Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. március / Folytonosság és/vagy megszakítottság(?)

■ Keserű József (Tanulmány)

Folytonosság és/vagy megszakítottság(?)

 

Egy irodalmi mű életképessége nagy mértékben függ attól, meg tud-e felelni azoknak a kihívásoknak, amelyekkel a különféle fogalmi rendszerekkel (és ezek elméleti előfeltevéseivel) való találkozásaikor szembesül. A másik oldalról közelítve: az értelmező nyelv hatékonysága azon múlik, ki tudja-e bontani az irodalmi művet abból a sziklafalból, amelybe a korábbi értelmezések (és értelmező nyelvek) merevítették. Ennek szemléltetésére nyújt lehetőséget a közelmúlt nagy népszerűségnek örvendő „történelmi" regényeinek recepciója során körvonalazódott fogalmi bázis. Érdemes volna tehát átgondolni néhány megfontolást és következtetést, amelyeket a kortárs recepció a történet, a történetiség, valamint a történetírás/ történetmondás, a fikció és a metafikció fogalmai kapcsán felvetett. Az e fogalmak mentén játékba hozható regények – pl. Háy János: Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége; Xanadu; Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története; Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai; Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából; Darvasi László: A könnymutatványosok legendája1 – egyik közös jellemzője a történelem és fikció, illetve a történetmondás és metafora kapcsolatát vizsgáló elméleti megnyilatkozásokkal fennálló párbeszédkészség. Ami jelen pillanatban érdekes lehet számunkra, az a felsorolt regények révén kanonizált olvasási módok kiterjeszthetősége, illetve felhasználhatósági köre. Kérdés tehát, hogy a rendelkezésünkre álló fogalmi apparátus segítségünkre lehet-e korábbi, a fentiekhez hasonló poétikai ismérvekkel rendelkező művek újraolvasásakor, továbbá mennyiben képes a feltárt olvasási retorika korábbi olvasataink módosítására? Vizsgálódásom tárgya két regény: Grendel Lajos Éleslövészete és Duba Gyula Aszálya. A választást (látszólagos) poétikai különbözőségük, eltérő indíttatásuk és (kérdéses) irodalomtörténeti helyzetük motiválta. Mielőtt azonban kísérletet tennék e regények újraolvasására, szükségesnek látom, hogy tágabb elméleti keretek közt taglaljam fikció és történelem viszonyát. Mindenekelőtt azokat a fogalmakat és szempontokat részletezem, amelyeket felhasználok az elemzés során.

1. A történettudomány egyik legalapvetőbb problémája ismeretelméleti természetű: Milyen viszony tételezhető fel a történelmi események és azok nyelvi leképezése között? Hayden White2 írásában a kérdés a következőképpen fogalmazódik meg: Vajon a történetírás nem csupán utólagos konstrukció, amelyet kívülről erőszakolnak rá a történelmi tényekre? Egyáltalán maga a tény fogalma válik problematikussá azáltal, hogy egy tény csak a nyelv közegén keresztül közvetíthető. White szerint a „tények"-nek önmagukban nincs értelmük, a történész feladata, hogy feldolgozza őket, mégpedig úgy, hogy bizonyos elemeket kiemel, másokat elhagy vagy alárendel, jellemez, egyszóval olyan eljárásokat érvényesít, mint a szépirodalmi alkotások, egy regény vagy egy színdarab. A történész a „puszta krónikákat" történetekké alakítja. Ezt a tevékenységet nevezi White cselekményesítésnek (emplotment). Rámutat tehát a történetírás és az irodalmi fikció hasonlóságára, magát a történetírást is irodalmi, fikcióteremtő műveletnek tekinti. Arra figyelmeztet, hogy a történelmi „tényekről" készült beszámolók nyelve ugyanúgy figuratív, mint az irodalom nyelve.3 A történelmi helyzetek, szerinte, nem lehetnek inherens módon tragikusak, komikusak vagy romantikusak. Konfigurálásuk mikéntje pusztán attól függ, hogy a történész milyen lehetséges történetformát tulajdonít nekik. Az olvasó feladata pedig e történetforma felismerése.4 Ennek felismerését a történelmi narratíva metaforikus közvetítő funkciója teszi lehetővé. Amikor a történész tragédiaként cselekményesít egy eseményhalmazt, emlékezetünkbe idéződik az a fikciós forma, amely a „tragikus" fogalmával hozható kapcsolatba. A történelmi beszámolók úgy ruháznak fel jelentéssel egy múltbeli eseményt, hogy felismertetik az eseményhalmaz és egy választott fikciós szerkezet közti hasonlóságot.

White-éhoz hasonló álláspontot képvisel Paul Ricoeur, aki szerint „ugyanaz a mű nagy történelemkönyv és csodás regény egyszerre lehet."5 Értelmezésében történelem és fikció szorosan összefonódik, de anélkül, hogy ez a viszony gyengítené a történelem „képviseleti szándékát". A történelem kvázi fiktív, mondja, mert az eseményeket képes eleven, intuitív, mozgalmas (tehát az irodalmi fikcióhoz hasonlító módon) ábrázolni. A történész „ecsetel", így próbálja megfoghatóvá tenni a múltat. A történelmet ennek alapján olvashatjuk úgy is, mint egy regényt. Történelem és fikció kapcsolata azonban kölcsönös. A fikciós elbeszélés is utánozza a történelmi elbeszélést, mert „úgy meséljük el, mintha megtörtént volna"6. A fikciós elbeszélést mesélő hangról feltételezhető, hogy rendelkezik egy saját (fikcionált) történelemmel. Lényegében azokról az eseményekről számol be, amelyek a múltjához tartoznak. A történelem ebben az esetben az elbeszélő hang története.

2. A történeti tudás megkérdőjelezését – e Nietzschétől induló tradíciót (1. A történelem hasznáról és káráról című művét) – két szempontból vélem alátámaszthatónak. Az első szempont a történelem metafizikus felfogásának althusseri és derridai dekonstrukcióját veszi kiindulási alapul.7 Az előző gondolatmenethez kötődve elmondható, hogy fikció és történelem „hasonlóságának" alapja a narratív forma, annak lehetősége, hogy a dolgok ok-okozati szerveződés mentén elmondhatók. A kauzális rendbe foglalt lineáris történetszövés végeredménye: egy koherens történet, annak a története, aki azt elmondja. Az én története nem azonos a másik történetével (még akkor sem, ha látszólag ugyanarról a történetről van szó). A narratív forma ugyanis a kizárás struktúráján alapul. Az 'én' kizárja a másik történetét, hogy a sajátját juttassa érvényre. Mert nem beszélhetünk csupán egy történelemről, minden személynek, csoportnak, nemzetnek megvan a saját történelme, amely azonban kirekesztődhet az uralkodóvá tett narratívából.8

A második szempont vázolásakor vissza kell térnünk egyik kiindulópontunkhoz: „...a történelem sohasem azonos önmaga nyelvi megragadásával és azzal a tapasztalattal, amely szóban vagy írásban visszatükröződik, de nem is független ezektől a nyelvi artikulációktól."9 Amikor a történész vagy a szépíró (a fentebb elmondottak alapján ennek nincs jelentősége) a régmúlt történéseiről és eseményeiről beszél, egy önmaga és hallgatósága számára idegen (mert időben rendkívül távoli) tárgyat próbál megragadni, jelenvalóvá tenni oly módon, hogy narratív struktúrával ruházza fel, vagyis történetként elmeséli.10 E megragadás szükségszerűen a nyelv közegében megy végbe. Felmerül a kérdés: Képes-e a nyelv a valóságot úgy tükrözni (reprezentálni), ahogyan az volt? Másképpen: Reprezentálhat-e a nyelvi jelölőrendszer olyan jelöltet, amelytől az idő szakadéka választja el? Megfigyelhető, hogy minél színesebben, dinamikusabban adja elő a beszélő a mondandóját, annál könnyebben tud képet alkotni róla a befogadó. Egy ilyen beszámoló a nyelv természeténél fogva eredendően figuratív (retorizált) lesz. A nyelv retorikai potenciálja kérdésessé teheti a beszámoló igazságtartalmát, pontosabban arra kényszerít bennünket, hogy a szövegen kívülre helyezkedjünk, mivel a szöveg a dolgok igazságtartalmára nézve már nem ad több támpontot. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a szöveg arról szól, amit megjelenít. A történetmondás/írás így inkább irányul tulajdon jelölőfunkcióinak megragadására, mint valamiféle mögöttes tudás közvetítésére. Nem mellékes tehát, hogy a nyelv figurativitása miként befolyásolja a történelemről szóló beszédet.

A történelemről való koherens tudás megkérdőjelezése további nyugtalanító kérdések lavináját indítja meg. Lehet-e még a történelem a tudat menedéke és a biztos tudás területe? Megfosztható-e a szubjektum saját történetétől? Hogyan vethetünk számot az események diszperziójával, ha kikezdhetőnek bizonyulnak az eddigi történeti konstrukciók? S legfőképpen: Folytonosnak tekinthető-e a történelem?

   

   

„Folytonosságot sugall. Vagy már csak annak csődjét."

Grendel Lajos: Éleslövészet

   

„Bár első regényét »csak« kiváló ujjgyakorlatnak tartom, elismerem, hogy ironikus történetszemlélete egy lehetséges hazai magyar valóságérzés genezisét villantja fel, mely nemcsak eredeti, hanem jelentésgazdag és termékeny is."

Duba Gyula Grendel Lajosról

   

Grendel Lajos írásművészetének megítélése – elsősorban a kánonok interferenciájának köszönhetően – nehézségekbe ütközik. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején írt művei kettős igénnyel lépnek fel. Egyrészt olyan elbeszélőmód kimunkálásáról árulkodnak, amely már jelzi a szövegvilágok közötti tájékozódás megváltozott irányait és a próza megújulása felé mutat.11 Másrészt egy regionális kondicionáltságú beszédforma kialakításáról, amely nem szakad el teljesen a szlovákiai magyar irodalom hagyományaitól, finom írói érzékkel átvállalva belőle mindazt, ami átörökítésre érdemes. Ezzel indokolható az a megkülönböztetett figyelem, amelyben mind a magyarországi, mind a szlovákiai magyar kritika által részesült. A két, igencsak eltérő alapú kánon versengését az egyik részről az értelmezői nyelv hatékonysága, a másikról a korszerű eszközök teljes hiánya egy időre eldönteni látszott. Grendel műveinek értékelését, illetve irodalomtörténeti helyének kijelölését a magyarországi recepció végezte el. Eszerint Grendel prózája Mészöly és Esterházy árnyékában, a két nagy előd hatásaiból építkezve bontakoznék ki. Az így kialakult kép azonban leegyszerűsítettnek tűnhet. Az önnön legitimációjáért küzdő szlovákiai magyar kritika a kilencvenes években a kánonok policentrizmusára hivatkozva a Magyarországon kívül született művek integráló szerepét hangsúlyozza. Tőzsér Árpád például igyekszik kiragadni a posztmodern kánon Szküllája és Kharübdisze közé (mögé?) szorult Grendelt, amikor azt mondja: Grendel frissítésként hatott „a puszta szövegszerűségben fuldokló (vagy inkább lubickoló?) magyarországi prózára. (...) ...három kisregényével elsőnek teremtett egy olyan teljesen új regényformációt, amely egyszerre szöveg- és világszerű, amelyben a nyelv nemcsak jelszerűségére, hanem jelentéseire is reflektál, mégpedig olyasformán, hogy a jelentés formastrukturáló erőként működik benne."12 Tőzsér értékeléséhez csatlakozik Szirák Péter, Grendel kitűnő monográfusa is: „A kisebbségi sors átértelmezésére törekvő Grendel egy olyan olvasásmódot alakított ki, amely sem a megelőző szlovákiai, sem az egyidejű magyarországi diskurzusmintáknak nem feleltethető meg maradéktalanul."13

Hatástörténeti perspektívából tekintve az Éleslövészet14 a kilencvenes évek „történelmi" regényeinek egyenes előzményeként tartható számon: Grendel regénye a történetszerűség kérdésének középpontba állításával majd két évtizeddel megelőzte azokat a prózapoétikai törekvéseket, amelyek a kilencvenes évek végétől kezdődően Háy, Márton, Láng, Darvasi szövegeiben artikulálódnak. Első megjelenésekor (1981) ugyan felfigyelnek rá, ám a regény történetfilozófiai implikációi feltáratlanok maradnak. A történetszerűség iránti érdeklődés megnövekedésével párhuzamosan újabb konkretizációi születnek, igazi jelentősége azonban csak a fent említett kortárs regények recepciós horizontjából válik beláthatóvá.

Az Éleslövészet a történelem célelvűségébe vetett hit megingásának tapasztalatát közvetíti, egyszersmind szembeszáll azzal a tradícióval, amely a történelmet hegeli értelemben vett dialektikus egységnek tekinti. A regény jelentésstruktúrája a történetkritikai előfeltevéseit mind grammatikai, mind retorikai szinten érvényesülni engedi. Sikerét talán épp annak a már említett kettősségnek köszönheti, hogy egyszerre szövegszerű – azaz reflektált olvasásra késztet – és jelentésorientált. Gyengéjének tekinthető viszont a második és a harmadik rész irányváltása, valamint ezek stiláris kidolgozatlansága az elsőhöz képest. Mivel a vizsgált szempontból mindössze az első rész (az első – történelmi – leszámolás) bizonyult hagyományteremtőnek, elsősorban ez alkotja elemzésem tárgyát.

A regény nyitánya mindenféle értelmezői tevékenység kudarcát vetíti előre. Az elbeszélő régi tekercsekre bukkan az Olsavszky-házban. „Talpnyalás és irónia fedik át bennük egymást megtévesztő-tökéletesen, s az elbeszélő nem tudja eldönteni, hogy ami hajbókolásnak látszik bennük, nem irónia-e, illetve ami ma pamfletként olvasódik, valójában nem talpnyalás-e." (7) A tekercsben foglaltak biztos uralásában a tapasztalat nyelvi közvetítettsége jelenti a legfőbb akadályt. Az eredet hangjának távollétében az elbeszélő-értelmező kénytelen a hátrahagyott írott szövegre hagyatkozni. Mivel azonban a szöveg nyelvi megalkotottsága mindvégig bizonytalanságban hagyja a befogadót valódi tartalma felől, az feladja az értelemképzésre irányuló törekvéseit. A regénykezdet az előadandó történet megelőlegezett homályosságát és a dolgok eredendő tisztázhatatlanságát figurálja. „Tehát előreláthatóan semmi sem tisztázódik majd." (8)

A múlthoz való hozzáférés korlátozottságának tapasztalata szembesíti az elbeszélőt a történelmi események és a róluk szóló beszámolók elkülönböződésével. A regény hadat üzen a metafizikus történeti koncepcióknak, amikor az események célelvűségét megkérdőjelezve a történelmet olyan modellszerű konstrukciónak láttatja, amely tetszés szerint generálható és ismételhető. „Másfelől viszont könnyű dolgunk van. A modell friss és utánozható. A város hét évszázados története frappáns cáfolata az egyenes vonalú progresszióról alkotott gyermeteg hiteknek." (8) A történelem konstruáltsága narratív jellegéből eredeztethető. A narratív megkomponáltság mikéntje ugyanis eleve meghatározza a befogadás módját, és ezáltal irányt ad az értelmezésnek. Az „igazság" attól függ, hogy a talált szövegek milyen mértékben képesek meggyőzni az olvasót a maguk igazáról. A regény a kérdést úgy tálalja, hogy a szövegeket nem egy szerző tollából származtatja. Az Olsavszky-házban talált tekercseknek összesen hat, többé-kevésbé beazonosítható szerzőt tulajdonít az elbeszélő. Az elsőként említett szerző megnevezetlen marad, csakúgy, mint a regény első részének tizenhatodik fejezetében olvasható „allegorikus tartalmú szöveg" szerzője. Rajtuk kívül a következő szerzői nevek bukkannak föl: Somogyi Juhász Péter, Kenéz Borbála, P. Sándor és a bécsi holland nagykövet. E szerzők beszámolói pusztán egymásnak ellentmondó olvasatoknak bizonyulnak. Az első (névtelen) szerző például a törökök fegyelmezettségéről és civilizáltságukról ad hírt. Somogyi Juhász Péter viszont tanúsítja, „hogy a török nép nem emberi fajta." Az eligazodást nehezíti, hogy a szövegek egymásnak teremtenek kontextust, egymást idézik, illetve egymást olvassák. Somogyi Juhász Péter és P. Sándor egyaránt Kenéz Borbála naplójára hivatkoznak, beszámolóik – noha majdnem szó szerint megegyeznek (hiszen ugyanarra a dokumentumra támaszkodnak) – mégis ellentmondanak egymásnak. Somogyi szerint Kenéz Borbála

„fehér zsebkendőt lobogtatott az ablakban, és jelképesen egy szál vörös rózsát dobott le a seregeket vezető császári ezredes lova elé. A lovak néhol térdig gázoltak a rózsatengerben. A langyos délkeleti szél hátára kapta a bódító rózsaillatot, s vitte magával Bécs felé. A bécsi nép kitódult az utcára, s három napon át vigadott a világra szóló győzelem hírére, amely szabaddá tette a császári csapatok előtt az utat Buda felé. A kemény szívű zsoldosok mind könnyeztek a szívbe markolóan őszinte fogadtatás láttán, s néhányan közülük megesküdtek rá, hogy ha három életük volna, abból kettőt odaadnának a hűséges és hálás magyar nép megváltására. Lipót király ötszáz szekér kenyeret, több ezer vágómarhát, baromfit és egy tonna halat ajándékozott az éhező városnak. »Legyen emlékezetes ez a nap ezer év múlva is, hirdesse a császári és királyi felség végtelen szeretetét kedves magyar népe iránt.«" (15)

P. Sándor szerint azonban Kenéz Borbála

„fehér zsebkendőt lobogtatott az ablakban, és jelképesen egy szál vörös rózsát dobott le a kuruc csapatokat vezető P. Sándor lova elé. A lovak néhol térdig gázoltak a rózsatengerben. A hűvös északnyugati szél hátára kapta a bódító rózsaillatot, s vitte magával Sztambul felé. A sztambuli nép kitódult az utcákra, s három napon át vigadott a világra szóló győzelem hírére, amely szabaddá tette a szultán csapatai előtt az utat Bécs felé. A marcona janicsárok mind könnyeztek e szívbe markolóan őszinte fogadtatás láttán, s néhányan közülük megesküdtek rá, hogy ha három életük volna, abból kettőt odaadnának a hűséges és hálás magyar nép megváltására. A szultán ötszáz szekér kenyeret, több ezer vágómarhát, baromfit és egy tonna tengeri halat ajándékozott az éhező városnak. »Legyen emlékezetes ez a nap ezer év múlva is, hirdesse a szultán végtelen szeretetét kedves magyar népe iránt.«" (17)

Az idézetek egymást írják fölül, ezért egyikük sem tekinthető elsődlegesnek. Ez az eljárás, amely a történeti tények behelyettesítésén és a beszámoló szó szerinti megismétlésén alapul, a konstrukciójellegű történettapasztalatot erősíti, ugyanakkor egy ironikus történetszemléletet enged érvényesülni.15

Történelmi „tény", hogy a város a császár és/vagy a szultán (?) jóvoltából egy napokon át tartó lucullusi lakomában részesült. Háromszáz évvel később, a huszadik század második felében az esemény emléke már csak a zabálás kiüresedett rituáléjában él tovább. A rituálé a kontextus ismerete nélkül értelmezhetetlen. Csakúgy, mint a „török disznó" kifejezés. („– Igaz-e, édesapám, hogy a vaddisznó egy török disznó? / – Igaz bizony. / – És miért? / – Majd ha felnőtt leszel, akkor megtudod. / – Elmondod nekem? / – Nem én. / – Miért nem? / – Mert te akkor is az én kisfiam leszel. / – És akkor én sose leszek felnőtt? / – Sose leszel, kisfiam." –13) A valaha szent családi ereklyék céljukat és eredetüket vesztve csupán mint rekontextualizált szimbólumok léteznek tovább. A családi címer a tévékészülék fölött lóg, az apa kardja pedig antennaként funkcionál. A regény a mellérendelés alakzata révén a történeti idő ironikus, deszakralizált folytonosságát körvonalazza.

A folytonosság képzetét egy rendkívül szerteágazó metafora, a tűz metaforája is előhívja. Tallós lelkészre ellenségei rágyújtják a templomot. Lányát, Rozáliát egy Lángh Imre nevezetű egyén menti meg. Valószínűleg ennek a Lángh Imrének leszármazottja a temető mellett lakó titokzatos, állandóan szivarozó alak, Bolygó. Ezt az értelmezést sugallja az is, hogy Bolygó kísértetiesen hasonlít az elbeszélő nagybácsikájához, Szoszó bácsihoz, akinek valódi neve Lángh Attila. A város, amelyről az Olsavszky-házban talált tekercsek szólnak a történelem folyamán számtalanszor leégett. A jóslat szerint végső pusztulását is majd a tűz okozza. „Ez a nap azonban kétszáznegyven éve késik már" (27), így az elbeszélőt semmi sem zavarja abban, hogy ugyanabban a városban egy közép-európai felhőkarcoló tizenkettedik emeletén kenyeret pirítson, és a gázrezsón teavizet forraljon. A metaforikus szerkezet a folytonosság igényének kifejeződéseként értelmezhető. Az igényt – hogy a történelmet összefüggő, lineáris egységnek tekintse – ellenpontozzák az elbeszélő önreflexív kijelentései. „Ami az elbeszélőt lépten-nyomon zavarja, az az el nem hanyagolható körülmény, hogy a különféle felületek között hiányoznak az érintkezési pontok, mintha mindenki más történetet írna, s nem ugyanazt a történetet írná másképpen." (22)

A regény viszonyát a történelem folytonosságához az örök visszatérés alakzata tisztázza. 1663-ban Boross Ambrus, a városbíró kénytelen átadni a város kulcsait (és tizenhat éves lányát) Musztafa bégnek. 1752-ben Tallós református lelkész az élete órán sem tudja megvédeni tizenhat éves lányát, akit a katolikusok egy felbőszült csoportja hurcol meg. 1944 telén, közvetlenül a szovjet csapatok bevonulása előtt Fried polgármester – hogy elkerülje elődje, Boross Ambrus szégyenét – öngyilkos lesz. A történelem ugyanazokat a helyzeteket ismétli, csak a résztvevők jelleme és cselekedetei különböznek. Az örök visszatérés gondolata nem ciklikus jellegű, hanem – mint Nietzschénél – egyetlen kör, amelynek minden lehetséges pontja egyszerre kezdő és végpont. Keletkezés és cél nélküli körforgás, amely minduntalan ugyanazzal a kérdéssel szembesít: akarod-e ezt még egyszer és számtalanszor?16 Az elbeszélő, aki a regény során egyszerre leplezi és leleplezi a múltat, valójában ezt az utat járja be. Megnyilatkozása tisztázódás, a múlt vállalása, annak keresése és megtalálása, „ami kiindulópontnak megfelelhetne." (137)

Az Éleslövészet korábbi elemzői is kiemelték, hogy ezt a kiindulópontot az elbeszélő saját magában találja meg.17 Mivel a történelem eredet, cél és középpont nélkül való, helyette az elbeszélő szubjektum válik az értelmet birtokló centrális hellyé. Ezt az értelmezést sugallja a regény mise en abyme-ja, az első rész tizenhatodik fejezete. Ez a fejezet csaknem teljes egészében az Olsavszky-házban lelt tekercsek egyikének szó szerinti idézése. A régi irat arról számol be, hogy a kisvárosba minden hétfőn egy lovas futár érkezik a fővárosból, aki a kancellári hivatal pecsétjével ellátott utasításokat és rendeleteket hoz. Ez az esemény biztosítja a rendet a községben. Amikor a futár többé nem jön, a város a feje tetejére áll. A felismerés, hogy „nincs főváros" óriási felfordulást okoz. A készen kapott szabadsággal a város lakói nem tudnak mit kezdeni. A városi Tanács, hogy véget vessen a káosznak a plébánoshoz fordul segítségért. Az eszes férfi a következő okfejtéssel áll elő: „sohasem létezett főváros, tehát kancellária sem, a pecsétes utasítások bizonyára valamelyik zsarnok földesúr hamisítványai voltak, aki most meghalt, s titkát magával vitte a sírba. (...) A főváros itt van, mutatott körbe, bennünk van." (48) Javaslatát, hogy a Tanács ezentúl maga adja ki az utasításokat, elfogadják. A rend a kisvárosban rövid időn belül helyreáll.

Eszerint az elbeszélőnek kiindulópontként a megismerhetetlen történelem helyett saját magához kell fordulnia. Ő lesz a világról való tudás egyedüli birtokosa. Ez a tudás azonban nem megbízható, s erre az elbeszélő nyelvhez való viszonya vet fényt. Az elbeszélő számos kijelentésében tetten érhető, hogy nem uralja a nyelvet, illetve, hogy ki van téve a nyelv hatalmának. A történelmi tényekről szóló beszámolóiban megfigyelhető, hogy a történetmondás retorikája miként hat a történet szintjére, azaz miként alakítja át a dolgok valódi megtörténését textuális történéssé. Noha beszámolója elején maga az elbeszélő figyelmeztet bennünket arra, hogy „amiről szó lesz, annyira irreális, hogy szinte valósághű már" (8), a történelmi igazságot az elbeszélővel együtt kereső olvasó mégis felkapja a fejét a következő szövegrész olvasásakor:

„Pár száz évvel ezelőtt, a törökdúlás és a kuruc-labanc villongások évtizedeiben a környéken olyannyira elszaporodtak a nyulak, hogy az ősz beálltával ezrével grasszáltak a városban, kipusztították a gyümölcsfákat, megtámadták a gyermekeket, s olykor a történelmi csapásoknál is több kárt tettek a városban. Sőt, amíg ez utóbbiakhoz a lakosság lassan hozzáedződött, s az ügyesebbek a köpönyegforgatás szemkápráztató trükkjeivel valamiképpen átvészelték őket, a természet e különös csapásával szemben tehetetlenül álltak.

A mezei nyulak az Őrhegy utcán keresztül nyomultak be a városba, itt kezdték hát vadászni őket legelébb, s a városi karhatalmisták és tűzoltók néha maguk sem tudták eldönteni, mi a fontosabb feladat, a gyalázatos rágcsálók kiirtása-e, vagy a város másik végében fosztogató labancok elűzése." (20–21)

A túlzás alakzata a történelmi beszámolót a fantasztikum szférájába utalja. A szöveg retorikája elsődlegessé válik a történelmi tényekhez képest. Hiába reflektál a fenti szövegrészre az elbeszélő, hiába degradálja anekdotává, s végezetül hiába szándékozik ragaszkodni a történelem tényszerűségéhez, ha reflexiója is magán viseli az idézett rész retorikai jegyeit, a túlzást és az iróniát. Kijelentése nem vehető komolyan: „Persze az anekdota, az csak anekdota, s az elbeszélőtől távol áll a szándék, hogy komolytalankodjék a történelem magasztos hernyótalpain, hiszen könnyen maga is alájuk kerülhet." (21)

Az Éleslövészet a történelem célelvűségének és folytonosságának megkérdőjelezésével, a megismerő szubjektum kritikájával, a történetmondás metaforizáltságával, valamint az értelmet konstituáló centrum folytonos áthelyeződésének retorikájával a jelenkori próza olyan vonulatához csatlakozik, melynek ő maga az egyik archetípusa.

   

   

„A varjak nem azok, amiknek látszanak"

(Duba Gyula: Aszály)

   

„Nem vagyok híve a ma oly divatos metaforikus ábrázolásmódnak."

Duba Gyula önmagáról

   

„Ezerkilencszáznegyvennyolc májusának egyik derűs délelőttjén – hétfői napon a hónap második felében – egy fiatal legény fekszik az L.-be vezető út mentén, a magasra nőtt bodzabokor árnyékában." (9)18 Duba Gyula Aszály című regényének narrátora tárgyilagos hangot üt meg. (E hangvétel – egyetlen, de annál fontosabb részt leszámítva – végig a sajátja marad.) Igyekszik az olvasót kiszolgálni, rendelkezésére bocsátja a szükséges fogódzókat: az előadandó történetet térben és időben pontosan körülhatárolja. A megbízható elbeszélő szerepkörébe utalja magát, akinek előadása tárgyáról biztos tudása van. A fiatalemberről – neve Gál (keresztnevét homály fedi) – megtudjuk, hogy tizennyolc éves kamasz, aki most éppen egy görbe éjszaka fáradalmait piheni az árokparton. A narrátor a továbbiakban mellé szegődik, az ő sorsát követi nyomon. Gál, egy L. melletti falu, Atagyarmata lakója, e májusi nap délelőttjén – miután kerékpárján hazatekert – megbízást kap a helyi plébánostól, Borbás tisztelendő úrtól: A városba, L.-be (a város Lévára referál) kell mennie, hogy újságot vegyen. Kelletlenül indul útnak, figyelme a külvilágról csakhamar bensőjére irányul, gondolatai elkalandoznak. Régi dolgokra emlékezik, a háborús évekre, gyerekkori csínytevésekre, első találkozására a várossal, diákéveire. A narrátornak, miközben Gál gondolatait, emlékeit idézi, lehetősége nyílik arra, hogy a háború alatti és utáni szlovákiai magyar falu helyzetéről, a parasztok elszigeteltségéről, a városnak a falusiak életében betöltött szerepéről stb. töprengjen. Az emlékezés és a reflexió technikáinak köszönhetően megszakad a történet linearitása. Gál emlékfolyama fokozatosan közelít a történet jelene – 1948 májusa – felé. Gált előbb mint gyermeket látjuk, aki eltéved a városban. A Varga Irmusnak udvaroló, aranybojtorjánt gyűjtögető (1946 nyara) kamasz Gállal később találkozunk. A regény az események folytonosságára helyezi a hangsúlyt.

A történelem folytonosságának gondolata Duba poétikájának egyik alapköve. Erről tanúskodnak az író – esszéiből kölcsönzött – önérteimező sorai is. „A táj és népe a történelem méretei között megnövekedik, és a végtelen időfolyam részévé válik, megszakítatlan folyamatosság szerves részévé, amely a régmúltból tart a jövő felé."19 „A történelmi tudatnak a szellemi örökség tudatának kell lennie, és nem puszta tények többé-kevésbé rendezett halmazának. A történelem értelme: a folytonosság tudata."20 Az Aszály első részének mottója egy Borges-idézet („A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem."), amely pretextusként, felkínálva egy előolvasatot, megképez egy – a történelem folytonosságára irányuló – elvárást. Ezt az elvárást a regény igyekszik kielégíteni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Aszály a folytonosságba vetett hitről szól. Idézzünk fel néhány példát a regényből.

Gál, egy atagyarmatai földművescsalád sarja, arra kényszerül, hogy szembenézzen a múló idővel, a történelmi változásokkal, valamint azzal az egyre mélyülő szakadékkal, amely az ő és szülei világa közt tátong. Ahhoz, hogy eleget tehessen a delphoi jósda elhíresült jelmondatának, s hogy létezése értelmet nyerjen, szembe kell néznie saját múltjával, fel kell építenie a múltját és jelenét összekötő hidat. A közeli, történelminek még nem nevezhető múlt alapjában véve még a jelenhez tartozik. Az ember a gyerekkorára például azzal az érzéssel gondol vissza, hogy az akkor történtek egy másik időtérben estek meg. „Ám ez a másságérzet, jóllehet megkülönböztetés-mozzanatot visz be a visszaemlékezés időterébe, nem rombolja szét azt a két lényegi minőséget, amely a visszaemlékezésben élő múlt és a jelen egymáshoz való viszonyát jellemzi: az időbeli kontinuitást és az emlékezés mindenkor-enyémvalóságát. Csak a múlt és a jelen közötti folyamatosság teszi lehetővé számomra, hogy élményjelenemtől időbeli törés nélkül lemerüljek gyermekkorom legtávolabbi eseményeihez."21 Gál saját történeti folytonosságát úgy próbálja meg deklarálni, hogy gyermekkora egy szakaszát címkével látja el, Jégmadarak korának nevezi.

A múlt és a jelen közti folytonosságot, illetve a két időtér (Gál gyermekkora és jelene) különbözőségét a regény beszélője úgy érzékelteti, hogy a gyermek Gált Kisgálnak, míg a kamaszt egyszerűen csak Gálnak nevezi. Ekként próbálja áthidalni a regényhős belső konfliktusát. Gál azonos azzal, aki régen volt, meg különbözik is tőle.

Az identitását történetileg megalapozó Gálnak szembesülnie kell a történelem meglehetősen homályos fogalmával. Értelmezni csak úgy tudja, hogy a történelem elvont fogalmát saját történetéhez, az általa megélt történelemhez közelíti, így teszi a történelmet önmaga számára is megfoghatóvá. A kettő konvergálása valamint a folytonosság megteremtésének vágya arra ösztönzi, hogy a történészéhez hasonló aktivitást fejtsen ki, keresse a dolgok okát és kezdetét: „(Az események) bár nehezek, maguktól jönnek, és új helyzetet teremtenek, jóval később minősíti őket rendkívülieknek és sorsdöntőeknek a történelem. Például olyan egyszerű ténynek is itt kereshetjük az okát és kezdetét, hogy ezerkilencszáznegyvennyolc májusának egyik ragyogó napján Gál az L.-be vezető kövesút mentén, egy dús lombú bodzabokor árnyékában heverészett." (62)

A kanonizált történelemértelmezés azonban nem kell, hogy egybeessen a megélt tapasztalattal. Előfordulhat, hogy egy adott történelmi eseményről (korszakról) megőrzött emlékek ellentmondanak az eseményről (korszakról) szóló történetírás kijelentéseinek. A kérdés Duba regényében nagy súllyal esik latba. A szerzői intenciók szerint a megélt tapasztalatnak van nagyobb jelentősége. Egyedül az emlékezet privilégiuma, hogy képes a múlthoz való viszonyt megőrizni, azt (husserli értelemben) konstituálni. A nyolcéves Kisgál szemtanúja annak az eseménynek, amikor 1938-ban a csehszlovák hadsereg elhagyja szülőfaluját. Emlékszik a tankok dübörgésére, saját félelmére. „A harmincnyolcas esztendőről később sok mindent megtudott. Olyan tényeket ismert meg Gál, melyeket akkor gyerekfejjel meg sem értett volna." (70) A megírt történelem kritikai dimenzióval látja el a megélt történelmet.

Részben saját identitása a tét, részben pedig a közösség – melynek maga is tagja – fennmaradása. Ezért kulcsjelentőségű Gál felismerése, „hogy a Gálok múltja is történelem, hogy a nemzedékeik váltakozása, az apáról fiúra szálló hagyományok, szólások és szokások, gondolkodásuk eredetisége és beszédük sajátos fordulatai az Időt testesítik meg." (141) Ez a „Gál-idő" a folytonosság fundamentuma, a Gálok életvitelében tapasztalható folyamatosság és törvényszerűség biztosítéka. Benne nyeri el történeti legitimitását a család mint közösség. A Gálidő a közösség és a rend ideje. Az az életvitel azonban, amelyet konzerválni hivatott, felbomlófélben van. A „történelmi idő" kikezdte a paraszti világ szokásrendjét, a fiúk – a történelmi változások hatására – már nem léphetnek zavartalanul apáik nyomdokaiba. A közösség azonban még fenntartja magát, úgy, hogy emlékezik.

Gál még emlékszik azokra az időkre, amikor a család összeült és hallgatta az idősebbek beszámolóját valamely korabeli, valamilyen oknál fogva fontosnak ítélt eseményről. A történettudomány „epoch-making"-nek nevezi azokat az eseményeket, melyeket egy történelmi közösség nevezetesnek tart, mert bennük eredetét és folytonossága zálogát látja. Szerepe az azonosságtudat erősítésében van. Ilyen a regényben Gálék csetepatéja a banderistáknak nevezett illegális katonai alakulatokkal. „A nagy eseményről sok szóbeszéd kelt, híre ment a Garam mentén, beszélték, hogy Atagyarmata fele lakosságát kiirtották, a falubeliek pedig évek múlva is úgy emlékeztek rá, mint arra az eseményre, »amikor Kisballa Sándornak ellőtték a fülét.«" (295–296) A közösségi emlékezet megőrzi a múltat.

Az Aszály a folytonosságba vetett hitről szól, de legalább ennyire szól a folytonosság lehetetlenségéről is. Arról a tapasztalatról, hogy az idő nem ragadható meg folyamatszerűségében, csak bizonyos töréspontok mentén lesz megtapasztalható, arról a visszavonhatatlan felismerésről, hogy „repedés (képződött) az idő szövetén." (327)

A regény cselekménye egy olyan világban játszódik, amelynek legfőbb ismérve a változás. A regényhős, Gál számára érthetetlen eseményekkel szembesül. Életének két korszaka (azelőtt-je és most-ja) között episztemológiai különbség van. „Azelőtt minden egyszerű és közvetlen volt, még az érthetetlen dolgok sem nyugtalanították." (56) Azelőtt a közösség folytonosságát az emlékezés, a régi dolgokról való beszéd tartotta fönn. De eljött az idő, amikor már „egyre ritkábban lett alkalom a múltról beszélni", s ez kétségbe vonta a múlt létezését. „Olyan idők is jöttek, amikor azt hitték, hogy a múlt talán igaz sem volt, és a régiek történeteit kitalálták, talán nem is éltek, ami róluk szólt, talán minden csak mese volt." (198) Az ősök idejében még kiismerhető volt a világ. „(A régiek) még csodálatos életet éltek, és ismerték az igazságot. Mindez elpusztulni látszott, mint ahogy a régi történetek hitele és értelme megkérdőjeleződik, és mese lesz belőlük." (264) Az idő folytonosságából származó értelem valahol mindörökre elveszett. A világ egymással nem interferáló időszeletekre osztódott. A korábban használatban lévő fogalmak elavultak. Jól mutatja ezt a vak ember, Öreg Gál András példája, aki még mindig egy „rég múlt világ fogalmait élteti tovább" (185). Amikor megkezdődik a szovjet offenzíva, a családnak el kell hagynia lakhelyét. A körülményeket tudatják az öregemberrel, aki a Monarchiáról és Miklós cárról kezd beszélni. Öreg Gál András a történelemnek egy másik időszeletében ragadt, ezért nem érti őt senki, és ő sem ért senkit. Elveszítette a folytonosságot, az átmenetet a mába.

A diszkontinuitás érvényesülése nemcsak grammatikai (és tematikai) szinten, hanem retorikai szinten is tetten érhető. Kimutatható, hogy a szövegnek van egy (Bachelard-tól kölcsönzött fogalommal) episztemológiai töréspontja. Olyan szövegrészről van szó, amelyben az elbeszélés modalitása – elsősorban a hipertrófia alakzata révén – ellentmond a szöveg valóságmegfeleltetésű világának, s így aláássa azt a koncepciót, amelynek megvalósítását „realista nagyregény"-ként önmaga elé tűzte. A szöveg csodának nevezi azt az eseményt, amelynek előzménye Králihuba szüle kiszáradása volt. „(Szomjúsága) annyira megnövekedett, hogy azt már a falu összes kútja sem csillapíthatta. A szülét a teljes kiszáradás veszélye fenyegette, csontjain megaszalódott és elfogyott a hús, pergamenné szikkadt a bőr. Mint a cserzett irha, mézszínű és révült a szüle bőre, felszínét millió apró repedés fedi, amikor megmozdul, hallhatóan perceg a bőre, mint az összegyűrt zsírpapír. Kiszáradt ízületei pattogva nyikorognak." (263) E mérhetetlen és vészjósló szomjúság és kiszáradás után megtörténik a csoda, amilyenre „sem a falu őslakosai, sem a betelepültek nem emlékeztek." (265) Száraz, fojtogató szelek keltek, a nap elszürkült, s a hét napig tartó talányos idő után megeredt az eső. E profán, ámde szakrális dimenziókat rejtő csoda visszautal a címre, a kezdet figurációjára, és olyan töréspontja lesz a regénynek, amely csupán retorikai szinten érhető tetten. A csoda alakzata elkülönböződik a realitás-elvű regénystruktúrától, és a történelmi idő mellett új idődimenziót is nyit: a mitikus (szakrális) időét.

A szöveg két, egymást kioltó jelentést hoz létre. Grammatikai szinten az idő folytonosságát állítja, míg egy retorikai szintű vizsgálat dekonstruálhatja ezt a jelentést, a jelölők uralhatatlanságára irányítva a figyelmet.

Az egyértelmű jelentéstulajdonítás kétségbe vonása meglepőnek tűnhet egy Duba-szöveg kapcsán. Értelmezői szinte kivétel nélkül műveit „a nagyrealizmus klasszikus eszközeivel megírt, »érzékelhető« világot tükröző, lineáris cselekményvezetésű, okszerűen motivált, áttekinthető szerkezetű"22 szövegeknek tartják. Dubát a XIX. századi „klasszikus", metonimikus szerveződésű regényhagyomány folytatójának tekintik. Az író önértelmezése szintén ezt az olvasatot támogatja.23 Egy retorikai alapú vizsgálat azonban kimutathatja, hol és hogyan sejlenek föl a feltételezett világkép mögött azok a retorikai stratégiák, amelyek a szöveget uralják, mozgatják, kifordítják. Más szóval, miként beszél Duba regénye másról (is), mint amit szeretne, miként ássa alá tulajdon előfeltevéseit.

Az Aszály egyik alapkérdése: „Mi hát a történelem?" (128) A regényben a történelem úgy jelenik meg, mint romboló erő, depraváló tényező (a második rész –  Konrád Györgytől származó – mottója szerint, mint „a végzet evilági fogalma"), amely alakítja az emberek sorsát. A szöveg retorikája ennek rendelődik alá: „Katonák beszélnek az idő hangján..." (45) „(Gál) ül az idő ketrecében..." (223) „(A) hófehér fal elé két bekötött szemű alakot vezetnek, a Történelmet és az Időt. A fallal szemben a kivégzőosztag, ő vezényel neki, Gál. Hálátlan gyermek, az Idő és a Történelem nevelte, s megy kivégezni nevelőszüleit." (315) A retorizáltság kérdése tematikus szinten is jelentkezik. A szöveg szerint az igazság a beszéd (és az írás) folyamatában, narratív stratégiák révén képződik: „...szavaival céltudatosan formálni kezdte (a világot), hogy úgy gondolkodjék a történtekről, ahogy ő akarja." (113) A szó világteremtő potenciáljának allegorikus figurája a regényben Gál gyerekkori játszótársa, Dudás Bertalan, aki kitalált történeteivel Gált egy pusztán szavakban létező világba csábítja.

Duba önértelmezése szerint a nyelv megbízható eszköz a gondolatok kifejezésére.24 A szöveg egyes részei azonban ennek ellentmondanak. „(1947 volt) a század legaszályosabb esztendeje" (235) – olvashatjuk a regényben. Az olvasó számára, aki nem rendelkezik személyes tapasztalattal, e kijelentés csupán utólagosan (dokumentumokra támaszkodva) igazolható. A mondat retorikaivá teszi a referenciálisnak induló kijelentést, mert az írás pillanata még a századforduló befejezését megelőző időben történt. A mondat a nyelvet uralni vágyó, mindenttudó narrátor (ön)leleplezése. Annak megítélése ugyanis, hogy tényleg 1947 volt-e a század legaszályosabb esztendeje a narrátor kompetenciáján kívülre esik, hiszen még nem élte végig a századot. (Emlékeztetőül: a szöveg jelene 1948 májusa.)

Még nyilvánvalóbb a jelentés uralhatatlansága azokban a szövegrészekben, amelyekben a történelem mint az írott szövegek metaforája jelenik meg. Az ideológia veszélye rejlik abban az epizódban, amelyben Gál egy röplapot talál, és –  mivel nem érti – elviszi azt a házukban lakó német katonának. Mint utóbb kiderül, a röpcédula kommentár kíséretében azoknak a hadműveleteknek és csatáknak a jegyzékét tartalmazza, amelyekben a németek vereséget szenvedtek. Kurt, a német katona érzékenyen reagál az olvasottakra, hiszen „a szöveg azt bizonyította cáfolhatatlanul, hogy a náci haderő kezdeti sikerei után fokozatosan és törvényszerűen súlyos csatákat vesztett, az orosz front egészében védekezésre és visszavonulásra kényszerült, és lényegében elveszítette a háborút." (123, Kiemelések tőlem – K. J.) Az idézett mondat retorikája (és kissé meredek logikája) arról tanúskodik, hogy a történelmet a győztesek írják és a narrátor szövege a győztesek retorikája által íródik. Nyilvánvaló a szöveg ideológiai terheltsége, nehéz ugyanis elhinni, hogy egy röpcédula meggyőz egy német katonát. Ráadásul ez az eljárás ellentmond annak, amit a regény a megélt tapasztalat elsőbbségéről állít. A narrátor a röpcédulában foglaltakat tényként kezeli: „Bizonyára meggyőző szöveg volt, mert tényeken alapult." (123) Egy történelmi tény azonban – Hayden White-ra visszautalva – csak utólagosan, az írás folyamatában nyerhet jelentést.

A regényben a történelmet mint írott szöveget egy magas, ovális alakú fenyődoboz rejti. A benne található iratok egy családtörténetet körvonalaznak, a Gálok történetét. Gál számára a doboz tartalma az Időt jelképezi, mivel képes jelenvalóvá tenni a múltat. „A doboz segítségével a Gálok múltja évszázadok homályában is láthatóvá vált, bizonyítható, hogy Atagyarmatán laktak, a földnek éltek, egymás örökébe léptek, és hűségesek voltak a hagyományokhoz." (135) A fenyődoboz olyan tanúbizonyságokról ad hírt, amelyek, maguk mögött hagyván a szóbeliség (s vele a jelenvalóság) szféráját, beléptek az írásbeliségbe. Archivált emlékekké, dokumentumokká lettek, ekként az emléknyom másodlagos státusába kerültek. Valóban bizonyíthatók a fenti kijelentések? Nem tévedhetnek az iratok? A doboz iratai tudósítanak egy bizonyos Gál Boldizsárról, a család fekete bárányáról. A család századokon keresztül szívósan őrzi emlékét, neve még most is tabu. Az iratok szerint Gál Boldizsár rokon, a Gálok őse, aki hajdanán szégyent hozott családjára. A titokzatos ős után nyomozó Gál csak egy másik dokumentumban, a falu krónikájában talál rá a (számára megfelelő) „igazságra". Tévedés történt, Gál Boldizsár egy másik (nem rokon) Gál család sarja, semmi köze hősünkhöz. A feljegyzések ellentmondanak egymásnak. Az idők távlatából immár lehetetlenség ténylegesen eldönteni, mi az igazság, ki volt valójában Gál Boldizsár?

A történelmet textualizáló Krónika (Atagyarmata 1848-ban írt falutörténete) képviseli a kizártak történelmét, és megismétli a regény egyik központi témáját: a kollektív bűnösségen alapuló identitásvesztést. A Krónika többek közt beszámol arról az eseményről, amely fényt derít Gál Boldizsár kilétére. Az esemény a reszlovakizáció allegóriájaként is értelmezhető. Az ellenreformáció idején egy érsek bíróság elé idézi „az ország lutheránus és kálvinista prédikátorait és oskolamestereit." (280) Idézést kap Gál Boldizsár is, Atagyarmata református tanítója. A bíróság megalázó követeléseket támaszt a beidézettekkel szemben: 1. vagy 15 napon belül elhagyják az országot; 2. vagy lemondanak hivatásukról; 3. vagy megtagadják hitüket. Gál Boldizsár hosszas vívódás után megalkuszik (akárcsak Gál apja, aki kénytelen reszlovakizálni, hogy mentse családját), a többieket elviszik gályaraboknak. A két esemény (és életsors) között metaforikus kapcsolat van.

A reszlovakizáció cselekményesítése mellett a regény másik fontos témája a régi paraszti világ felbomlása. Az Aszály ezt kitűnően érzékelteti képes beszéddel:

„A varjak a Králihuba-porta elűzhetetlen vendégei lettek, reggeltől estig a ház felett köröztek, nagy csoportokban ültek a diófákon, tömött sorokban gubbasztottak a kerítésen, a nyitott padlástéren rekedten rikácsoltak, és méltatlankodva veszekedtek a talált táplálékon. A ház gazdája nem törődött velük, alig járt haza. A szomszédok néha felröppentették a varjakat, el akarták űzni őket, mert már nem bírták elviselni a károgásukat, kergették a komor, fekete madarakat, de azok nem tágítottak. Kavargó, sötét felhőkben felröppentek, éktelen ricsajt csapva, gyászos jajongással köröztek a magasban; a gyász madarai ádáz harc után a csatatér temetetlen halottai felett. Esettségében és elhagyatottságában a Králihuba-ház eddig ismeretlen és alig sejthető pusztulás látomását vetítette elő, a régiek világának látványosan tragikus elmúlását." (334)

Megfigyelhető, hogy bár a regény ábrázolási eljárása a metonímiát tartja elsődlegesnek, legalább olyan mértékben épít a metaforára. Az idézett részletben a varjak a pusztulás metaforái. A Králihuba-ház rész-egész viszonyban van a felbomló paraszti világgal. „A szinekdoché egyike azoknak a határesetet képező alakzatoknak, amelyek ambivalens sávot alkotnak a metafora és a metonímia között."25 Az utolsó mondat anticipációja pedig egy lehetséges metaforikus szerkezet jelenlétét sugallja.

Mindez nem jelenti azt, hogy Duba regénye kizárólag a metaforizálás stratégiájára épül. Nem lenne ez más, mint az oppozíció megfordítása: a metonimikusként olvasott Duba „átmetaforizálása". Hiszen tiszta metaforikus struktúrákról „szinte sohasem beszélhetünk: jóformán minden jelentős formaújítás megtartja az elbeszélés metonimikus elveit, s csak ezekre épülve hozza létre a metaforikus alakzatokat."26 Azonban ha egy epikai szövegben már nem a metonimikus szerveződés elve az uralkodó, mint azt a regény retorikai olvasata megmutatta, az értelmezést tévútra vezetheti az ok-okozati lánchoz való feltétlen ragaszkodás.

*

A megszólított regényekben a vártnál (az eddig elfogadottnál) talán több az érintkezési pont, a közös elem. Az Éleslövészet és az Aszály történetfilozófiai érzékenységük okán illeszkednek egymáshoz. Közös jellemzőik alapján (a történeti narratíva metaforizáltsága, a történeti idő folytonosságának kétségbe vonása, a tapasztalat nyelvi közvetítettségének akadályai) hagyományteremtőnek tekinthetők. E hagyomány részeként tartható számon Talamon Alfonz műve, a Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából is. Grendel, Duba és Talamon prózájának egymás mellé állításával egy regionális kondicionáltságú, történeti alapvetésű beszédmód metonimikus láncolata rajzolódhatna ki. De vajon az ekként elgondolt folytonosságban nem csupán az irodalomtörténet azon vágya bújik meg, hogy az irodalmat egységes, kontinuus folyamatnak tekintse?

   

   

   

Jegyzetek

  1. Noha e regények sokban eltérnek egymástól, hasonlóságaik lehetővé teszik, hogy egyfajta írásmód különböző megnyilvánulásainak tekinthessük őket. Vö.: Rácz I. Péter: A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban. Prae 2000/1-2., 117–156.
  2. Hayden White: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In.: Testes könyv I. (szerk.: Kiss Attila Atilla, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc). Szeged 1996., 333–354.
  3. „Ha minden költészetben van történelmi elem, akkor a világról készült minden történelmi beszámolóban is van költői elem. Ennek pedig az az oka, hogy a történelmi világról adott beszámolónkban a figuratív nyelv technikáira kell támaszkodnunk" (White, 1996., 352.)
  4. „Az események eredeti idegensége, rejtélyessége vagy egzotikussága szertefoszlott, az olvasó ismerősnek találja őket – nem részleteikben, hanem mert egy ismerős konfiguráció elemeiként működnek. Azért váltak felfoghatóvá, mert olyan cselekményszerkezet kategóriáihoz lettek igazítva, amely egy bizonyos fajta történetként való kódolásuk eredményeként jött létre. Nem csupán azért váltak ismerőssé, mert az olvasó több információval rendelkezik az adott eseményekről, hanem azért is, mert megmutatták neki, hogyan alkalmazkodnak ezek az adatok egy felfogható, befejezett folyamat ikonjához, azaz egy olyan cselekményszerkezethez, amelyet kulturális adottságai révén ismerősnek talál." (White, 1996., 339–340.)
  5. Paul Ricoeur: A történelem és a fikció kereszteződése. In.: Uő.: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Bp. 1999., 353–372. 361.
  6. Ricoeur, 1999., 367.
  7. Derrida hasonlót állít, mint Althusser Hegel történelem-fogalmáról, hogy ti. nem létezik egyedi történelem, csak különböző típusú történelmek vannak.
  8. Derrida történelemkritikájához csatlakozva mondja Mark Currie: „a diskurzus színlelt linearitása a konkrét ideológiai irányultságot szolgálja." (Elbeszélés, politika, történelem. In.: Narratívák 3. A kultúra narratívái (szerk.: Thomka Beáta). Kijárat Kiadó, Bp. 1999., 26.) Hasonlót állít Karl R. Popper: „(A történelmi tények) előre megállapított szempont szerint vannak összegyűjtve", válogatásukban a politikai hatalom érdeke tükröződik. (A történetírás és a történelem értelme. In.: Uő.: Megismerés, történelem, politika. AduPrint Kiadó, Bp. 1997., 140.)
  9. Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Jószöveg tankönyvek, Jószöveg Műhely Kiadó 1997., 13–14.
  10. Kérdés, más-e a helyzet, ha a múlt nem rég-múlt, ha a beszélő az elmondottakat nem csupán források alapján ismeri, hanem átélte? E kérdésre a Duba-regény elemzésekor térek vissza.
  11. Szirák Péter: Kanonizáltság és regionalitás (A Grendel-olvasás). In.: Uő.: Folytonosság és változás. A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája. Csokonai Kiadó, Debrecen 1998., 105–111., 105.
  12. Tőzsér Árpád: „Ugrás a bizonytalanba". Irodalmi Szemle 199775., 57–60., 58.
  13. Szirák, 1998, 109.
  14. Grendel Lajos: Éleslövészet. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 1998. (A továbbiakban ebből a kiadásból idézek.)
  15. Talamon Alfonz a Samuel Borkopf-ban hasonló eljárással él. Prónay báró magyar szabadcsapatainak és a magyar Vörös Hadsereg páncélvonatának látogatását ugyanaz az elbeszélői kommentár követi. (Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából. Kalligram 1998., 31–32.)
  16. Nietzsche nem tesz különbséget közelmúlt és távoli múlt között. A múlt minden pillanata egyforma távolságra esik a jelentől, éppen azért, mert a múlt a maga öröklétében nem szukcesszív, nem egymásra következések lánca. (Vö.: Friedrich Nietzsche: Dionüszosz és az örök visszatérés. In.: Uő.: Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekből. Holnap Kiadó 1998., 157–16., valamint Tatár György: Az öröklét gyűrűje. Nietzsche és az örök visszatérés gondolata. Osiris 2000.) Az Éleslövészetben: „...valójában nincsenek közeli meg távoli események, csupán múltbeli események vannak, s ezeknek mozaikkockáiból van összerakva ő, és minden pillanat újabb mozaikkockát rak a többi mellé, amitől az összkép más lesz, még hangsúlyosabban töredezett és befejezetlen." (92)
  17. Vö.: Szirák Péter: Grendel Lajos. Kalligram 1995., 52.
  18. Duba Gyula: Aszály. Madách 1989.
  19. Duba Gyula: Szülőföld – bennünk és nélkülünk. In.: Uő.: Európai magány. Madách 1987, 23.
  20. Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem. In.: Duba, 1987., 56.
  21. Paul Ricoeur: Emlékezet-felejtés-történelem. In.: Narratívak 3. A kultúra narratívái. 1999., 51–67., 54.
  22. Szeberényi Zoltán: Duba Gyula szépirodalmi munkássága tükrében. NAP Kiadó, Dunaszerdahely 1997., 86–87.
  23. Dusza István: Kifejezni a kort: Beszélgetés Duba Gyula érdemes művésszel. Új Szó, 1983. május 7., 6.
  24. „A szó a fogalom képe, a fogalom pedig a valóság határozott néven nevezése. Ebből következik, hogy az írás a rendteremtés művészete, az esetlegesség, a véletlenszerűség és a káosz megszüntetésének és uralásának lehetősége, melynek törvénytevő hatalma és feladata van." (Az írói felelősségről. In.: Duba, 1987., 30.)
  25. Paul de Man: Olvasás (Proust). In.: Uő.: Az olvasás allegóriái. Ictus-JATE, Szeged 1999., 89.
  26. Kulcsár Szabó Ernő: A zavarbaejtő elbeszélés. Kozmosz könyvek, 1984., 70.