A Békepárt szponzora

A Lőrincz-kapu környékén lakó polgárok boldogtalanok és elnyúzottak amiatt, hogy Listy István uram közöttük él. A szomszédai úgy félnek Stephanus de Listy úrtól, mint magától az ördögtől. Meg vannak győződve róla, hogy a Magnificius kapcsolatot tart fenn a poklokkal és a sátánnal ápol baráti jó viszonyt. Titkok veszik körül, élete csupa rejtély, kegyetlen erőszak, undorító szenny és bűzös mocsok. A bűzös szenny vádját szó szerint vehetjük, a Listy-ház kéményeiből gomolygó, borús időben alászálló és az utcára telepedő füstfelhőben betegesen köhögnek, szinte fuldokolnak a járókelők. Nem elég a polgárnak a nehéz élet, a laza közbiztonság, az adókkal súlyos idő, ehhez még ilyen pokolra való szomszéddal is veri a feddhetetlen életű polgárt a teremtő! Mily szörnyű emberek, micsoda idők! A város utcái nappal is közveszélyesek, éjszaka pedig egyenesen borzalmasok. Az est leszálltával minden jótét lélek visszavonul otthonába, hét lakatra, nehéz láncokra zárja kapuit, ablakait betámlázza és reggelig családja körében lapul, miközben odakünn a halál kószál. Teli a város zsoldos katonasággal, a protestánsok és katolikusok közti összecsapások kirobbanását fékezik. De hát a történelem ismeri a legnagyobb paradoxonokat! A békesség és rend ezen ígéretei, a városi béke zsoldos biztosítékai a legnagyobb rablók! A sötét arcú, sanda tekintetű és kackiás bajuszú olaszok és spanyolok imádják az aranyat és az emberi élet annyit sem ér számukra, mint egy gazdátlan kutya léte. Szervezetten tevékenykednek a bűnözés minden területén. A polgár tudja, sötétedés után ne járj az utcán! Bárhonnan előlép néhány martalóc, sötét kapualjakból és ligeti bokrokból rád rontanak, minden értékedtől megszabadítanak. Megkívánva öltözékedet, gönceidből kivetkeztetnek, örülj, ha meghagyják életedet és nem emésztenek el! A városi alabárdosok és muskétások is hármasával-négyesével járnak, a rendőrök csoportosan járőröznek. Jajveszékelést hallva a fal mellé lapulnak, kapuk alá húzódnak, köztéri szobrok mögé rejtőznek, a bántalmazott segítségére nem sietnek. De ha egy jámbor polgár kisebb szabálysértést követ el, azonnal lefülelik. A polgárok már nyíltan arról beszélnek, hogy a bűnös szervezetek megegyeztek a rend őreivel és lefizették parancsnokaikat. Az alabárdosok nem avatkozhatnak utcai csetepatékba és a muskétások hosszú fegyverei szolgálatban töltetlenek. A zsoldosokkal pedig nagyon is kesztyűs kézzel bánnak. Jószerével mindent megengednek nekik. Szégyen és gyalázat! A városi elöljárók is így beszélnek és nem tagadják, hogy súlyos korrupcióra gyanakszanak.

Listy István uram úgy él ebben a fertőben, mint hal a vízben. Köztudott, hogy titokzatos tevékenységet folytat, gyanús üzleti tranzakciókban vesz részt, baja mégsem esik. Gyakran látják véletlen szemtanúk az éjszakában, ahogy hátán nagy zsákot cipelve, nehéz súlya alatt meggörnyedve, óvatosan lopakodik a Klarisszák utcáján, a Lakatos utca felé tart és eltűnik a Mihály-kapu környékén. Valahol a Dombon vész el, szó szerint, vagy talán a Káptalan utcában. Majd gyanús idegenekkel tárgyal a Vademberhez – „Diversum ad ferum hominum" –címzett fogadóban (Lőrincz utcza 6. szám), aztán az őrök egy csuklyás férfivel látják bemenni a főtéri ház kapuján, melyben idegen császári tiszteket szállásoltak el. Széltében-hosszában beszélik Listyről, hogy köpcsényi kastélyában vad orgiákat és erkölcstelen bacchanáliákat rendeznek László testvérével, a költővel, és alattvalóikat, szolgai jobbágyaikat rettenetesen kínozzák. A köpcsényi jobbágyok sokat mesélhetnének a Listyek kemény kezéről, lányaik és asszonyaik pedig fertelmes történeteket mondhatnának el zabolátlan, szinte ördögi mohóságukról és szenvedélyességükről. Listy Istvánról köztudott, hogy a jus primae noctis törvényét kegyetlenül betartatja, alig várja a jobbágylakodalmakat, hogy a menyasszonyt kastélyába rendelje és ágyába vihesse, ahonnan, néha csak napok múltán, rettenetes élményekkel távozik és akár eszelőssé is válhat.

Ördögnek mondják Listyt, bár délceg fiatalember. Sőt, férfiszépség. Magas, karcsú termetű, vállas és jóarcú, deltája szabályszerű, kisportolt. Számos bajvívás, lovaglás és erőpróba eredménye ez. Első pillantásra meglátszik rajta, arcélén és szája merész vonalán a szenvedélyes vadság, amely az asszonyok szívét oly könnyen megdobogtatja. Kedves és udvarias is tud lenni, ilyenkor ellenállhatatlan. Ha azonban figyelmesebben szemügyre vesszük, azonnal felfedezünk a szája szélén két kegyetlen vonást. Ferdén és mélyen aláhúzódnak és gonosszá teszik arckifejezését. S ha arcélét kissé tanulmányozzuk, meglátjuk mohó élvetegségét s hogy mindene a tombolás és a szenvedély. Ilyen tulajdonságokkal pedig nagyon sok kell az embernek valamiből, valamiből, amit Listy István is mindenek felett kedvel – az aranyból!

Családi vonásuk a pénzsóvár mohóság. Az aranynak László testvére is rabja. Mint ahogy az asszonyoknak is. Pedig tehetséges ember lenne, született művésziélek. Ügyesen versel. Költő; talán azért száll olyan könnyen a poklok mélyére. Zsembery Kolos bizonyára erről is tudna néhány megértő szót mondani. Verseit Magyar Mars avagy Moháchnál történt veszedelemnek emlékezete címen adta ki, akik olvasták, azt mondják, rímei szépek. Érzelemteliek és formailag tökéletesek. Ki hinné, hogy egy briganti költötte őket? Kolos erre azt mondaná: a költészet és a pokol nem egymást kizáró fogalmak! Hát Francois de Montcorbier, vagyis Des Loges, akit leginkább Villon néven ismerünk, a bor és a nők halálos szerelmese...?! Erre csak azt lehetne válaszolni, ő francia volt! Listy István s öccse, László hasonló pokolfajzatok, bár magyarok. Bécsben égbekiáltó tivornyákat rendeznek, léhűtő cimborák és utcalányok sokaságával mulatoznak, a polgárok háta borsózik, amikor erről beszélnek. Majd a két lator, pénzük fogytán, visszavonul köpcsényi birtokára és folytatja a dorbézolást. Nyilvánosan cimborálnak, mindenki szeme láttára az ördöggel!, „familiáris spiritust" szereznek tőle, amellyel láthatatlanokká tehetik magukat, pénzt hamisítanak. Az elkárhozott lelkek síkos pályáján csúsznak a végső romlásba. A bűnös életben nincs megállás s a rossz tettek kárhozata elnyeli az embert. Listy László végzete is beteljesedik, anyagi szükségből rablóvá, majd gyilkossá lesz, bátyja minden kegyelemkérése és protekciókeresése sem segíthet, a bíróság elítéli és bebörtönzik.

Listy Istvánnal szemben azonban tehetetlenek a városi elöljárók. Felette áll a törvénynek vagy inkább kívüle! Sem Celarius János városbíró, sem Jakab városi kapitány nem képes szembeszállni Magnificius Listyvel. Protekció és korrupció védi, mily időtlen és legyőzhetetlen erők életünkben, Listy a Thurzók rokona, a palatínus, a magyar király helyettese védi és gyámolítja őt. A himpellér a nádor bizalmát és oltalmát élvezi. Pedig tudják róla, hogy alchimista és titokban aranyat csinál! Nemesfémet készít vasporból és aranyreszelékből. Az anyagok összetételét megváltoztatva, új matériát állít elő szinte a semmiből. Varázslatainak híre elterjedt, félelmetes legendákat kerít alakja köré. Az utcán összesúgnak mögötte a jámbor polgárok, tisztes családapák, az alchimisták titkainak legendája és bonyolult tudományának híre lidércfényként kíséri. A szóbeszédet látható jelek igazolják. Listy házának három kéményén, mondottuk, nagyon gyakran és már-már elviselhetetlen mennyiségben ömlik a büdös, fekete füst. Közvetlen házszomszédai arról beszélnek, hogy a ház alatti nagy pincében lombikok rotyognak és görebek alatt villognak a lángok, üvegcsövekben színes folyadékok áramlanak bugyborékolva, belőlük lesz a titokzatos, varázserejű tinktúra, amely köztudottan a bölcsek kövének alapanyaga. Hatalmas üstökben rotyogva és nagyokat puffanva, rejtélyes célzatú levek főnek és keverékek egyesülnek, a sötét helyiségben ólomgőz és higany párája száll, kibírhatatlan a meleg és az ördögi levesek és varázsfőzetek szaga. Kész boszorkánykonyha a Listy-ház pincéje...

Magnificius Listyt nem csupán szóbeszédek teszik félelmetessé, az ördöggel való szövetségéről és pokoli tudományáról komoly értesülések szólnak. A város vezetőit és a legtekintélyesebb polgárokat a tudomásukra jutott tények óvatosságra és tapintatra intik. Állami hírszerzők és városi besúgók jelentéseiből tudják, hogy Magnificius Listy állandó kapcsolatban és élénk levelező viszonyban áll Rudolf király prágai udvarának legnevezetesebb alchimistáival. Tudós leveleket vált Keplerrel, személyesen ismeri Ticho de Brabcheot. Állítólag John Deevel és Kelleyvel is találkozott és részletesen megbeszélték, hogyan és milyen recept alapján kell ólomból aranyat önteni. Egy tekintélyes hírszerző tudni véli, hogy a magister Prágában a Gólem-készítő csodarabbival, Lőwyvel is megismerkedett és részletesen tanulmányozta a hatalmas Gólem mozgásának erőforrásait és cselekedeteinek logikai tényezőit. Mindezeken kívül ki tudhatná, milyen más világi és alvilági hatalmasságokkal tart fenn szoros kapcsolatot. A bölcs városatyáknak tehát minden okuk megvan rá, hogy óvatosan viselkedjenek Listyvel szemben, hiszen a harminc éve tartó háború korában, az eszmei és politikai bizonytalanság veszélye közepette állandóan azon munkálkodnak, hogy megvédjék a várost a pusztításoktól.

Ilyen körülmények között várják a városba díszvendégként Theophrastus Bombastust. Magnificius Listy bonyolult jellemét és a közéletben elfoglalt kiváltságos helyzetét nagymértékben hitelesítheti az európai hírű alchimistának és csodadoktornak, teljes nevén Philipus Aureolus Theoprastus Bombastus Paracelsus von Hohenheimnek a városban tett látogatása. A város elöljárói és tanácsa óriási megtiszteltetésnek veszi a tudós látogatását és fejedelemnek kijáró tisztelettel és pompával fogadja. Ne csodáljuk! Semmivel sem kevésbé titokzatos alak, mint Listy, szavahihető tanúk állítják, hogy az ördöggel szövetkezett és olyan csodákat tesz, amelyek minden emberi képességet meghaladnak. Celarius János városbíró és tanácsosai jól tudják, hogy Paracelsus az alchimisták fejedelme és az aranycsinálók nagymestere, valamint ő a Mágikus tanítások című nevezetes könyv és híres bölcseleti munka tudós szerzője.

Ritkán lát ilyen méltóságos pompát a város. Talán csak ha magát a királyt fogadják. A Vödritzi kapu előtt várják Paracelsust. A hajón érkező uralkodót szokás itt fogadni. A tudós érkezését harsonák jelzik s fenn a várban a nagyöblű mozsárágyúkból díszlövéseket adnak. Maga Celarius János városbíró üdvözli a vendéget, Jakab városi kapitány pedig a muskétások díszszakaszát vezényli. A városi előkelőségek legdíszesebb öltözékükben, családjuk élén ünneplik a Magnificiust. Az ég is derűs és ragyogóan felhőtlen nagy örömében, amiből az egyszerűbb polgárok a nagyságos vendégnek a teremtővel és az égi hatalmakkal fenntartott jó kapcsolatára következtetnek. A számos ékes köszöntő beszédet követően, harsány üdvrivalgások közepette, keszkenőjükkel integető nemes hölgyek és kalapjukat lengető polgárok sorfala közt a város legtekintélyesebb polgárának, Beheim Blasius úrnak Fő téri háza felé veszik az irányt, aki vendégül látja Paracelsust és a városi tanácsot. Elszállásolják és lukulluszi lakomát rendeznek tiszteletére. A vendégsereg két óriási asztalt ül körül. A kiadások jegyzékéből némi fogalmat alkothatunk az étkezés méreteiről. A főtt, sült és kirántott hal mennyisége két tallér két schillingbe került. Azonkívül a zsemlék, a bor, gríz, tej, kenyér, retek, petrezselyem, a szalonna és a gyümölcs, valamint a szakácsmunkák ára együttesen négy tallér három schillingre és tizennyolc dinárra rúgott, mely költségeket azonban a város állja.

Később napokig beszédtéma, milyen nagyszerűen érezte magát a vendég. Először magasröptű, kulturált beszélgetést folytatnak, majd a bőséges ebéd utáni társalgást követően, melynek során a vendég komoly segítséget ígért a városnak a veszélyes időkben, sőt a házigazdát és Celarius városbírót titkos hatalmak segítő jóindulatáról is biztosította, Beheim Blasius úrnak pedig külön közbenjárását ajánlotta fel egy különös és nagy anyagi előnyökkel járó ügyben, tehát amikor a ceremoniális külsőségek lefolynak és a szívélyes és teljes feloldódás következik, Paracelsus, meg akarván hálálni a szíves vendéglátást, nagylelkű ízelítőt ad tudományából.

Mutatványainak írásos nyomai maradtak, ezért pontosan értesülhetünk mindenről. De tartsunk sorrendet! Mindenekelőtt a Magnificius egy közönséges fémet sajátos serpenyőjében hevítve és megolvasztva, azt arannyá változtatja.

Majd még látványosabb mutatványokkal bűvöli el a városi uraságokat. Ördögi képességei bámulatosak. Nagy érdeklődés közepette bemutatja Pfanzenpalegenesiu elnevezésű csodáját, melynek során megszárított és mozsárban összetört vagy elégetett növényeket varázsolt újra zölddé, illatossá, élővé. Mutatványai közben végtelenül komoly és nem beszél, ezzel is jelezve, hogy ő nem csepűrágó vagy alkalmi cirkuszi bűvész, vagyis a bemutatott csodákat nem illúziókeltéssel éri el, hanem, bizony, elmélyült tudós, aki szellemi ereje és benső képességei folytán megváltoztatja isten egyszerű teremtményeit és a világi tárgyakat.

A kísérlet valóban lélegzetelállító. Paracelsus az asztal közepére állítja lombikját. A város korlátlan urai, élet és halál földi letéteményesei, vagyis a magister közönsége komoran és megilletődötten, a legnagyobb tudósoknak kijáró elmélyüléssel, csendben figyel. A mágus kérésére gyönyörű rózsát hoznak, oly égővörös, illatos virágot, mely Gül Baba kertjének díszévé válhatna. Paracelsus olajmécsese lángja felett elégeti, csak maréknyi hamu marad a rózsából, markában azt is szétmorzsolja és két tenyerében finom porrá őrli. Majd a port az utolsó szemig a lombikba szórja és az olajmécsessel most a göreb alját hevíti. Az üvegedényből előbb színes füst száll, majd finom, percegő gőzök keletkeznek, ködszerű párával veszik körül a lombikot. Paracelsus a párák fölé hajolva rejtélyes szövegeket és érthetetlen szavakat mormol. Az urak és hölgyeik lélegzetvisszafojtva előre hajolnak és megmerevednek. A lombikban pedig teljesen frissen és épen megjelenik a rózsa, élénkebb színű és illatosabb, mint azelőtt, üdén pompázik és a nézőkből a bámulat elragadtatása tör fel.

A megfejthetetlen dolgok a titokzatosság és rejtély hangulatát kényszerítik a jelenlévőkre. Olyan áhítatot éreznek, mint életük nagy és súlyos pillanataiban istennel szemben. A kiszámíthatatlan események azonban még fokozódnak. Mintha Beheim Blasius úr palotája erre az alkalomra titokzatos erőknek és hatalmaknak, félelmetes szellemeknek lenne a rendelkezésére bocsátva. Sem a ház ura, sem szolganépe nem szólhat bele az elkövetkező történésekbe. A bámulat és csodálat hangzavara el sem hal még, amikor a terembe belép Magnificius Listy. Nem várt s annál kellemetlenebb látogató! A városatyák kelletlenül összenéznek, a ház ura elsápad, arca felháborodást, haragot és szégyent tükröz. A város egyetlen tekintélyes családjában sem látnák szívesen vendégül Listy Istvánt. (A jelenlévők később részletesen megbeszélték a hírhedt férfiú váratlan megjelenésének körülményeit és olyan vélemény alakult ki, csakis az ördög műve lehetett, hogy Listyt sem az ajtónállók, sem a személyzet nem látta a házba bejönni, észrevétlenül érkezett, bizonyára láthatatlanul és csupán akkor vált láthatóvá, amikor a teremben Paracelsus elé lépett!)

– Mély tisztelettel és kollegiális szeretettel üdvözöllek Magnificius Bombastus... – kezdi a mondókáját méltóságosan, a majdnem egyenrangú mester önérzetével, ám a tekintélyesebbnek járó tiszteletet feltétlenül megadva –, városunk egyetlen és legtudósabb alchimistájaként szívélyesen köszöntelek és engedelmeddel kinyilvánítom afeletti örömömet és elégedettségemet, hogy személyesen találkozunk és beszélhetek veled.

Szavaiban nyoma sincs szokásos dölyfének és hányavetiségének, s a tudós vendég méltósággal nézi, de nem utasítja vissza a bizalmas megszólítást. (A jelenlévőkben, mialatt szinte lélegzet-visszafojtva, meredt szemmel és szorongva figyelik az eseményeket, olyan vélemény alakul ki, melyet töviről-hegyire megbeszélnek aztán, hogy a vendég már ismerte valahonnan Listyt. Vagy talán ilyen hatalmas tudósok találkozások nélkül is tudnak egymásról és látatlanul is ismerik a másikat?)

– Azt mondod Magnificius Listy... (hát persze hogy ismerik, különben honnan tudná a nevét?!) állítani merészeled, hogy magad is a világ legfenségesebb tudományának a művelője lennél? Olvastad, kérlek alássan – familiáris hangnemre vált, mintegy megelőlegezi Listynek a szakmabeli elismerést! – ...áttanulmányoztad nagy művemet, a Mágikus Tanításokat?!

– Minden lapját részletesen áttanulmányoztam – válaszolja kimérten, ám érezhető elismeréssel –, minden betűjét elolvastam és bízvást állíthatom, tudományom gyakorlásában nagy segítségemre volt... különösen a tinktúrákkal való bánásmód tekintetében...

– Ismered a Goldkronban élő Kretschmer František csodálatos eredményeit, áttanulmányoztad a skót Schoten Seaton titkos kísérletének leírását? Elmélyedtél-e vajon Demokritosnak és Albertus Magnusnak tudósításaiban, és az alchimisták titkos könyvét, a Smaragdok Táblázatát vajon ismered-e?! Tudod, mi a nagy Arkanum?

– A bölcsek köve, Magnificius Bombastus... – válaszolja Listy István kedélyesen mosolyogva –, sok nagy művet ismerek és mindent tudok... Nostradamust is részletesen áttanulmányoztam, bízvást állíthatom, hogy a jövendőt is jól ismerem...

Paracelsus elégedettnek látszik, ám még további kérdéseket tesz fel.

– Hogyan nevezzük az ólomlevet, amelyet kénsawal oldottunk fel? – Vörös oroszlánnak, magnifice...

– S ha kénsawal és arzénnel olvasztjuk az ólmot...?

– Fehér oroszlánnak, magnifice...

– Mit állíthatunk elő fekete tinktúrával és mit a fehérrel?

– A feketével aranyat, a fehérrel ezüstöt...

A többiek mélységes döbbenettel, hátborzongva hallgatják a beszélgetést. Közbeszólni senkinek nem jut eszébe. Az asszonyok elsápadnak és a tekintélyes polgárok hüledezve rágják bajuszukat. Olyan titkokba nyertek betekintést, amelyeket legszívesebben azonnal elfelejtenének. Paracelsus pedig láthatóan nagyon elégedett a vizsgáztatás eredményével, szó szerint a következőket mondja, erre később mindenki kész megesküdni a jelenlévők közül, így zárja le a Listyvel való beszélgetést.

– Mindkét tinktúra előállítását magam dolgoztam ki, a receptek pontosak és megbízhatók. Jó tanítványom leszel, elküldöm majd a recepteket. Hogyha a jövő esztendőben az én emlékezetemre előállítod segítségükkel a tinktúrát, úgy mindent tudsz majd és mindent látsz, ami az égben és a földön vagyon, és ami a négy elemből tevődik össze. Tisztán feltárul majd előtted a misztérium, a teremtés nagy varázslata és megismersz mindent, ami él!

–Mély hálával köszönöm, magnifice, örök megbecsülésre kötelezel, máris hűséges és buzgó tanítványodnak érzem magam, s fogadom, soha meg nem tagadlak...

Az urak és asszonyaik csak álmélkodnak és hüledeznek, s arra kell gondolniuk, hogy Listy Istvánt még soha senki nem hallotta ilyen alázatosan és emberien beszélni.

S amíg tehetetlen csodálkozásukban egymásra néznek és fejüket ingatják a látottak-hallottak felett, tekintetükben a döbbenet, sőt a félelem és megrendülés fényei is felvillannak. S azon már csodálkozni is elfelejtenek, hogy Magnificius Listy eltűnik, ahogyan a semmiből jött, úgy vált köddé, épp olyan váratlanul és titokzatosan távozott, ahogy érkezett. Paracelsus pedig, mintha közben semmi nem történt volna, folytatta a könnyed társalgást, de annyira magától értetődően és természetesen, hogy már-már úgy vélték, Listy megjelenése csupán látomás lehetett...

Azonban miután Paracelsus elutazott a városból, a tanácsos uraknak tudomására jutott, hogy a szomszédok tanúsága szerint Magnificius Listy házában feltűnt egy titokzatos alak. Egy csuklyás és kámzsás idegen, akivel gyakran látják együtt a városban. Annyira otthonosan bejáratos Listy házába, hogy kulcsa is van, és azóta a ház kéményei a korábbitól is sötétebb füstöt ontanak, súlyos bűzöket okádnak szinte éjjel és nappal...

Mittelhauser báró Mefisztó utasítására Drábik Miklós keresésére indul. Meg kell találnia őt, beszélni Drabiciussal. Mefisztó a parlamenti botrány alkalmával figyelt fel a közbekiabálóra. Azonnal tudta, az ő embere! Oly áthatóan nézte, ahogy a közbeszólót kilökdösik a parlament karzatáról, hogy Drabicius megérezte tekintete erejét. Bátorítást érzett benne, mely nyugalomra késztette. S megerősítette igazában: a képviselők is tisztában vannak vele, hogy lehallgatják őket! A parlamentben tudnak a nagy tanácsteremben elhelyezett poloskákról! S mialatt kivezették, ismét megfogalmazta legfőbb célkitűzését: a várost mindenféle bűnös hatalomtól meg kell szabadítani! Mefisztó látta és értette őt. Meglátta benne a korlátozhatatlan, vak akaratot, amely mérlegelés nélkül, pusztító erővel tenni akar. A közállapotokra gondolt és mosolygott Mefisztó. Gúnyosan és kárörvendően derült magában. Mert Drabiciusban az őrületet is pontosan látta, érezte a benne élő téboly hatalmas méreteit, melynek tudatos irányításával a célratörő hatalom és politika szinte mindent elérhet.

Ilyetén hátsó gondolatokkal küldte hát Drabicius felkutatására Mittelhausert. Pontosan utasította, hogyan beszéljen és mit tárgyaljon meg Drábik Miklóssal. Figyelmeztette, Drábikban most világmegváltó szenvedély él, tárgyalásuk során erre kell építeni. A báró tehát a „nagy szent dervis" (Mefisztó könnyed jellemzése Drabiciusról) keresésére indult. A Felkelés terén s a Posta utcán a Széplak utca felé tart. Olyan érzése van, hogy a Fórum Szálló melletti fák alatt, az árnyas utcai padok valamelyikén ücsörögve találja meg. Mittelhauser báró megszokta, hogy sejtései szinte mindig bizonyossággá válnak. Erősen izzad a melegben, szuszogva lohol célja felé, terveket sző. Mefisztó feltétlenül eredményt vár tőle, nem okozhat csalódást.

Nemsokára a keresett férfiú, Drábik-Drabicius törzshelyén jár. Az valóban ott ül egyedül egy utcai padon. Nem roskad magába, élénken nézelődik. Bölcs nyugalommal figyeli az embereket. Gondolatai szertelenül kergetőzhetnek agyában, mert látszólagos nyugalma ellenére időnként kaszáló karcsapással a levegőbe sújt. Mintha haszontalan gondolatokat, alkalmatlan élősködőket kergetne magától. A többi padokon szorosan egymás mellett ücsörögnek az emberek. Mellé senki sem ül. Minden jel arra utal, hogy talán már nagyon rövid időn belül történik vele vagy körülötte valami! Valami botrányos, morbid, kellemetlen! Vannak ilyen férfiak, de nők is; mindig történik velük valami. Ha nem akarják, akkor is! Aztán az esetleges padtársát biztosan megszólítaná, kellemetlen kérdésekkel vagy haszontalan fecsegéssel gyötörné. Fárasztó és meddő társalgásra kényszerítené. Hát minek ez bárkinek, hát kell ez a pihenni vágyónak?!

Aztán a külseje sem megnyerő, már a puszta látványa komoly bizalmatlanságot kelt az emberben. Sötétkék farmernadrágja egészen világosra kopott s tisztának aligha mondható. Mindkét térdén kiszakadt, a szövet szálain át kibámul betegesen fehér, csontos térdkalácsa. Két szögletes, sajtfehér kődarab. A nadrágja révén akár kivénhedt playboy is lehetne vagy súlyos nélkülözésekben edzett csőlakó. Feltételezésünket a cipője is igazolná. Vastag talpú, világosbarna, alaposan elkopott félcipőinek számos ráncában és repedésében rászáradt sár, megülepedett por és mocsok. Nadrágja szárát felhúzva ül a padon, cipőjére ernyedten visszahulló szürke pamutzoknija felett kivillan széles bokája és ösztövér, szőrtelen lábszára. Gyűrött, könyökig feltűrt vörös ingén világoszöld és halványkék kockák négyzetes mezeje terül el. Rózsaszínű, sovány és – a lábszárával ellentétesen – szőrös karján ujjnyi kék erek dudorodnak. Első látásra Drabicius azon langaléta markecolók egyike is lehetne, akik – néha egy hasonlóan lompos külsejű nőszemély társaságában – degeszre tömött reklámszatyrokkal járják a várost, kukákban és utcai szemétkosarakban kotorásznak, üres üvegek, ehető ételmaradék és a hulladékgyűjtő telepeken értékesíthető limlomok után kutatva.

További megfigyelésünk során azonban Drabicius arcának és fejének a szemrevételezése más irányba tereli képzeletünket. A nyaka tűnik fel mindenekelőtt. Tarka ingét szorosan begombolta, tekintélyes ádámcsutkáján pedig bordó pillangónyakkendő ül. A kihívó masni forradalmi lobogók színére emlékeztet. Lompos öltözete és a kackiás nyakkendő ellentmondása szinte kiköveteli a figyelmet. E férfi – egyéniség! A felismerést az arca is alátámasztja s még inkább a szeme, a tekintete! Frissen borotvált arcán néhány vékony, vörös vonás arról árulkodik, hogy borotválkozás közben vágta meg magát. A Pitralon-illat gondozottságot sejtet. Merész és tekintélyes sasorrán néhány erős, szürke szőrszál meredezik. Hajzata ápoltnak tűnik, bár kócos és zilált. A fülei körül két oldalt lelapított frizura brillantin használatára utal, míg szabálytalan fürtjei művészi érzékelést sejtetnek és a szórakozott értelmiségi benyomását keltik. Az összkép tehát ellentmondásos, ám a merész arcél és a tekintet... különösen a tekintet, ahogy a járókelőket, a kutyákat és galambokat szemléli, az a kihívóan élénk és kíváncsi nézés olyan, akár a természet egyszerű és őszinte gyermekének világra rácsodálkozó tekintete. De ez a világot szemlélő szempár valahogy mégis pokolian tüzes! Drabicius feje kétségtelenül hatalmas belső forrongásra és mély értelmű forradalmi hevületre enged következtetni. Súlyos és alapvető metamorfózisra utal, amely feszültségeket indukál, s az egyre halmozódó szenvedély kitörni készülődik, kirobbanása már csupán idő kérdése... alkalomé és helyzeté...!

Az utca felső végéről az aluljáró mozgólépcsőjének mormolása hallatszik. Drábik Miklós most éppen arra figyel, nézi, ahogy a széles bejárat keretében tömegek tűnnek el. Mintha alábukfenceznének a mélybe, talán éppen a pokol tornácára. A Posta utcából kolumbiai indiánzenekar zenéje kúszik fel, bama bőrű, hosszú hajú legények játéka. Gitárt és valamilyen mandolinszerűséget pengetnek, kisebb-nagyobb pánsípokat fújnak, az egyikük szőrös, kerek dobot püföl. Szokatlan zene, mintha száz év magány mélységeiből törne fel; tragikus s mégis andalító.

Mittelhauser báró a zenés majális felől érkezik, és azonnal megpillantja Drabiciust. Bizalmasan, ám kellő tisztelettel szólítja meg.

– Nagy elismeréssel gratulálok a parlamenti fellépéséhez, Drábik úr. Ön, uram, elemi erővel jelezte a képviselőknek, hogy nincs minden rendben a parlamentben, és munkásságuk, jóhiszeműségük ellenére a kialakult helyzet súlyos kételyekre ad okot! Biz' isten, önre még fényes pálya, sőt, határozottan állíthatom, nagy politikai karrier vár. – Fesztelen és derűs várakozással nézi és magától értetődő természetességgel foglal helyet mellette a padon. – Igazi majális... – jegyzi meg az indiánok felé intve –, mennyire gondtalan lehet az ember, ha nem gondolkodik...! Ezek itt – mutat a járókelőkre –, bizony, alig gondolkodnak... futkosó ösztönlények...

– Gratulációját úgy veszem, mint annak elismerését, hogy a köz érdekében munkálkodom és teszek is érte valamit... – S mintha éppen a báróra várt volna, némi bizalommal s szinte kíváncsian pillant rá oldalról. – Nem tévedek, amikor úgy vélem, hogy máris tettem valamit a közért...? Az első dolog, figyelmeztetni az embereket, a balgákat, hogy a ravasz hatalom...

– Nem is keveset... – vágott a szavába a báró, és bizalmasan megveregette a vállát – A parlament azóta is zavartan hüledezik és a képviselők tanácstalanok... egymást vádolják... De szavamra, még többet is tehetne...! Teljesen önön múlik,

Drábik úr, mennyit akar tenni az emberiségért... A megnyomorítottak felszabadítása érdekében. Bizony, uram, nagyságrendekkel többet tehetne a köz érdekében! Persze szervezettebben, programszerűen... úgy vélem, egyetemes értelemben méltó lenne az emberek elismerésére! Igen, talán nem is sejti, mennyivel többet tehetne...!

Drabicius töprengve hallgat, az úttesten térdeplő koldust nézi elmélyülten. Az emberforgatag közepén térdel, szembenézve a sietőkkel, a maga elé helyezett, kopott micisapkában már összegyűlt némi aprópénz. Szórakozottan nézi őt, nem ezeket akarja felszabadítani, a szegényeket és nélkülözőket, hanem az elnyomottakat, a lehallgatóitokat és a hatalomnak kiszolgáltatottakat. Akik félnek, szorongnak és rettegnek az erőszak dorongjától, mely készül fejbe verni őket. De mintha kizökkent volna megszokott gondolatmenetéből, mintha új, termékeny eszmékre, irányt mutató jelzésekre várna. A báró látja rajta, hogy hajlamos rögeszméi cselekvő alakítására.

– Manapság a súlyos egyéniségek korát éljük – folytatja szinte kedélyesen, csevegő hangnemben –, ahány új személyiség, annyi frissen alakuló mozgalom, ahány feltörő jellem és ismertté váló arc, annyi új párt és eszmei tömörülés. Nem kertelek tovább, minek is tenném, amikor az egyenes beszéd híve vagyok?! – A báró most feléje fordul és egyenesen a szemébe néz, a kemény akarat delejével tartja fogva Drabicius megrebbenő tekintetét. – Drábik úr, önnek pártot kell alapítani! A markáns és józan eszmékben gazdag, céltudatos egyéniség, amilyen ön, nem lehet meg saját párt nélkül! Magányos szava elvész a hangzavarban. Arra méltatlanok torkolják le éppen. Törekvései és nemes gondolatai hamvukba halnak. Egyedül képtelen őket megvalósítani. Tudja ön, Drábik úr, mennyi pazar eszme, hány világmentő gondolat kerül ebek harmincadjára egy jól szervezett, erős párt védelme híján?! Biz' isten, ön pártelnöknek született, Drábik úr! Minden ízében vezéregyéniség, egész valójában politikus alkat. Nem állítanám, ha nem lennék róla meggyőződve, elhiheti nekem...

Ó, ez így végtelenül érdekes... Drabicius hallgat, de nem tiltakozik. Mittelhauser báró szavai valahol mélyen, a lelke legmélyén találkoznak bensője fortyogó anyagával, képzelődései lényegével és sejtései irányával, vegyi folyamatként összekapcsolódnak és egymást erősítve, új minőséggé alakulnak.

– Drábik úr, a képességei önt emberfeletti feladatok vállalására és missziós küldetésre teszik alkalmassá... – folytatja a báró Drabicius meggyőzését; természetes nyugalommal, ám érezhető belső hévvel puhítja, bölcs emberismeretét megcsillogtatva –, mérhetetlen kár lenne, mondhatnám, egyetemes veszteség, amennyiben ilyen ragyogó képességek kihasználatlanul, parlagon hevernének! Aligha tévedek, amikor azt állítom, hogy ön bámulatosan szuggesztív meggyőző képességgel rendelkezik. Minden szava és tette hiteles...

– Rengeteg pénz... nagyon sok pénz kellene a pártalapításhoz – szabódik, jelezve, hogy a gondolat egészében megérintette s motoszkálni kezd benne –, talán százezrek, de meglehet, hogy néhány millió...! Nekem pedig egy veszett fityingem sincs... alig élek meg a rokkantnyugdíjamból...! – Egyenesen a báró szemébe néz és olyan őszinte, mint a hívő a gyóntatószékben. – Ebben a pillanatban egy vasam sincs, uram...!

– Annyi baj legyen – rikkant megkönnyebbülten a báró, egészen felvidulva. –Majd Mefisztó... vagyis, keresünk egy alkalmas szponzort, Drábik úr! Manapság egy jó szponzor, egy önzetlen támogató aranyat ér. Szó szerint mondom, aranyat! Tudok is egyről. Olyan szponzort választunk, akinek tőkéje kifogyhatatlan, mert maga állítja elő az aranyat. Mondhatnám, valóságos aranybányával rendelkezik... Micsoda idők?! A múlt a jelenbe torkoll, hogy irányt vegyen a jövő felé. A Lőrincz utcza 15. szám alatt megtaláljuk őt. A városkapu közelében mesterkedik őkelme, a háza pincéi mélyén. Nagy katlanai és girbegurba görebei alatt tüzet rakott, fújtatóval élesztgeti, mint a patkolókovácsok, három komor kéményén tódul a súlyos barnásfekete füst. Szidják is a szomszédai eleget, az elviselhetetlenül büdös égéstermékre már a városi zöldek is felfigyeltek. Talán a haláltáborok hullaégető kemencéinek a környékén ismerhetett ilyen füstöt az emberiség. Kezdetben megvadítja és lázadásra készteti, majd depressziós belenyugvásba és súlyos letargiába dönti a szomszédokat. De hát a korrupció... a sötét bűnszövetkezetek elrettentő tettei... Bizony, Listy István uram ellen most nem sokat tehetnek, közeli rokona lévén maga a palatínus...

Drabicius nem sokat ért a lendületes szövegből, ám a szponzor szóra felfigyel; tehát szponzor kellene, nélküle nem megy.

– Báró úr, azt mondja, szponzor...? Miféle szó lehet ez, talán talján...? Megáll az ész! Hogyan is értenék egymást az emberek, amikor ilyen furcsa, értelmetlen szavak keletkeznek?! Aztán, hogy privatizáció... konszolidáció... destrukció... obstrukció, ki érti ezt? Mennyi érthetetlen zöldség, még baj lesz ebből! Bábel tornyát építjük anélkül, hogy tudnánk róla. A szavakat is rendezni kellene, meg a mondatokat! ...Mi lenne hát az a szponzor, báró úr...?

– Talán erről inkább később beszélünk... a fogalmak tisztázása lesz a következő lépés... – A választ elodázta, elégedett az eddigi eredménnyel. Drabicius kész vállalni a pártelnökséget. – Ahogy a részleteket is később tisztázzuk, Drábik úr! –A térdeplő koldus éppen egy nyurga kamaszt szidott, aki törött csontgombot dobott a sapkájába, és a Posta utcában a szőrös indiándob gyors ütemben, monoton buffogott, és miközben harsányan rikoltoztak a pánsípok, hétágra sütött a nap. – Elvben megegyeztünk, kezet rá, Drábik úr! A pártalapítás anyagi hátterét magam biztosítom – meg Mefisztó persze, gondolta magában –, megteremtem az ezzel kapcsolatos kiadások fedezetét. Ön vállalja az eszmei képviseletet! Az ön személye programunk és politikai irányultságunk szimbolikus megtestesülése lesz, mondhatnám, céljaink élő metaforája! Ez természetesen nem jelenti azt – s mintegy véletlenül és mellékesen letegezte –, hogy a pártelnökséget kétségekkel telve vagy fanyalogva vállalod! Nem akarlak megbántani, ám feltétlen bizalmunkat vedd megtiszteltetésnek! Mint ahogy én is annak veszem, nagy-nagy megtiszteltetésnek, hogy munkatársad és... a barátod lehetek! Még egyszer kezet rá, Miklós! A fogalmi és nyelvi zűrzavar kérdését természetesen bevesszük programunkba, mint ahogy az ebből következő értelmetlenségek dilemmájának a tisztázását is. Ebben egyetértünk. Politikai célkitűzésünk lesz, hogy mind a nyelvi türelmetlenséget, mind a bábeli zűrzavar rémes látomását kiűzzük a városból. Ebben tehát megegyeztünk, elnök úr...!

Drábik nem ellenkezik, mintha természetesnek tartaná a felkérést. Mindössze ennyit jegyez meg.

– Lehallgatják a telefonomat!

– Szemétség, valóban hallatlan...! De ez csekélység, Miklós! – A báró derűsen legyint, megkönnyebbülten, mert nyugtalanságra semmi ok. Alaposan megnézi Drabiciust, s az eredmény megnyugtató. – Lehetetlenné tesszük a lehallgatást, nem gond. A legfejlettebb nyugati technikát szerezzük meg... a legmodernebb ultrahangos és ultraviola-sugaras egységeket... a leghatásosabb poloskairtó szimulatort is beszerezzük. A lehallgató a saját szuszogását hallja vissza a készülékben. Szavamat adom, megakadályozzuk, hogy lehallgassák a telefonodat, főnök...! Némi fenntartást még megengedett magának Drabicius.

– Ki hitte volna... sosem voltam még pártelnök!

–Betelt az idő... íme, eljött a nagy pillanat! – mondja ünnepélyesen Mittelhauser báró. – Mától a Városi Béke Pártjának elnöke vagy. Vivat, Nicolaus Drabicius! Éljen Drábik Miklós, pártunk elnöke!

Az emberi agy és a tudat a kifürkészhetetlen csodák birodalma. Drabicius szabadása és tartózkodó határozatlansága a másik végletbe, a sürgős tettvágy és cselekvési készség állapotába vált át. Összekulcsolja kezét és megropogtatja ujjait, bordóvörös nyakkendője vidoran táncol ádámcsutkáján. Évtizedek óta nem tesz különbséget a jelen, múlt és jövő állapota és jelenségképei között. A dolgok és események régen elveszítették számára idő- és térbeli helyzetüket. A folyamatos pillanatot éli. Most megelevenedik.

– Amennyiben döntöttünk, intézkedni kell! Ne halogassuk az időt, keressük fel a szponzorunkat, Listy Istvánt!

Láthatóan máris tetszik neki az új szerepkör. Valahol a lelke mélyén egykori ösztönök ébredeznek benne, mintha egy elmúlt világból üzennének. A báró kedvtelve nézi buzgalmát. Mefisztónak igaza lesz, a legeredetibb pártvezér! Újszerűségével képes lesz megmozgatni a város politikai tehetetlenségének posványát.

– Semmi akadálya – válaszolja kedélyesen –, akár mehetünk is!

A Posta utcai indiánmajálist elkerülve, egy átjáró udvaron indulnak a szponzor háza felé. Az udvarban fölébük magasodik a református templom szürke kőtömege. A Strečno eszpresszó teraszán kávézók és sörözők ülnek, a Felkelés emlékműve előtti padokon asszonyok zsinatolnak. Megismerem Hermina hangját, mondja a báró, ő viszi a prímet, mint mindig, ha jelen van...! Illatos fák alatt vágnak át az úttesten a Főposta előtt és az Orsolya utcán át nemsokára a Prímás térre érnek. A prímási palota oldalfalán domborodó bronztábláról – melyet Paracelsus nevezetes látogatásának emlékezetére helyezett el a város – füle mellett bodroson kunkorodó hajfürtjeivel, önmagába vetett bölcs és szilárd hitével a kopasz Magnificius tekint le rájuk. A Lőrincz utcán balra fordulnak. Mintha a báró jól ismerné a járást. Lassan bealkonyul. Az utcában sok ember jár, kifürkészhetetlen okokból fel-alá sietnek, számukra azonban csak az élet kusza jelzései és a történések mozgó kulisszái, érdektelen statiszták. Most egyedül a 15-ös számú ház fontos, amelyben Listy István, a párt szponzora lakik.

Drabicius csalódottan nézi az épületet, de a báró tudja, hogy jó helyen járnak. Sima falú, szürke négyemeletes ház lapos tetővel. Kéményei, na vannak is, nem láthatók. Talán a titkos kísérletek miatt, véli Drábik Miklós, jó karban lévő, korszerű városi lakóház, bizonyára tágas, központi fűtéses, lakályos szobákkal. A pincehelyiségek mellett bizonyára ott van valahol a kazánház, szén-, koksz- vagy gáztüzelésű kazánnal; ilyen helyeken értek forradalmárokká a parlamenti képviselők. Listy boszorkánykonyhájának aligha jut itt hely, de hát most ez nem fontos. A régi korokra a ház kapuja-bejárata sem utal. Egyszerű barna utcai ajtaja van, semmiképp sem férne be rajta lovas hintó, kőütközők sem láthatók. Egyedül gyalogos közlekedésre alkalmas. Bizonyos értelemben ellentmondásosnak tűnhetne fel a helyzet, talán kimondottan problematikusnak is! De nem Drabicius számára. A ház bejárati folyosójának kicsempézett falán, az emeletre vezető lépcsőkkel szemben zöld postaládák függnek a falon sűrűn egymás mellett. Azonnal meglesz Listy uram, kedélyeskedik vidáman a báró, megkeresem a nevét, becsengetünk hozzá és megbeszéljük a dolgokat! Különben mindenről tud, vállalja a szponzorságot! Az az igazság, hogy kíváncsi az elnök személyére, bemutatlak neki! Mindjárt meglesz a huncut, itt kell lennie! Sorra böngészi a neveket a postaládákon, halkan mormolja őket, ujjával a névtáblákra bök. Listy..., morogja magában, hol vagy Listy István? Alulról felfelé olvassa a neveket, majd amikor a végére ér, fentről lefelé...

– Nincs itt... nem találom – hitetlenkedik, mint amikor valami, amiben bizonyosak vagyunk, nem úgy van, ahogy hittük –, lehetséges, hogy nem lakik itt?! Hol lehetne... Mefisztó nem tévedhet...!

De mintha a véletlen megoldást küldene, nagylelkű ajándékot, hogy a problémára fény derüljön. Az udvarból – melynek részletei a folyosóról nem látszanak ugyan, és innen nézvést inkább úgy tűnik, a háznak talán nincs is udvara, csak mintha valami bizonytalan űr nyílna arrafelé – egy furcsa vénember jön elő. Csuda szerzet, ma már ritkán látunk hasonlót. Ősz haja a válláig ér, ösztövér vállán sötét lebernyeg vagy pelerin. Egészében ósdi és divatjamúlt jelenség, a maga módján nevetséges. Térben és időben elhelyezhetetlen. Leginkább talán a mesékbe való...

– Jóember – fordul a vénséghez határozott hangnemben a potenciális pártvezér –, itt lakik bizonyos Listy úr? Megmondaná, hol lehet? Arról lenne szó, hogy aranya van... ő lesz a szponzorunk...

– Az ördög vitte el... – válaszolja az agg csodabogár, s meg sem áll, gyorsan kilép a kapun.

– Ohó, öregapám... – a báró meglepetten siet utána, s mintha zavarba jött volna, mintha tanácstalan lenne –, Mefisztó ne tudna erről? Hé, öregúr... – fut a vénember után, ám mire az utcára ér, a furcsa történelmi maskara szőrén-szálán eltűnt.

– Ne aggódj – bíztatja a báró Drabiciust, bele is karol, hogy érezze, semmi baj, csupán némi félreértés. – Mefisztó mindent elrendez! Olyan zűrös helyzet még nem volt, hogy ne rendezte volna el a dolgokat!... Az események jó úton haladnak, minden rendben lesz, Drabicius...