Apáink öröksége; Kinek való ez a könyv?
Apáink öröksége
(Állataink, növényeink és szavaink könyve)
„A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:
– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?"
(Kacor király. Hetvenhét magyar népmese. Illyés Gyula irodalmi feldolgozása)
Nagyon szép, de elsősorban hasznos, mindenekfölött pedig okos kötetet jelentetett meg a Lilium Aurum 1999-ben – nemcsak a gyerekeknek. Csicsay Alajos könyvének címét, Apáink öröksége, az alcím – Állataink és növényeink könyve – pontosítja, s ezt a tematikai besorolást az előzékoldalon feltüntetett újabb magyarázat szűkíti-tágítja: kiegészítő tankönyv az általános iskolai természetrajz-oktatáshoz. A könyv pedig nemcsak hogy minden tekintetben eleget tesz az ezekben a címekben foglalt szándéknak és célzatnak, hanem vélhetően felülmúlja a gyermek- és felnőtt korú olvasó – tehát a még nem és már tanulók, pedagógusok, szülők, állat- és növénybarátok, az ismeretterjesztő irodalom és a kultúra szerelmesei, az „apáink öröksége" iránt fogékonyak tábora stb., stb. - e tárgykör iránti igényét.
E gazdagon illusztrált (kép és rajz: Balázsy Géza) könyvet okosnak tituláltam, de bölcsnek is nevezhetném: ilyen szűk keretek közt (tartalommal és utószóval együtt 88 oldal) összefoglalni a legszükségesebbet abból, amit a magyarság által tenyésztett állatokról és termesztett növényekről tudni kell, beleértve az ide tartozó háziállatok és kultúrnövények eredetét, rendszertanát (rokonságát, hasznosíthatóságát, tartás- és nevelésmódját, szerepüket az életünkben, kultúránkban stb., stb.); ehhez nem elegendő szakértelem és tudás, de még csak tapasztalat és ítélőképesség sem, ez – ez a könyv – már filozófia. A természetrajz-oktatás (-felfogás, -értelmezés, -szeretet) nívós népszerűsítése kultúrtörténettel, történelemmel, irodalommal, a szellemi művelődés igényeinek megfelelő nyelvezeten. Tömör, lényegre törő összefoglalás, tartalmában és megfogalmazásában messzemenően szakszerű és lebilincselően élvezetes.
Olvasása közben mégis támadt némi hiányérzetem. Miért, miért nem, én ebből az Apáink örökségéből hiányolom eleink és őseink kapcsolatát a szomszéd népekkel. Pontosabban: e kapcsolatok lenyomatát vagy legalább némi jelét. Mert hogy e könyv kimerítően leírja, honnan származnak az apáink által tenyésztett állatok és termesztett növények, miként és mikor kerültek a Kárpát-medencébe, csak éppen az nem derül ki a folyamat leírásából, hogy a legtöbb tárgyalt növény és állat éppen az őseinkkel egy területen élő, konkrétan a ma is közelebbi-távolabbi szomszédaink révén honosodott meg a magyarság körében. Tisztelet a kivételnek (például a „rossz szomszédság – török átok" mondásra e tekintetben rácáfoló törökségnek).
Meglehet, csak nekem tűnik hiánynak ez a (konkrétan: szláv–magyar) kapcsolattörténet, régen volt nyelvtanórák visszhangjaként. Talán túlságosan is magával ragadott és megragadott a jövevényszók üdvös szerepe szókészletünkben, tudniillik, hogy más népekkel érintkezve megismertük azok tapasztalatait, gazdasági életét, társadalmi berendezkedését, kultúráját, s ebből, amit jónak, hasznosnak tartottunk, azt a magunkévá tettük; az újonnan megismert fogalmak jelölésére pedig az ő édes anyanyelvük szavait kölcsönöztük ki, alakítottuk át magunknak. A témánál maradva: apáink néhány szót is háziasítottak. Úgy emlékszem, a honfoglalás előtti török jövevényszavainktól eltekintve, a földművelés és az állattenyésztés szókincse terén letelepedésünk után a szomszédos szláv népektől vettük át a legtöbbet; ezek ismerete – a legjellemzőbbek (gabona, rozs, zab, széna, szalma, kasza, kapa, barázda, pásztor, jászol, bárány, kakas, kacsa stb.) felsorolásának szintjén – kötelező nyelvtani ismeretnek számított.
Jó (gimnáziumi) biológiatanárunk is következetesen sulykolta belénk az egyes állat- és növénynevek szlovák megfelelőit (a latin mellett), s nyilván nem csak a szlovákul továbbtanulók miatt és érdekében kérte őket tőlünk számon. A fogékony gyerekember úgy érezhette, minden mindennel összefügg, s valóban: a természetrajzban (vagy földrajzórán) megismert szlovák szó jó ismerősként köszönt vissza a magyar nyelv órán (vagy egy idegen nyelv megértéséhez) és fordítva; itt meg ott felcsippentett szavakkal (kacsa, gácsér, káposzta, uborka, bab, barack, cseresznye, dinnye, málna, kapor, cser, juhar, jegenye, galagonya, borostyán stb.) vígan el lehetett boldogulni a szlovák órán (a földrajz órán) és az iskolán kívül egyaránt; a korpa és a kovász szlovákul is közelinek tűnt az élelmiszerek csomagolópapírján és mesekönyvekben (az egyik magyar népmese Kacor király személyében egyenest koronás uralkodóvá ütötte a tót kandúrt, a kocúrt). Az iromba kiskakas szókapcsolatnak meg csak az tulajdoníthatott (tévesen) goromba és behemót növendék szárnyas jelentést, aki nem tudta, hogy az iromba szlovák jövevényszó; persze, annak a szlovák olvasás órán is nehéz volt megmagyarázni, miért is értsen tarka vagy kendermagos kiskakast a versben említett kohútik jarabý alatt. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy a jövevény- és vándorszavak révén a szemfülesebbek nyelvtudás és -tanulás nélkül is elboldogulhattak és boldogulhatnak az iskolában és az életben. Szem és fül kérdése.
Miért is említem mindezt, ha már az elején jeleztem, sőt kifejezetten megemlítettem, hogy a szerző hatalmas ismeretanyagot volt kénytelen a rendelkezésére álló keretek közé szűkíteni, s ennek a lehető legkívánatosabb bölcsességgel eleget is tett... Talán épp a keret miatt. Rögeszmém, hogy bizonyos dolgokra igenis elő kell teremteni a keretet, bármilyen szűkösen méricskélünk, méricskélhetünk is. Egy helyt (egészen más vonatkozásban, a latinitás és az idegennyelv-ismeretek „renyhülése" okán) Rákos Péter arra figyelmeztet, hogy „a »tudni érdemes« dolgok köre viszonylagos, az egymást követő nemzedékek tananyaga, tudata, életformája, ismeretköre természetszerűen változik, s ha az elődök veszni hagynak az utódok tudatában megőrzésre méltó értékeket, ne azoknak róják fel, hanem magukra vessenek."
Ez az idézet is az Apáink öröksége című könyv kapcsán jutott eszembe, hiszen ha a nyelvi (s ennek kapcsán gazdasági, társadalmi, kulturális) kölcsönhatás hiánya e könyvben hibaként nem róható is fel, elszalasztott lehetőségként legalább szót érdemel. Annál is inkább, mivel a szerző, Csicsay Alajos a háziasított állatok és növények származásán túlmenően gyakran utal az elnevezésük eredetére is. Nem mindig hajszálpontosan, és a kettő – maga az élőlény és nevének (a jelölt és a jel) eredete – közt nem mindig kellően éles a határ.
A könyv a tudományos ismeretterjesztő munka követelményeinek eleget téve közli a tárgyalt állatok és növények nevének latin megfelelőjét, nagyon helyesen (értsd: indokoltan és szabatosan). Kellő érzékkel nem a szövegtestben, hanem a tartalomjegyzékben, de ahol a szerző szükségét látja, a leírásban is felhívja a terminus technikusra a figyelmet, miközben kimondva („Ha nagyobbak lesztek, nektek is ajánlom, hogy a latin neveket ismerjétek meg...") és kimondatlanul több helyt is ezek hasznosságára és ismeretük szükségére utal – magával a könyvvel pedig e téren is nagykorúsítja a gyerek olvasót.
Ennek a kétszeres (tényleges és név szerinti) eredetvizsgálatnak és származástörténetnek jegyében alakul több jellemzése. Az őszibarack (38. oldal) esetében például a gyümölcs őshazájának és elterjedésének leírása után kitér arra, hogy „a magyarok a latinból átvett nevén emlegették Persicum, kimondva perszikum szóval. Ma úgy mondhatnánk, perzsa gyümölcs, de írták barascnak is." Nos (azon túl, hogy írtuk, mint minden egyéb szót, számtalan, de legalábbis többféle módon; a barackot történetesen barassch, baraczk, boroczk, baracz, borocz, baraksz, borocka, baracka, baraszka formában, s a hangzók ejtésének módjára most ne térjünk ki), nekem ebből a sorból épp az hiányzik, ami a népi latin persica és a magyar barack közt volt, a brosky. Az a szláv szó, melynek átvett és módosult alakjával ma emlegetik a magyarok a Persicumot. És: e hiányzó kapocs pótlásával szókincsünk és tudatunk – egy füst alatt – egy cseh, egy szlovák, egy szerb, egy horvát, egy szlovén, egy lengyel és egy bolgár szóalakkal gazdagodnék.
Hasonló véleménnyel vagyok az 52-ik oldalon tárgyalt babról is, talán szintén csak azért, mert a szerző ennek leírása után (és kapcsán) ismét felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy „Érdemes megjegyezni a latin nevét – phaseolus, kiejtve fazeolusz –, mert belőle eredően némely vidéken a babot paszulynak mondják." A szlovák fazuľa szó megemlítését itt azért vélem indokoltnak, mert általa könnyebben megjegyezhető a latin (végső soron görög, s „bab" jelentésű) kifejezés. A bab magyar neve egyébként szláv eredetű (vesd össze a bob, bób és a bôb különféle írás- és ejtésmódjával, jelentése „szem, bogyó"), szemben a valóban görög forrású paszullyal, melyet a szerbek segítségével honosítottunk meg szókészletünkben, míg az azonos származású fuszuly (és változatai) román segédlettel honosodott meg a magyarban.
Felvethetnénk: a tudományos ismeretterjesztésben valóban elengedhetetlen latin nevezéktan mellett egy ilyen jellegű és terjedelmű munkában már nagy kitérő lenne utalni a szavak eredetére. Akkor is, ha ez – lévén, hogy a könyv kiegészítő tankönyv az általános iskolai természetrajz-oktatáshoz – az iskolában, az életben és általában mégoly kívánatos lenne is. Csakhogy a szerző láthatóan kedvét leli és szükségét látja a szófejtésnek és -magyarázatnak, s gyakorta kirándul az etimológia tartományába. Az „ordas" melléknév (a házikutya leírásában; 17–18. oldal) jelentését megadva ('fekete, barna szőrszálaktól tarka') a jelentésváltozás eredményeként keletkezett főnév ('farkas') magyarázatával szolgál („Hát ezért ordas a farkas."). A hamvas szederrel (35. oldal) kapcsolatos szófejtése – hamvas – csak azért nem egyértelmű („Milyen a színe? Azt mondanám, kékesen hamvasfekete, innen kapta a nevét."), mert ezt a szabatos leírást jelentéstanilag utóbb a görögdinnyével kapcsolatban (49. oldal) bővíti („Akkor ajánlatos szedni, amikor a termés elveszti hamvasságát..."), tehát az olvasó vagy eleve tudja, hogy a hamv színt és viaszosságot egyaránt jelent, vagy a szederrel kapcsolatos szín jelentés-értelmezés után nem tud mit kezdeni a (kép szerint is kívül zöld, belül piros) görögdinnye hamvasságával. Szómagyarázatra akad az olvasó a mogyorócserje (41. oldal) leírásában is, mégpedig az abrikt szóval összefüggésben (a mogyoróvessző és az abriktolás közt ténylegesen kézenfekvő a kapcsolat): „A német eredetű abrikt szó deszkát is jelent, meg azt is, hogy ver." Hiányos tudásom (és szótáraim) miatt ilyen vagy hasonló alakú és deszka jelentésű német szót nem ismerek (talán a Brett keveredett itt tévesen az Abrichtung szóval), jelentése elsődlegesen akár a verést is magában foglaló betanít, idomít, oktat, gyakoroltat. A takarmánytök fejezetében (51. oldal) ez olvasható: „Ha egy kicsit gondolkodunk, könnyen rájövünk, hogy a takarmány szavunk, melynek jelentése állati eledel, valószínűleg a betakarít szóból ered." Természetesen mindkét képzett szavunk ugyanabból a takar igéből származik, bár az sem kétséges, hogy a takarmány mintegy háromszáz évvel későbbi. Etimológiailag tisztázatlan a fokhagyma összetétel előtagja, mely valószínűleg a fok, esetleg a fog főnévvel azonos, itt az 53. oldalon mégis ez olvasható: „Hagymája gerezdekből, azaz fiókhagymákból áll, valószínűleg e szóból ered a magyar neve, fiók – fok." S végezetül: a piros bazsarózsa fejezetből (85. oldal): „A bazsa szó pedig a török vezérekre, a basákra emlékeztet bennünket. Némely helyen még ma is basarózsának mondják."
A fenti példákkal azt akartam szemléltetni, hogy a szövegben bizonyos szavak (nevek, kifejezések) nagyító alá kerülnek, s bár értelmezésük olykor ingatag vagy bizonytalan, lényegében nem téves. Ezek valószínűségét, valószínűsíthetőségét a szerző maga is jelzi, s éppenséggel nem közöl téves információt (a bazsa szóról sem állítja, hogy köze lenne a basa szóhoz; mint ahogy valóban semmi köze hozzá, sem a rendkívül sokféle tájnyelvi alakváltozatának), de valamire – véleményem szerint feleslegesen – mégis kitér e szűk keretek közt s mégis állít vagy sugall valamit. Mert bár lehet, hogy a bazsarózsa a basákra emlékeztet bennünket, ez haszontalan információ; mondjuk szemben azzal, hogy a pohánka szlovák eredetű szó – ennek a sóskával rokon (takarmány)növénynek, a hajdinának, a könyvben egyébként nem jutott hely.
Szerepel ugyan az egres (34. oldal), mégpedig úgy, hogy a köszméte kifejezést követi, tehát a növény megnevezésében a főként az északkeleti nyelvjárási területen ismert köszméte az elsődleges, s nyilván elfért volna itt egy utalás arra, hogy ez a címben kiemelt, első helyen említett köszméte a kevés bizonyosan (és nem csak valószínűleg) szlovák eredetű szavunk egyike. Ilyen még a lednek szavunk is, mely takarmánynövényként helyt kapott ugyan (64), de a szó származása szóba sem került. A puszpáng (73) neve mellett, mögött vagy bárhol a leírásban is elfért volna a szlovák eredetű kruspán szavunk; vagy azért, mert a szlovákiai magyarok számára ismertebb a másik kifejezésnél, vagy a szerző által is többször említett és idézett Lippay János mintájára („puszpángfa vagy kruspán"– Posoni kert...) S akad még néhány ugyanitt tárgyalt állat és növény, melynek feltüntetett megnevezése szlovák eredetű, hogy az egyéb szláv megfeleltetésekről mint megannyi elsikkadt lehetőségről ne szóljak.
Ismétlem, ez az én hiányérzetem. Úgy gondolom, ott, ahol erre lehetőség kínálkozik, élnünk kell a kétnyelvűség előnyeivel. Ebben a könyvben nyílt volna erre is tér, hiszen némely élőlénynek több, köztük népi megnevezése is felsoroltatik (a növények közt akad olyan, melynek neve előtt a török jelző a jelentés motivációját, a szó eredetét tekintve félrevezető). Lett volna indokolt helye a „tudni érdemes dolgok" viszonylagossága dacára néhány közeli szófejtésnek és – a könyv egészére jellemző – gondosan árnyalt nevelő szándékú szórokonsági okfejtésnek. Mert a szavak varázsa alól a szerző sem tudja kivonni magát. A paradicsomról szólva (45. oldal) például a származásán túl a szót magát is körüljárja: „Az aztékok nahuatlnak nevezték, a mayák pedig a még zöld termését meheu p'aknak, az érettet pedig tsajol chicolnak mondták. Ugye milyen érdekes szavak?"
Kétségtelen, azok. Mint ahogy a zeller görög eredetű nevét (szelinon – 44. oldal) sem árt tudni. Úgy vélem azonban, ezek mellett legalább egy utalás szintjén (akár a bevezetőben) hasznos lett volna utalni arra, hogy a földművelés és az állattenyésztés szókincse terén letelepedésünk után a szomszédos szláv népektől vettük át a legtöbbet. Ahol erre mód nyílik. Az Apáink öröksége kapcsolattörténeti összképét azért árnyalja, hogy a boróka (77. oldal) okán szó esik a szlovákokról is (itt szinte megkerülhetetlennek látszik): „Borókabogyóval készül a szlovákok nemzeti itala, a borovicska is. Magyarul borókapálinka." A tárgyi tudás közvetítésének és a nyelvművelésnek szép példája. Még markánsabban jelenik meg ugyanez a fenyőfélék (74. oldal) fejezetében, ahol látszólag mellékesen, ám mégis hangsúlyozottan az ismeretanyag átadása lehetőséget nyújt a szerzőnek a – csak a szlovákiai magyarokra jellemző – helytelen szóhasználat korrekciójára. „A boróka inkább cserje, nem használják karácsonyfaként. Ha boróka karácsonyfáról vagy gerendáról hallunk, olvasunk, tudni kell, hogy a feketefenyő (borovica) helytelen fordításának esete áll fenn."
S persze ide tartoznék, mármint e helyre, nem az egyébként saját keretein túlnövő jelentőségű, nagyszerű könyvbe, hogy bizonyos szavak (olykor még szláv eredetűek is) éppen a magyarok (apáink) révén honosodtak meg a szlovákban (és más szláv nyelvekben): a csicsóka, a dohány, az egres, a hajdina, a jonatán(alma), a kadarka, a paprika stb. Vagy a teknős(béka), melyet talán a hörcsög szavunk helyett kaptunk cserébe. Az egymás mellett és együttélésnek ez is a pozitív (értsd: tényleges, előrevivő, nullánál nagyobb stb.) következménye. A kölcsönösen értékes kapcsolat. Ennek az értékismeretnek a megőrzését és népszerűsítését nem lehet elég korán elkezdeni.
Felteszem, Csicsay Alajos könyvét rövid időn belül felvásárolja az értelmes olvasók még mindig népes tábora, s nyilvánvalóan újrakiadására lesz szükség. Észrevételeimet e célból s megfontolás tárgyaként tettem. Változatlan vagy bővített kiadásának támogatása több mint indokolt. Egyetlen helyen (a házijuh fejezetében – 13. oldal) viszont feltétlen javításra szorul: „...valószínűleg Perzsiából származik, de hozzánk kerülő úton, Nyugat-Európán át jutott el. Erre utal a neve is: birka. Valószínűleg a német bürger (polgár) szóból alakult át, melyet kezdetben bürgének vagy birgének mondtak." Nos, az ilyen tévhitek (és terjesztésük) elkerülése végett (is) érdemes felütni az etimológiai szótárt. Mert bár a polgár szavunk valóban a német Bürgerből származik, a birka szavunk ezzel szemben cseh eredetű. Állatterelő szóból alakult, s a magyarba egy morva juhfajta neveként, Morvaországból került át. A könyv, bár eredendően nem ez a felvállalt szerepe, sok-sok szómagyarázatot tartalmaz, s ezek közé valamilyen tévedés folytán egy hibás is került. De ez legyen a legnagyobb hibája. Apáink szólásával élve: a koszos birka is átúszik a többivel.
Kinek való ez a könyv?
(Figyelem, állatveszély!)
Sokan és sokszor elmondták már, hogy a gyermekek számára készült könyv nagyobb figyelmet igényelne a kiadótól, mint a többi, mégis egyre-másra megesik, hogy a szerző, az író, a grafikus, a szerkesztő (a felelős és a nyelvi) és a kiadó is alábecsüli, pontosabban lekezeli a kis olvasóját. A silány, az első belelapozásra szétmálló, igénytelen fedőlapú gyerekkönyv alighanem kiadói takarékosságra vezethető vissza, ám a hibás, téves (rossz, giccses, suta stb.) belső, azaz az elhibázott szöveg maga már arra vall, hogy a kiadó munkavállalásként (bevételi forrásnak) fogta fel, nagyjából úgy, mint egy munkabrigád a betonozást. Nagy baj, ha a könyvnyomtatás bérmunka.
Az 1000 kérdés 1000 válasz az állatokról című könyvet fiam kapta az iskolában; osztályfőnöke – mint írja: „kimagasló eredményeiért" – a legszebb, legnagyobb, legvastagabb ajándékkönyvvel jutalmazta. A színes, fényképekben és illusztrációkban bővelkedő kiadvány a címében meghatározott módszer (kérdés-felelet) alapján hozza közelebb az állatok világát a (kora szerint pontosan nem behatárolható) gyermek olvasóhoz. Három nagyobb témakörben: Az állatok világa, Az öt kontinens állatai, Emberek és állatok. Az impresszum olasz főszerkesztőt, grafikust, „grafikus asszisztenst", szerkesztőt és kiadót jegyez, fordította: Goják Éva. Magyar kiadás: Alexandra Kiadó 1995.
Azt, hogy nem eredeti műről, hanem fordításról van szó, már az első oldalon megállapítja olvasója. A fordító alighanem szó szerint értelmezte a dolgát, a szerkesztő (ha volt), nyilván nem állt feladata magaslatán, korrektor pedig egészen biztosan nem volt. Nem tudom, milyen lehet az eredeti (olasz) szöveg, de a fordítás valahol az óvodás korú gyereknek szánt ismeretterjesztés (ezt támasztja alá a kérdés-felelet módszer, szerkezetében és igényességében is) és a tinédzser érdeklődési körét megcélzó, szakterminológiával operáló kislexikon közt ingadozik. Mégpedig nem kis bizonytalansággal – s az ingadozások variációinak száma itt kimeríthetetlen –, mert a komolytalan kérdésekre néha tudományos igényű válasz reflektál, vagy fordítva, a szakkifejezések és a latin nevezéktan pedig rejtélyes módon, búvópatakként, hol itt, hol amott, rendszert és logikát nélkülözve jelenítődik meg.
Lássunk ezekre néhány példát! Előbb a kérdésekre. A „Mik a védett területek?" típusú nyelvi ficamok akkor kezdenek igazán idegesítővé válni, amikor a többes számból egyre több lesz (ezer kérdésnél számuk néhány száz). Csak a kutyáknál maradva (mert a macskáknak nincs külön fejezetük): „Melyek a szánhúzó kutyák?", „Melyek a juhászkutyák?", „Melyek ezek?", „Melyek a kutyák ősei?"
A kérdések további típusát nevezhetnénk didaktikus kérdésnek is. A béka című fejezet első kérdése: „A béka kétéltű állat?" Válasz: „Igen, a békák a kétéltűek osztályába, a farkatlan kétéltűek rendjébe tartoznak." Oktató jellegű kérdéshez tanító célzatú válasz. Ugyanez fejezetből az utolsó (kép alatti) kérdés: „A képen az összes békafaj látható?" S a hozzá tartozó válasz: „Nem, a farkatlan kétéltűeknek csak a legismertebb fajai láthatók." Kissé szájbarágó, de tartalmas: a gyerek figyelmét a legfontosabb tudnivalókra irányítja; nevezetesen, hogy a béka farkatlan kétéltű, s közben rögzülnek benne a korábbi fejezetekből már ismert kifejezések (osztály, rend, faj).
Ezt a kérdéstípust akkor kezdi az olvasó komolytalannak tekinteni, amikor a békától a vízilóhoz jut. Kérdés: „Mit jelent az a szó, hogy víziló?" (,,A »víziló« szó szerint azt jelenti, hogy »vízben élő ló«.") „A víziló nagyon nagy?" („Több mint 4 méter hosszú az orrától a farkáig.") Persze, vannak ennél könnyebb (szinte már légies) kérdések is; ezek közül néhány: „Sok különböző környezet van?" (Mármint Észak-Amerikában; a részletező válasz igenlő.) „Minek tartják a teheneket?" (A bonyolult válaszból arra lehet tippelni, hogy a tejük végett.) „fontos-e az idegrendszer?" (Alighanem, mert: „a második legfontosabb dolog").
Vannak könnyű kérdések nehéz válaszokkal – melyek nem a kérdésre válaszolnak, hanem tételesen kifejtenek egy átfogó ismeretanyagot, magyarázat nélküli idegen szakkifejezésekkel. Vannak nehéz kérdések könnyű válasszal – a kérdésben szereplő szakkifejezés feloldása, magyarázata nélkül. De legfőképp vannak a „vannak-e kérdések", melyek a „melyek kérdések"-nél is érdekesebbek. Például: „Vannak-e különböző állatfajoknál különböző csoportosulások?" (az Egységben az erő című fejezet kérdése); „Van-e álcázás a rovaroknál?" (az Álcázás című fejezetben).
Vannak a biológiától távol álló, de azért hasznos kérdések és válaszok. Melyek ezek? Például: „Miről híres a fehérfejű tengeri sas?" Válasz: „Ez az a sas, amely az Amerikai Egyesült Államok címerén látható." Vannak logikus kérdések logikátlan válasszal: „Mi jellemzi a Spanyolországban élő törökmajmokat? – A Gibraltár-szorosnál élő törökmajmok kivételt képeznek: a főemlősök egyetlen természetes népe, amely az egész európai kontinensen él."
S a válaszok stíluspalettája! Szinte kimeríthetetlen. Vannak kedves, könnyed, „olaszos" megfogalmazások. Ilyen az elefántról szóló, mely két évig szoptatja elefántborját: „Ez a hosszú szopási idő nem probléma, mert az elefántok nem szapora állatok, és legalább 4 év telik el két szülés között." Bonyolult, körmönfont, egzakt matematikai ismereteket és Sherlock Holmes-i agyafúrtságot igénylő „ködös albioni" passzusok: „Vannak-e más állatok, amelyek szintén nagyon sokáig élnek? – Egy másik kivételes példa egy fehér hattyú, amelyet 1887-ben öltek meg Nagy–Britanniában, Derbyshire-ben, és amelynek a lábán levő gyűrűn a következő évszám volt: 1771 vagy 1717; ez azt jelentette, hogy kb. 170 évvel ezelőtt kezdte az életét. Általában a hattyúk 25–50 évet élnek." S ha már magyar könyvről van szó, idézzünk pár sort a „magyar stílus" regiszteréből is: „Élnek-e Magyarországon barna medvék? –Tulajdonképpen nem, csak az állatkertekben találkozhatsz velük. Viszont a szomszédos országok hegységeiben, a Kárpátokban, Szlovákiában és Erdélyben megtalálhatók."
Logikáját tekintve persze inkább góbés, mint magyar ez a válasz. A kérdésben feltett barna medvék természetesen a magyar helyesírás szabályainak sem tesznek eleget. Ugyanitt képaláírásként: „Egy barna medve család az erdőben..."
Több magyar vonatkozást ne nagyon keressünk a könyvben; még van egy: a közúti figyelmeztető és tiltó táblák oldalán (a Figyelem, állatveszély! című fejezetben), ahol öt háromszög alakú (jávorszarvas, medve, szarvas, strucc és teve jelenlétére hívják fel az autós figyelmét) és egy kerek tábla látható (majmok etetése tilos jelentéssel). Nos, itt szerepel ez a kérdés is: „Magyarországon is találhatók ilyen táblák?" Hála a szarvasnak és az őznek: igen, tehát ez a kérdés tulajdonképpen indokoltnak tekinthető. Mellesleg az egyik tábla (piros szegélyű háromszögben, fehér mezőben feketén) „barna medve jelenlétére figyelmeztet".
Mert megértem, hogy a négyszínnyomású könyv előállítása drága, s a kiadó az eredeti könyv minden oldalának csak a fekete színnyomását cseréli (következésképp a képekhez nem nyúl, csak az eredeti szöveget helyettesíti a célszöveggel), de azért a 192-ből egy-két oldalt megérte volna (mármint az olvasó, a gyermek szempontjából) magyarral helyettesíteni. Mert így a magyar gyerek az Állatvédelem, valamint a Parkok és állatkertek fejezetben az olaszországi helyzettel és állapotokkal ismerkedik meg, ami az Olaszország nemzeti parkjai című fejezet után már valóban inkább a megismerés kényszerű hiányát prezentálja, semmint az ismeretterjesztést.
A nagy állatoskönyv ezer kérdése és ezer válaszából egy útjelző tábla meg egy tulajdonképpeni hiány jut a honi olvasónak, legfeljebb a szlovákiai és az erdélyi magyar olvasót vigasztalhatja néhány szabadon élő „barna medve." Olaszország nemzeti parkjaiból viszont leérettségizhetne. Ha ugyan, mert az egyik kérdésfeleletben ezt olvasom: „Mikor alapították a Calabriai nemzeti parkot? – Ez a legújabb park: 1968-ban alapították." Egy továbbiban pedig erről értesülök: „Alapítanak-e még más parkokat? – 1968-ban újabb négy park tervét készítették el: az Alpokban, a Dolomitokban, a Casentinesi erőkben (így!) és a Pollino középhegységben." S ebből arra következtetek, hogy a könyv szövegét az olaszok 1968-ban véglegesítették. Kérdés és felelet formájában megismerkedem továbbá az olasz környezetvédő szervezetekkel (ezen belül: megalakulásuk éve, foglalkozási szakterületük, központi székhelyük), mint például: Itália Nostra, Touring (és másutt: Tourin) Vlub (így!) Italiano, Club Alpino Italiano, Lega Italiana per la Protezione degli Uccelli (LIPU). Némi akarattal, kis hozzáértéssel elég lett volna csak a szöveget kicserélni: a képeken látható veszélyeztetett állatok (az olasz szervezetek címereivel együtt) maradhattak volna.
Csak azt nem tudom eldönteni, kicsit olaszosra sikeredett-e ez a könyv, vagy kicsit magyarosra. Egy biztos. Ha a könyvben csak képek lennének, a kiadó megspórolt volna magának egy jókora összeget (a fordításon), az olvasót meg megkímélte volna egy traumatikus élménytől. Mert a képek szépek, beszédesek. Csak ne lenne az az ezer kérdés meg az ezer válasz. És ne lennének képaláírások!
Az egyikben például ezt olvasom: „A szemközti oldalon négy rózsaszín flemingo látható a pallavicinoi állatkertből (Olaszo.)", egy további képaláírásból megtudom, hogy „A kondorkeselyű olyan jellemzőkkel bír, amelyek alkalmazkodnak dögevő életmódjához...", s hogy csak a madaraknál maradjunk: „A fényképek bemutatják a fehér fejű tengeri sas vadász technikáját, amely alászáll, amikor meglátja a zsákmány bőrét a víz alatt..."
S ha írásom elején a bérmunkában végzett könyvkiadást a betonozáshoz hasonlítottam – sete-sután, de arra célozva, hogy a művelet nem igényel különösebb beleérzést és hozzáértést, valamint hogy az elhivatottság, a szellemi kaland, a „küldetés" és az ezekhez hasonló, a könyvkiadáshoz azért nyilvánvalóan tapadó képzetek fel sem merülnek –, mondjuk ki, hogy azért a betonozást is el lehet rontani. Ha például kispórolják az anyagból a cementet. Tény és való, hogy vannak jó szakemberek és kevésbé lelkiismeretesek. Ám kétséges, hogy a betonozó személy – legyen kőműves vagy költő – ne tudná, mi a cement, a kavics meg a víz.
Márpedig akik e könyv megszületése körül bábáskodtak, tudatlanságukban messze (fényévekre) elmaradnak azok mögött, akiknek szellemi produktumukat szánják. Illusztris bizonyíték erre Az elefánt és az ember című fejezetnek az a része, melyben arra hívják fel a figyelmet, hogy az ember az elefántot nemcsak teherhordóként és utazásra használta, hanem harcokban is. Íme, a vonatkozó rész: „Harcokban is? – Igen, főként az ókorban. Ie. 280 körül Pirro, Egyiptom királya, Taranto város szövetségese Róma ellen, partra szállt Tarantoban 20 000 gyalogossal, 3000 lovassal és 26 elefánttal: eleinte jól kihasználta azt az előnyt, amelyet az állatok által okozott meglepetés keltett (Pirro elefántjainak egy klasszikus ábrázolása látható a felső képen)."
Nos, a fenti szövegrész alighanem szintén szert tesz némi előnyre, mikor az olvasó a könyvben idáig jutva meglepetésében megdermed – lásd: beton. A magát Pirróként rejtjelező személy természetesen nem más, mint Pürrosz (latinosan: Pyrrhus) – lásd pirruszi győzelem. Természetesen Egyiptom uralkodói közt is hiába keresnénk (igaz, Alexandriában feleségül vette I. Ptolemaiosz leányát), hiszen ennek az épeiroszi (epirusi) királynak egy görög–római birodalom létrehozása volt legfőbb vágya. Épeirosz pedig Görögország északnyugati területe. Ez idő tájt (az ókorban) Taranto Tarentum volt. Pürrosz halálának okát egyébként a történetírás egy, az ostrom során a király fejére dobott téglában jelöli meg – s nem állhatom meg, hogy a fenti idézet örvén ennek a téglának szimbolikus jelentőséget tulajdonítsak.
Mondhatnánk: egy állatokról szóló gyermekkönyv készítőinek nem kell történelmi ismeretekkel rendelkezniük. Arról még lesz szó, hogy magyarul sem kell tudniuk. Ebben a könyvben azonban agyoncsaptak mindent, amit csak lehetett; s nem indokolatlanul még ez a kérdés is felmerülhet: Melyek azok a személyek, akik itt nem szenvedtek csorbákat? Tulajdonképpen itt ilyenek nincsenek. Itt apaitanyait beleadva, embert s állatot nem kímélve elbaltáztak mindent, amit lehetett. A növényrendszertanával világhírűvé vált és hazájában, Svédországban nemesi rangra emelt Carl von Linné forog a sírjában – e könyvben kétszer is említést tesznek róla: mindkétszer mint Carlo Linneo...
Ami a szöveg hibagyakoriságát illeti, az különálló nyelvi vizsgálati tanulmányt érdemelne, ettől itt és most el kell tekinteni, és a helyesírási hibák csoportosítására sem lehet e szűk keretek közt vállalkozni. A nyelvi igénytelenség azonban vélhetően a hibamennyiség egy szűk, reprezentatív válogatásból is felsejlik. A helyesírási hibák közül a vessző kitétele az állítmányi több mint kapcsolatban és a stb. rövidítés előtt általános és rendszerjellegű, tehát semmiképp nem tekinthető sajtóhibának; elmaradása a hasonlító határozó kifejezőeszközeként („kevésbé mint a macskák") szerencsére már nem ennyire rendszeres. A hangtani síkba sorolható indokolatlan tévedések nagyobb részéről feltételezhető, hogy elgépelés és korrektúrahiány termékei (példa a magánhangzó megnyúlására: „kitűnő", „megőrizték", lerövidülésére: „hivatlan"), míg a „púputeve" kifejezést és rokonságát („egypúpu és kétpupu") általánosságuk miatt nem lehet ide sorolni. Elírásnak vehetjük viszont a „Laurázsia" és a „Goldwana" kifejezést (Eurázsia és Gondwana helyett).
Az elválasztás szabályainak a szöveg nagyrészt eleget tesz, a hibák százalékarányát főként a szóösszetételt ignoráló úzus emeli („húse-vők", „egészsé-gügyi", „levé-levő"). Feltűnő a köznevek nagy kezdőbetűs írásmódja gyűjtőnévi értelmű helyzetben („az Egypatás állatok", „a Párosujjúak csoportja", „a Viperák csoportja"); a szókincs terén maga a „csoport" beszélt nyelvi kifejezés a szűkebb és tágabb értelemben vett szakszöveg egyedül elfogadható és szabatos „rend" terminusa helyett stb.
Ismeretterjesztő szövegben különösen helytelenítendő a stílust jellemző szókincs alaktani és szintaktikai ingadozása – „házityúk" és „házi tyúk" egyazon bekezdésben, „farkas-kutyafajták" és „vadászkutya fajták", a már többször is említett „barna medve" jelzős szerkezet képviselői („paradicsom madár", „végbél nyílás", „édes vizek"), a szabálytalan kapcsolási formák kanonizálása („angolnafélék", „muréna-félék", „zsiráf-faj"; tulajdonnevek esetén: „Honduras-tól" stb.), valamint a földrajzi nevek – hibásságában is bizonytalan – írásmódja. Ez utóbbira példák: „Komori-szigetek" (helyesen: Comore-szigetek), „Északi-Sark", „Északi Sark" és „Déli-Sark" (Északi-sark és Déli-sark helyett), másutt „Ésak-Amerika"; „Közép-Afrikai köztársaság" (Közép-afrikai Köztársaság helyett), Pompei (Pompeji helyett).
Az 1000 kérdés 1000 válasz az állatokról című könyv végül – jellegéből adódóan – Tárgymutatót is tartalmaz, mely sajnos szintén nem mentes a hibáktól és tévedésektől (ebben harmadszor is rácsodálkozhatunk a Carlo Linneo névváltozatra); az itt ábécérendbe szedett szavak közül egyeseknek az oldal szerinti megfelelőit a könyvben hiába keresem, más, a könyvben szereplő állatok neve viszont itt nem található.
Ez a könyv nem nekünk való, főleg olvasni tudó magyar gyermeknek nem.