A betű kísérőiről

Minden műelemzéssel kapcsolatban felvetődhet a szubjektivitás vádja, így elöljáróban szeretnék szakmainak tekinthető szempontokat számba venni, még akkor is, ha ez nem mentesít a szubjektív tetszésnyilvánítás „kényszerétől". Ezek közé az objektív szakmai szempontok közé tartoznak a műfaji megkötöttségek, a technikai kérdések, a választott alkotói módszer esztétikai vonatkozásai, összefoglalva: a minőség kérdése.

Ezen utóbbi szempont szerint vizsgálódnék először Borka Zoltán illusztrációi kapcsán, melyeket Kantár Csaba Rozsdát jövendölve című kötetébe készített. Haladjunk a természetes sorrend szerint, vegyük kézbe a könyvet. A vékonyka kötet ízléses borítója érdeklődést kelt, kíváncsivá tesz a folytatás iránt. A fekete alapon kiáltó vörös betűk harsányak, de a visszafogott grafikához és tipográfiához társulva nem válnak sokká (semmilyen értelemben sem). A figyelmes szemlélő azonban már itt kezdhet gyanakodni, hiszen a honfoglalás kori motívumot idéző grafika nélkülözi azt a precizitást, amelyet a motívum természete megkövetelne (viszont nem olyan mértékben, hogy elképzelhetővé váljon a szándékoltság). Mindezzel együtt minőségi fenntartásaim nem a borítónál kezdődnek.

A kötet összesen hat rajzot tartalmaz, ezek közül öt teljes oldalas, egy pedig, a harmadik, szöveges oldalon van. Legyünk jóhiszeműek, feltételezzük, hogy ennek az a hivatása, hogy felhívja a figyelmet a harmadik grafikára mint olyanra, amely különös hangsúlyt érdemelne, esetleg ez a rajz a többinél szorosabb összefüggésben lenne a szöveggel, melyhez tartozik. Ennek azonban nem sok jele mutatkozik, így ez a rajz pusztán megtöri az illusztrációk ilyetén rendjét. Másrészt nem nehéz észrevennünk, hogy a rajzok nincsenek közvetlen tematikus összefüggésben a versekkel, nem „illusztrálják" azokat a klasszikus értelemben, ami persze nem hiba. Ami viszont már problematikusabb, hogy más összefüggést is nehéz felfedezni a versek és a képek alkotója közt, talán az egyetlen, ami mégis megteremti a kohéziót, hogy mindketten szívesen használnak magyar motívumokat, és ma már „klasszikus" szürrealista szimbólumokat. Írnám, hogy szürrealista módszereket, de ez nem minden vonatkozásában helytálló, hiszen a szürrealizmus eredeti célkitűzése szerint a tudat felszabadítását, spontaneitást, eredetiséget, automatizmust jelentett (más kérdés, hogy ezt már a „klasszikus" szürrealisták sem vették túl komolyan, gondoljunk csak Dalí kifejezetten kitalált képeire). Hogy esetleg hangulatuk révén kapcsolatban vannak, az azért kevéssé valószínű, mert a grafikák nem teremtenek egységes hangulatot, s így igazából semmilyet sem, amiről még esik szó.

Lehetne még egy szempontból összefüggés a grafikák és a szöveg között, ami ráadásul műfaji követelmény is: képi, kompozíciós egységet kellene alkotniuk, de meg kell állapítsam, hogy vizuálisan semmi köze nincs az egy oldalon található szövegképnek az illusztrációk kompozíciójához. Ám legalább a grafikáknak kellene önálló kompozíciót alkotniuk, azonban a grafikai elemek képpé szerkesztése is gondot okoz Borkának. Bár jelképei között kigondolt kohézió van, ez igen kevés a vizuális egység megteremtése híján. Motívumai egyedül maradnak, esetlegesen egymás mellé és a könyv képi felületére pakolva. Ebből a szempontból egyedül az utolsó grafika a kivétel. Ehhez illik a technikai igénytelenség („ACÉLABRONCS-ÖHÖHÖ"). Ez a kép azonban a kötet egészéből lóg ki képregényszerűségével, karikatúraszerű képtelenségével. Persze lehet szerepe az értékvesztés ábrázolásának az utolsó rajzon, de ehhez kellett volna igazodni a többinek is, hogy ez végkifejletté alakulhasson.

Fentebb már említettem a technikai igénytelenséget, mely az egész „kompozíciónak" a legalapvetőbb hibája. A minőség hiányának elsődleges oka, hogy a szerző nem rendelkezik kellő rajztudással. Lehet „csúnya" képet létrehozni, ha mondanivalónk hatékony megjelenítésének ez a legmegfelelőbb eszköze, gondoljunk Kondor nagyszerű képeire, melyeket látva mégis elcsodálkozunk a művész virtuozitásán, mellyel a megvalósítás módja magától értetődő természetességgel lép a mű egészének szolgálatába. Ehhez magas fokú szakmai tudás kell, mely jelen esetben hiányzik (legalábbis a kötet grafikusa nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről). Rajztechnikai szempontból jelentős különbség van egy rajz megvalósításának laza eleganciája és aközött, hogyha valaki nem tud úgy rajzolni, hogy egy letett vonal önmagában esztétikai minőség hordozója legyen (nem feltétlenül a szépséget kell tehát hordoznia). Akkor hát csináljunk úgy, mintha szándékosan lenne esetlen minden vonal... Azonban így is kilóg a lóláb. Főként olyan szimbólumok és alkotói módszerek (stilizálás) alkalmazásánál, melyek jellegüknél fogva igénylik, hogy magas színvonalon és precízen legyenek megvalósítva. Ezek a rajzok egyszerűen nem emelkednek arra a minőségi, szakmai színvonalra, mely tőlem, a befogadótól kikövetelné azt az intellektuális erőfeszítést, melynek során belehelyezkedem a megteremtett világba és megértem a hordozott tartalmakat.

Mégis, essék néhány szó a rajzokban használt szimbolikáról. Borka főként ősi jelképeket használ, elsősorban saját múltunkból, a honfoglalás kori, illetve a nép által megőrzött motívumanyagból merít, társítva hozzá a mára már klasszikussá vált szürrealista szimbólumrendszert, többször kevésbé a tartalom gazdagítását elérve ezzel, mint inkább utánérzést keltve: mintha már láttam volna valami hasonlót Dali valamelyik képén, Picasso Guernicáján, vagy René Magritte-nál... Azonban ezt nem azzal a hangsúllyal teszi, hogy más alkotást idézve, annak lényegét bevonja az aktuális képbe, ezzel gazdagítva/degradálva, átírva az ismert alkotást. Ami még leginkább összeáll, az a magyar ősi jelképrendszer használata.

A Most című vershez kapcsolódó grafika talán a legteljesebb ebből a szempontból, sőt jelképi rétegét kibontva, még a vershez való kötődés szintjét is megtaláljuk. A rajz hangsúlyos eleme egy stilizált kígyót megragadó sas alakja. Őseinknél és egész kultúrkörükben a sas és a kígyó ősi ellenségek, a világfa tetején ülő sas és a gyökerénél vagy az alvilágban lévő kígyó ellentétpárja legegyszerűbben a Jó és a Rossz, az élet és halál jelképe. Ez utóbbi jelentésréteghez kapcsolódik a képen a kígyóval érintkező virágmotívum, mely népi alkotások szellőrózsa-stilizációjára emlékeztet (a szellőrózsa gyorsan hervadó szirmai révén az ókortól a halál jelképe). Az ebből kinövő, lángoló kardra emlékeztető képelem nyilvánvaló szimbolikája elsősorban harcot, háborút jelent. A szimbolika tehát itt összeáll, sőt a kapcsolódó vers halálfélelmét is szerencsésen támasztja alá („mintha már vésnék az évszámot / nevem alá"), és a forrás tekintetében is megvan az összefüggés, ha a vers utolsó sorára gondolunk: „bennem felejtkezik a magyarmagány". Kár, hogy a fönt felsorolt hiányosságok ezen a grafikán is jelentkeznek.

A felhasznált jelképek szempontjából érdekes lehet még a negyedik rajz, melyen a stilizált szarvasfej agancsai között napot és galambot egyaránt jelentő kört hordoz, alatta pedig a rajzokon többször megjelenő kígyó látható. A képi egységnek sajnos ez a rajz is híján van, de ősi képi nyelvünk és a keresztény jelképek összekapcsolása szintjén hordoz némi többletet. A szarvas a fához kapcsolódó egyetemes jelkép, egyrészt szintén a kígyó ősi ellensége, másrészt az agancsai között a Napot, vagy a Napot és a Holdat hordozó szarvas a világfával azonosul Eurázsia-szerte. Ősi gyökerű népmeséinkben, illetve a táltosokhoz kapcsolódó hagyományokban az alsó világ része a „Kígyók országa" is. Az agancsok között lévő Nap-jelkép galambszámyai azonban a keresztény szimbolikát is implikálják, így a szarvas ezen a képen is hordozza azt a jelentést, miszerint Krisztussal azonosul, aki lenyeli a kígyót, mely természetesen az ördögöt jelenti, s ezzel a megváltás szimbólumává is válik. Itt láthatjuk, hogy a kép jelentésköre nagyon tág, kigondolt, és tudatos is. Megérdemelt volna a gondolat egy igényes képet.

Ezeken az ősi jelképeken kívül – a szürrealista törekvések miatt – több kép is kap egy, a nemiségre asszociáló szimbolikus jelentésréteget, hiszen pl. a hal (lásd a második képet) ebben az izmusban a női nemiség bevett szimbóluma volt (egyébként nem gyökértelenül, hiszen ősi termékenységszimbólumról van szó), s a képen ehhez kapcsolódó disznófejű szőrös férfialak a bujaság megtestesítőjévé válik (mely ráadásul lángokban áll). Az első képen felhasznált elemek, fallikus szimbólumok egyenesen perverz jelentés hordozójává válnak. Ebben az összefüggésben végignézve a teljes képanyagot, új kapcsolódási pontok is teremtődhetnek az ilyen irányú értelmezés felé.

Összefoglalva, nem csak az nem mindegy, hogy mit, de az is nagyon fontos, hogy hogyan. Bár azt sem gondolnám, hogy a régi jelképek ismerete, jelentésük felhasználása – akár rajzi szempontból jó minőségű grafikákon is – önmagában képes lenne művészetté válni. Weöres Sándor bölcs és tanulságos sorai szerint: „A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak, rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a kontár-művek is." Nos, az itt elemzett illusztrációk nem remekművek, ezt elég nagy biztonsággal kijelenthetem...