Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. március / Börtönnapló

Börtönnapló

 

1.

Ami volt, volt és mindegy milyen, mert úgyis megérett a változásra. Ez a kis, szürke határváros csupán ezt erősítette meg bennem, a maga ijesztően kihalt utcáival és a déli városszélen a megereszkedett égaljával, melynek csücske már szinte a földig ért. Az az érzésem, hogy tömbházait előrelátásból építették abba az alakzatba, amely most tökéletesen alátámasztja a komor eget, mintegy bizarr tartóoszlopokként, nehogy az a békés polgárok fejére szakadjon. Most, mintha négy rúdra feszített átnedvesedett ponyva lenne, az esőcseppek súlyától belóg a házak közé, így kénytelenek vagyunk picit meggörnyedve járni. Ha most fölnéznék, ebben a hatalmas égi pocsolyában láthatnám saját arcomat, amint az égből tekintek le önmagamra. Csak egy ilyen helyen és ilyen helyzetben láthatja az ember kívülről önmagát, ahogy görnyed szerencsétlenül, rettegve annak lehetőségétől, hogy a ponyva egyszer csak elszakad és hatalmas csattanással jókora csapást mér rá.

2.

Miután egy sebesen haladó fehér autó ülésén megbilincselve tértem magamhoz és láthattam a másféle valóság tájképeit, melyben hatalmas sóskaültetvényeken guggoltak a békés polgárok és masszírozták az elviselhetetlenül zöld leveleket, hogy színük fakuljon és ne kelljen hunyorgó szemmel járni, pánikszerűen próbáltam magam visszaverekedni az eszméletlenségbe, hogy aztán a magam régi valóságában bukkanhassak ismét föl, de ez nem ment.

3.

Maradt az északkeleti szélben zokogó est, a bosszantó és érthetetlen, mert hogy lehet most itt ez a most, és hogy lehet, hogy nem maradtam abban a délutánban, ahol eső áztatott mindent? Az, hogy nincs magyarázat sem tovább, megalkotta a távolság prototípusát és készre formált egy történetet arról, hogy nem vagyok ott. Rájöttem, ez egy személytelen időzés valahol, vagy egy alapos beszámoló a kiterjedésről.

4.

Reménytelenül egyforma reggeleket mértek ki rám. Pedig bíztam a másban, hogy a következő más lesz, más okok jönnek, más magyarázatok, de az események hangját továbbra is hátulról engedték utánam. Talán azért, hogy legyenek feltételezéseim, csodálkozzam néha, és hogy megtanuljak összefüggéseket teremteni. Talán.

Viszont semmi sem tudta megváltoztatni azt a tényt, hogy reménytelenül egyformák a reggelek. Iszom a cellaajtó fölötti lámpa elektromos vezetékéből titokban elcsalt árammal forralt kávémat, melyet, ha a börtönőr figyelmetlensége engedi, holnap is elkészítek majd. Szívom a Taras Bulba nevű csípős dohányból sodort cigarettámat, és képzeletben meghúzom annak a rajznak a vezérvonalait, amely az elkezdődött nap eseményeit hivatott felvázolni. Egy tervrajzot készítek, hogy legyárthassam ezt a napot is. Persze ez egy teljesen értelmetlen foglalatosság, mert abban a pillanatban, mikor elkezdődik, az ember rádöbben, hogy minden pillanat csakis azért születik, hogy kénytelen legyen korrigálni eredeti tervét, és így az a nap folyamán teljesen használhatatlanná válna, ha azt az eseményektől függően folyamatosan nem rajzolná át. Ez a tevékenység főleg a jelenlegi valósággal szemben tanúsított kompromisszumkészségemet bizonyítja, amely nem reménytelenségből, hanem a kíváncsiságomból fakad. Vajon mi lesz velem más akarata szerint? Ezen túlmenően pedig kihangsúlyozza a velem történő véletleneket, melyeket előre még csak nem is sejtettem. Hogy sejthettem volna például, hogy azon ritka pillanatok egyike következik be, mikor az ebédemet a vécébe öntöm, mert annyira undorító mócsingok úszkálnak a fosbarna lében, melynek színével már korábban kénytelen voltam megbarátkozni, vagy azt sem tudhattam, hogy egy kapott levélben az elviselhetőség határán fognak vibrálni a szavak. Nem láthattam előre a délutáni verekedést, melynek néma figyelése közben radírozhattam vonalaimat, hogy helyettük újakat húzzak a történtek alapján. Idővel rajzom tele lett koordinálatlan, kusza vonalakkal és az általuk bekerített mezők a folyamatos radírozás miatt egyre szürkülnek. Rajzom estére mindig egy olyan összefüggő szürke felületté válik, melyről sohasem tudom eldönteni, hogy vajon az est homálya okozza vonalaim teljes láthatatlanságát, vagy rajzom szürkesége okozza az estet.

5.

Most ami ki nem mondható, csupán önmagával beszél, hogy megsejtessen valahogy egy választ. Ha lenne itt fényes fű, egy labda gurulása mutathatná útjait a véletlennek és ez a belső monológ megszűnne az elesettség ajtófeszegetése lenni. Maradna puszta sóvárgás a visszhangok után és éber figyelése annak, hogy tűnhet úgy, mintha nem történne semmi.

6.

Egy dolog biztos, több sárgát öntenek az őszbe. Öblös vödrökkel hordott bárgyú ritkulást képzelek belé, élesebben szántott földszagot, meg hangosabb csörgést a levélhullásnak. Most mindegy mekkora eget kerítettek nekem kékre, ott, ahol kell, fáradtabb lehetne a vonulás, és súlyosabb harang kell a rothadás mellé. Én most bátran beleszitálnék nehéz, barna foltokat és sorosabb arcot adnék a szépnek.

7.

Sok madár hasa az emlék a mai sétából. Szűk betonfolyosóink mennyezetét az égre bízták, hadd ébresszen vágyat. Ez a végén kezdett történet is lassan az elejére érhetne már, hogy bezárhassam egy átlátszó műanyag félgömbbe, egy olyanba, amilyenben a búcsúi árusok árulják a felrázható hóesést, amely mindentől függetlenül, bármikor ismételhető.

Egy hét után megtanultam lélegezni. Bizonyos dolgok megszokássá, mások reflexszerűvé váltak. A valóság egy dimenzióval kibővült és az enyémmel párhuzamos világ kezdett azzá formálódni, amivé vágyaim alakították. Az, hogy minden más volt, mint ahogy azt elképzeltem, hazugság. Mert miután megszabadultam a rengeteg fölöslegtől, a hiábavaló, naiv tetteket és próbálkozásokat irányító belső kényszertől, rá kellett jönnöm, hogy minden rendjén van. A dolgok továbbra is úgy rendeződnek egymás mellé, hogy minden megfeleljen az egyensúly követelményeinek.

9.

Röhögnék, ha most hirtelen megállna a világ, mert kiderült az igazság. Lelepleződne egy világméretű csalás, melyben a teremtőnek éppúgy benne van a keze, mint a legutolsó börtönőrnek. Nagyot röhögnék, és azt hiszem, telespriccelném a számat jó erős szódavízzel, hogy érezhessem hogyan pattognak szét a buborékok. Úgy tűnik, sokkal több közöm van a világ dolgaihoz, mint azt valaha is gondoltam volna, merthogy kölcsönhatásban élünk. Minden rémtett, amihez életemben közöm volt, egy olyan anyagcsere-folyamatnak a része, melyet bizonyos fázisában nekem kellett elvégeznem. Meg kell hagynom, a rám mért feladatnak maradéktalanul eleget tettem, de abban a szent pillanatban, ahogy megérezhetem a buborékok pattogását, vége lesz az egész kiszolgáltatottságnak, az alárendeltségnek, és az a fajta fensőbb akarat, mely valaha úgy rendelkezett ahogy, majd bocsánatkérően fordul hozzám és esedezni fog, hogy végre köpjem ki azt a kurva erős szódavizet a számból.

10.

Az eseményeket mindig megelőzi valami, ami előrevetíti a megtörténés lehetőségét. Esetemben egy régebben hallott vicc tanúsága hordozta a lényeget. Ugyanis egy gyanútlan és naiv ember vált nevetség tárgyává, mikor a papagájára bízta egyetlen üveg vodkáját, és tollfosztással fenyegette meg, ha próbál inni a vodkából. Szegény állat a feladat súlya alatt roskadozva úgy oldotta fel a felelősségtudat iszonyú szorítását, hogy megitta a vodkát. A hazatérő gazda nagy meglepetésére egy félcsupasz madarat talált, aki azt rikoltozta: MINEK IDE TOLL? MINEK IDE TOLL? Hát így történik az őrségváltás az ítélőképességben és az értékítéletben. Új dolgok jönnek és elfoglalják a régiek helyét. Viszont tudni kell, hogy ez a kényszerszülte változás sem tesz kísérletet egy minőségében más, teljesebb szituáció elérésére, csupán ugyanazt a szerepet tölti be, mint az eddigi.

11.

A megfigyelő azonosul a megfigyelés tárgyával és számtalan, eddig rejtett dolgot fedez föl magában. Mint hajnali zápor a nap fölkeltével, úgy párolog el a távolságtartás, és becézgetéssel szelídül köré minden. Azt, hogy mi vagy mint becézett, csupán én ismerem, mert engem viselsz el kisajátítónak, mert általam lettél több attól, hogy ártalmatlan legyél. Igaz, mint szándékodat büszkén hordozó, darabjaidra hullottál, de újra épít ez a konfúzió, melyben édes becézetté válsz.

12.

A szoprán, az esti vizek illata, valamint a hangok keletkezésének forrása egy erekkel átszőtt meleg torokban. Közelíthetnék hozzá, közben légörvényemtől elmozdulna a gyertya lángja és pici füstfelhőt bocsátana utánam. Közelíthetnék, de el nem érhetem, mert kívülállásom örök szemlélődésre ítélt. Tehát mellőz engem minden ésszerűség, sőt pokolra kíván engem, nehogy megváltozzon a dolgok természetes rendje. A szoprán, az esti vizek illata, kedves fogolytársaim.

13.

Ahhoz túl erőltetett ez a valóság, hogy el is higgyem. Szónokai szájából túl ostobán hangzanak a szavak. Ez a valószínűtlenség szüli az egyre koncentráltabb odafigyelést, a kutatást, az apró részletekbe merülést, a túlfűtött vágyat a fölfedezésre. Nyalogatom a megkapott lábast, melyben egy-egy analizált pont ízorgiája után a fém erős íze bukkan fel és visszafojtja az imént még oly hiteles és szuggesztív élvezetet. Az itteni élet eme erogén zónáinak felfedezésével fordított arányban csökken egy újabb pont felbukkanásának lehetősége. Félek, hogy felélem lehetőségeimet, mert aztán mi van? Valószínű, hogy a tömény fémíz hatására elvesztem az ízlelés képességét, mert a belső kényszer, a felfedezési vágy nem engedi, hogy abbahagyjam az ütött-kopott edény nyalogatását.

14.

Hogyan üljek? Egy préseltfalemez négy fémlábon. Ha az emeletes vaságy és az asztal közé megfelelő szögbe állítom, hátamat az omladozó vakolatnak támaszthatom, így látószögemből kiesik – az egy méter húsz magas választófalnak köszönhetően – szükségét végző cellatársam, aki egy vízzel elárasztott lyuk fölött guggol és várja a megkönnyebbülés gyönyörű pillanatát. A lábak egyre fokozódó remegése és az egyre görcsösebb kapaszkodás a vízvezeték szürkéskék horganyzott csövébe egy nagy csobbanásba torkollik, melynek kísérő hangjait a záróizmok szűkülése és tágulása cifrázza olyan rezgéssé, melytől a túlfeszített izmok újra elernyednek, visszatér a test nyugalmi állapota és kellemes kielégültséget okoz. Legalább olyat, mint az esti szerelmes szavak suttogójának, aki a vizet kipumpálva ugyanezen nyílásból, sóvárgásának megfogalmazott követeit küldi egy földszinti cellába. Az érintett rabnő boldog szerelmi mámorában fülét szorosan a nyílás fölé hajtja, oda, ahol az ő záróizmai által cifrázott hangok már kilenc hónapja ernyesztik el testének görcsös feszültségét, hogy a fentről érkező suttogás visszhangjait is teljesen elnyelje, magába zárja és kóstolgathassa őket a holnap esti viszonthallásig.

15.

A zuhanyrózsák tegnapelőtti hangja, heti egyszeri élmény, aztán emlék. Először emlékeinkben tisztálkodunk, aztán tisztára mossuk emlékeinket is. Ragyogó, makulátlan élettel dicsekedhetem magam előtt, mintha én lennék a vasárnapi harangszó. Aki nem így lát engem, az hallgassa csak Máté evangéliumát a levágott bűnös kezekről, az öncsonkítás általi üdvözülésről, mintha a gyilkos akarat a fegyver eldobásával megtisztulást nyerhetne, mintha a fordítottját látnánk mindennek és az eszköz adna szándékot a tudatnak, hadd éljen vele bűnben. Ha pedig nem így van, akkor a bűnös lélek csonkítására gondolt evangélistáink gyöngye, azzal a feltett szándékkal, hogy átverjen minket, mert az biztos, hogy Istennek nem kellenek csonka lelkek.

16.

Tudom mi van! ítéletek vannak! Kimondott szavakban értékelt létek. Pergő, csattogó, gátlástalan szavakkal kezdődik a világ, az átélés pedig a megfogalmazással. Két átélő ugyanazon dologról alkotott ellentétes megfogalmazása teremti az ítéletet, az igazságot és a hazugságot. Az ítélet sohasem tud pártatlan lenni, mert csupán az igazságot szereti. A hazugság ott lebeg árván, önmaga dühébe zárva, és visszaköveteli maga mellé az igazságot, mert ő sem rosszabb, csak magányos és örömteli ünnepeit csupán az alkalom szüli.

17.

Egy régi, TESLA gyártmányú rádió recsegő hangja uralja a félhomályt. Lassú kávézás, cigarettázás. Megpróbálok ott lenni a szeretett nő mellett, mert csupán ezek az erőtlen próbálkozások tudják becsalni a napot a szűkre méretezett ablakon. Gondolatban végignézem ahogy még alszik, megsimogatom az arcát, a mellét, a hasát és figyelem pihegését, az ébrenlét és álom közötti tétovázását, ahogy élvezi a még meg nem születettséget, de már a nemlétezésből kilépett és most ott lebeg gyermekien, lágyan és tehetetlenül. Aztán előbújnak az öntudat első jelei. A szemhéjak apró remegése, majd a ragaszkodás mozdulata, mellyel átöleli a nyakamat, magához húz és megpróbálja késleltetni a szükségszerű távolodás pillanatát. Egymás illatában a mindennapok oázisai tűnnek föl, ahová az ember mindig visszavágyik. Ahogy elhangzanak az első jelentéktelen szavak a kávéról, észreveszem, hogy órám öt perc eltérést mutat a közép-európai idő és az én valós időm között. Most akár ki is számolhatnám, hogy ez az öt perc méretarányosan hogy viszonyul ahhoz a téreltolódáshoz, amely létezésem helyszíne és jelenlétem helyszíne között keletkezett.

18.

Végre rászántam magam, hogy órámat öt perccel előbbre állítsam, hogy jelenlétem helyszínén beszállhassak abba a játékba, amely az önmeghatározás lehetőségével kecsegtet. A természet káoszával kelek versenyre, hogy kibogozhassam szálaimat, melyek beleakadtak a mindennapok elburjánzott sövényébe. Hosszas küzdelem után rá kellett jönnöm, hogy ha nem akarom elszakítani őket, kénytelen vagyok megelégedni azzal a tudattal, hogy ott vannak ahol, hogy a természet uralkodik fölöttük és majd szétfoszlatja az egészet az eső, bemossa a talajvizekbe és az én dolgaim is ott csillognak majd a tavak és tengerek tükrében és árulkodni fognak rólam egy külső szemlélőnek, aki, ha megszomjazik, iszik belőle és azzal, hogy szomját oltotta, hozzájárul ahhoz, hogy a világ számomra még érthetetlenebb, felfoghatatlanabb és kiszámíthatatlanabb legyen.

19.

Az, akiről azt hiszem, Én vagyok, mérhetetlen vágyat érez a pusztításra. Én vele érzem ugyanezt, mert hát azt hiszem róla, hogy Én vagyok, de én megfontoltabb vagyok nála, és ellenérveket zúdítok a nyakába. Valójában segíteni szeretnék rajta, mert indulataiban annyira elesett és csupán a kétségbeesés zaklatja őt végzetes elhatározásokkal. Szeretem benne látni azt, aki egy-egy kimenő alkalmával a betonteknőbe elhullajtott galambtollakat gyűjti össze, hogy aztán elküldhesse kedvesének, a soha el nem veszthető szabadság jeléül. Hát ilyen is tud lenni az, akiről azt gondolom, hogy én vagyok. Felejthetetlen élmény számomra a vele töltött idő.

20.

Szokatlan dolog a széttárt karokkal belélegzett levegő. Friss, kemény, ropogós, szinte megakad az ember torkán. Teljesen más, mint a természetes, ösztönszerű légzés, amire az ember oda sem figyel. A megszokás elkényelmesít, elfelejteti velünk, hogy élünk. Megpróbálom izzadásig strapálni magam, hogy lélegzetem zilált, kapkodó legyen. Napi százhúsz fekvőtámasz és egyéb gyakorlatok, ideális életérzést keltenek. Az őszi levegő pedig olyan robajjal és elemi erővel áramlik belém, hogy akár a Niagara vízesés szinkronhangja is lehetnék egy hollywoodi filmben. Itt egy vonal kanyarog. Bizonytalanul hullámzik végig a cella falán, mintha csak azt keresné, hogy mivel lehetne párhuzamos, de nem talál semmit, ami mellett kiállhatna. Egyedül maradt, helyenként közelítve a plafonhoz, majd a talajhoz, zuhanó repülésben. Talán egy kézről álmodik minden éjjel, amely egykor vezette őt. Amilyen, és amilyen ő. Most két partot rajzol tele családi képekkel. Megismétli azokat a mozdulatokat, melyeket látni vélt valahol a téglaporos homályban. Mindannyian tudjuk, hogy bennünk is ezt látná egy belénk zárt szemlélő, aki a legbelsőbb titkainkat lenne kénytelen figyelni naphosszat.

Az az apró rés ott a vasajtó közepén, néha meglepő dolgokra képes. A rajta beadott kenyér frissessége, illata és kicsattanó üdesége nem illik a képbe. Ellentmond minden feltételezésnek, megtöri a kialakított harmónia egységét. Elvonja figyelmemet a párhuzamosát nem találó vonalról és harapásra késztet.

22.

Már megint a kerekek ropogása Hatvanegy fejében, aki jóslatokat hallgat arról, hogy válik ő is egyszer mamuttá. Igenlő bólintás a mondat vége. Ennyit az igazságról. Ennyit az átalakulásról. Ennyit az akaratról, mely új távlatokat nyithat. Bárhová nézhetek, sohasem azt látom, amire odafigyeltem. Ha hallgatózom, mást hallok, mint amit mondanak. Lassan átalakul minden. Kezd új formát és lényeget ölteni az élet. Élet?

23.

Jönne más is, de nem fér ide be. A félálmos napokból se ki, se be. Ez az a lebegés, melyhez nem kell fény, nem kellenek gondolatok, és nem kell megérteni, mert az túl kicsinyes lenne. Amikor elfogadom mindazt, ami megmagyarázhatatlan és van, sokkal jobban kielégít, mintha megpróbálnék érveket találni. Meg aztán teljes lényemet elvonná a mostból. A mai nap színe a halványnarancssárga és abban jó fürödni és abban nincsenek hangok és az eltakar minden mást, ami nem most van és ami nem én vagyok. Sejtelmességében nemcsak ígéret, de bizonyosság is, melyet eddig sohasem láttam és nem éreztem, mindig azt hittem, hogy a meggyőződésemet az agyammal kell legyártanom, mert amit nem tudok ésszerű indokokkal megteremteni, az nincs. Ennyire kézenfekvőek a tévedések.