok" jelentésen, nemcsak születésről, hanem megértésről beszél, illetve kijelöli az üres helyet, ahová a mű érkezett.

Mindezt több szempontból is fontosnak tartjuk hangsúlyozni. Egyrészt az általunk vizsgált művek számos értelmezést értek már meg, tehát kevéssé látszik indokoltnak a témaválasztás. Csakhogy az eddig alkalmazott értelmezési stratégiák – egy-két kivételtől eltekintve – főként a társadalmi kontextus, illetve e kontextus változásának függvényében próbálták megragadni e művek lényegét, melyet aztán pszichológiai szempontból gondoltak tovább. Kevés figyelmet szenteltek a nyelvnek, a szövegfelszínnek, a stilisztikai horizontnak. E művek esetében a legtöbb értelmezési kísérlet a valóság kontra műalkotás viszonyrendszer feltárására irányult. Gyulai regényének legkorábbi elemzői, így Riedl, Voinovics vagy Hermann az adott kor társadalmi, illetve politikai problémáinak irodalmi ábrázolását látták e művekben, azok folyományaként interpretálva a regényeket. De ugyanez igaz a Mikszáth-szövegek „realista" elemzési kísérleteire is. Legtöbben arra a kérdésre keresték a választ, hogy mit jelentett a mű a maga korában, de azt is csupán a politikai, ideológiai vetület felől. Általánosságban elmondható, hogy napjaink irodalomtudományát azonban a műalkotás valósághoz való viszonya inkább elméleti s nem gyakorlati szinten érdekli. Ez azt is jelenti, hogy a szövegek esetében a valóság-műalkotás kettősség immár nem ok-okozati összefüggésben kerül a vizsgálódás előterébe, de azt is, hogy a valóság-műalkotás dichotómia feltételezése sem kielégítő stratégiája az egyes elemzéseknek. Az értelmezési repertoár olyan fontos csomópontokkal kell hogy bővüljön, mint a konstrukció, a konstitúció, illetve a szöveghasonlítás megvalósulásának, valamint ezek funkcionalitásának számbavétele. Iser a szövegelméletbe egy új terminust vezet be a nem-fikcionális és fikcionális mellett, az imaginárius fogalmát, mely teoretikus szinten feloldja ezt a helyzetet. Az így létrejött triád: a reális, a fiktív és az imaginárius sokkal differenciáltabban beszél a műalkotás poétikai megformáltságáról. Arra hívja fel például a figyelmet, hogy bizonyos valóságelemek nem válnak fikcióvá pusztán azért, mert műalkotásokban jelennek meg, de ez fordítva is igaznak bizonyulhat, ugyanis egy mű sokkal több annál, hogy csupán a valóság irodalmi leképzése lehetne. „Amennyiben tehát a fikcionális szöveg a valóságra vonatkozik ugyan, de nem merül ki annak jelölésében, akkor az ismétlés a fikcionálás egyik aktusa, melyen keresztül olyan célok tűnnek elő, melyek a megismételt valóságnak nem sajátjai. Ha a fikcionálás nem vezethető le a megismételt valóságból, akkor rajta keresztül valami imaginárius jut érvényre, mely a szövegben megismételt realitással összeillesztődik. Így a fikcionálás aktusa azzal nyeri el sajátszerűségét, hogy kieszközli az életbeli valóság visszatérését a szövegben, s éppen ebben az ismétlésben kölcsönöz alakot az imagináriusnak, miáltal a megismételt realitás jellé, az imaginárius pedig ezáltal jelöltek elképzelhetőségévé alakul."5 Azért éreztük fontosnak hosszabban is idézni Iser koncepcióját, mivel ezzel el is érkeztünk kritikatörténetünk kritikájáig, illetve a műalkotás és történetiség összekapcsolódásának problematikájáig.

A kritikai diskurzus nagyjából abban ragadta meg e művek lényegét, hogy az 1849-ben elbukott szabadságharc és az azt követő önkényuralom időszaka mélyen megrázta a magyarságot. Az ezt követően született irodalmi alkotások legtöbbje a szabadságharc élményéből táplálkozik: vagy annak értékeit fogalmazza meg újra, vagy az elbukás miatti csalódottságot, fájdalmat, útkeresést tükrözi. Az 1867-es évet újabb cezúraként jelöli meg a kritika, hisz a kiegyezés ismét krízishelyzetet teremt: a társadalom véleménye megoszlik: vannak, akik helyeslik a modernizálódás folyamatát, a városiasodást, s teljesen beilleszkednek a megváltozott viszonyokba. Sőtér koncepciója – miszerint: „a kapitalizálódás előtti, elzárt egységekbe széthullott ország hálás talaja a különcségnek"6 – fejezi ki ezt a vélekedést legtömörebben. Néhányan tehát nem tudnak elég gyorsan bekapcsolódni a megváltozott körülményekbe, elzárkóznak a valóság elől, s a múltban keresnek menedéket. A pszichologizáló elemzések ezt a helyzetképet gondolták tovább. A beilleszkedésre képtelen figurák kapcsán megszületik a különcség megnevezés, s a társadalom labilitását jelző, a dzsentriktől és a középosztálytól egészen az alsóbb rétegekig húzódó válságfolyamat folyományaként értelmezik e műveket. Csakhogy sokkal általánosabb – többnyire történelemfilozófiai – problémák vetődnek fel, s így szűkítő és torzító egyszerűsítés volna a korszakváltások közvetlen irodalmi referenciáiként felfogni regényeinket. Annál is inkább, mivel a fikcionális kommunikációhoz többnyire nem rendelhető hozzá kizárólagosan egy adott szituáció, nem lehet annak okozataként megragadni a műveket. Vitathatatlan azonban, hogy a történetiség vizsgálata e művek értelmezésében kulcsfontosságú. Csupán a nemzeti történelem felőli kérdésfelvetést kellene módosítani, hisz inkább egy olyan történelemfilozófiai problematika szépirodalmi vetületével van dolgunk, mellyel az irodalomelmélet is régóta viaskodik.

 

Mit kezdjünk a történelemmel?

A múlt század embere számára a történelem kiemelten fontos közeg, az egyén létmódja történeti is egyben. Mi több, Dávidházi Péter Történelem és elidegenedés című cikkében – Gyulai kisregénye kapcsán – a XIX. századot jellemző történeti tudat fokozottabb elmélyüléséről beszél, és arra hívja fel a figyelmet, hogy e század az, melyben az egyén egyre jobban érzékeli a különböző korok sajátos jellegét. Bókay arra is kitér, hogy a magánéleti horizonthoz egy olyan történeti élettér is kapcsolódik, amely csak a kollektívum felől értelmezhető. „A történetiség a XIX. században alapvetően más funkciót kap: a jelenségek, az ember létezésének lényegéhez kezd tartozni, ugyanis arra a kérdésre, hogy »mi az ember«, csak történeti értelemben lehet válaszolni. Ez a történetiség azonban nem az individuumra épül, hanem közösségi. Tehát a történetit úgy fogja fel, mint az egyes emberek tényleges élete mögött meglapuló szabályszerű, transzcendens, kollektív rendszert. Az individuum csak egészen kivételes példányaival kapcsolódhat közvetlenül és válhat a történelmet alkotóvá."7 De nem csupán a szépirodalomba, hanem a tudományokba is belopódzik a történetiség. Mind a pozitivizmus, mind a szellemtörténet szervesen kapcsolódik hozzá. A modernitással e probléma egy időre zárójelbe kerül, s majd a posztmodern lesz az, amely ismét felveti a történetiség kérdését – igaz, sokkal differenciáltabb formában – mind szépirodalmi, mind elméleti szövegek esetében. A fent említett probléma, azaz a történeti lét fokozottabb érzékelése köti majd össze választott szövegeinket, melyeknek főhősei – így vagy úgy – a történelem terhével viaskodnak.

A posztmodernben tehát a történetiség és az idő újra központi jelentőséggel bír. A kutatások Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című esszéjének alapkoncepciójához kanyarodnak vissza és azt fejlesztik tovább. Nietzsche művének alapkérdése, hogy mivel van hasznára a múlt a jelennek, illetve hogy hasznára van-e egyáltalán. Tézisét a következőképpen fogalmazza meg: „a történelmet csak erős egyéniségek bírják el, a gyengéket teljesen kioltja. Ez annyit jelent, hogy mindenütt megzavarja az érzést, és az érzékelést, ahol ezek nem elég erősek, hogy a múltat önmagukon mérjék. Az, aki nem mer többé önmagában bízni, hanem önkéntelenül is a történelemtől kér tanácsot saját érzése felől: »hogyan érezzék most«, az merő félénkségből fokozatosan színésszé válik, és szerepet játszik, méghozzá sok szerepet, s ezért mindent rosszul és laposan."8 Tehát mindaz, ami korábban az emberi gondolkodás része volt, a Nietzsche-szövegben alapjaiban kérdőjeleződött meg. Míg addig az individuum csak a kollektívumban határozódott meg, Nietzsche már nélküle képzeli el. Hayden White történelemfilozófiai tanulmányaiban ezt a gondolatot viszi tovább, kiterjesztve a magán- és tudományos élet, így az irodalomelmélet területeire is. White alapvetően dekonstrukciós nézete a történelem, illetve a történelmi diskurzus elemzésére tesz kísérletet, helyenként formalista elemeket is beépítve koncepciójába. Csupán néhány olyan gondolatát emeljük ki, amely szövegeink felől fontos lehet. A művészetben olyan tendenciát fedez fel, amely a történeti tudatosság érzetének megszüntetésére törekszik, vagy ahogy ő fogalmaz: „a modern irodalom jelentős része megkísérli felszabadítani a nyugati embert a történeti tudat zsarnoksága alól. Azt mondja nekünk, hogy az emberek csak azáltal lesznek képesek alkotó módon szembesülni a jelen problémáival, ha az emberi értelmet megszabadítják a történelmi érzéktől."9 White a posztmodernről szólva több szerzőre is hivatkozik, akik felvetik történeti tudásunk konstruált jellegének kérdését (helyenként a fikcionált jelző is előfordul), így Derrida, Kristeva vagy Foucault nevét emeli ki. Egyre inkább nyilvánvalónak látja, hogy maga a múlt tények sorozata ugyan, de ettől elválaszthatatlan az értelem- illetve jelentéskonstruáló folyamat, mely ezeket az adatokat, tényeket összefüggésrendszerré szervezi, s mely feltételez egy szubjektív látásmódot. Azaz a történetírást legalább annyira fikcionálisnak látja, mint amennyire az faktografikus adatokra épül. White szerint: „Először is el kell mondani, hogy a múlt tanulmányozásának minden megközelítési módja föltételezi vagy maga után vonja valamiféle történelmi realitás textualista elméletének valamilyen formáját. Ez főként azért van így, mert a történelmi múlt, Fredric Jameson érvelésével, »csak korábbi textualizációkon keresztül« tanulmányozható, legyenek ezek dokumentumok, vagy a dokumentumok tanulmányozására alapozott, történészek által készített feljegyzések arról, hogy mi történt a múltban. Másodszor pedig, a múlt történelmi feljegyzései maguk is arra a feltételezésre épülnek, hogy az események írott reprezentációi és textualizációi megbízhatóan közvetítik az események realitását."10 Mindezt azért éreztük fontosnak hangsúlyozni, mert választott regényeink esetében is – különösen a Mikszáth-szövegekben – jól kirajzolódik a történelem ilyetén értékelése. Szándékosan nem mondjuk ki, hogy a premodern korszak szövegeiben posztmodern gondolatokat fedezünk fel, hisz inkább arról van szó, hogy a történetiség mint problematika szinte korszaktól függetlenül foglalkoztatta az emberiséget. Ki hasznosnak, ki károsnak látja, ám ami közös íróink esetében, hogy használják. Sokan közülük éppen textualizált jellegét megragadva és továbbírva.

Gyulai művének alapvető problematikájaként fogalmazódik meg a Nietzsche által felvetett kérdés: mekkora szerepet kell hogy betöltsön az egyén életében a történelem. A Beszterce ostroma szintén kapcsolódik a kérdéskörhöz, s előlegezi az Új Zrínyiász történelemszemléletét, mely erősen összecseng azzal a – White által megfogalmazott – posztmodern elmélettel, miszerint a történelemről való tudásunk, ismeretünk a korból származó, illetve a korszakról szóló szövegeken keresztül válik hozzáférhetővé. Mikszáth több művében is megfigyelhető, hogy a megjelenő történelem mint tematika szövegekre hivatkozik, lett légyen az „valós" vagy a szerző fantáziája által kreált textus.

Nem csak teoretikusan, hanem a szépirodalmi szövegek közvetlen vizsgálatának esetében is több helyütt felmerül a történelmi rekonstrukció hitelességének problematikája is. Mikszáth szövegei példák sokaságával illusztrálják azt a kérdést, milyen viszonyban van a történelmi igazsággal a hagyományozódás folyamata. S itt engedtessék meg egy kitérő, melyet A szelistyei asszonyok című regényből idézünk: „Téves hitet szórtak el az írók, a színpadok és a régi festők a hajdani urak viseletéről. Másképpen képzelni sem tudjuk őket, mint gálában, a papagáj összes színeiben, paszomántos bársony vagy brokátselyem mentékben, csörömpölő fringiákkal. Úgy, de a régi főurak se ültek örökké a piktor előtt, se nem lépegettek koronázási menetekben, Czobor gróf vagy Gara úr néha kiment az istállóba a lovakat vagyis a mezőre a vetéseket megnézni, s kivált ha özvegy volt, néha bekukkantott a falusi parasztházakba is, egy kicsit legyeskednie szép vászonnépséggel, s ahhoz nem húzott se páncélinget, se gyémántforgós csalmát, se brokátdolmányt. A gálaruha éppen oly mellékes volt akkor is, mint aminő ma, s nem is minden úrnak volt gálaruhája – vagy legalábbis nem volt fényes, a családból sokszor három nemzedék is egy ugyanazon krispinben járt fel az udvarhoz, amely bizony meg is volt foltozva a könyökön, vagy egyebütt.

íróink, tudósaink, akik tanulmányokat tettek e téren, folyton csak a gálaruhákat kutatják, s így most már egészen tiszta tudomásunk van őseinknek arról a viseletéről, amit nem viseltek, de amit viseltek, arra nem vet ügyet senki."

A fenti idézet tehát jól illusztrálja, hogy a Hayden White által leírt történelmi rekonstrukció textualista szemlélete már a múlt században is mennyire foglalkoztatta néhány írónkat, különösen Mikszáthot, aki fenti szövegében ugyanazt mondja ki szépprózában, amit teoretikusan White. Mikszáth arra hívja fel a figyelmet, hogy mindaz, amit a történelemről tudunk, fikcionált is egyben, mert hogy mi válik történelemmé, azt a krónikás, az író vagy a közreadó dönti el. Másrészt azzal, hogy ő maga megörökíti a múltat, szükségképpen interpretálja is, hisz mérlegel, válogat és elrendez. White írásai felhívják a figyelmet a történelem költői és kreatív aspektusaira is, melyen „a historikus adatok epizódszerű, anekdotikus, esetleges, egzotikus horizontú" felhasználását érti. (S eme felsorolásban igyekeztünk White jelzőit idézni.) S mintha Mikszáth írástechnikájának jellegzetességeit sorolná a szerző, hisz Mikszáthot – mint az Új Zrínyiász esetében látni fogjuk – éppen ezek a „költői helyek" érdekelik igazán.

A mondottak értelmében a történetiséggel – különösen a White-i értelemben vettél – összefüggésben van a szövegköziség vagy intertextualitás jelensége. Egyrészt azáltal, hogy e regények történelmi forrásokra, illetve közismert művelődéstörténeti ismeretekre hivatkoznak, s így mind filológiailag, mind recepcióesztétikailag definiált vendégszövegekkel találkozhatunk bennük. Másrészt e regények együttes olvasata során olyan kapcsolódási pontokkal szembesülünk, melyek a történelmi horizontot hozzák szinkronba a megírás idejével, mind azáltal, hogy azonos – történelemszemléletet érintő – kérdésekre válaszolnak, mind azáltal, hogy hasonló környezetben és kontextusban gondolják el történetüket. S így a szövegek egészét átszövik a motivikus és tematikus ismétlődések, allúziók.

   

Az intertextualitásról

Kristeva kutatásai óta tudjuk, hogy az irodalom alakulástörténetének egyik legalapvetőbb jelensége az intertextualitás, minthogy minden szöveg más textusokat foglal magában, illetve utal rájuk, s az újabb szövegek a korábbiak olvasási stratégiáját folyamatosan és kölcsönösen módosítják, átértelmezik. Bár Kristeva a szövegköziséget – Bahtyin írásait továbbgondolva – a posztstrukturalizmus felől közelítve dolgozta ki, jelentőségét mégis inkább a posztmodern irodalomelmélet ismerte fel. A szövegek dialogikussága, egymásra utalása a befogadó-mű viszonyrendszerben működik, a befogadás folyamán realizálódik, amikor is az olvasó felismeri a lehetséges kapcsolódási pontokat, idézett vagy utalt szövegeket, ismétlődő motívumokat vagy szerkezeteket. Az intertextualitás nemcsak korunk szövegeiben, hanem valamennyi korszak műveiben tetten érhető, sőt visszafelé olvasva is működik, mint ahogyan a jelenség gondolatának csírái korábbi szerzők írásaiban is felsejlenek.11 Számos olyan írói nyilatkozattal szembesülünk, melyek intertextuális eljárásmódot alkalmazó szövegről szólnak, bár legtöbbször mindezt a mű-szerző kontextus felől közelítve teszik, produkcióesztétikai, alkotáslélektani szempontokra orientálva. Magának Mikszáthnak is van egy ilyen – a Galamb a kalitkában előszavaként elhíresült – gondolata. „Valamikor tíz év előtt úgy írtam az elbeszéléseket, hogy két-három témából tákoltam össze egyet, az egyik szüzsémet, mert rövid volt, hozzáragasztottam egy másikhoz, s a kettőből mégis csak kitelt egy jókora történet. Mire megvénül az ember, kifogy a leleményességből. Most már csak egy témám van, s két elbeszélést akarok írni belőle."

Mielőtt rátérnénk arra, hogyan kapcsolódik e Mikszáth-gondolat a szövegköziség jelenségéhez, érdemes összevetni azt Lévi-Straussnak a modernitás emberéről szóló „bricolage"-koncepciójával, amely – általánosabb, filozófiai síkon ugyan, de – hasonló problémát vet fel, s mintegy rímel a mikszáthi sorokra. A bricolage vagy barkácsolás lényege, hogy a modernitás embere konstrukcióihoz felhasználja és áttranszformálja a korábban már feldolgozott nyersanyagokat. Ám az elemek elválnak korábbi jelentésüktől, elveszítik régi értelmüket, nem kötődnek semmiféle tradicionális jel- vagy eszmerendszerhez, csupán elemek, melyek potenciális nyersanyagokká válnak újra. A barkácsolás gondolata a modern emberi létforma értelmezhetőségének egy lehetséges aspektusát villantja fel, melynek megalapozó struktúrája a mindent átható nyelv. A Lévi-Strauss-i koncepció az elemek elrendeződésének, struktúrák létrejöttének problematikáját is érinti, s ezáltal a modernitás kérdésköréhez kapcsolódik. Ám ez a gondolat – áttételesen – elvezet a szövegköziség problémájához is.

Választott szövegeink olvasata intertextuális olvasat is egyben, hiszen számos olyan hívószóval találkozunk bennük, amelyek utalnak a szövegegyüttes egészére.

A pusztuló várak, udvarházak tematikájától kezdve a másság ábrázolásán át a történelmi horizont hasonlatos megrajzolásáig számos utalással számolhatunk, ám ami még feltűnőbb: hogy mindegyik szöveg esetében – filológiai értelemben is – kimutatható egy pretextus, egy forrásszöveg, Irwing Washington Rip van Winkléje, melynek első szövegszerű előfordulását Gyulai művében találhatjuk. A motívumokat Mikszáth is átveszi, s Krúdynál ismét szövegszerű visszautalásra bukkanunk. Rip van Winkle története a kor toposzává vált, a változásra képtelen emberek metaforájaként jelölik ki, vagy utalnak rá a szövegek, mindegyik főhős jellemzőjeként megnevezve az áloméletét, mely a korból való kiesettségből táplálkozik.

Mikszáth egész életműve a modernitás jegyében születik, s nem csupán szövegei sorolhatók a modernitáshoz, hanem maga is egy kissé a Lévi-Strauss-i barkácsoló ember prototípusa. Mikszáth egész élete folyamán gyűjtögeti a „szüzséket", hogy minél több történetet rakhasson össze belőlük. Igazi téma- és szövegválogató író – s ennyiben is érthető Esterházy Péter rajongása Mikszáth művészete iránt–, aki sztorijait többször is felhasználja. Újságcikkek, naplók, kódexek, ősnyomtatványok, népkönyvek, ponyvafüzetek legszélesebb skálája magyar, latin, német, szlovák és lengyel nyelven: ezek történetei ősforrásai.

A szövegköziség problémájához visszatérve és azt továbbgondolva, felvetődik az eredetiség kérdése is. Úgy véljük, az egyes szüzséelemek újbóli felhasználása nem egyszerűen kompilálást jelent. A pretextusokból kiválasztott elemek az új szövegben – annak szerves részévé válva – új értelemmel bírnak, hisz jelek is egyben. Olvasatunkban ezek a szövegalkotó elemek tovább kombinálódnak és transzformálódnak, illetve – ahogy Kristeva fogalmaz – asszociált gondolatok és képek együttesét idézik fel. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert mint ahogyan a szemiológia nem csupán a „bricolage", a barkácsolás, hanem az egész jelentőgyakorlatot alátámasztó ideologémák tudománya12 – írja Kristeva, úgy az intertextualitás sem csupán a témák, motívumok, szerkezetek ismétlődése, nem pusztán filológiai adat, hanem az olvasatot, befogadási folyamatot befolyásoló tényező.

Az intertextualitásról szólva végezetül térjünk vissza Mikszáth idézett gondolatáig, mely két szempontból is problematikus lehet. Egyrészt azért, mert a produktivitásra helyezi a hangsúlyt azzal, hogy az írók szövegalkotási technikájaként, illetve ennek eszközeként fogja fel a jelenséget. Másrészt, mert felvetődhet, hogy a szövegköziség igen szűk tartományával találjuk magunkat szemben: tematikus és motivikus megfelelésekre korlátozódik a szüzsék esetleges ismétlődése, mely leginkább a filológiai típusú kutatásoknak kedvez, vagyis a szövegalkotó elemek ismétlődésének számbavételét jelenti. Úgy véljük, a probléma ennél sokkal összetettebb. Túl azon, hogy milyen típusú intertextuális jelenségek érhetők tetten a vizsgált szövegekben, milyen szövegalkotási eljárások állnak a háttérben, ki kellene térni arra, hogyan hat e jelenség a poétikai értelmezésre. Továbbá az sem érdektelen, hogy az ilyen eljárásokat magában foglaló szövegvilág mely stílustörténeti paradigma része, mivel „az intertextualitás funkciótörténete poétikai-pragmatikai szempontból kiegészítheti (...) az irodalmi szövegalkotás eljáráskészletének történeti értelmezését (kapcsolódva az egyéb retorikai alakzatok, poétikai funkciók stb. által meghatározott poétikai horizontok elemzéséhez)..."13

Ez utóbbi problematika azért is fontos, mivel a különböző szövegekben különböző funkcióval bír a beépült vendégszöveg. Mint látni fogjuk, Gyulainál alig van szerepe, míg Mikszáthnál számos nyelvjáték forrása lesz, mely egyben a történet értelmezését gyökeresen befolyásoló tényezőként, s a stilisztikai horizontot meghatározó erőként jelenik meg. A továbbiakban egy ilyen vendégmotívumot vizsgálunk meg, s annak hatását az egyes szövegek és kapcsolataik elemzésére, különös tekintettel a történeti aspektusra.

   

A Rip van Winkle-allúzióról

A szakirodalom csak érintőlegesen utalt e szöveg együttes kapcsolatára egy amerikai szerző, Irwing Washington Rip van Winkle című novellájával. A régi udvarházak témái iránt való érdeklődést Irwing Washington népszerűsége is növelhette, akinek legközkedveltebb történetei hasonló környezetben játszódnak. Magyarországon két novellája, a The legend of sleepy hollow és a Rip van Winkle aratta a legnagyobb sikert. Gyulai, Mikszáth és Krúdy egyaránt hivatkozik rá az Egy régi udvarház utolsó gazdájában, illetve a Beszterce ostromában, s Krúdy emeli át a motívumot A podolini kísértetbe.

Az elbeszélés, melynek címe egyben főhősének neve is, egy, az időből kiesett ember anekdotáját meséli el. Rip van Winkle a Katsvill hegységben vadászott, amikor egy csapat különös öltözékű, torzonborz emberre lett figyelmes, akik éppen vacsorához készülődtek. Hősünk – mit sem sejtve – elfogadta meghívásukat, s gyanútlanul ivott a varázsitalukból, amitől álomba merült. Rip van Winkle szendergéséből feléledve úgy tapasztalta, minden megváltozott körülötte: a folyócska kiapadt, a növényzet kicserélődött, s útban hazafelé emberek jöttek vele szemben, akik szintén rácsodálkoztak időközben lerongyolódott hősünkre. Fő tartózkodási helyére, a kocsmába érve meglepődve észlelte, hogy György király képe helyett Washington tábornok portréja függ a falon. A titok a legendák világába invitál bennünket. Nem más, mint a környék felfedezője, Hudson tengerészparancsnok és csapata látogatta meg a földet a túlvilágról, hősünk az ő bájitalukból ivott, amitől majd' két évtizedes álomba szenderült.

Rip van Winkle története reneszánszát élte múlt századi irodalmunkban, olyannyira, hogy nem csupán fordításai, hanem dramatizálásai is születtek, mi több, számos felújítást ért meg a színházak műsorán. E motívum megjelenése számos komparatisztikai, illetve filológiai kérdést vet fel. Tanulságos lenne megvizsgálni, miként került át és miként híresült el ez a motívum. De legfőképpen azt, hogyan vált a magyar elmaradottság egyik korabeli toposzává? Hiszen nemcsak kijelölt regényeink szerzőire, hanem a korszak más íróira is nagy hatást gyakorolt. Csupán egy ilyen művet emelnénk ki, tendenciájában a legfontosabbikat, Jósika Miklós Két élet című regényét. Rip van Winkle nemcsak vizsgált műveinket előlegezte meg, hanem a lélektani regények egyik előzményének, a Két életnek a témáját is, melynek központjában az álom-élet kettősségének, illetve a személyiség megoszlásának a bemutatása áll. Gyulai szintén ismerte Washington novelláját; annak rövid kivonatát olvashatjuk az Egy régi udvarház utolsó gazdája című művében. Sőt, mintha az egész regény az amerikai novella parafrázisa volna. Gyulai így írja át a témát: „Így szállott meg ősi fészkébe az öreg táblabíró, s az első órától nem sokat különbözött a többi nap, hét, hónap. Sehogy sem tudta magát feltalálni otthon. Hasonlított Rip van Winkléhez, egy észak-amerikai népmonda hőséhez, aki húsz évig aludt barlangjában, s hazatérve nem ismert falujára, nem talált a házhoz, a kocsmához sem, amely egészen szállodává alakult, s címere többé nem III. György király volt, hanem Washington tábornok, víg cimborái felől is hiába kérdezősködött, az iskolamester a kongresszusba utazott mint képviselő, a másik valamely csatában esett el, a harmadiknak már a sírköve is elpusztult a temetőben, s így tovább, úgyhogy szegény kétségbeesve kiáltott fel: Hát senki sem ismeri itt Ripp van Winklét..."14 Amint látjuk, a rövidített változat, parafrázis mellett számos más elemet is átemel Gyulai Irwing Washington művéből. A novellában a szerző hosszasan részletezi hőse veleszületett tehetetlenségét, lassúságát. E cselekvésképtelenség lesz Gyulai művének alapmotívuma is: a változásokat megtagadó Radnóthy Elek képtelen lepusztult birtokán rendet tenni. „Valójában, amint mondogatta, nem is volt érdemes a tanyájával bíbelődnie, mert az a legalpáribb kis földdarab volt az egész vidéken s akármit tett-vett rajta s akárhogy törte is magát vele, munkája nem ért egy pipadohányt. A sövényei kidőltek, a tehene majd elszaladt, majd meg a káposztaföldön legelt, a gaz leggyorsabban az ő földjén burjánzott föl, az eső pontosan akkor állított be, amikor kint lett volna dolga..."15 S e cselekvésképtelenség az, mely visszavezet eredetileg felvetett problémánkhoz: a történeti lét és az egyén konfliktusához.

   

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája

A hazai epikus alkotások közül a történelmi lét problematikáját mint a hagyományőrzés kontra változás kérdését elsőként Arany János Toldi estéje veti fel. Toldi fiatalon tevékeny részese volt korának, öregen már idegenné, perifériára szorulttá válik a modernizálódó királyi udvarban. Arany eldöntetlenül hagyja a kérdést: a király vagy Toldi álláspontja helyes-e? Gyulai, Mikszáth és Krúdy mintha válaszként írták volna a regényeiket a lezáratlan kérdésre.

Gyulai Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében egy történelmi korszak lezárulásának lehetünk tanúi, melyet a benne élő s attól elszakadni nem tudó ember is pusztulásként fog fel. A jelen, a múlthoz képest új pillanat megöli annak visszamaradt őrzőjét, s az belehal másságába. Radnóthy Elek a szabadságharc kitörése előtt aktív közéleti, politikai életet élt, a vármegye alispánja volt. Hosszantartó betegsége miatt nem követhette figyelemmel a szabadságharc, illetve a leverése okozta változásokat, így nem érti, következésképpen elutasítja azokat. A majdnem két évig elhúzódó betegség után hazatérő Radnóthyt a birtokán észlelt pusztulás testben és lélekben egyaránt megtöri: agresszió, harag jellemzi viselkedését, majd a sorozatos katasztrófák bekövetkezése után felindultsága fásult közönnyé alakul, ő maga apátiába zuhan. A szabadulás, a menekülés kezdő stádiuma ez, melynek végső kiteljesedése, s a probléma egyetlen lehetséges megoldása a halál. Nietzsche szerint a múlt túlzott mértékű átmentése szükségszerűen korlátokba ütközik, ami mind a realitásérzék, mind a jellem csorbulásához vezet. „Az a tény, hogy valami régivé vált, most azt a következményt szüli, hogy halhatatlanná kell lennie, mert ha valaki számba veszi, hogy egy ilyen régiség – az ősök valamely régi szokása, egy vallási hit, egy öröklött politikai előjog – fennállásának tartama alatt mi mindenen is ment keresztül, az egyének és nemzedékek hányszor, de hányszor tanúsítottak kegyeletet és tiszteletet iránta, akkor vakmerőségnek, sőt romlottságnak látszik egy ilyen ódonság felcserélése holmi újdonságra...16 E konfliktus jelenik meg Radnóthy és a külvilág kapcsolatában.

Gyulai regényében a történelem, pontosabban annak változása az egyén létét dekonstruáló tényezőként jelenik meg, úgy, ahogyan Nietzsche is annak fogja fel A történelem hasznáról és káráról című írásában. S itt engedtessék meg egy kitekintés Gyulai szövegéből Nietzsche koncepciója felé, melynek alapkérdése – van-e, s ha igen, milyen mértékben van szükségünk a történelemre – összecseng választott szövegeink – de különösen Gyulai regényének – problematikájával is.

Nietzsche koncepciója szerint minden ember igényli a történelmet, de különbözőképpen viszonyul hozzá. Eszerint három főbb irányvonal különíthető el: „igényli mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és tisztelő lény, s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény." Ez tulajdonképpen három magatartásformát is jelent. Az első a jelenben nem lel példaképekre, nem talál inspiráló erőre, így folyamatosan a múltba tekint vissza. Ezt a retrospektív jellegű életszemlélet monumentálisnak nevezi, mivel az e típusba sorolható ember számára a múlt a nagyságot jelenti. Maga Nietzsche teszi fel a kérdést, hogy mivel van hasznára a jelennek a múlt monumentális szemlélete...? Majd meg is adja a választ: „Megtudja belőle, hogy a nagyság, ami egykor létezett, kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét lehetséges lesz..."17 A második típusba a megőrző vagy antikvárius típusú ember sorolható, „aki a régtől fennállót óvatosan ápolja, azokat a feltételeket, melyek közt ő maga keletkezett, meg akarja őrizni azok számára, akiknek őutána kell keletkezniük (...) s hogy az antikvárius hajlamú ember megőrző és tisztelő lelke átköltözik ezekbe a holmikba, s bennük otthonos fészket rak magának. Városának története az ő történetévé válik, úgy érti a falakat, a tornyos kaput, a városi tanács egykori rendeletét, a népünnepélyt, mint ifjúságának tarka naplóját..."18 S végül az ítélő és megítélő, a kritikai ember típusát rajzolja meg, akinek mindenáron szüksége van arra, „hogy valamilyen múltat szétzúzzon és felváltson, s aki mindenáron meg akar szabadulni a történelem terhétől".19

Egy dolog azonban közös e típusokban, s vizsgált hőseink esetében is: „...minden élőlény csak egy bizonyos horizonton belül lehet egészséges, erős és termékeny, ha képtelen horizontot vonni maga köré, s másfelől túl önző ahhoz, hogy egy idegenén belül a saját tekintetét kölcsönözze, bágyadtan vagy sietve sorvad a korai pusztulás felé."20 Ez az ideális horizont a magánélet, illetve a történeti lét helyes, személyre szabott arányától függ. S aki nem találja meg vagy elveszíti ezt az ideális horizontot, annak a személyisége patologikus torzulást szenved, magányos, kívülálló figura lesz, aki nem képes a kollektívum változásával lépést tartani.

A Nietzsche által leírt monumentális és antikvárius létmód jellemzői keverednek a Gyulai-regény főhősének tetteiben. Radnóthy Elek életében a szabadságharc előtt a magán- és a közéleti szféra összefonódott, a kettő elválaszthatatlan volt egymástól. Ám a történelem és az idő változása kiszakította őt ebből az ideális állapotból, megfosztotta történeti lététől, attól, hogy a közélet aktív részese lehessen, s így az események passzív elszenvedője lett. S ennek terhe a személyiség leépüléséhez vezetett. Ezt követően Radnóthy folyamatosan a múltra tekint vissza: régi udvarházát hajdani fényében látja maga előtt, az egykori tisztújításokra, megyebálokra gondol ahelyett, hogy szétzilált birtoka helyrehozatalával törődne. S amikor megbizonyosodik róla, hogy emlékei sohasem válnak újra valósággá, pótcselekvésként azok átmentésébe kezd. Ragaszkodik mindenhez, ami az elmúlt fénykorra emlékezteti, s elutasít mindent, ami új. Ragaszkodik régi ruhájához, az időközben érvényét vesztett „méltóságos rangjához", régi cselédeihez. Jelképes értékű az is, ahogyan birtokairól gondolkodik. Az ősi szerzeményt nem hajlandó eladni, csupán a saját vásárlásúakat, hogy ezzel se sértse meg az ősi törvényeket.

Minden, ami új, bizalmatlanságot kelt benne; idegen, megvetésre méltó új tiszttartója, német szokásokat felvett lánya is. Ők azok, akik a nietzschei kritikai szemléletet képviselik, akik megtagadják a régit, s kritikátlanul igazodnak a modernizálódáshoz.

Radnóthy jelleméről szólva ide kapcsolható egy Lyotard által felvetett probléma, melynek lényege, hogy az egyén élete során nyelvjátékok sorozatát éli át és alkalmazza: azaz minden szituációban egy társadalmilag legitimált sémasorozatot követ, melyek ismerete mindannyiunk számára evidens. Ám ezek a sémasorozatok múlékonyak, korfüggőek, idővel változnak és más szokások, sémasorok lépnek a helyükbe. Mindezt azért érdemes hangsúlyozni, mert e művek többségével, de különösen Gyulai regényével összefüggésbe hozható. Radnóthy Elek kedvenc időtöltésévé a régi törvénykönyv tanulmányozása válik. Hivatalos ügyeit is a korábbi bevett formulák szerint hajtja végre. Ám időközben a bürokrácia és a törvények is megváltoztak, de ő nem hajlandó tudomásul venni e változást. Pereit, panaszait a régi szokások, szabványok alkalmazásával próbálja elvégezni, természetesen sikertelenül. „Forgatta a régi törvénykönyveket, országgyűlési iratokat, beszélt magában, s nekiült írni. Egész fájdalmát, mérgét papírra öntötte, s midőn lepecsételte, címezte, s a postára küldötte, enyhülten és büszke önelégültséggel kiáltott föl: – No, meglássuk, mit tudnak mondani erre? (...) Egypár hét múlva azzal a hátirattal kapta vissza a küldeményét, hogy írjon a hivatalos német nyelven, valamely ügyvéd szignálása alatt, egyszersmind pedig bélyegtelen iratairól fölvétetett a Befund, s meghagyatott, hogy a 8/12 krajcárig pontosan kiszámított bírságot egzekúció terhe alatt fizesse be, amint ezt az újabb törvények rendelik." Tehát mindaz, ami egy évtizeddel korábban szabványos és szabályszerű volt, most elavulttá vált, s mivel az új Radnóthy számára ismeretlen, ráadásul egy rákényszerített külső hatalom terméke, ezért nem legitimizálja.

Dávidházi Péter a regényről szólva találóan jegyzi meg: „a Régi udvarház..., általánosan szólva a visszafordíthatatlan időről szól, a pusztulás különböző nagyságrendű egységeiről, melyeknek mintegy foglalata az idő. Az új pillanat múltba tolja a régit, ezzel pusztul a történelmi kor, meghal az ember, változik a mindenség."21 Továbbá arra is rávilágít, hogy „Radnóthyban a történelmi kor sajátos társadalmi reflexekben, függőségi viszonyok tudatában, hagyományokhoz való érzelmi kötődésben nyilatkozik meg."22 S itt meg is érkeztünk a címben emlegetett különcség problematikájához: mennyiben különcségről, s ha igen, miféle különcségről szól a regény? Hamvas Béla a magányról szólva jegyzi meg, hogy társadalmon kívüli létet az él, aki a közösségből vagy kiesett, vagy abba be sem lépett, vagy nem találja benne a helyét. Az e típusba tartozó ember alkalmazkodhatna, ha akarna, de nem akar. A magány sors, alkat, életforma és magatartás, a társadalmi sorssal, a kollektív alkattal és életformával szemben áll, a kettő egymást kizárja.23

Radnóthy a hamvasi értelemben vett magányos, aki „nem veszi észre, hogy a tér nem azért üres, mert a magányos a többitől elrugaszkodott, hanem mert nincs körülötte senki, mert a közösség elhagyta a helyét és a közösség szelleméből kiesett, a szakrális alapról lelépett s egyedül a magányos az, aki ott a süllyedő idő csábításának ellenállott, kitartott, a kollektív szellem fenntartója lett és a szakrális alap őre."24 Radnóthy nem követhette figyelemmel a körülötte zajló történelmi változásokat, tehát nem érti és nem fogadja el következményeit sem. Közben a kollektívum elhagyta a helyét, ő azonban folyamatosan őrködik a múlt rekvizitumai felett. E pszichológiai típust nevezi Bibó István hibás reagáló képességben szenvedőnek, mely típus képviselői statikus személyiségűek. S míg az „ép valóságérzék és az ép reagáló-képesség az »ősi« és az »új« tartósság és az újítás, a hagyománytisztelet és forradalmiság adoptálását mindig meg tudja találni, anélkül, hogy a maga alkatáról tételes szabályokat állapítana meg", a sérült valóságérzék csak a múlt felől látja jelenét.25 S e gondolattal a nietzschei ideális horizontjához érkeztünk meg, melynek elvesztése az egyén természetes életterének sérülését jelenti, ami patologikus jellemtorzuláshoz vezet.

Gyulai szövege nemmel felel tehát Nietzsche esszéjének alapkérdésére, arra, szükségünk van-e a történelemre. Vannak emberek, akik egyéni létük részének tekintik történelmi létüket, s akik oly érzékenyen reagálnak ez utóbbi változására, hogy teljesen elszigetelődnek a külvilágtól. S ez az állapot a történelmi horizontról való kényszerű leválás következménye, s ez az, amely kiemelt regényeinkben különcségként definiálódik. Valójában ez a kívülállás olyan társadalmon-kívüliséget, magányt jelent, mely a kollektívumhoz képest határozódik meg.

A mű értelmezéséhez sokat hozzáad a címválasztás figyelembevétele is. Gyulai épp azt a mozzanatot jelöli ki, mely a szövegek közti kapcsolatot jelenti, sokkal inkább hívószóként vagy szövegközi „térként" szolgálva, mint a vélt vagy valós különcség megjelölés.

Az Egy régi udvarház utolsó gazdájában a főhős és az udvarház sorsa szorosan összekapcsolódik. A regény nem csupán az utolsó gazdáról, Radnóthy Elekről szól, hanem éppannyira a régi, pontosabban pusztuló udvarházról is, mely a mű alapszimbólumává növekszik, s amely a magyar nemesi életforma toposzává lett. S ez az a pont, amelyet Mikszáth továbbvisz, vizsgált műveinkben továbbír, s amelyet a XX. században Krúdy fedez fel újra.

Felmerülhet a kérdés: hogyan válik irodalmi témává, mi több, toposszá, időnként anekdotává egy-egy vár története, a kastélyok és udvarházak sorsának elbeszélése? S itt engedtessék meg egy rövid történeti kitérő.

Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy I. Lipót 1701. november 9-én tudatta a nádorral, a magyar főurakkal és a megyékkel, hogy a magyar katonák által őrzött végvárakat meg kell szüntetni. A lerombolandó várakhoz mérnököket küldtek ki, akik a megsemmisítéseket irányították. A valóságban a rombolásokra nem volt elég anyagi fedezet, így azok csak töredékesen valósulhattak meg: némelyikről teljesen megfeledkeztek, néhány vár esetében csak a tornyokat és az erődítési célokat szolgáló részeket semmisítették meg. Az elvesztett szabadságharcot követően – a kényszerű hallgatás közepette – a folyóiratokban, a nemzeti érzelmek fenntartása gyanánt, egyre-másra jelentek meg a várakról szóló cikkek.

Schöpflin Aladár – Mikszáth-monográfiájában – a Beszterce ostromáról szólván jegyzi meg, hogy a vidéki kastélyokról számtalan anekdota született. A másféle életforma, beszédmód, öltözködési szokások, illetve a zárkózott életvitel izgatta a nép fantáziáját. Nemzedékről nemzedékre öröklődtek hát azok a történetek, melyek a kastélyok urainak hóbortjairól szóltak. S e történeteket gyűjtik össze, öntik almi formába, írják tovább szerzőink. Gyulait természetesen nem a folyóiratcikkek szövegei motiválhatták, hanem a folklorisztikus szövegek, illetve maga az adott történelmi helyzettel összecsengő múltbéli esemény. Radnóthy udvarháza leírásakor utal arra a tényre, miszerint a kuruc időkben a császári ház leromboltatta a várakat – hogy ne adhassanak szállást a felkelőknek –, ezzel is gyengítve az ország erejét. Gyulai regénye szintén a pusztuló udvarház leírásával kezdődik, s ebből bomlik ki mind a történelmi szituáció, mind hősünk sorsa. Olyan többszörösen összetett költői képpel van tehát dolgunk, mely egyszerre alapul metaforikus kapcsolaton és metonimikus érintkezésen. Hasonló történelmi szituáció hasonló következményekkel, mely szinte adja a romantikus képpé, toposszá szilárdult pusztuló udvarház motívumot. S ez az a csomópont – a várak, az udvarházak sorsa, mely a kihaló nemesi életforma szimbólumává vált –, amely motivikusan és szövegszerűen is összeköti Gyulai regényét a Beszterce ostromával. Krúdy így ír erről Gyulai regényéről szóló tanulmányában: „Valamikor már azt hittük, hogy azok a régi vidéki udvarházak, amelyek szegénységéről, rongyosságáról, düledezéséről annyi regényt és beszélyt írtak a múlt századbeli írók – amely utolsó, régi udvarházak szinte szimbólumai voltak a magyar nemesség, uraság, egy régi szép világ elmúlásának –, már azt hittük, hogy az időtől, viszontagságoktól megtépázott emberi lakók végképp kimentek a divatból... Most aztán újra kezdhetnék írni regényeiket és beszélyeiket az írók – ha ugyan valaki olvasná őket – a düledező, megvénült házakról, amelyeket nem követ új, friss házgeneráció, aminthogy az egykori nemesi udvarházakat se váltották fel újabb kúriák."26 S Krúdy valóban folytatja e pusztuló világról szóló költészetet A podolini kísértetben, de jelképesen le is zárja azt a Napraforgóban.

 

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma és az Új Zrínyiász

Alig van a magyar irodalomban olyan regény, amelyben fikció és történetiség szorosabb, illetve összetettebb kapcsolatot mutatna, mint a Beszterce ostromában. Mégsem ez a kérdés, nem a mű történeti aspektusának vizsgálata vált a kritikai diskurzus domináns témájává, hanem a különcség, illetve az őrültség kérdésének vizsgálata. A szakirodalom tájékozódása persze nem véletlen. Maga Mikszáth Egy különc ember története alcímet adja regényének, s a szövegben is gyakran felbukkan e két jelző. A regény recepciótörténete is hemzseg az ez irányú kijelentésektől. Korai kritikusaitól kezdve, monográfusain – Zsigmond Ferencen, Schöpflin Aladáron, Király Istvánon – át, a mai értelmezőkig (s itt leginkább a Mikszáth-emlék-könyv tanulmányaira gondolunk) még mindig e tárgykörben születik a legtöbb hozzászólás. E megjegyzésünkkel nem vitatni kívánjuk e problematika fontosságát, hanem szeretnénk felhívni a figyelmet más szempontok szerint való közelítés szükségességére is.

Elsőként a történetiség kiemelt szerepét hangsúlyoznánk, s ama sokat emlegetett tényt érintenénk, miszerint a regény számos eleme a valóságból adaptálódott a fikció világába, hisz Pongrácz valóban élt, s ezt maga az elbeszélő igyekszik is közölni olvasóival. Épp ez a regény egyik kulcsmotívuma. A valóságos István grófról a következőt közli a narrátor: „István grófnak volt esze, de nem sok, ambíciója is volt, de sok, szerepelni akart mindenáron, de látta, hogy mint okos ember nem szerepelhet, megpróbálta hát mint bolond ember." Az élő Pongrácz István éppannyira igyekezett magát beírni a történelem világába, mint amennyire a fiktív figura, aki tettei megörökítése végett íródeákot tartott várában.

Pongrácz gróf életvezetése nagyban függvénye a történelemnek, mely textusokon – a középkori családi krónikákon – keresztül válik számára hozzáférhetővé. Saját deákot tart, aki felolvassa, megismerteti és értelmezi számára a múltat, s aki őt magát is beírja a történelembe. Ezzel is igazodni kíván őseihez, illetve azok életformájához, s egyúttal biztosítja saját halhatatlanságát. Pongrácz cselekedeteit, gondolkodásmódját a múlt határozza meg. Már az indításkor megtudjuk, hogy nem érzi magát jól jelenében, a XIX. században, ezért olyan világot teremt magának, mely a XVII. századot idézi. „Pongráczot a romantikus, történelmi környezet zavarja meg, lovagkori ideái ipari, nagyvárosi viszonyok között meg sem születhettek volna." A zártság, a félreeső birtok hangulata lesz az életforma motiválója. Mindezt az is erősíti, hogy a hasonló környezetben élő (ám a polgárságot képviselő) Trnowsky-testvérek éppolyan különcök, éppúgy hajlanak az őrültségekre, mint István gróf.

Pongrácz olyan környezetben élt, mely el volt zárva a modernizálódó élettől, úgy tűnik, mintha birtokán megállt volna az idő. Gyermekkorát ősök képei között tölti, családi krónikákban leírt hőstetteken nevelődik fel. Úgy válik elkésett lénnyé, hogy szinte észre sem veszi. Fokozatosan a múlt lett jelene, a valódi jelent kirekesztette a birtokáról. Az elbeszélő szólama is utal erre a körülményre: „Várnak és várúrnak való hely ez, itt még az őskor szörnyetegei élnek, nem a jelenkoré. Itt nem prüszköl a vonatok gőzgépe, hanem az erdei szellem, a Jarinkó köhécsel... Mélységes csönd van itt, megdermesztő méltóság, fönség ül a hegyek, sziklák tetején. Kuss! Ide nem tolakodik be XIX. század."

Gyulai műve kapcsán említettük a vár és udvarház szimbólumot, mely a történelmi korszakfordulón a pusztulás jelképévé vált. Mikszáth narrátora is felhasználja e szimbólumot a gróf környezetének jellemzésekor, s magát a jellembeli torzulás okát látja benne: „Meglehet, hogy az embereknek nemcsak a sorsát gyúrják át a viszonyok, hanem az agyvelejét is. Ha nem örökölt volna egy várat Pongrácz István, talán lett volna belőle ügyvéd, orvos és nem tudom én mi, de mert egy várat örökölt és egy várhoz való nevet, hát lett az »utolsó Várúr«, ahogy magát a leveleiben aláírta."

A hamvasi gondolatok értelemében vett társadalmon kívüli életet élt, mert a kollektívumba be sem lépett, hisz a történelmet, a múltat adoptálta a jelenbe úgy, hogy a tapasztalati és a képzeleti világ összekeveredett, olyan álomvilágot hozva létre, mely csupa illúzióra épül. S amikor a jelen Apolkával belopakodik az életébe, megpróbálja őt is a múlt részévé változtatni, várúrnőt csinálni belőle, korábbi asszonyideáljai, Medici Katalin és Zrínyi Ilona mintájára, természetesen sikertelenül. István grófon beigazolódik Nietzsche fent idézett képlete.27 Pongrácz birtoka a valóságban is színházzá változik, hivatásos színészek nélkül, pénzen vett alattvalókkal. S ez a színház a múltat imitálja. De mint ahogyan a színház sem tudja tökéletesen utánozni a valós világot, hanem fokozatosan utal kreált jellegére, úgy Pongrácz színháza is fokozatosan és folyamatosan lelepleződik. (Gondoljunk csak hadseregére, melynek öltözete történelmi hitelességű ugyan, de különböző korokból való származása miatt groteszk hatást kelt.)

Eisemann György Mikszáth-monográfiájában ezt a máslétet, a különcséget, mint más nyelvhasználatot definiálja, mely a kor által legitimizált elsődleges vagy kanonikus nyelvhasználat felől nézve az őrület érzését implikálja. „A másik nyelv a Beszterce ostromában szintén éppen a történelem nyelve: az évszázadokkal korábbi állapotoké, melynek segítségével párbeszédbe lehet elegyedni Pongrácz gróffal, s melynek alkalmazása megint csak színészi produkció, az imitálás, álcázás révén lehetséges."28 S mint ahogyan Eisemann rávilágít, a Pongrácz által beszélt nyelvhez, egy korábban legitimizált beszédmód imitálásával lehet közel férkőzni, azaz a színészgrupp által betanult régi nyelvi formulák kimondásával, egy ősi szokásjog alkalmazásával, a túszcserével. Ugyanaz a konfliktus jelenik meg a regényben, mint Gyulai művében: a Lyotard által leírt legitimizált sémasorok alkalmazásának problematikája villan fel itt is. Pongrácz olyan szabályok szerint él, mely korábban elfogadott, mi több, a kizárólagos beszédmód volt. Cselekedetei néhány évszázaddal korábban természetesek voltak, jelenében már érvényüket veszítik. Pongrácz levelet küld Beszterce városának, melyet diákjával írat meg, akinek a következő instrukciót adja: „A stílusra nézve vegye mintául elődünknek, Szentmiklósi Pongrácznak a pozsonyiakhoz írt levelét." A mesterien, ódon stílusban megírt levél a korban időszerűtlennek, anakronisztikusnak hat, holott két évszázaddal korábban szabványosnak számított. Ám nem csupán nyelvileg, stilisztikailag kifogásolható az írás, hanem tartalmilag is. A levél egyúttal performatív kijelentés is, hadüzenet, amennyiben nem teljesítik az Estella kiadatására vonatkozó kérést. A gesztus a XIX. század végén éppolyan időszerűtlen már, mint a levél stílusa, melyet senki sem vesz komolyan.

Eisemann György monográfiájában érinti Michael Foucault az őrületről mint a kívülállásról kialakított koncepcióját. Érdemes azonban hosszabban is elidőzni Foucault gondolatainál, mely szerint az őrült létmódjához való hozzáállásban a XIX. század hozott nagy fordulatot, amennyiben az őrültet izolálta egy „semleges, élettelen helyre", félvén, hogy elveszti periférikus helyzetét. Mégis némi bizonytalanság tapasztalható az őrült megítélésében, hisz egyaránt tekintik az értelmen túli értelem kifejezőjének, mint ahogyan értelmetlennek is, hol szentként, hol megrontottként interpretálva. Ez a dichotómia Mikszáth művének értelmezésében is tetten érhető. Szakirodalmi közhelynek számít ugyanis, hogy Mikszáth elbeszélője hol tragikus, hol ironikus stílusban nyilatkozik hőséről.

Foucault nem csupán pszichikai, mentalitástörténeti, illetve filozófiai értelemben beszél az őrületről, hanem nyelvészeti, főként szemiotikai és szemantikai szempontból is vizsgálja e problémakört, s annak főként befogadásesztétikai szempontjait. Kitüntetett figyelemmel elemzi az örült beszédmódját, melynek egy, a Beszterce ostromában – különböző mértékben – tetten érhető aspektusát is megnevezi. Több területet is megnevez, ahol az őrület megragadható. Ezek közül a legfontosabbak: a nyelvileg tilalmas/lehetetlen nyelvhasználat, mely a nyelvi hibákban manifesztálódik, a kimondási tilalom alatt lévő (szexuális, vallási, mágikus jellegű) szavak, a cenzúrázott közlések és „végül létezik a nyelvi kizárásnak egy negyedik formája is, ez abban áll, hogy egy elismert kódhoz tartozó szót másik kódnak vetünk alá, melynek kulcsa adott, magában az említett szóban: ekképp önmagában megkettőződik: a szó azt mondja amit mond, ugyanakkor értelmi többletet is csatlakoztat önmagához, amely csöndesen kimondja önmagát, és a kódot is, amely szerint az említetteket mondja.29 S ez utóbbi tilalom feloldását Freud nevéhez köti. E tilalmak megsértése – Foucault szerint – őrületként definiálódik a nyugati kultúrában. Mindezeket azért tartottuk szükségesnek hosszabban idézni, mert Pongrácz története is telítve van nyelvi hibákkal és tilalmakkal. Pongrácz szeretné megtudni, vajon valóban őrült-e, mint ahogyan ismerősei vélekednek róla. Behenczyt kéri meg – aki egyébként orvos – az eset kiderítésére, s az végül a következő diagnózist adja: „Hát látod, a megbomlott elme kerekei még járnak, a bolond ember is beszél még, gépiesen, szavakat, mondatokat, amikben összefüggés is van, amiket megszokott, órákig el lehet vele beszélni anélkül, hogy csak egyet is zökkenne a logikája. A bolond ember számolni is tud, mert már megszokta, hogy az egy után a kettő jön, majd a három és így tovább, de visszafelé számoláshoz már a megbomlott elmegépezet nem elegendő, ahhoz az elmének bizonyos feszereje kell. Ez csalhatatlan módszer. Az egyetemen nem tanítják, de a kuruzsló aggastyánok a nép közt erről ismerik meg a beteg elmét."

Vagy idézzünk fel egy másik történetet. István gróf udvarlási kísérletét Motesiczky Erzsébet egy Don Quijote kötet küldésével hárítja el. E szövegen keresztül adja meg válaszát, mellyel a szövegtanból jól ismert manipulatív kommunikáció által implikálja üzenetét. A kötettel egy ki nem mondható szót üzen, az „őrült" jelzőt, melyet senki sem mer vagy akar kimondani környezetében. A könyv nagy hatással volt a grófra, előbb búskomorságba esett, majd a kertben „nekiesett a kis asszonytestű-színű virágoknak, tépte lázasan, szorgalmasan, mint ahogy a hernyókat szokás leszedni." Szalay Károly más nézőpontból, de szintén kiemeli a regénynek ezt a mozzanatát. A tanulmánya alfejezet-címének választott „asszony-fóbia" jelenségeként értelmezi a virágkaszabolás esetét, melyet az is igazolni látszik, hogy a virágok asszonytest-színűek voltak. Csakhogy Pongrácz dühe valójában az implikált, a sugallt jelentésnek szól, melyet Cervantes szövege által üzentek neki, s nem a női nem egészének.

Fontos néhány szót ejteni a szöveg szerveződéséről is. Mikszáth nyelvi, illetve stilisztikai zsenialitását mutatja, hogy az István gróf körül csoportosult anekdoták a bevezetőben leírt, a család kiemelkedő tagjainak jellemzéséül szolgáló szöveg ellentett történetei. „A Pongrácz család története tele van középkori ragyogással" – írja műve bevezetőjében Mikszáth narrátora. Ám István gróf mintha ősei karikírozott vagy ellentett leszármazottja volna. Míg a Szentmiklósi Pongrácz adófizetői fejedelmek voltak, hősünket csupán pénzen vett alattvalók veszik körül, míg Pongrácz Péter iránt királyné gerjedt szerelemre, István grófnak csupán az maradt, hogy maga táplálhasson reménytelen szerelmet egy királynő, Medici Katalin iránt, mi több, szerelme már rég nem élt, érzelmének realitása csupán egy festmény a falon. Pál őse „nagy pallosú" volt, István gróf azonban már csak nem létező pallosjogával szembesült.

A Beszterce ostroma sok szállal kötődik más irodalmi szövegekhez. Sok tekintetben rokonítható Gyulai művével, ám nem osztjuk azt – az irodalom fejlődéselvét valló – nézetet, mely szerint az ősének tekinthető, hisz sokkal inkább intertextuális snem csupán filológiai értelemben vett pretextusnak kell tartanunk Gyulai művét.

Korábban már szóltunk a Rip van Winkle történetről, amely nem csupán írott, hanem színpadi változatban is hatással lehetett a regényre, illetve a sokat emlegetett Don Quijote allúzióról sem szabad megfeledkeznünk. Ami mégis szorosabban kapcsolja Gyulai művéhez, az a kívülállás ábrázolása. Dávidházi Péter nem csupán a Beszterce ostromát, hanem az Új Zrínyiászt is párhuzamba állítja vele, s a következőt mondja róluk: „Jellegzetességük, hogy az elidegenedést nem az emberi élet egy pontján fölfakadónak és lassanként beteljesedőnek mutatják, hanem a korba be nem illés a két főalak számára adott."30 Pongrácz gróf elidegenedése azonban különbözik Radnóthyétól. Ez utóbbit a jelen hirtelen megváltozása okozza, míg Pongráczét annak kiküszöbölése. Míg Radnóthy a szakrális alap átmentője, aki őrzi a kollektívum értékeit a változás nagyon is labilis következményei ellenében, Pongrácz mindent kirekeszt, ami a jelen vagy a jövő történése. A Don Quijote-kötet olvasása után villan fel a megváltozás lehetősége, de környezete lebeszéli erről. Nemcsak a jobbágyok, hanem a környék nemesei is nosztalgiával nézik haditetteit, hisz benne látják a kihalóban lévő nemesi virtust.

Mikszáth tehát e regényben a nietzschei kérdést érintően Gyulaihoz hasonló eredményre jut: a gyengéket kioltja a történelem. Csakhogy a történetiségnek egy másfajta megközelítése is szerepet kap életművében. Mikszáth a történeti adatokat poétikus perspektívából értékeli, az adathalmazból kiválogatja a fikcióhoz szükséges elemeket, melyeket szövegébe beépítve továbbír. S ez az a pont, amelyben a történelemszemléletnek egy olyan aspektusa lelhető fel, melynek teoretikus kidolgozása csak napjaink irodalomelmélete – s elsősorban a már korábban emlegetett Hayden White – dolgozott ki. Az Új Zrínyiász tökéletes példája Mikszáth szövegválogató és textusokat át- illetve továbbíró írástechnikájának.

A Beszterce ostroma és az Új Zrínyiász időkezelése sok hasonlóságot mutat. Mindkét regényben több idősík szinkron együttállása tapasztalható. Pongrácz gróf a XIX. században él, de a XVII. szabályai szerint, míg Zrínyit a XVI. századból támasztja fel a XlX–be. Mindezt azért is érdemes hangsúlyozni, mivel számos világirodalmi alkotásban előtérbe kerül az idő áthághatóságának problémája. A kritikai kiadás több művet is megnevez, mely hathatott szerzőnkre, így Mark Twain Egy yankee Arthur király udvarában és Edward Bellamy Looking Backward című regényét vagy Tatár Péter ponyvafüzeteit. Érdemes volna e szempont szerint összehasonlítani szövegeinket, hiszen – úgy tűnik – vándormotívummal van dolgunk!

Bőséges adataink vannak arról is, mely művek szolgálhattak alapul a regény történelmi horizontjának megkonstruálásához. A történelmi munkákból nem csupán faktografikus adatokat: neveket, helyszíneket stb. emel át, hanem olyan motívumokat és szövegelemeket is, melyek már maguk is fikcionáltak. Csupán egy ilyen forrást – a legfontosabbikat – emelnénk ki: Horváth Mihály Magyar történetét. De nem csupán történelemkönyvek, hanem egyéb irodalmi szövegek, sőt irodalom alatti műfajok hatása is kimutatható a regényben.

Mikszáth e regényében a történelem Hayden White-i értelemben vett textualista, szerzőnk esetében pedig intertextualista szemléletével találkozhatunk. Az Új Zrínyiász recepciótörténetét végignézve, feltűnő, hogy mennyien támadták a szerzőt a témaválasztás miatt. Pedig egyik alapvető poétikai mozzanatának tartjuk a témaválasztást. Mikszáth a következőket írja a regény nyitófejezetében, a Praeludiumban mentegetőzésképpen: „Választhattam volna más történelmi alakot is, de Zrínyi volt a legjobb, az ország első leventéje, akinek viselt dolgait mindenki ismeri Magyarországon, még a kisgyerekek is. Választhattam volna világtörténelemből hőst, hogy könyvem így az idegenek előtt is érdeklődést kelthessen, de mit nekem az idegen világok – én csak enyimek írója vagyok: a magyaroké. Megmaradok Zrínyinél." Mikszáth tehát egy olyan kultúrtörténeti horizontból választja ki szövegét, mely mindenki számára hozzáférhető.

Mikszáth történelmi tematikájú regényeiben más szempontból is különös jelentőséget kap az intertextualitás. Mint korábban már utaltunk erre, Mikszáth gyakran meríti ötleteit történeti forrásból. Erre nem csak a történet, hanem a szövegvilág szintjén is történik utalás. Kiemel bizonyos mozzanatokat a szövegből, s ezeket az eredeti vagy más szövegekből vett vendégmotívumokat, emblémákat beemeli sajátjaiba, melyek vagy a történetvezetésbe épülnek bele, vagy az elbeszélő narrációjaként anekdotává lesznek.

Eisemann György kötetében kitért arra is, hogy mennyire fontos a másik történet Mikszáthnál. Úgy véljük, legalább olyan fontos a másik (ős)szöveg is. Mint fentebb kitértünk rá, számtalan értelmezése létezik a szövegköziségnek; amennyiben létezik szövegköziségre rájátszó szövegalkotásmód, úgy Mikszáthnál gyakran erről van szó.

Egyrészt felfedezhető egy ősszövegként, forrásként értelmezhető csoport, melyből a mű történelmi-történeti horizontja bontakozik ki, s amely egy historikus korpuszba helyezi a fikciót; ez filológiailag jól rekonstruálható. Mikszáth maga is segít a filológiai rejtvény megfejtésében: a pretextusból mondatokat, motívumokat, szereplőket és cselekményelemeket emel át, melyeket továbbír. Hogy melyek ezek a pretextusok, arra vonatkozóan kimerítő információt ad a kritikai kiadás. Érdemes azonban idéznünk egy részt Horváth Mihály könyvéből, melyből a legtöbbet merítette:

„Közelgett tehát a pillanat, melyben Zrínyi már csak fogság vagy dicső halál között választhatott: a hős magát őrségévek maradványaival együtt halálra szánta el. És kilépett a torony udvarházára, könnyű bíbor dolmányba s mentébe öltözve, melynek zsebébe a vár kulcsai mellé 100 magyar aranyat tétetett: Ne mondhassa – úgy mond –, aki levetkőztet, hogy rajtam semmit sem talált. Nyakában aranylánccal, fején gyémántos forgójú fekete kalpaggal s egy aranyos markolatú ősi szablyával, melyet a többiek közül azért választa ki, mert avval kezdé meg, úgy mond, a dicsőség pályáját, avval szerze hírt nevet magának, s avval akarja bevárni is, mit reá végzete mért. Ezután vitézeit rövid, de lelkes beszéddel a halálharcra felbuzdítván Juranics Miklósnak átadja a királytól vett zászlaját, s a kaput megnyitja. E pillanatban egy apró golyókkal s vasdarabokkal töltött nagy tarackot süttet ki s ennek füstje alatt, mint villám föllegből, rohan hada élén a híd felé nyomuló ellenségre. A harc heves, de rövid vala: alig oszlott szét a füstfölleg, melyből a hős halálos csapásait osztogató, fején és mellén halálosan megsebesítve rogyott le, s körülötte hullottak el Juranics Miklós, Istvánfy Pál, Csáky György, Bajoni János, Patacsics Péter s mindazok, kik vezérök után a hídra rohantak."

Mikszáth a történelmi tudását e szövegből szerezte, s szövege e történet folytatása maga. Tehát hogy a történelem folytatódhasson, a szövegnek is ott kell folytatódnia, ahol abbamaradt, azaz a pretextus továbbírása a regény maga. Érdemes idézni a Mikszáth szövegből is.

„Juranics Miklós a zászlóját kereste, amit tegnap (háromszázharminc év előtt) adott át neki Zrínyi, hogy ki ne adja élve a kezéből... Zrínyi maga ott állott szótlanul könnyű bíbor dolmányában, fekete, kerecsen-tollas kalpaggal, aranyos markolatú kardjával, úgy, amint kirohant, s nehéz köd borult az agyvelejére. Mi történhetett? Álmodta-e az egész harcot avagy most álmodik bohóságokat a sírban? Száz aranyat tett a zsebébe és a vár kulcsait. Megtapogatta magát. Hírehamva sincsen a kulcsoknak, se az aranynak. Kilopták a zsivány kontyosok. Vagy tálán nem is Zrínyi Miklós ő? De hát akkor ki?"

Mikszáth kiemelte a történelmi szöveg fontosabb, poétikus szempontból felhasználható mozzanatait, s regényét e szövegelemek továbbírásából építi fel. White fikcionális aspektusú történelemszemlélete köszön vissza abban a jelenetben is, amikor újra megtörténik a kirohanás. E jelenetre Eisemann is utal írásában. Az utókor felől nézve mindegy, ott volt-e az arany Zrínyi zsebében vagy sem, ha Perényi beírja ezt a történelembe (mint újságíró tudósít róla), akkor az valóban megtörténtté, s egyúttal történelemmé is válik.

Különös figyelmet érdemel A híres szalmaláng című fejezet, melyben Zrínyi Thaly Kálmánnal találkozik. Thaly, aki történész és filológus egy személyben, tudásával elkápráztatja Zrínyiéket: mindent tud a régmúltról, ami a korabeli szövegekből tudható. Így érthető Szecsődy felkiáltása: „Ez többet tud, mint mink, komámuram." A történész sorra meséli a hozzátartozók sorsát, csakhogy tudása véges: „Csak nagy nemzetségfákról regél a történelem." Kata leány sorsa kimaradt a genealógiai munkákból. Róla Thaly mit sem tudhat.

 

Összegzés

Választott műveinket a különcség regényeiként jelölte meg a szakirodalom. Általánosságban természetesen elmondható, hogy mindegyik szöveg a kívülállás variációit fogalmazza meg, de csupán variációit, s időnként nem is a művek főszólamaként.

Gyulai Egy régi udvarház utolsó gazdája című regényében a kívülállás tünete a korábbi, ideális történelmi létállapotától megfosztott egyén lelki torzulásának. A poétikus megformálás középpontjában nem a különcség áll, hanem az a kérdés, szüksége van-e az embernek a történelemre. Mikszáth a Beszterce ostromában olyan alakot ábrázol, aki a kollektívum változásától nem lemaradt, hanem abba be sem lépett. Az Új Zrínyiászban a történelem költői aspektusa domborodik ki: a különböző történelemi síkok szinkronba hozása adja az aktualitását a különböző korszakok beszédmódjának ütköztetéséhez, mely számos nyelvjáték forrása is.

S ez az a kapcsolódási pont, mely által a Krúdy-poétika érintkezik Mikszáthéval.

Krúdy – Mikszáthhoz hasonlóan – tudatosan válogatta szüzséelemeit történeti forrásokból, szépirodalmi művekből, esetleg ponyvák szövegeiből. Különösen igaz ez Krúdy első, „Mikszáthos" korszakára, melynek történetei (pl. A podolini kísértet) többnyire a múltban játszódnak, s melynek alapötletét nem ritkán a palóc példakép műveiből merítette. Mikszáth műveiben helyenként még szerepe van az adatoknak, a történelmi hitelességnek, ám Krúdyt – hogy Hayden White fogalmát idézzük – inkább már csak a „történelem költői aspektusa" érdekli. Krúdy korai írásaiban csupán keretként használja a történelmet, egy olyan kollektív emlékezettárként értelmezve azt, melyből korlátlanul kerülnek ki a műveit felépítő anekdoták.

De ez már egy másik dolgozat témáját előlegezi meg.

   

 

Jegyzetek

  1. Dávidházi Péter, 1972.
  2. Nagy Miklós, 1997.
  3. Michael Foucault, 1998.
  4. Michael Foucault, 1998.
  5. Wolfgang Iser 1997,53.p.
  6. Sőtér István, 1979, 24.p.
  7. Bókay Antal, 1997., 94.p.
  8. Friedrich Nietzsche, 1989., 57.p.
  9. Hayden White, 1997., 47.p.
  10. Hayden White, 1998, 38–39.p.
  11. Kulcsár-Szabó Zoltán, 1995.
  12. Júlia Kristeva, 1996.
  13. Kulcsár-Szabó Zoltán, 1995., 505.p.
  14. Gyulai Pál, 1956., 27.p.
  15. Irwing Washington, 1912., 23.p.
  16. Friedrich Nietzsche, 1989., 45.p.
  17. Friedrich Nietzsche, i.m. 43.p.
  18. Friedrich Nietzsche, i.m. 42.p.
  19. Friedrich Nietzsche, i.m. 44.p.
  20. Friedrich Nietzsche, i. m. 32.p.
  21. Dávidházi Péter, 1972., 899.p.
  22. Dávidházi Péter, i. m. 899.p.
  23. Hamvas Béla, 1988., 139.p.
  24. I. m., 147.p.
  25. Bibó István, 1994., 339.p.
  26. Krúdy Gyula, 1989., 179.p.
  27. Friedrich Nietzsche, i. m. 57.p.
  28. Eisemann György, 1998.., 76–77.p.
  29. Michael Foucault, 1998., 31.p.
  30. Dávidházy Péter, 1972., 888–889.p.

   

   

   

Felhasznált irodalom

Babits Mihály: A magyar jellemről. In: Babits Mihály művei. Szépirodalmi 1978.

Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Demokratikus Magyarország. Budapest, Magvető 1984.

Bókay Antal: Irodalomtudomány. Budapest, Osiris 1997.

Dávidházi Péter: Régi udvarház: történelem és elidegenedés. In: Irodalomtörténet 1972/4.

Eisemann György: Mikszáth Kálmán. Budapest, Korona 1998.

Foucault, Michael: A fantasztikus könyvtár. 1998

Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes. In: Századvég II, (Szálai Anna szerk.), Budapest, Szépirodalmi 1984.

Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája. In: Gyulai Pál válogatott művei. Budapest, Szépirodalmi 1956.

Iser, Wolfgang: A fikcionálás aktusai. In: Az irodalom elméletei. 1997.

Jósika Miklós: Két élet. Pest, Heckenast 1862.

Hamvas Béla: Társadalmon kívül. In: Közös életrend. Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1988.

Kovács Kálmán: Mikszáth Kálmán. In: A magyar irodalom története IV. (Sőtér István szerk.), Budapest, Akadémiai 1963.

Krúdy Gyula: A podolini kísértet. Pozsony, Pannónia 1992.

Krúdy Gyula: Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája. In Krúdy Gyula: Kalendárium. Budapest, Szépirodalmi 1989.

Krúdy Gyula: Napraforgó. Budapest, Magvető 1958.

Nietzsche, Friedrich: A történelem hasznáról és káráról. Budapest, Gondolat 1989.

Schöpflin Aladár: Mikszáth Kálmán. Budapest, Franklin társulat, é. n.

Sőtér István: Mikszáth Kálmán időszemlélete. In: Tisztuló tükrök. Budapest, Gondolat 1966.

Szalay Károly: Humor és szatíra Mikszáth korában. Budapest, Magvető 1977.

Washington, Irwing: Rip van Winkle. In: Két rajz. 1912.

White, Hayden: A történelem terhe. Osiris Kiadó 1997.