Elbeszélői tudatok Mészöly Miklós regényeiben

1. Tárgyilagosságba játszó személyesség

A Magasiskolát Thomka Beáta nyomán¹ a regények között vizsgáljuk. A tágasság iskolája c. esszéjében Mészöly riportszerű írásnak² nevezi ezt a szövegét. A riporter általában semleges médiumként verbalizálja a tényeket, a látott hely-szín(eke)t, eseményeket, embereket, vagyis kívülállóként, esetleg felségtöbbesben nyilatkozik meg. Mészöly regénye egy kurzivált terepismertetéssel indul, látszólag a személyesség kizárásával, a műfaji követelményeknek eleget téve. Azonban már az első mondatok után megfigyelhetőek az elbeszélő személyes jelenlétének apró jelei, reflexiói a hasonlatok szintjén: „...a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek (...) sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy (...) tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe (...) vércseppként piroslanak (...) a fürtös virágok."³A helyszín ismertetése után egyes szám első személyben folytatódik a narráció. Az elbeszélő elsősorban a solymásztelepen élő emberekre (és állatokra) irányítja a figyelmét. Éppen ezért egyenes beszédben idézi Lilik megnyilatkozásait (a solymász a párbeszédekben a riporter kérdéseire hosszasan válaszolva fejti ki a telepen érvényes szabályokat, az állatok viselkedési szokásait, az idomítás törvényszerűségeit), valamint beiktat egy Lilik által idézett párbeszédet is (vagyis kétszeresen idéz, szándékosan kerüli a függő beszédet, talán a hitelesítés kedvéért). Ám bármennyire is igyekszik megőrizni szemtanú mivoltát, a tapasztalt jelenségek átható élményszerűsége szétfeszíti a tényszerű beszámoló kereteit, s egyre gyakrabban iktat be személyes reflexiókat, pl.: „A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanezt megtenni."⁴A személyes érintettség olykor önmegszólításra ragadtatja az elbeszélőt: „...ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött (...) ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz."⁵

Ezen a ponton pedig már látható, hogy az elbeszélőt tapasztalat- és élménykészlete a látottaknak nemcsak rögzítésére készteti, hanem értelmezésükre is (megvilágosodás, fény!). Ez az értelmezési kényszer egyrészt néhány létproblémára irányul (amint ez a fenti idézetből is kitűnik: szabadság-bezártság, magány-közösség, kiszolgáltatottság-egymásra utaltság), ugyanakkor az individuum felé is fordul, a vallomás ugyanis a legszemélyesebb szférába enged betekintést. Erről tanúskodnak Mészöly Magasiskolára vonatkozó esszémondatai: „Vallani: önmegfogalmazás. Az önmegfogalmazás: körülhatároltságunk megerősítése, ami nem választható el a fokozottabb öneszméléstől, önátvilágítástól, magunkbirtoklástól."⁶

A tények, jelenségek személytelen rögzítésének lehetetlensége az időtechnikát is befolyásolja. Amennyiben megvalósulhatna egyfajta objektivitás, fennállna egy biztos kronológia. Az események menete első olvasásra talán lineárisnak tűnik, az aprólékos részletezés sokszor el is vonja a figyelmet az időrend pontos követéséről. Viszont gyakori a múlt és jelen idő váltogatása látszólag mindenféle rendezőelvet kizárva. Feltételezhető lehetne ugyanis, hogy az elbeszélő az állóképszerű megfigyeléseit jelen időben, a jelenetszerű eseményeket múlt időben rögzítse, ám ilyen törvényszerűségek nem érhetők tetten a szövegben. Sokkal inkább magyarázhatók ezek a váltások az elbeszélő elbizonytalanodásával, aminek megvannak az árulkodó nyomai: „Furcsán összemosódnak ezek a benyomások, nincs egymásutánjuk".⁷ Egy másik helyen hasonló mondat olvasható: „Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok."⁶ Vagy két helyen a következő mondat áll: „Még aznap délelőtt történt (vagy másnap?)"⁹

Az elbeszélő szemtanúból egyre inkább átélővé, érintetté válik, s ennek beszédmódja a jelen idő használatában teljesedik ki. Hangsúlyos helyen, a szöveg dereka táján olvasható az a részlet, amikor az elbeszélő maga is megpróbálkozik a sólyom befogásával. A várakozás feszített pillanatainak tudatfolyamatát a következőképpen rögzíti: „Percegő hőség vesz körül, felemás nyugalom. A teknő, ez az álcázott zárkaleshely, pontosan fejtől lábig ér, fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség, és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van..."¹⁰ Vagyis van egyrészt a körülményeket nagyon precízen számba vevő és rögzítő tudósítás, másrészt a letisztult reflexió, később pedig szinte szemérmes utalás az érzelmekre: „Mert ez se könnyű, folyton kézben tartani csak, ez is áldozatot kíván. A csömör elviselhetetlenebb, mint a félelem. (...) Lassan kezdem elveszíteni a biztonságomat, a galamb nyugalma megbénít. Görcs feszeng bennem – önmagam ellen."¹¹ A szövegdarab azért különleges, mert a vadászat előkészületeinek narrációja a megelőző részben múlt idejű igék segítségével bontakozik ki, a jelen idejű szövegszegmentum ettől tipográfiailag elválasztódik, így hangsúlyosabbá is válik a reflexió, s csak a részlet végén van utalás az előzményekre, ismét múlt időben.

Hasonló eljárás tapasztalható egy másik fontos szöveghelyen, a sólymok életét veszélyeztető éjszakai vihar és mentési akció megjelenítésekor. Itt a tipográfiailag összefüggő egységen belül vált át a múlt idő a jelenbe. S bár ezen jelen idejű részben pusztán a mentés apró mozzanatait veszi számba reflexió, kommentár nélkül, mélyen kódolva mégis ott van az elbeszélő zaklatott lelkiállapota, a féltés, a felelősségvállalás, a szolidaritás érzete. A jelenidejűség tehát az elbeszélő fokozott jelenlétével, érzelmi érintettségével hozható összefüggésbe.

„Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen"¹² – állítja az elbeszélő, ami a megfigyelő, kívülálló pozíció fokozatos és kénytelen feladásának beismerésével jár együtt. A szándék – a szenvtelen feljegyzések (másutt műfajjelölő cím az opusban) – csak töredékeiben valósulhat meg, az elbeszélő nem tud elvonatkoztatni érzelmi benyomásaitól. A kiszolgáltatottság és bezártság közérzete kibillenti, elbizonytalanítja, a személyes szférába rántja. Az egyes szám első személyen belüli elmozdulás tehát hajszálfinom, mégis pontosan mutatja az elmondhatóság, elbeszélhetőség korlátozott voltát.

2. Visszafogott személyesség

Az atléta halála c. regény narrátora egy felkérésnek engedelmeskedve fog bele feljegyzéseibe; lírai emlékezést kellene írnia élettársáról, valamiféle szubjektív életrajzot, ami könyv alakban válna publikussá. Hildi azonban csak az előkészületekig, az adatgyűjtésig jut el, mert – mint a zárlatból kiderül – lejár a határidő. Ez az indítás voltaképpen keretet is ad az elbeszélésnek, ráadásul szembesíti a narrátort az elbeszélhetőség problémájával. Némi gyakorlata van már az írásban, hiszen életének egy korábbi szakaszában naplót vezetett. Ennek a műfajnak annyi köze van a memoárhoz, hogy a figyelem a személyes életre irányul, s egyfajta retrospektivitásra, kronológiára törekszik.

Hildinek egészen pontosan két problémával kell megküzdenie: a mit mondani és a hogyan elmondani kérdésével. Az első probléma a megjelölt műfajjal kapcsolatos. Hogy haladékot adjon saját magának, erről azonnal le is mond, s egy másfajta célra tesz utalást: „...ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla. Tétova adatgyűjtés inkább, hogy végre megismerjem azt, akivel tíz évig együtt éltem; a férfit, a kamaszt, a gyereket – mindet együtt."¹³ Vagyis az emlékek rekonstruálásával közelebb akar kerülni egy már halott személyhez, meg akarja érteni tetteinek mozgatórugóit (s be nem vallottan saját magát is talán). Egyre inkább úgy érzi viszont, hogy nehéz válaszolni a „mi tudható?" kérdésre, már csak azért is, mert az elbeszélő én az időtávlat miatt talán olyan dolgokat is tulajdoníthat a megidézett tapasztaló énnek, ami későbbi belemagyarázás csupán. Ráadásul elsősorban nem magát vizsgálja, hanem Bálintot, akinek az emlékeire emlékszik (ezek pedig halála miatt ellenőrizhetetlenek), s a sokszoros áttételesség nem tisztánlátást, hanem inkább a titok (titkok) felfedhetetlenségét vonja maga után. A vállalkozás tehát erőn felülinek tűnik, ezért Hildi kénytelen vázlatnak tekinteni.¹⁴

A másik probléma az elmondás mikéntje. Hildi az egyes szám első személyű elbeszélő pozíciót választja vázlatos feljegyzéseihez, emlékeinek rekonstruálásához, a legszemélyesebb pozíciót tehát, miközben kínosan ügyel arra, hogy személyes érzelmeit ne fedje föl. Hogy ezt el tudja érni, tárgyilagosságra törekszik, ami mániákus aprólékosságban realizálódik, helyenként egészen lényegtelennek tűnő mozzanatokkal bíbelődik (ezt a részletező-körülíró magatartást részben Bálinttól veszi át). Hosszasan számba veszi pl. egy doboz tartalmát, ismertet egy-egy fényképet, pontos, látványszerű feljegyzéseket készít egy-egy helyszínről stb. Vállalkozása azonban bevallottan lehetetlennek bizonyul: „Amit szerettem volna – a puszta tényeket leírni, a tárgyakat, az ismétlődéseket, olyan apróságokat, melyeket csak az érez fontosnak, aki megtanulta gyűlölni a képzeletet, mert tudja, hogy azzal kezdődik az igazi felejtés – mindez nem sikerült."¹⁵ Vagy egy, a zárlat közelében olvasható reflexió: „Legszívesebben nem is magunkról írnék, hanem tárgyakról, tájakról, de olyan aprólékosan, ahogy ma is bennem élnek – amilyenné a mi odaérkezésünk változtatta őket. Így talán sikerülne elkerülnöm azt a látszat-tárgyilagosságot, ami csak azoknak lehet fontos, akik költött személyekről mesélnek..."¹⁶ Itt tehát még azt is kihangsúlyozza, hogy az elbeszélt események nem fiktívek. A tárgyilagosság kezdetben jó módszernek tűnik: „Komolyan hiszem, hogy csak az tud igazán tárgyilagos lenni, akinek minden oka megvan rá, hogy elfogult is legyen",¹⁷ ám Hildi később elbizonytalanodik, mivel átolvasva feljegyzéseit kiderül, hogy többet elárult magáról a szándékozottnál, hogy kevésbé személyes legyen, „az kell, hogy ne első személyben írjak róla"¹⁸ – fegyelmezi magát, illetve tanulságul szolgál neki ez a kiadó számára megírandó kéziratot illetően is.

Az én-elbeszélő Hildi Bálint utolsó tíz évének volt szemtanúja. Erre a közös időszakaszra Hildinek meglehetős biztonsággal kéne emlékeznie. Miközben saját érzéseit a háttérbe szorítja, s Bálintot állítja figyelme középpontjába, az emlékrekonstruálásban azért akad meg folyton, mert úgy érzékeli, hogy az időbeli távlat miatt tapasztaló énjének olyan reflexiókat tulajdonít, melyek utólag kapcsolódnak csupán a megélt eseményekhez, közérzethez. A belemagyarázás pedig a tárgyilagosságra való törekvését kezdi ki, s ez az ellentmondás elbizonytalanítja.

Hildi keretelbeszéléséből az is kiderül, hogy közös életük során Bálint folyton előjött gyermek- és kamaszkori emlékeivel. Rögeszmésen ragaszkodott hozzá, hogy Hildi végighallgassa őket, de nem az volt a szándéka ezzel, hogy élettársa előtt feltárja múltját, hanem inkább önmagának vallott, valami kínzó lelkiismeret-furdalástól hajtva, ettől az önkonfessziótól várva a feloldozást, amihez pusztán tanúra volt szüksége, hogy még kegyetlenebb lehessen önmagával szemben. Az emlékek elbeszélésével nem is elégszik meg, az eredetihez hasonló helyszínt keres díszletül, Hildit szereplőként bevonva újrajátssza a régvolt eseményeket. Olykor Hildi meg is zavarja ezt a folyamatot, mert tudja, hogy Bálint „...csalja magát ezzel a folytonos rekonstruálással".¹⁹ Mégis újra és újra belemegy a játékba, ami nem kis lelkierőt követel tőle éppen abból kifolyólag, hogy az ő személye ilyenkor csak eszköz.

Hildi a saját visszafogott emlékein túl tehát elsősorban Bálint emlékeit idézi fel/ meg. Ehhez különböző technikákat alkalmaz:

a.  Gyakori az egyes szám első személyű elbeszélő pozíciót harmadik személyűre váltó narráció. Ilyenkor olyan eseményekről szerzünk tudomást, melyeknél Hildi nem volt/lehetett jelen (leginkább a gyerekkori történetdarabok esetében).

b. Egy másik, ritkábban használt eljárás során az én-elbeszélő Hildi kívülállóként függő beszédben idézi Bálint emlékező érzékeléseit (akár a közös életüket érintőeket is).

c.  A fenti két eljárást nem mindig érzi kielégítőnek, pontosnak, hitelesnek, ezért választja azt a megoldást, hogy az emlékezést Bálintnak engedi át: „Azt hiszem, okosabban teszem, ha nem leírni próbálom ezt az éjszakát, hanem az ő szavaival számolok be róla."²⁰ Ez a felvezető mondat voltaképpen helyettesíti az idézőjelet, ugyanis az ezt követő szöveg idézőjel nélkül közli Bálint szóbeli megnyilatkozásait, mely Hildiéhez képest külön szólamot jelent a regényben, így elbeszélt monológnak²¹ is feltételezhetjük. Az említett éjszakai beszélgetés nagy jelentőséggel bír kettejük életében (a leghosszabb közös éjszaka!), amikor főleg Bálint beszél kamaszkorának legfontosabb eseményéről, melynek keserű élménye az újra- és újramondással sem oldódik. Monológja azonban nem folyamatos, mert egyrészt megszakítják az elmondás jelenének mozzanatai, Hildi reakciói (párbeszéd formájában), másrészt Hildi emlékrekonstrukciója folytán Bálint életének, illetve közösen megélt pillanataiknak az eseményei is közbeékelődnek. Fölmerülhet a kérdés: ha Hildi olyannyira elbizonytalanodik saját emlékeit illetően, hogy ennek hangot is ad a szöveg különböző pontjain, honnan veszi ennél a részletnél azt a biztonságot, hogy ilyen nagy időtávlatból képes szó szerint visszaadni Bálint szavait? A személyes érintettség hőfoka miatt talán?

d. Hildi a tardosi terepszemle közben gyakorolja a negyedik eljárást: Bálint gyerekkori élményeit felidézve a megfelelő helyszínen újraéli a történéseket, leginkább a jelenlevő szemtanúéhoz hasonló pozícióból (hiszen amúgy is tanúja Bálint életének, a folytonosan felidézett emlékek révén még azon részének is, amit nem együtt töltöttek).

Az elbeszélő reflexióiból újra és újra kiderül, hogy az emlékek pontos rekonstruálása az időbeli távlat miatt lehetetlen, hiszen számtalan újabb élmény rakódik rájuk, melyek változtatnak az emlékekhez való viszonyon is. Ráadásul ebben a regényben két emlékező és elbeszélő tudattal van dolgunk, melyek ha kölcsönösen nem is határozzák meg egymást, de a Bálinté mindenképpen befolyással van Hildiére, aminek Hildi tudatában is van: „Nehéz erről utólag úgy írnom, ahogy akkor átéltem. Először is, mert minden mozzanata kettős bennem – most már. Az én emlékeimre rámásolódnak az övéi. És nem tudom szétszálazni őket. Mindig csak az emlékezetem felét szabadna használnom, de ebben az esetben nem érzek elég erőt hozzá."²²

A fenti gyűjtőmunka alapján látható, hogy Hildi szinte erőszakolt önfegyelemmel igyekszik kizárni a narrációból személyességének, érzelemvilágának még finom jelzéseit is egyfajta személytelenítő-távolító magatartással (bár nem minden esetben tud megfelelni saját elvárásainak), tudata reflexióinak enged csak teret, figyelmét és energiáját pedig Bálint személyes, belső világának tájaira irányítja az emlékezés segítségével, miközben állandóan emlékfelidéző beszédhelyzetének és a felidézett pillanatoknak a viszonya foglalkoztatja. Vagyis történet és elbeszélés hangsúlyozottan megkülönböztetődik: „Mészöly azt a köztes pozíciót választotta, amely a narratív fikciót a nem fiktív narrációéhoz közelíti"²²

Ennek az a velejárója, hogy krónika helyett folytonos megszakítása, asszociatív jellegű szöveg születik, akronologikus emlékelbeszélés.²⁴ Vannak tehát kiemelten fontos motívumok, történetszegmentumok, melyekhez a két emlékező vissza-visszatér, az események viszont nem a megtörténés időrendjében, hanem az emlékezés mechanizmusát követve, olykor logikátlannak tűnő módon kerülnek egymás mellé, egyik a másikat szinte magával/hoz rántja az emlékező tudatból. A keret (Hildi emlékei) és a regény (Bálint kétféle értelmezésben elbeszélt emlékei) folyton egymásba játszik tehát, egyfajta intertextuális hálót²⁵ alkotva.

3. A szenvedélyes érdekeltség személyessége

A Saulus c. regény első néhány sorában változatos elbeszélői pozíciókkal találkozhatunk. Közösségi hang szólal meg (a más nemzetektől való elkülönülési szándékból talán) a grammatikai többes szám első személyben a nyári hónapok megjelölésekor, majd hirtelen vált az egyes szám második személyű (rendszerint) önmegszólító nézőpontba, hogy aztán az én-elbeszélő helyzetében találja fel magát a legbiztonságosabban. Ezek a hajszálfinom elmozdulások a néhány oldalas első rész többi jellegzetes (és előrevetítő) motívumszövedékével a változás előérzetét támasztják alá. Hiszen a hithez tartozás biztonságos és a személyes felelősséget feloldó kötelékéből egyre inkább kiszakadó, önmagát kereső, (vakon is) megvilágosodó személyiség áll a regény középpontjában, akinek tudatfolyamatait, vívódásait ez az elbeszélő pozíció közvetíti a legszemléletesebben.

Saulus templomi nyomozó, aki a hit ellenségeit üldözi, de ugyanilyen kíméletlenül bánik önmagával is: tetten akarja érni magát cselekedetei, gondolatai szintjén. Ebben segíti szívóssága és értelme: a végletekig meg akarja érteni a világot (a létet) és benne saját magát. Résen van tehát állandóan, figyelme egy pillanatra sem lankad, ami felfokozott jelenlétet követel meg tőle. A látottakat, tapasztaltakat az érzékelésen túl azonnal verbalizálja és értelmezi: folyton rendezi és magyarázza gondolatait

(,,Ha megmagyarázom, talán én is jobban megértem").²⁶ Ez lehet egyfajta adottság vagy elhatározás, de egyáltalán nem véletlenszerű, hiszen a rendkívül szigorú vallási törvényeket is állandóan magyarázzák felettesei (pl. Rabbi Abjatár) és az illegális törvénymagyarázók (mint Istefanos), természetesen egymást látszólag kizáró módon, ám mégis nagyon hasonlóan (Rabbi Abjatár válasz helyett kérdést tesz fel, Istefanos magyarázata rejtélyes). Saulust a tudatában megszülető gondolatok olyannyira feszítik, hogy a kimondás vágya mindinkább erősödik benne, szinte látványként tárul elénk: „Egy pillanatra a saját hangomat is látni véltem: a csonka félkört a magasban, és az árnyékát a sziklákon."²⁷ Vagy egy másik szöveghelyről kiragadott részlet: „...s közben, mint egy görgeteg, úgy zuhogtak előttem az átforrósodott szavak, melyeket szerettem volna elmondani valakinek"²⁸ – bizonyítja szenvedélyes értelmi és érzelmi jelenlétét. Ez aztán oda vezet, hogy Saulus állandó belső dialógust folytat saját magával, éppen ezért a történések leginkább Saulus tudatán és érzelmi világán belül zajlanak le, semmint a külvilágban, legyenek bár nagyon pontos érzéki tapasztalatai a látott tárgyakról, emberekről, eseményekről. Nem más ez, mint „intenzív párbeszédforma Saulus tettei és önreflexiója, létállapota és érzelmi kondíciója, testi mozgása és tárgyi környezete között."²⁹

Nemcsak belső dialógusaiban, hanem a szereplőkkel folytatott beszélgetéseiben is egyfajta önreflexiót kényszerít ki partnereiből, éppen ezért ezek a beszélgetések mindig többfajta értelmezési lehetőséget is kínálnak, nemcsak a szavak hétköznapi jelentését hordozzák, hanem Saulus kimondatlan problémáival is jelentésbeli játékba fognak. Már csak azért is, mert ezek a párbeszédek rendszerint befejezetlenek, megszakadnak, mielőtt valami végső igazság kimondásáig eljutnának, illetve éppen lezáratlanságuk lehet annak bizonyítéka, hogy lehetetlen eljutni valamiféle végső igazsághoz vagy bizonyossághoz. Saulust önmaga tettenéréséhez segítik hozzá; gondoljunk akár a folyton vendéget váró és bölcsen vidám Tohura, a családtagjait szeretettel óvó Abelára, a (nemcsak) munkatárs és cinkos Kedmahra, a kérdéseket nyitva hagyó és a várt válasz ellenkezőjét sugalló Rabbi Abjatárra vagy a másfajta gondolat- és érzésvilágot felcsillantó Istefanosra.

A valódi párbeszédek rejtélyesek ugyan, mégis fokozatosan megérlelik Saulusban a változás közérzetét. Annál egyértelműbbek viszont a tárgyak, a látványok. Éles kontúrokkal választódnak el az ellentétek: szűk sikátor, zsákutca – napfényes Vicus Rectus; árnyékos oldal – fényes utca; a fent és a lent arányainak eltolódása stb. Így válik láthatóan külsővé a belső elbizonytalanodás, a fény felé, a látomásos megvilágosodás felé mozdulás.

Saulus azonosulni akar – egy eszmével, eszmerendszerrel, hogy azonos lehessen saját magával is; ebben tehát szenvedélyesen érdekelt mind intellektuálisan, mind érzelmileg. Éppen ezért alkalmas erre a tudaton belüli kommunikáció egy belső beszélő és egy belső hallgató között egyfajta dramatikus viszonyban és ennek kivetítése az én-elbeszélésben. Érzelem- és ösztönvilága pedig hamarább nyílik meg a változásra, mint a tudata, mely a fokozott verbalizálási kényszer ellenére sem mondja ki a felismerést, az utolsó pillanatig vadul üldözi Istefanost, még ha ösztöneivel már felkészült is követésére. A damaszkuszi úton is érzékel csupán, nem értelmez, bár a motívumlánc itt egybeforr, összeérintve mindazokat az apró mozzanatokat, melyek előkészítették Saulus megvilágosodását. A regény éppen Saulus megvilágosodásának pillanatában szakad meg, az értelmezés tehát végképp elmarad, illetve az olvasóra ruházódik át sokféle lehetőséget kínálva: „...a templomi nyomozó megtérésének lezáratlan története itt a hithez való odatartozás viszonylagosságának, de a személyiségalakulás interszubjektív feltételezettségének példázataként is olvasható."³⁰

4. Én-elbeszélés és idegen tudatok hálója

A Pontos történetek útközben c. regényben is én-elbeszélő szólal meg, de figyelme nem önmagára irányul, hanem elsősorban kifelé fordul, szemlélődik. A látottakat rögzíti, de nem értelmezi. Magáról az elbeszélőről mint szubjektumról kevés tudható meg, de rajta keresztül „jut szóhoz" a tárgyi világ, az emberi kapcsolatrendszer, s ebben az elbeszélői folyamatban szerveződik meg saját befogadói tudata,³¹ mindvégig arra törekedve, hogy pusztán a megnevezés szintjén, tehát személyességét visszaszorítva legyen jelen.

Az én-elbeszélő monologikus szövegrészeket váltogat dialogikus egységekkel. A monologikus szövegdarabokban rendszerint a látvány – tájak, tárgyak – gyakran aprólékos (pontos!) leírása kap helyet: „A felső ablak nyitva, a kert a Szamosra néz. Hosszúkás, rendezett kert, a szomszéd tűzfalának fut neki. Behavazott tujabokrok, gyümölcsfák. Néhány narancsosláda az Alimentaraból, tele téglával. Szalmába tekert kerti csap, sóval körbehintve. Mártán szürke szoknya, fehér csipkés ingblúz, pulóver."³²A címben jelölt útközbeniség következtében számtalan apró, váratlan esemény éri (találkozások, helyváltoztató mozgások, a hétköznapok megszokott mozdulatai). A látottak rajzán kívül ezeket a körülményeket is rögzíti. Mind a látványleírás képsorai, mind az események tényszerű közlései voltaképpen előkészítik a terepet a párbeszédek kibontakozásához, illetve kijelölik azok értelmezési lehetőségeit.

A dialogikus szövegrészekben az én-elbeszélő az a hang, amely egyrészt kieszközli a másik megszólalását, beszédét, másrészt verbális reakcióival egy bizonyos ideig lehetővé teszi folyamatosságukat. Ezt kétféleképpen teszi: függő beszédben megismétli az elhangzott megnyilatkozás értelmét, tartalmát („Megkérdezi, fognak-e árulni valamit a vonaton, mert úgy járt, hogy a pesti sógornője vett neki egy negyed kiló csabait.")³³ anélkül, hogy kommentárt fűzne hozzá. Másik módszere az egyenes beszéd, amikor saját megszólalásait is, az idegen tudat megnyilatkozásctit is idézőjelek között rögzíti. Ezekben a párbeszédekben nem az én-elbeszélő szövege a hangsúlyos, hanem a mások beszéde, ami a terjedelemben is megmutatkozik. Az idegen tudatok megnyilatkozásai gyakori esetben hosszabb monológgá szerveződnek. Ezekből a monológokból azonban nem élettörténetek vagy anekdotikus eseménysorok kerekednek ki, sokkal inkább jelentéktelennek tűnő hétköznapi történések részleteibe avatnak be, utalnak a megszólaló környezetében élők eltérő viselkedésmódjára, szokásaira. Így tehát nem egyetlen elbeszélői tudat verbalizálódik itt, hanem egymástól különböző tudatok konstituálódnak én-elbeszélésben, s ezek egymásra vonatkoztatva, egymás mellett feltárulkozva tudósítanak életmódok lehetséges változatairól. Annyiban hasonlítanak ezek a megnyilatkozások az én-elbeszélő közléseire, hogy szintén nem értelmezik saját élethelyzeteiket, pusztán tényeket állapítanak meg róluk. A dialógusok sajátossága, hogy váratlanul, in medias res indulnak, igazából nincs elejük, és ugyanilyen váratlanul szakadnak meg, ami valamiféle szerkesztetlenségre való törekvéssel magyarázható. Az én-elbeszélő tehát előidézi és idézi a párbeszédeket (és azokon belül a mások monologikus szövegeit), anélkül, hogy bármit alakítana rajtuk.

Az én-elbeszélő rendszerint a mások beszédére figyel, van azonban néhány eset, amikor a külvilágról megtapasztalt érzéki benyomásait szubjektív érzelmihangulati elemek árnyalják („Most kezdem érezni, hogy tompa vagyok, határozottan buta. Hosszú volt a nap"³⁴ „...Sietve végigolvasok néhány beírást, úgy érzem, bántó, ha sokáig gondolkodom. Semmi eredeti nem jut eszembe. Ahogy írok, meglep a saját írásom, annyira idegen a többi mellett. Csupa szálkás, cikornyás, gömbölyű betű, erős nyomatékkal. Zavartan csukom be a könyvet. "³⁵). Az ilyen mondatok sem visznek viszont közelebb személyéhez, ezekkel együtt is szemérmesen (vagy fokozott önfegyelme révén) a háttérben marad személyisége.

A fentebb vázolt elbeszélői magatartásnak van néhány figyelemreméltó következménye, amit a címben foglalt szavak előrevetítenek. Pontos leírásokból értesülünk a kijelölt tárgyi világ mikroszerkezetéről. Ezekben a leírásokban a tárgyak (esetleg tulajdonságaik) számbavétele, egymás mellé rendelése, vagyis jelenléte, megnevezése a döntő, elvétve fordul elő, hogy az én-elbeszélő egy-egy hasonlat segítségével reflektáljon a hozzájuk fűzhető jelenségekre. Természetesen ez is személytelenítő eljárás. Béládi Miklós ezt a nézőpontváltást (neo)pozitivista fordulatnak³⁶ nevezi, Kulcsár Szabó Ernő pedig a parabolikus ábrázolástól való elfordulással, a logikai empirizmus erősödésével³⁷ magyarázza a mészölyi életműben. Történeteket ígér a cím második szava, ehhez képest igazából élethelyzetek, magatartásmódok, emberi állapotok, a létezés különböző módjai tárulnak fel a megszólaló idegen tudatok beszédfolyamataiból a nem fikciós narráció elemeiként, egymás mellé rendelve, jelenidejűségükkel folytonosan megszakítva a lehetséges történetszerűséget. A megszólalások maguk sem mindig folyamatosak (pl. a párbeszédeket előidéző és idéző én-elbeszélő is meg-megszakítja tudati mechanizmusai folytán saját beszédét: „Egy pillanatra meglep, hogy kilátok a térre, az utcasarokra. A sarkon túl bedeszkázott ablak, Iliékhez még muszáj visszamennem. Ha utána sétálok ki a sóstavakhoz, még mindig lesz rá idő, hogy Miklós bácsival kártyázzam este. ...A pap közben int, hogy forduljak vissza, a főbejárat be van zárva."³⁸) Nincs tehát folyamatos történet, még csak folyamatos beszéd sincs, így nem lehet összefüggő kontextus sem. A címbeli útközbeniség a maga váratlan, spontán helyzeteivel, esetlegességeivel alátámasztja az elbeszélői szándékot: nincs mód a beavatkozásra, csak a szemlélődő befogadás lehetséges. Nincs kommentár, az olvasó magára marad értelmezési kísérleteivel. Viszont bármennyire is esetlegesek és alakítatlanok a megszólalások, bármennyire is nem reflektálnak a megszólalók saját sorsukra, a dolgok beszéltetésének poétikája³⁹ mégsem közönyt vagy unalmat kelt a befogadóban: a lejegyzett szólamokból kihangzó disszonancia: az elhagyatottság, kiszolgáltatottság, elesettség szomorúsága, a mélyben rejlő emberi drámák megdöbbenést és részvétet keltenek.

5. Áltárgyilagosság és álszemélyesség

A Film c. Mészöly-regény elbeszélői tudata(i?) újabb probléma elé állítja az olvasót: a felütésbeli többes szám első személy alkalmazása máris elbizonytalanít: ki(ke)t jelöl(nek) alanyként az ügyelünk rá, gondolhatunk rá típusú állítmányok? A rendező vagy az operatőr (esetleg valamiféle filmforgató stáb nevében) beszél? Kit szólít meg (ha egyáltalán megszólít valakit) a szöveg? Az öregeket? Önmagát? Az olvasóval/nézővel közösködik? A bizonytalanságot pedig csak fokozzák a halk metronómhangon megszólaltatott vendégszövegek elbeszélői eljárásai: a különböző időkből származó (idézőjeles) újságcikkek szerzői szemtanúként nyilatkoznak látványélményeikről hol felségtöbbesben, hol egyes szám első személyben. A megidézett per törvényszéki jegyzőkönyvei alapján egyes szám harmadik személyben tárulnak fel az események. Mindezek a szövegszegmentumok arra szolgál(hat)nak, hogy megindítsák az emlékezőfolyamatot (leginkább az Öregemberét, arra késztetve őt, hogy rekonstruáljon egy érdekesnek, fontosnak tűnő eseménysort, illetve hogy vallomást tegyen), vagyis sugallnak, irányítanak, rendeznek (márpedig ez egyfajta beavatkozás). A gyakori nézőpontváltások mellett az olvasói munkát nehezítik a filmtechnikából kölcsönzött megszakítások, közbeékelések, hirtelen snittek, visszapörgetések is, melyek a szokatlan regényforgatás eljárásai között lépten-nyomon tetten érhetőek. Ehhez elengedhetetlen a szűrő: a kamera üvegszeme, mely folyamatosan rögzíti a látványt, látszólag beavatkozás nélkül. A látvány részletezően pontos; jól érzékelhetőek a pórusok, a falrepedések, az árnyékok, a mikrovilág. Feltárul a táj is, a visszaemlékezéseknek köszönhetően múltbeli változatában is. A terepismertetések tárgyilagosságához viszont szubjektív élmények társulnak (akár egy-egy tájszó erejéig). A felvevőgép, ha elindítják, magától is dolgozik: így ha kilép mögüle az, aki bekapcsolta, talán a személytelenségből lép ki, maga is az önműködő tárgyilagosság kiszolgáltatottjává válik. Részese tehát a történéseknek? Honnan tudható ez, ha hangsúlyozottan semmi narrátorhang nem alkalmazható? Semmi állásfoglalás?

A Film értelmezői a következő problémákat emelik ki: Balassa Péter szerint a Kamera egyszerre forgat és vetít,⁴⁰ üvegszeme tökéletes, ám holt mindent látásba fordul,⁴¹ eszköz, mely elszenvedi önnön létezését,⁴² mintha-dialogikus beszédhelyzetet teremt,⁴³ lehetne mindez az öregember belső monológja is, az ő Kamerája is, mely: kivetít.⁴⁴ Béládi Miklós a nézőpontváltásokat hangsúlyozza, az egyszerre benne lenni a történetben és rajta kívül is lehetetlenségét, a megvesztegethetetlen tárgyilagosság és értékelő hozzászólás egyidejűségének kísérletét (a történelem megjelenítéséből pedig az idő szubjektív szemléletének és a tárgyias leírásnak összeforrasztását).⁴⁵ Csorba Béla szerint a kamera alanya is, mozgatottja is a regénynek; a többes szám első személyű narráció elidegenít, miközben cinkossá tesz.⁴⁶ Thomka Beáta a narrátor kiiktatásának lehetetlenségét járja körül.⁴⁷ Szirák Péter megállapítja, hogy az elbeszélő létrehozója és kiszolgáltatottja a történetnek; a történet elbeszélésének és az elbeszélés történetének e kölcsönös függése együtt jár a jelentések virtualitását, bizonytalanságát felnyitó olvasásmóddal.⁴⁸ Kulcsár Szabó Ernő pedig arra hívja fel a figyelmet a történet és elbeszélés erősen tematizált és reflektált megkülönböztetésén túl, hogy a szövegek egymás közti viszonya, nem pedig a regény tárgyilagosságának kérdése kerül előtérbe.⁴⁹

6. Áttetsző tudatok tára

A Megbocsátás c. Mészöly-szöveg esetében pszichonarrációval⁵⁰ találkozunk: az elbeszélő személye ezúttal is kívülálló, mégpedig olyan, aki – harmadik személyben – beszél szereplőinek tudati folyamatairól. Kezdetben úgy tűnik, az írnok az a központi figura, akiről a legtöbbet felfed, annak ellenére, hogy a nevét nem árulja el. Számos szöveghely arra utal, hogy a tárgyi és természeti környezetről szóló észleletek pontos leírásai, a családtagokról és a város egyes polgárairól szerzett megfigyelések, történések, események rögzítésének kísérletei is az írnok tudatában fogalmazódnak meg („A vonat már rég kifutott az állomásról, a hosszan kígyózó füstcsík ottfelejtette magát a levegőben. Az lett volna valamilyen győzelem, ha ez a füstcsík nem foszlik szét, továbbra is ott marad a városszél fölött, ott érik az évszakok, túléli a képviselő-választást, a fővárosból érkező »filléres« vonatokat, a búcsúkat és Porszki úr temetését. ... Volt is remény erre, mert még este nyolckor sem foszlott szét, feltűnés nélkül a helyén maradt, mintha puszta felhőalakzat volna, mely olyan döntésre jutott, hogy nem kíván meghalni." Vagy: „A képnek be volt hajtva a sarka. Régiesen és pontosan úgy, ahogy a névjegyekét szokták, mikor a keresett személyt nem találják otthon. Biztos a nagyobbik fiú kotort megint a fiókban. Most lépett abba a korba, mikor a fiúk folyton keresnek valami tárgyat, de hogy mit, az vagy titok, vagy szavakkal nem lehet körülírni."⁵¹ – kiemelések tőlem: T. A.).

Ezt az olvasói tapasztalatot azonban kizökkentik azok a részek, melyekben a többi szereplő gondolati, hangulati, érzelmi világára történik utalás – szintén a belehelyezkedő harmadik személy pozíciójából. Ilyen figura az írnok felesége, Anita: „Önkéntelen mozdulattal bedugta kezét a gyapjúk és selymek közé, de hirtelen olyan szégyent érzett, mint a pilóta. Gyorsan megfordult, és lerohant a falépcsőn. Lent olyan tompaság jött rá, hogy képtelen volt számot adni magának az elmúlt néhány percről. Báván leült az üveges verandán, és kibámult a gőzölgő kertre. (...) Szinte hallotta, ahogy szaharai porrá morzsolódik az idő."⁵² Ilyen a nagyobbik fiú, Gergely is: „»Apa lehetett volna hősi halott is és akkor most mind csodálattal emlékeznénk rá« – gondolta olyan szelíden, ahogy a cserebogarak szárnyát operálta le késsel, hogy gyufaskatulyákat húzasson velük. Mindehhez egy álmot is kidolgozott magának (...)– s ezzel az apja iránti gyűlölet is megváltozott, fölemelő végzetnek is lehetett érezni."⁵³

Az egyéni tudatábrázoláson túl mennyiségükben is jelentősek azok a szövegrészek, melyek a közvélemény formálódására, valamiféle kollektív gondolkodásra mutatnak. Fontosnak tűnhet nyelvtani alakításuk: a személyességet feloldó közösség tudata egyrészt többes szám harmadik személyű, általános alanyra vonatkozó állítmányok alkalmazásával nyilvánul meg: „Különös módon a városban nem nagy figyelmet keltett a városszél fölött veszteglő füstcsík. (...) Arról nem lehetett szó, hogy nem látták, kizárólag csak arról, hogy nem szenteltek neki figyelmet."⁵⁴ Ez a módszer figyelhető meg a halott lány fényképéről szóló kaszinóbeli kvázi-beszélgetés rögzítésében. Ennek különös feszültségét az adja, hogy idéző- és gondolatjelek nélküli – jelöletlen – megszólalásokat olvasunk, melyeknek mondatait – szerkezetüket és a bennük foglalt, retorikai alakzatokkal tűzdelt gondolatiságot tekintve – mindenképpen egyénieknek kellene gondolnunk, viszont azzal, hogy a beszélőt nem nevezi meg, illetve a megszólalásokat sűrűn megszakítják elbeszélői közbevetések (mondták, mutattak rá⁵⁵), mintegy a kollektív tudatba kényszeríti vissza azokat. Másrészt főnévi igeneves szerkezetekkel utal a közös tudatra, ami a tradícióban, évszázados szokásokban hagyományozódik át nemzedékről nemzedékre: „Október volt az a hónap, amikor emlékezni lehetett azokra, akik életüket adták a szabadságért. (...) El lehetett tévedni a történelmi szomorúságok között..."⁵⁶

Az elbeszélő szándékoltan a háttérben marad, néhány mondat, közbevetés azonban gyanút kelt a tekintetben, hogy mégis személyes érintettséggel ill. részvétellel is dolgunk van. Nehezen válaszolható meg ugyanis a „ki beszél?" kérdés pl. a 7. szakaszban, melyet nagyrészt Syrasius Acrotophorius cikkének tartalmi ismertetése tölt ki. Váratlan az olvassuk közbevetés többes szám első személye: a szakasz felütéséből nem, zárlatából viszont következtethetünk arra, hogy az írnok olvasgatja a régi per dokumentumait; ebből az adatból arra derülne fény, hogy az elbeszélő együtt olvas az írnokkal (vagy ez az írnok felségtöbbese; a többes szám első személyűség a 16. szakaszban fordul elő ismét, Andris mozdulatával kapcsolatban: „Mintha egy miénknél beavatottabb világegyetem fordulna ilyenkor a tengelyén."⁵⁷ – ám itt sem bizonyítható, hogy az írnok tudatában születő megállapítással vagy inkább elbeszélői közbevetéssel van dolgunk). Lehet ez egy elbeszélői kiszólás az olvasó/k/hoz, esetleg a fentebb körüljárt közösség tudatára való utalásként is felfogható. Hasonlóan izgalmat keltőek a narrációt váratlanul félbeszakító zárójeles közbevetések, kérdések és az ember általányos alanyú mondatok.

A korábbi regényekhez hasonlítva itt már nem hangsúlyos a történet és elbeszélés közötti megkülönböztetés, az elbeszélhetőséget érintő kérdés. A Mészölytől megszokott precizitással összerendezgetett tárgyilagosan pontos helyszínrajzokat, a törvényszéki adattár dokumentumait, a vízállásjelentések pontos számait elfedik az emlékek, álmok, fantáziálások különös-mitikus hangulatai, és sokszor a két világ – a realitások világa és a fantazmagóriák tartománya – határai egybecsúsznak, észrevétlenül egyikből a másikba csöppennünk. Ilyen pl. Iduska néni Hangos-pusztája, mely egyszerre gyerekkori táj, vagyis az emlékezés tartománya, félig-meddig valós helyszín, ugyanakkor a beteges fantázia szüleménye is lehet, ugyanis az idős hölgy holdkóros utazásaihoz kapcsolódik. Lelkes élménybeszámolója alapján valamiféle édenné válik a család számára (visszatérő tervezgetéseik, vágyaik tárgya) – ez megmutatkozik az írnok álmának leírásában is, mely hangsúlyos szöveghelyen, a zárlatban olvasható. Karácsonyra viszont Iduska néni úgy érkezik meg képzelt/valós utazásáról, hogy kézzelfogható tárgyi bizonyítékai vannak Hangos-puszta létezéséről (elfásodott hurkagomba, kövületi csiga, nadrággomb 1848-ból – bizarr tárgyak; vajon valódi bizonyítékok?).

Hasonló egybecsúszás követhető nyomon a Pándzsót illetően: „A temető megléte nem volt légből kapott, írásos feljegyzések utaltak rá, csupán az volt gyanítható, hogy az írásos feljegyzés (és térkép) esetleg maga is fantazmagória volt a maga idejében."⁵⁸ – vagyis a tárgyi bizonyítékok önmagukban nem bizonyítanak semmit.

Ha a helyszínek megléte/nemléte az emlékezés, fantáziálás (tudatfolyamat következménye!) függvénye, a történések, eseménysorok, akár maga a történelem is – sokkal inkább az. Ezt hivatott bizonyítani Porszki Ábel sokféleképpen elbeszélt és többféleképpen elhallgatott története, gondoljunk csak az írnok – sokszor undorral szőtt – variációira, melyek leginkább a képzelet szüleményei és irodalmi élményeinek kiterjesztései. A Porszki-történethez adalékokat kapunk (az írnokkal együtt) a megyei lapban közölt szépirodalmi szöveg alapján, mely egy bizonytalan kilétű, sokszoros álnév mögé bújó szerző tollából származik. Megvan a maga története az öregúr temetésére érkező idős hölgyrokonnak – az ő elbeszéléséből is születik egy – feltehetően kiszínezett, szépirodalmivá tett – cikk. Martinkó főügyész egynéhány bonmot-jából is felsejlik e történet, s van egy mélyen elhallgatott sztori is, melyre Farda kisasszony temetői csokrai utalnak.

A kollektív emlékezet kiszínezése és újraélése a pestismajálisok hagyománya. Meglehetősen morbid rekonstrukciós játékot játszanak a hagyományápolók, amikor kísérletet tesznek a kór több száz éve halott áldozatainak precíz megidézésére öltözködés, életmód, de még érzések és gondolatok szintjén is. A közösségi emlékezés egy másik tiszteletben tartott történelmi eseménye pedig a 48-as szabadságharc.

A Megbocsátás c. műben – Mészöly korábbi alkotásaihoz mérten szokatlanul – hangsúlyos szerepet kap az álom. Ennek a különös tudatmunkának a segítségével manifesztálódnak a szereplők vágyai, illetve megfogalmazódnak szorongásaik: a Mária álombeli piros ruháján átütő iszap és az égen átgördülő gyerekkocsi az elhúzódó szüzesség elvesztését és a vágyott gyermeket jelenti; Gergely félig álom, félig hozzáköltött történetében apja halálát kívánja; Anita a gyerekkori sérelmét éli újra a visszatérő álmokban (szintén vérontással jár!), valamint a kép mielőbbi befejezését óhajtja; Iduska néni már fent említett Hangos-pusztája szintén a gyerekkori idillt jelenti; a szöveg álomleírással zárul: a család együtt vándorol a béke (megbocsátás) országába.

Ezekben a technikákban tetten érhető tehát a nézőpontok folyamatos áthelyeződése, legyen az bár egyik-másik tulajdonnévvel kiemelt szereplő vagy a kollektív tudat pozíciója, esetleg az elbeszélő rejtett nézőpontja. Így válik többszólamúvá a szöveg, így sokszorozódik meg az értelmezési lehetőségek száma.

7. Tudatvándorlás

Az 1995-ben megjelent Hamisregény – ahogy a címe is sejteti – voltaképpen álregény, hiszen fejezeteit korábbi önálló Mészöly-szövegek (novellák ill. egy regényrészlet, ami novellaként is szerepelt gyűjteményes kötetekben) adják. Vizsgálódásunkban természetesen regényfejezetekként szemléljük ezeket a szövegtesteket azzal együtt, hogy fejezethatárnak a korábbi olvasói tapasztalat alapján a novellák határát tekintjük. Az újrarendezett szövegeket átvezető jegyzetek, olykor egy-egy bevezető mondat vagy mondatdarab kapcsolja össze. A fejezetek ill. az átvezető mondatok nincsenek sem számozva, sem címekkel ellátva, csak tipográfiailag – helyközzel – különülnek el.

Az első fejezetet az Alakulások c. szöveg alkotja. (Ez a mű a Mészöly-opus egyik hangsúlyos darabja, Kulcsár Szabó Ernő szerint ez nyitja meg a posztmodernség korát a magyar epika történetében.⁵⁹) Ebben a fejezetben a korábbiakhoz mérten szokatlan intenzitással megtapasztalható olvasói élmény a szöveg (kialakulása -alakítása, létrejötte. Az elbeszélői tudaton átszűrve töredékes kvázi-naplóbejegyzésekből értesülünk a szövegalakító babrálgatásról: „Valahogy elképzelni. Utolsó hónapok. Mindenesetre két öreg név.",⁶⁰ „(Teljes zsákutca. Kiesés. Néhány szándékosan üresjáratú mondat.)",⁶¹ „Többnapos szünet után hirtelen, zavaros indulattal: ...persze, szeretnénk! jó volna, ha tudnánk... Hogy aztán majd meglátjuk? És azok a poros, hű fogalmak? ... De végül is, mit hírül adni – hagyni?",⁶² „Lehet, hogy amiről szó van (szó lehet) – valóban mindig csak érintőlegesség?",⁶³ „(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)"⁶⁴ Feltűnő ezekben az esetekben a személytelenítő infinitivusos illetve igétlen mondatszerkesztés, ami a vázlatszerűséget és a töredékességet erősíti, valamint a tudatmunkát rekonstruálja a hirtelen vágásokkal, közbeékelődésekkel, in medias res vagy éppen félbeszakított gondolatmenetekkel, mondatzáró írásjelek nélkül hagyott mondattestekkel. Akad néhány zárójeles közbevetés, mely önreflexiót vagy létértelmezésre törő gondolatdarabot jelez. (Ezek a néhány mondatos szövegek némileg hasonlítanak Mészöly Érintéseire, Noteszlapjaira, melyeket esszéköteteiben adott közre.)

A szövegalakulás megjelenítésének mozzanatai mellé kerülnek az elbeszélő hétköznapjainak mikroélményeiből származó, tudatán áttetsző észleletek, megfigyelések, történéscserepek szöveglenyomatai: egy fürdőszobai nézelődés, egy lexikonbeli lapozgatás, egy telefonbeszélgetés, egy kórházi látogatás azzal kap jelentőséget, hogy asszociációsort indít, mely egyrészt belejátszik a szövegalakítás/ alakulás folyamatáról tudósító fragmentumokba, másrészt az alakuló novella/ regény elemeivel is párbeszédet kezdeményez. („Valami elromlott átmenetileg. Indokolatlan kapkodás. Esetleg Bártfai G. Márk élettörténete inkább? Aprólékos részletek. Faragott kalotaszegi dobozban néhány fölbontatlan levél. Kifizetetlen számlák. Kitöltött útlevélkérőlap. Gemkapoccsal összefogott, régi lottószelvények. Stb. Sok fontosabb is. A ruhák. Három értelmetlen gondossággal becsomagolt, repedezett cipő. Egy férfi- és női bakancs. Ez annyira élesen kiugrik, követelődzik, hogy érdemes volna lerajzolni őket..."⁶⁵)

A mindennapok szövegbe játszó rezdülései olykor jelöletlen vagy jelölt idézetekkel keverednek (pl. Bossányi szövege a tárgyak passiójáról, R. Laci özvegyének levélrészlete, egy lehetséges Vörösmarty-szöveg, nevek a Váradi Regestrumból, önportré-leírás Andeltől, mondatok a Bibliából, egy lexikonszócikk stb.). Ezek az idézetek a nyelvrétegek rendkívül gazdag változatait vonultatják fel rekonstrukciós játékukban az archaikus szövegektől a huszadik század végi szlengig, retorikus fordulatoktól a legigénytelenebb megfogalmazásmódokig – mindegyik más-más tudatműködéssel szövi át a szövegegészt.

A negyedik szövegréteg maga az alakuló mű (novella/regény?). Hangsúlyozottan alakuló, hiszen az epikus építkezés hagyományos eljárásai folyamatosan át-, illetve leértékelődnek, az ezekkel való bíbelődés eredményeképpen egy elkezd(het)etlen-lezár(hat)atlan-kikerekít(het)etlen történettel/állapottal, pontosabban ezek töredékeivel szembesülhet az olvasó. A folytonos alakulás és áthelyeződés (pl. a szereplők neve is változó: hol Andel és Stom, hol Sztanna és Sztanisa kerül elénk a névvlasztási pepecselés következtében; ám nemcsak nevük, hanem nemük is áttételes vagy felcserélhető – ?) széttartó szövegszálaiba gabalyodnak a fent említett három szövegréteg szálai, így a sűrű motívumszövedékben, mely nagyon különböző tudatok rácsán jön létre, maradnak elvarratlan szálak, illetve szakadások (szövegrések), amit az olvasói tudat kénytelen helyreállítani, mégpedig azzal a tanulsággal kerülve ki ebből a munkából, hogy ezek a különböző nyelvrétegekben merítkező szövegrétegek egymással egyenrangúak, egymást kölcsönösen játékba hozva, folytonos szövegmozgást eredményezve alakulásban is maradnak valami végleges átmenetiség jegyében.

A Hamisregény következő fejezeteit – az utolsó kivételével – az elbeszélő tudat illetve a szövegekben tematizálódott életjelenségek, időszeletek alapján három csoportba osztjuk, ami nagyjából megfelel a szövegek egymás mellé rendezésének is.

Az elbeszélő tudatműködés szempontjából összetartozónak véljük a korábban Térkép Aliscáról, az Anno, a Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa és a Ló-regény címmel ellátott szövegeket. (Az első három egymást követi az Alakulások után, az utóbbi mintegy százötven oldallal alább olvasható.) A narrátor ezekben a fejezetekben a többes szám első személy pozíciójába helyezkedik. Részben az útikönyvek kalauzára emlékeztető hangot üt meg, hiszen egy táj, egy város helyszíneit tárja fel, s ahogy az útikalauzokban megszokott, nemcsak körülírást ad az épületekről, tájrészletekről, hanem eseményeket, személyeket is kapcsol hozzájuk. A táj hegy-vízrajza állandóságában is változó, ugyanez jellemző az épületekre, azok rendeltetésére is. A hozzájuk kapcsolódó személyek, események a történelmi múltból merülnek fel, pontosabban a múlt akronologikusan egymás mellé helyezett különböző időszeleteiből. A narrátor a kistörténelmet vallatja, illetve nyomoz az eseményekbe kevés beleszólási, alakítási joggal rendelkező kisember mindennapjai, sorsa, gondolatai után. Kellő adatok híján (hiszen a tárgyak sok mindenről tanúskodnak, de mégsem szolgálhatnak megbízható forrásként, az emlékezet pedig nemzedékről nemzedékre állandóan változtat az eseményeken) ezeknek a történéscserepeknek sokkal több közük van a fikcióhoz, mint a krónikákban, kézikönyvekben jegyzett valóságos történelmi fordulatokhoz. A fikcionálás aktusai⁶⁶ között nyomon követhető a szelekció,⁶⁷ a kombináció⁶⁸ és a Mintha⁶⁹-jelleg; az első két aktusra utaltunk fentebb, az utóbbit a fentieken kívül erősítik a narrátor ilyen árulkodó mondatai: „Jobb híján úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt",⁷⁰ „Itt nincs sok látnivaló, de könnyű elképzelni Balinkót a maga készítette szövőszékkel a két diófa között"⁷¹ „Még nehezebb elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este..."⁷²A világ átfogalmazására tesz kísérletet tehát a narrátor, még azzal a hitelesítő nyomatékkal együtt is, hogy nyomozónak, krónikásnak⁷³ tünteti fel magát, s a világ átformulázásának folyamatába az olvasót is bevonja – pontosan a többes szám első személy pozíciójába helyezkedve – mintegy együttműködésre/gondolkodásra serkentve, azzal együtt is, hogy a folytonos elmozdulás jegyében leplezi a befogadó iránti fokozott érdeklődést: „Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül."⁷⁴

A Hamisregény következő egysége három egymás után következő szöveg (korábban Magyar novella, Nyomozás 1–4, Öregek, halottak címmel), melyek közös ismérve az elbeszélő személyes múltbeli élményeinek, emlékeinek, családi legendatöredékeinek összegyűjtési szándéka. A Magyar novella esetében a családi közös múlt többes szám első személyű narrációban nyilatkozik meg, amit folyton én-elbeszélő tudat szakít meg, illetve ebbe belemosódnak az elbeszélő nővérének emlékei, levélrészletei, naplójegyzetei, melyekből állandó megszakításokkal a kívülálló elbeszélő pozíciójából egy-egy olyan élettörténet vagy sorsfonál bontakozik ki, mely látszólag idegen ugyan a családi históriáktól, mégis bizonyos áttételekkel, utalásokkal szorosan kötődik hozzájuk (ilyen a titokzatos gyermek, Jamma alakja vagy a névjátékkal kapcsolódó Dacó házaspár sorsa). A Nyomozás részei, melyek a pálya különböző időpontjában keletkeztek, korábban számozott formában jelentek meg. A Hamisregényben a számok a jegyzőkönyv műfajjelöléssel zárójeles kvázi-alcímekké egészülnek ki. A jegyzőkönyv hivatalos szövegfajta, így az alcím a személytelenítő eljárás szándékát, igényét, illetve befogadói elvárását indukálja. A szövegben pedig nagyon is személyes, sokszor intim élmények kerülnek felszínre a gyermekkor és különösen a kamaszkor mélyéről, így a(z al)cím és a szöveg feszültséggel töltődik fel. Az én-elbeszélő emlékeit idézi meg nem kronologikus rendben, hanem mintha az emlékezés technikáját próbálná követni: egyfajta asszociációs folyamat sodrába kerül a befogadó, mégpedig a folytonos megszakítottság jegyében, hiszen egyes események elindulnak, majd hirtelen átváltanak más emlékbe, a motívum pedig később a szöveg egy másik pontján, esetleg pontjain tér vissza. Közben pedig többször is tematizálódik a felidézhetőség, illetve a megfogalmazhatóság elbizonytalanodása: „Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom.",⁷⁵ „Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket."⁷⁶ „Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok megfogalmazni semmit elég világosan."⁷⁷ Éppen ezért feltételezhető, hogy az emlékezés és képzelet határai gyakran felolvadnak az én-elbeszélő tudatában. Csak a negyedik rész tér el némiképp az előző háromtól, hiszen itt nem emlékfelidézésről van szó, inkább egy pillanatnyi állapotrajzról, ami viszont a törött üvegcserepek motívummal mintegy visszautal az előbbi szövegek emlékmozaikjára. A Nyomozások négy jegyzőkönyve után a Pontos történetek útközben egyik (novellaként önállóan is megjelent) fejezete, az Öregek, halottak következik. Annyiban kapcsolódik az előző szövegcsoporthoz, hogy itt is családi események idéződnek fel egy közvetítő tudat segítségével – ezt a tudattechnikát fentebb a 4. pontban már körüljártuk.

A szövegek további csoportja – A kitelepítő-osztagnál, a Szárnyas lovak, a Térkép repedésekkel, a Magasiskola gondolható ide – azzal tűnik ki a többi közül, illetve annyiban tartozik össze, hogy az én-elbeszélő egy közelebbi múlt eseményeit veszi számba, s szemtanúként vesz részt a történésekben, valamint ezekben a szövegekben a megszakítottság nem játszik olyan központi szerepet, mint az előző fejezetekben. Nem beszélhetünk az események lineáris rendjéről ugyan, de a történetek zártabbá válnak, a rekonstrukciós munka itt nem a széttartó motívumok felismeréséből és összerendezéséből áll. Ezeket a szövegeket egyfajta rend (elsősorban nem nyelvi-szintaktikai természetű) fogja össze: morális rend a Kitelepítő-osztagnál esetében (Atti és a Hammerburger család életfelfogásában), jelképies-rituális rend a Szárnyas lovakban; ezek a rendek tragikummal párosulnak (Hammerburgerék öngyilkossága, a ló pusztulása, Atti sorsának kilátástalansága, illetve a pincelég által megfojtott szeretkező pár látványának lélekleépítő hatása Töttős Istvánra) – a szemtanúban megrendülést okoznak. A Magasiskola (melynek elbeszélői tudattechnikájáról volt már szó) riportere pedig a hatalom rendjéről, a kiszolgáltatottságról tudósít – beismerve, hogy a tapasztaltak erős nyomot hagynak benne. A személytelenítésre irányuló kísérlet tehát szinte minden esetben kibillen.

A Hamisregényt a Jelentés öt egérről c. korai Mészöly-novella zárja. A narrátor ebben a szövegben – az előbbiektől eltérően – nem részese a történéseknek. Jelentésében (ami a jegyzőkönyvhöz hasonlóan hivatalos forma) látszólag távolságtartó magatartásra törekszik, amit dokumentumszerű, tárgyias leírásokkal hangsúlyoz. A többszöri olvasás eredményeképpen azonban tetten érhető a nézőpont finom elmozdulása: gyakran az egerek perspektíváján keresztül nézzük a történéseket: „A cserepet azonban mindennap meglátogatták, makacsul bizakodtak, hogy egyszer mégis megkaparintják a diót. Mivel soha nem tudtak a közelébe férkőzni, egy idő múlva egyetlen tárgya lett érdeklődésüknek, óriásinak sejtették és kimeríthetetlennek. Ha ezt a fészekbe cipelhetnék, talán ki se bújnának tavaszig."⁷⁸ Vagy éppen a házaspár látószögét veszi fel a beszélő: „Ez az elképesztő kicsiség szülte a gondolatot, hogy más eljárást kell alkalmazni. Végre is, ki tudja, hány van belőlük? S ha mind ilyen apró? Mindet külön várják ki, míg a cserép alá kerül? Ha nagyobb lett volna, talán nem is gondolnak a kénrúdra."⁷⁹ A nézőpontok helyenként egy bekezdésen, sőt olykor egy mondaton belül is egymást váltják: „A fölfedezés után a házaspár gyorsan becsukta a kamra ajtaját. A padló reccsenései azonban sejttették, hogy nem távoztak messze, rövidesen ismét be fognak nyitni, és néma mozdulatlansággal várják a kétségtelen bizonyosságot, az apró neszeket, a lelepleződést, ami indokolttá teszi az óvatosságot. És jogossá a védekezést."⁸⁰ Ezzel a technikával voltaképpen korlátozza a szemtanú-narrátor tárgyilagosságra törekvését és az értékelést háttérbe szorító szándékát, hiszen fölfedi mind az egerek, mind a házaspár történésekhez való viszonyát, magatartását. így teret enged a különböző nézőpontú értékelésnek, a döntést pedig az olvasóra bízza.

A Hamisregény a korábbi novellákat átvezető szövegekkel illeszti egymás mellé. Ezek a szövegek előrevetítenek, illetve magyaráznak, kiegészítenek, szerepük van a szövegek fejezetekké alakulásában/alakításában. A bevezető szöveg előszónak is tekinthető. A narrátor mintegy az olvasó elé állítja a regény hősét, aki vándor (az állandó útonlét itt a történelemre utalhat, hiszen a pannon tájat bejáró vándor tudatában folyamatosan a pannon múlt idéződik fel a szövegekben) és regős (akinek feladata nemcsak a szóbeli hagyomány fenntartása, hanem annak átmentése: fizikai rögzítése), s a regény szinopszisát adja bricolage-technikájú mondataival. Egyszerre kívül is áll az eseményeken, vagy szemtanúként megfigyelő státust kap, de el is szenvedi a történéseket. Az ő tudatán tűnik át az események meg-megszakadó, egymásba játszó sora.

Két esetben nem él az átvezető szöveg lehetőségével. Itt – a regény első felében – az üresen hagyott helyek kitöltése adja a feszültséget, ami annak a felismerésével jár, hogy ezek a szövegek már benne vannak az olvasói tapasztalatban, csak éppen más elrendezésben, más összefüggésrendszerben.

Átvezető szerepet helyenként csak egy mondat vagy mondatdarab kap – olyankor, ha az egymás mellé rendezett szövegek kapcsolata nem kíván magyarázatot (azonos a narratív technika, közeliek a megidézett életjelenségek). Több esetben viszont néhány mondatból álló értékelő vagy összegző szöveget olvashatunk. Az átvezető szövegekben mindig az előszóban megjelölt hős kap szót más-más nyelvi megnyilatkozásban kiteljesedve. Időnként emlékeztet vállalt feladatára, ugyanakkor a tárgyilagos krónikás szándékot folyton megbolygatja az álom és a képzelet imaginációja: „Már nem álmodom – csak nyomozok, mint magányos detektív. Cervantes azt adta útravalóul, hogy az út mindig jobb, mint a fogadók..."⁸¹ Vagy: „Fogadjuk el, hogy a nevek és a helységnevek csak a képzelet ráfogásai – bűn hazudni."⁸² Mégis, ezekből a szövegekből kiérezhető, a zárlat előtt pedig pontosan kiolvasható a regényírásra irányuló kísérletek kudarcából, lehetetlenségéből fakadó irónia: „Aztán – így következett el a karácsony, amikor illő a mondatok végére pontot tenni, az év magára csukja a könyve fedelét, az utakat befújja a hó, és lehet álmodni tavaszról, nyárról... Egy új könyvről, amelyik nem fog hasonlítani semmilyen megelőzőre. Bekeretezve egy egészen más és szebb reménytelenségbe."⁸³

8. Régidők tanúi a jelen idő membránján

Mészöly 1995-ös, Családáradás c. (kis)regénye/beszélye a családregény és detektívregény hagyományára játszik rá, illetve azt mozdítja ki. Elbeszélője névtelen krónikásnak nevezi magát: személytelenségbe húzódik vissza tehát, vállalt feladata pedig a tények, történések alázatos rögzítése, megörökítése. Ebben az esetben leginkább családi krónikásként tünteti ki magát, aki tudatosan feladja a kronológia elvét (ami feszültségben áll a hagyománnyal, hiszen a krónikaíró tradicionálisan feltétlenül tiszteletben tartotta az időrendet), mivel alakjai emlékezetének és képzeletének múltba és jelenbe gabalyodó eseményeit gyűjti össze és rögzíti, ezek a tudatfolyamatok pedig nem tűrik az időrendi linearitást. Ez a hangsúlyozott krónikási pozíció külső nézőpontot feltételez, miközben olyan megfigyelővel van dolgunk, aki belelát szereplőinek tudatába, érzelmeibe, így tehát érintkezik a mindentudó elbeszélő hagyománnyal, amit a műfajjelölő alcím – beszély – is erősít. Csakhogy olvasóként számtalanszor kételkedhetünk is a mindentudás bizonyosságában pl. a következő mondatok: „Csak azt nem lehetett tudni, miért éppen az őszi vadászatokhoz kötötte az ilyen többnapos rendcsinálást, selejtezést – vagy szertartásos búcsút inkább?"–⁸⁴ „A névtelen krónikás is zavarban van. (...) Ám akkor aligha nyújtottunk többet... – de minél?! Mint például...?";⁸⁵ vagy éppen a feltételes igealakok gyakori használata, illetve a felségtöbbes alkalmazása miatt: „Ha véletlenül kiderülne, hogy a huszonnyolc helyett a harminc-harmincegy ritmusa érvényes, gyászolnánk, hogy elvesztettünk valami nagy nehezen domesztikált bicsaklást a teremtésben."⁸⁶ Az utóbbi mondattal rokonítható közlések az olvasó cinkos beavatására is kísérletet tesznek.

A kívülálló narrátor gyakran szólaltatja meg szereplőit egyenes beszéd révén. Gondolatjelekkel bevezetett dialógusai olykor néhány szavas félmondatokból állnak – a megszólalók otthonos-intim közelségére vagy éppen rideg távolságtartására, elzárkózására utalva, vagy hosszas fejtegetésbe bonyolódnak (pl. Matinka megszólalása a 89., Atyáé a 126. oldalon.) Az elbeszélő a szöveg számtalan pontján él idézőjeles megnyilatkozásokkal, amikor a szereplő monológjának ad teret. Különösen tanulságos Matinka monológja a 28–29. oldalon. Ebben a néhány sorban az Idők Tanúja matróna rendkívüli szellemi frissességgel villantja fel a múlt eseményszilánkjait – keverve a nagytörténelmet (a fiatal császárt ábrázoló képkivágat egy régi folyóiratból vagy almanachból) és a magántörténelmet (születésének titokzatos körülményei, a sörgyár udvarán töltött gyermekkor), illetve nem okoz gondot számára az emlékezés folytonos megszakítása a pillanatnyi apró rezdülésekre utaló mondatokkal.

A névtelenségbe visszavonuló, kívülről figyelő elbeszélő nemcsak a külső tényeket (helyszíneket, tárgyakat) és eseményeket lát(tat)ja, illetve rögzíti szereplőinek verbális megnyilatkozásait (is), hanem bepillantása van alakjai tudatfolyamataiba, érzelmi-hangulati állapotaiba is, s azokat az esetek legnagyobb részében szabad függő beszéd segítségével tárja fel. Egy példa: „Júlia erre már válaszolni se próbál, annyira méltatlannak érzi a kétértelműsködő locsogást. Úristen, Jézus! Ha otthon a fülükbe jut, megint hallgathatja a félhangos megjegyzéseket, és tűrnie kell, hogy Matinka – ez az idegen –, ez a fészekbe tolakodott öregasszony, bosszúból elzárja a manzárd melegvíz-csapját..."⁸⁷ Ez az eljárás számtalanszor lehetőséget ad arra, hogy az elbeszélő rejtett, csak a többszöri olvasás nyomán felsejlő értékelést is beleszőjön ezekbe a megnyilatkozásokba, különösen a beszély második felében. („Ezek szintén finom árnyalatok; mint ahogy Júlia önfeledt elámulása is az volt – mikor rámeredt a kupac porcukorra, és a szívósan szivárgó bűnfoltra – mint a furdalás? Sokszor megesett, hogy ilyen furcsa szavak villantak belé, amikor feltűnő figyelemkiesésre gyanakodtak nála, holott éppenséggel nem ilyesmiről volt szó..."⁸⁸)

Júlia – a beszély egyik központi figurája – naplót vezet. A naplót általában rejtegeti, az ősház lakói azonban tudnak róla, hiszen célzásokat tesznek rá, illetve tanácsokat adnak a bejegyzett tényeket illetően. Júliát a naplóírásban több dolog is motiválja. Lélektani oka lehet az elmagányosodás, egyfajta befelé fordulás, tépelődés (előzmény: a halott csecsemő és a kegyvesztettség Atyánál), ugyanakkor – s talán éppen az előzőeket ellensúlyozandó – fokozott érdeklődéssel fordul a közelében élők mindennapjai felé, illetve a naplóírás egy kicsit kárpótolja az írnokoskodás megszűnését. Azért vezet tehát naplót, mert: „Tartozott ennyivel a lelkiismeretének és a sok éve berögződött irodai pedantériának, hogy lehetőleg mindennek írásos nyoma maradjon; amire éppen Atya szoktatta rá."⁶⁹ A naplóból idézetek is olvashatók a beszély szövegében. Ezek az idézések elszórtan jelennem meg, mindig hangsúlyozott bevezetést kapnak („A napló később így írt erről";⁹⁰ „...folytatta Júlia az írást..."⁹¹), különböző terjedelműek, olykor a naplóbejegyzésnek csak töredékét mutatják. Nyelvi megformáltságukban meglehetősen eltérőek: általában túlzó pátosszal telítettek, sok bennük a felkiáltó- és kérdőjellel záruló (ezek megválasztásán olykor habozik is), pillanatnyi érzelmi hullámverést tükröző mondat. Az egyik leghosszabb beidézett naplórészlet viszont a családtörténet régebbi adatait emeli be – idéz Atya záras szobájában talált elsárgult lapokról –, a dagályos fogalmazásmód itt egyszerűsödik, indulatoktól mentessé szelídül. (Ez a szövegrész Mészöly-önidézet egyben, a Magyar novellában olvasható, csak ott belülről fedi fel a família származására vonatkozó adalékokat, Júlia pedig itt kívülről szemlél.) Kommentálja viszont egy-egy zárójeles közbevetéssel vagy egy-egy jelzés értékű felkiáltójellel a leírtakat.

Júlia, a jelen idő kémje és fáradhatatlan kalkulátora, a jelen idő vérzékeny és állhatatos membránja⁹² leplezetten ugyan, mégis az Idők Tanúja Matinkához méri magát. A matróna újság- és almanach-kivágatokból állít össze egy lehetséges múltmozaikot (Júlia szavaival: „az idők keresztmetszetét igyekszik távcsövezni"⁹³), Júlia szerint teljesen cél, eredmény nélküli erőfeszítéssel, mégis rendkívüli szellemi frissességgel és derűs kedéllyel. Júlia a jelen cserepeit tartja fontosabbnak, azokat rakosgatja – mozaikkockánként – egymás mellé végtelen eltökéltséggel, ugyanakkor mély keserűséggel. („Jelenség vagyok, kétségtelen, de elnagyolt. Lehet, hogy nem mindig látok messze, de átlátok. Ha társulna hozzám a könyörtelen egyszerűség, amit annyiszor hiányolok ezekben a legjobb pillanataimban! Miért nem tud engemet senki igazán látni, miért nem tudom én magamat igazán megmutatni...? Mégsem állhatom meg, hogy ne engedélyezzek a kedélyemnek ártatlan kárörömet, és még gyűlöletet is néha."⁹⁴) Nyomoz apró események után, átengedi magán a történéseket, a legtöbb esetben viszont nem önmagáról beszél, holott a naplóírás hagyománya éppen a feljegyzésekben a szerző önmagára irányuló ismeretszerzésének lehetőségeit bontja ki. Az elfojtás következménye Atya megmérgezése, ami a passzív szemlélődést a bosszú lassú érlelődésével, a gyilkosság dátumának hideg kitervelésével hirtelen erővel billenti cselekvésbe. A napló a törvényszéki nyomozás bizonyítékául szolgál, bár Júlia büszkén vállalja tettét, s annak ellenére, hogy kézzelfogható bizonyítékok nem olvashatók ki belőle.

Júlia rokonságban van Mészöly korábbi szereplőivel vagy akár narrátoraival (Saulus, Film, Pontos történetek útközben, Megbocsátás); egyszerre igyekszik kívül (a manzárdszoba felülnézetéből szemlélődik, a családhoz nem rokonsági szálak, hanem egyéb vérségi kötelékek fűzik) és belül (Atya beavatottja, bepillanthat a családi múltat őrző záras szobába, titkokat tud a családtagokról) lenni a történéseken: „Az ősházban a felülemelkedés sosem valami önhitt vagy fennhéjázó eltávolodást jelentett, hanem éppen a szenvedelmes és majdnem szerelmes belemerülést – a kötődés kivételesen felelős elviselhetetlenségét, amit egyedül az aranyozhatott be, hogy egy egész dinasztia kipróbált múltja állt érte jót."⁹⁵ A Családáradásban szereplő is, narrátor is egyben (a napló révén), vagyis az extradiegetikus narráción⁹⁶ – a névtelen krónikás megnyilatkozásai – belül található naplóbejegyzések intradiegetikus narrációt⁹⁷ jelentenek. A névtelen krónikás állításai nem mindig egyeznek Júlia észrevételeivel, s itt elbizonytalanodik a dolgokról való tudás. Ezt a bizonytalanságot tovább fokozzák azok a műfaji utalások, melyek a családtörténeti adalékok említése kapcsán merülnek fel, egyenlő fontosságot tulajdonítva a tényeknek (törvényszéki feljegyzések, jegyzőkönyvek, regestrumok – utalás a Váradi Regestrumra mint ómagyar kori szövegemlékre, mely a bűnügyi jegyzőkönyv elődjének is tekinthető, családtörténeti akták, napló) és a fikciónak (mely szintén régmúlt műfajokra játszik rá: beszély, széphistória, legendárium, evangélium, apokrif, izsmériáda). A narrátor célja – akár a névtelen krónikásról, akár Júliáról van szó – a pontosan elmondani megkísérlése, ugyanakkor folyton a nem mesélhető el (32. o.), a közölhetetlen (49. o.), a végigírhatatlan (151. o.) korlátjába ütközik. A narrátor(ok) tehát illúziót kerget(nek), lehetetlen a mindentudás és az események maradéktalan rögzítése. Így a nézőpont folytonos elmozdulása következtében lokalizálhatatlanná⁹⁸ válik az elbeszélő. Az időtudat pedig egyszerre aktivizálja a múltat és a jelent. Ezek az idősíkok egymásra rakódnak, de sosem rögzülnek (hiszen minden szereplő másképp emlékezik ugyanazon eseményekre is akár), a rétegek (Mészöly kedvelt, ebben a szövegben is gyakran előforduló képemetaforája: „Igazi labirintus volt az ősház, áttekinthető és áttekinthetetlen rétegek birodalma, puritán gazdagság, lassan alakuló mű, és valamennyire rögeszme is, persze, mint minden honfoglalás – elképzelni a jövőt, befogadni, megmaradni, s egyszer már úgy álmodni, hogy ne kelljen mindjárt a batyut is a hátunkra dobni, vagy sürgősen kezet mosni; csak hol az a kút a vízzel?"⁹⁹) mozgásban vannak, átrendezhetők, mint a mozaik, s erről a folytonos mozgásban levő, csodálatosan (vagy barbárul?) rétegzett világról igyekszik számot adni az elbeszélő – némi zavarral és lebegtetett tétovasággal. A beszély szövevényes, talán első olvasásra zűrzavarosnak is tűnik. A tapasztalt Mészöly-olvasó azonban tudja, s ehhez a szövegben fogódzót is talál, hogy „a szavak mögött nem zűrzavar uralkodik, hanem tiszteletet parancsoló világosság. Csak tudni kell másképp érteni."¹⁰⁰ Olvasóként vállalni a szöveg felkínálta lehetőséget, vállalni a labirintus kihívását, a bizonytalan bizonyosságot.

Jegyzetek

1. „A Magasiskola nem külső, hanem belső arányai, a vállalkozás méretei, a szöveg jelentéssűrűsége, a műremek tiszta rendje és poétikai formája révén túlmutat a novellákon, elbeszéléseken." Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Kalligram, Pozsony 1995., 88.
2. Mészöly Miklós: A tágasság iskolája. In: A tágasság iskolája. Szépirodalmi, Budapest 1993., 5.
3. Magasiskola. In: Alakulások. Szépirodalmi,  Budapest 1975., 275.
4. I. m. 281.
5. I. m. 288.
6. A tágasság iskolája, 10.
7. Magasiskola, 289.
8. I. m. 317.
9. I. m. 292., 296.
10. I. m. 307.
11. I. m. 308.
12. I. m. 303.
13. Az atléta halála. Szépirodalmi, Budapest 1986., 8.
14. I. m. 111.
15. I. m. 111.
16. I. m. 206.
17. I. m. 8.
18. I. m. 49.
19. I. m. 71.
20. I. m. 51.
21. V. ö. „az elbeszélt monológ – a szereplő mentális megnyilatkozása a narrátor szövegének a képében" Dorrit Cohn: A tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatai a szépirodalomban. In: Thomka Beáta szerk.: Az irodalom elméletei II. Jelenkor, Pécs 1996., 98.
22. Az atléta halála, 188.
23. Thomka Beáta: Mészöly Miklós. 98.
24. V. ö. Dorrit Cohn, i. m. 152.
25. Thomka Beáta, i. m. 98.
26. Saulus. Szépirodalmi,  Budapest 1988., 25.
27. I. m. 13.
28. I. m. 15.
29. Thomka Beáta, i. m. 109.
30. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története. Argumentum, Budapest 1993., 103.
31. Vö. Danyi Magdolna: Beszéd és idézet. Híd 1981/19.
32. Mészöly Miklós: Pontos történetek útközben. Szépirodalmi, Budapest 1989., 22.
33. I. m. 10.
34. I. m. 135.
35. I. m. 145.
36. Béládi Miklós: Az epika megtisztítása és felvezetése. In: Béládi Miklós: Válaszutak. Szépirodalmi, Budapest 1983., 319.
37. Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 104.
38. Pontos történetek útközben, 136.
39. Szirák Péter: A prózafordulat „előtörténete": a parabolától a szövegszerűségig. In: Szirák Péter: Folytonosság és változás. Csokonai Kiadó, Debrecen 1998., 20.
40. Balassa Péter: Passió és állathecc. In.: Észjárások és formák. Tankönyvkiadó, Budapest 1985., 69.
41. I. m. 75.
42. I. m. 70.
43. I. m. 72.
44. I. m. 73.
45. Béládi Miklós, i. m. 1983., 320–321.
46. Csorba Béla: Széljegyzetek a Filmről. Új Symposion, 1978/154.
47. Thomka, i. m. 122.
48. Szirák Péter, i. m. 21.
49. Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 1993. 104.
50. D. Cohn, i. m. 93., 97.
51. Megbocsátás. In: M. M.: Volt egyszer egy Közép-Európa. Magvető, Budapest 1989.,  503. és 506.
52. Uo. 518–519.
53. Uo. 521.
54. Uo. 510.
55. Uo. 512.
56. Uo. 525.
57. Uo. 529.
58. Uo. 513.
59. Kulcsár Szabó Ernő, i. m. 1993., 105.
60. Mészöly Miklós: Hamisregény, Jelenkor, Pécs 1995., 9.
61. Uo. 12.
62. Uo. 16.
63. Uo. 20.
64. Uo. 39.
65. Uo. 14.
66. Wolfgang Iser: A fikcionálás aktusai. In: Az irodalom elméletei IV. (Thomka Beáta szerk.) Jelenkor, Pécs 1997., 51–83.
67. Iser, i. m. 58.: „A szöveg környezetéből a szövegbe átvett elemek önmagukban nem fiktívek, csakhogy a szelekció a fikcionálás aktusa, mely révén a rendszerek mint vonatkozási mezők épp azáltal válnak egymástól elhatárolhatóvá, hogy elhatárolásukat az aktus átlépi." (Katona Gergely ford.)
68. Uo. 60.: „A szelekciónak mint a fikcionálás aktusának megvan a maga szövegen belüli megfelelője is: a szövegelemek kombinációja. Ez az aktus a lexikális szójelentéstől a betokozódott szövegkörnyezeten keresztül azokig a sémákig terjed, amelyek által a figurák és cselekvéseik szerveződnek. A kombináció annyiban a fikcionálás aktusa, amennyiben rajta is felismerhető annak alapvető módusza, a határátlépés."
69. Uo. 70.: „A fikcionális szöveg nagyon sok azonosítható realitásfragmentumot tartalmaz... Ennyiben tehát a fikcionális szövegben egy világosan felismerhető világ tér vissza, mely azonban magán viseli a fikcionáltság jegyét. E világ tehát zárójelbe van téve, hogy tudtunkra adja: az ábrázolt világ nem egy adott világ, csak úgy kell érteni, mintha az lenne."
70. Hamisregény, 39.
71. Uo. 44.
72. Uo. 45.
73. Uo. 59.
74. Uo. 53.
75. Uo. 75.
76. Uo. 91.
77. Uo. 120.
78. Uo. 293.
79. Uo. 293.
80. Uo. 290.
81. Uo. 87.
82. Uo. 188.
83. Uo. 287.
84. Családáradás. Kalligram, Pozsony 1995., 7.
85. Uo. 137.
86. Uo. 141.
87. Uo. 16.
88. Uo. 128.
89. Uo. 140.
90. Uo. 19.
91. Uo. 77.
92. Uo. 71.
93. Uo. 42.
94. Uo. 42.
95. Uo. 70.
96. –97. Maár Judit: A drámai és az elbeszélő szöveg szemantikai vizsgálata. Akadémiai Kiadó, Budapest 1995., Modern Filológiai Füzetek 53.

98. Kulcsár-Szabó Zoltán: „A múltnál úgyse tudnak jobban hullámozni" (A Családáradás javaslata a Mészöly-olvasásra), Kalligram 1996/1., 55.
99. Családáradás, 45.

100.     Uo. 97.