■ Kocur László (Recenzió, kritika)

Rozsdát jövendölve

A jó szándékú értelmezőnek keresnie kell azt az eszköztárat, amellyel sikeresebben juthat közel a versként közreadott, ám a versszerűség külső feltételeivel nemigen rendelkező írásművekhez.

Fried István

Régóta képezi vita tárgyát az irodalomtörténészek körében: vajon mennyire szabad egymásra vonatkoztatni az irodalmi és társadalmi fordulópontokat; helyénvaló-e a társadalmi-politikai változások dátumait egyben irodalomperiodizációs időpontként is tételezni? E dolgozat keretei közt nem vállalkoz(hat)om e kérdés tárgyalására, annyi azonban bizonyos, az 1989-es rendszerváltás(?)/rendszerváltozás(?)/politikai paradigmaváltás(?) a „(cseh)szlovákiai magyar irodalom"¹számára is meghozta a régóta áhított kiadói pluralitást.

A Madách Könyv- és Lapkiadó kényszerű egyeduralmának megszűntével új kiadók kaptak lehetőséget a bizonyításra. Elsőként, 1991-ben a Kalligram lépett színre, majd a Lilium Aurum², a Nap, majd 1993-ban az azóta önálló irodalmi folyóiratot is megjelentető AB-ART. A teljesség igénye nélkül néhány további kiadó: Méry Ratio, Microgamma, Pannónia. Sajnos, a jelen körülmények között egyedüli mértékadó kiadványként tételezhető A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998³ című monográfiasorozat vonatkozó (III.) kötete sem teljes a Szlovákiában működő magyar nyelvű kiadói vállalkozások szempontjából; s arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy szlovák kiadók is jelentetnek meg magyar nyelvű könyveket (és persze fordítva, ami többnyelvű közegben megszokott gyakorlat).

Ha végigtekintünk e kiadók termékein (bocsássák meg nekem a széplelkű olvasók ezt a nagyfokú nyelvi durvaságot, de gazdasági értelemben végül is erről van szó), megfigyelhetjük a sorozatok kiadását mint tendenciát. Értelemszerűen a legnagyobb szlovákiai bejegyzésű, magyar nyelvű könyveket (is) kiadó vállalkozásként a Kalligram jegyzi a legtöbb sorozatot: a Koncsol László által szerkesztett Csallóközi Kiskönyvtár a csallóközi régió/kistérség történetét dolgozza fel; a Dominó Könyvek sorozatban közép-európai vonatkozású kötetek jelennek meg; a Mercurius Könyvek a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport elsősorban kisebbségtudományi jellegű írásait közli; a Tegnap és Ma monográfiasorozat a kortárs magyar irodalom jelentősnek tartott személyiségeinek életművét dolgozza fel; a Koppány Márton-szerkesztette Kagyló Könyvek pedig elsősorban a kortárs amerikai experimentális költészetből, s az azt támogató teoretikus munkákból válogat.

Hasonló sorozatképző szándékot figyelhetünk meg az AB-ART Kiadónál is. Az AB-Bibliotéka sorozatban (cseh)szlovákiai magyar irodalomtörténeti tárgyú írások jelennek meg, s úgy gondolom, a Start Könyvek sorozat sem szorul bemutatásra a szlovákiai magyar irodalom fejleményeit ismerők számára. A pályakezdő alkotók, elsősorban költők bemutatkozásának fóruma ez a sorozat. Bár irodalomszociológiai szempontból érdekes volna megvizsgálni, hogyan tudta a kiadó maga köré csoportosítani a fiatal szerzőket. Mert ez a huszáros fegyvertény elsőként a Madách egyeduralmát megtörő Kalligramnak sikerült. Ha visszatekintünk a '90-es évek elejére, láthatjuk, hogy a pályakezdő írók/írónemzedék⁴ (?) köteteit rendre a Kalligram jelentette meg, náluk kapta meg az első kötet lehetőségét az azóta a Családi Könyvklubot létrehozó exhajós: Győry Attila; a Németországban élő, elmegyógyintézeti ápolóként dolgozó egykori botrányhős, A hülyekamasz szerzője: Czakó József; a Magyarországon letelepedett Fábián N. (nem Nóra!); valamint a kritikusoknak komoly fejtörést okozó, jelenleg Ausztráliában élő (és alkotó?) Mórocz Mária. De fiatal magyarországi szerzők is debütáltak a Kalligram „fekete" (nyilvánvaló módon [azaz nem] rejtett) sorozatában, mint Rentz Mátyás vagy a budapesti (nem N.) Tóth Anikó. Miután Grendel Lajos Einstein harangjai c. regénye is ebben a sorozatban jelent meg, egyfajta rangot is jelentett bekerülni a „fekete" könyvesek társaságába; az egyre populárisabbá váló Győry Attilának is itt jelent meg a második és a rendkívül jó harmadik kötete, nem beszélve az egyre kanonikusabbá váló, s remélhetőleg a közeljövőben Németh Zoltán tollából a monografikus igényű feldolgozást is megkapó Talamon Alfonzról. A fentebb felsorolt szerzők mindegyike prózaíró, s a 2000. évi könyvhét egyik könyvsikerét, a Hárman az ágyban c. antológiát fordító-szerkesztő Csehy Zoltánt leszámítva hirtelenjében nem is tudnék más, jelentős fiatal költőt említeni, akit a Kalligram indított útjára.⁵

Talán ezt a vákuumot (és talán még sok egyéb társadalmi és irodalmi, valamint kiadáspolitikai jelenséget) kihasználva csapott le az AB-ART a fiatal költők kiadásában rejlő lehetőségre. Ezzel egyidejűleg természetesen felvállalva a fiatal szerzők kiadásával járó kockázatot is! Ezek az alkotók nem bizonyosan az esetlegesen vélelmezhető „nemzedéki" kötődés okán, hanem (megkockáztatom, sajnos) egyéb fórum híján⁶ az AB-ART Kiadó lapjában, a Szőrös Kőben jelentették meg első publikációikat⁷, így várható volt, hogy ugyanennél a kiadónál kapják meg az első kötet lehetőségét is. Itt jelentette meg első kötetét a Szőrös Kő jelenlegi főszerkesztője, Juhász Katalin; az üvegszálak poézisét megteremtő/megteremteni próbáló Bolemant László; az egyre ritkábban publikáló Zalaba Zsuzsa; a klasszikus műveltségével és biztos formakezelésével kitűnő Polgár Anikó; a leginkább a verseiben önmagával szemben kialakított kontemplatív viszony felől olvasható, az önteremtő aktust tematizáló Öllős Edit; és a Magyarországon is pozitívan fogadott (a) rapper költő (címkét elutasító) Mizser Attila. Azonban balfogásnak könyvelhetjük el, hogy a már (el?)ismert kritikusnak számító Németh Zoltánnak is ebben a sorozatban jelent meg az első – később Madách-díjjal kitüntetett – kötete, ez ui. hibás kontextust teremt(ett) mind Németh, mind pedig a többi szöveg irányába. Ezeknek a köteteknek a borítóin a domináns szín a fehér.

Hogy miért írtam le ezt a kissé hosszúra nyúlt, de mindenképpen szükségesnek tartott bevezetőt? Mert a Start Könyvek történetében beköszöntött a „fekete korszak", kilencedikként fekete borítóval, lángvörös betűkkel megjelent Kantár Csaba Rozsdát jövendölve c. kötete. Kantár a Pegazus-nemzedék tagja, kötetben először 1997-ben jelent meg, az Angyalzsugor⁸ c. antológiában. Mivel olyan szerzőről van szó, aki tudomásom szerint még nem közölt a Kalligramban, pár szóval hadd mutassam be. Morbid, de Kantár Csaba halottak napján született, 1978-ban. A nyitrai egyetemen tanul, s Jedlik Ányos szülőfalujában, Szímőn él és alkot. A költészet mellett (?) performance-szal is foglalkozik, ebben a minőségében már több fesztiválon részt vett. Versei egyelőre kizárólag a Szőrös Kőben jelentek meg, de reméljük, első, önálló kötete majd több lehetőséget is megnyit előtte.

Kantár Csaba első kötete 47 oldalas, benne harmincöt költemény (?) kapott helyet. Az előző mondatban három kifejezést tartottam fontosnak kiemelni, az elsőt, a tótetet és a költeményt. Az első két kiemelt fogalmat kezelhetnénk akár egyként is, de mindkét kifejezés egyaránt fontos.

Ad első: az első – szükségszerű egyediségénél fogva – mindig különös jelentőséggel bír, mivel csak egyszer történhet meg az életben. Ami első, soha az első előtt nem volt, és az első után többé soha semmi nem tarthat igényt arra, hogy elsőként minősíttessék. Nincs ez másként az első kötettel kapcsolatban sem. Ilyenkor a kritikusok retorikája hajlamos refallikus szájként⁹ beleverni az újdonsült könyvet valamilyen már meglevő iskolába; kiemelni a szerző fiatalságát s ezzel párhuzamba állítani tehetség(telenség)ét; forrásokat, elődöket, esetleg irodalmi eseményeket keresni hozzá; s ami a legáltalánosabban elterjedt: jövőbe tekintő, szinte pályát kijelölő, túlzott elvárásokkal lépni fel a költővel kapcsolatban. Némiképp hasonló helyzetben a radikális Németh Zoltán odáig megy, hogy kijelenti: „Nem létezik első kötet"¹⁰. Bár – talán megijedve kijelentése radikalitásától – rögtön árnyalja is azt: „legalábbis elméleti háttérként nem tudtam volna felvállalni egy olyan tanulmányt, amely (...) életrajzi-kiadói-sorrendi kérdéseket helyez előtérbe."¹¹ Ennek a továbbiakban magam sem szeretnék különösebb jelentőséget tulajdonítani.

Ad kötet: Fried István is felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy napjaink lírikusi törekvéseiben megfigyelhető az a tendencia, hogy a szerzők nem verset, hanem eleve ciklust vagy kötetet komponálnak.¹² A „Rozsdát jövendölve" cím alá rendelt szöveghalmaz kötetként lett elgondolva, bár nem a modernizmusra jellemző módon, ahol az egyes költemények sorrendje/ciklusokba rendezése esetlegesen többletjelentést hordoz(hat)ott, hanem úgy, hogy az egyes szövegek között belső utalásrendszert működtet.

Kötetének első felében – úgy gondolom a Dada dalával bezárólag – a narrátor öntörténete, önmitizációs kísérlete képződik meg. Ezen versek történetmondásából határozott epikus szál bomlik ki. A(z ugyan más szövegekkel heterogénné tett) versek rendkívül szorosan kapcsolódnak egymáshoz, esetleg címük nélkül olvasva is egységes, koherens egészet alkotnak (ezzel persze nem akarom csökkenteni egyik-másik sikerültebb opus szinguláris értékét).

Ezt a ciklust a kötetnyitó, bár nem bizonyosan kellően hangsúlyos Parcella c. vers indítja, melynek tördelése folyamatos, az egyes betűk különállásukban is egymásba folynak, akár a történetük. Valószínűleg ugyanez a beszélő szólal meg Az áldozathozatal előtt való bizonytalanságról: c. versben. Ebben a beszélő a zoknijától a lábán, majd a testén át folyamatosan destruálja önmagát, egészen az énjéig: „kéritek az énemet? / szerelmemet adjam nektek? / majd ti habzsoljátok? / és ha kihűl, eldobjátok?" A minden sor végére kitett, a retorikusság képzetét implikáló kérdőjelek után a vers zárlata nem tartalmaz lezáró írásjelet, így az egész kompozíció szintjére kiterjesztett bizonytalanság tovább lebeg, lezáratlan marad, gyakorlatilag áttevődik a következő versre, melynek címe jelzi, mi lett az áldozatból: Préda. E vers formailag nagyban hasonló az előző költeményhez, azzal a lényeges különbséggel, hogy a kérdőjeleket felkiáltójelek váltják fel. Míg az előző részben öndestrukciót hajtott végre, itt másokat buzdít: „fogyaszd el tüdőmet! (...) készíts fogamból éket! (...) májamat főzd meg a kutyáknak! / de a nyelvem / a nyelvem azt nem adom". Ám hiába ragaszkodik a nyelvhez, mint az az Osztott vélemény c. versből kitűnik: a nyelv a legkevésbé sem ragaszkodik hozzá, két eltérő nyelvi modalitású szöveg íródik itt egymásba, s így elkerülhetetlen: „6. a szóhas / 7. adás". A Predesztináció a „szóhasadás"-nál magasabb grammatikai pozícióban, a szintagmák variálásával viszi tovább a megkezdett folyamatot, ám a két, hossztengelyük mentén áttördelve csak a kezdőszavakat (vagy azt sem) megtartó versszak közé ékelődött három sor nem tűnik kellően átgondoltnak. Ezzel a verssel, ill. az eddig meghatározónak tűnő, destruáló hangulattal próbál dialógusra lépni a kötetcímadóvá is emelt A rozsdát jövendölve c. vers. Erről később.

Az eddigi versek meghatározó hangvételét a leépülés, dezintegráció, pusztulás határozza meg, melyet megerősít az eljövendő rozsda képzete. A Kólamagány c. versben pedig már a halál is megjelenik: „egyszeriben halált kiáltottak", s erre (meg)felel a vers végén akasztófa formába tördelt: „állítsátok fel a bitót" sor. A következő, jó reggelt! címet viselő vers azonban megbontja a Kólamagány és a Most c. kompozíciók egységét, pedig a Most rendkívül ötletesen „köt rá" az előző vers végén levő textuális bitófára. A halál metonimikusan jelenik meg, s a szinte jaromír Hladik-i hosszú magány sorai – „szörnyű percórák / mikor rendszeremben összpontosul / tízesztendők s százak börtöne" –, a madáchi aláhulló sokadalmat megidézve, haláltánccá tágulnak. Ezt a megkomponáltnak tűnő ciklust a megváltatlanságot tematizáló Nem hullámot hajt a szél c. vers, az előző költeményeknél jóval tárgyiasabb, mechanikus, izzadó, összeverődő, tapintható, recsegő, szinte minden vonatkozásában „működő" világa zárja.

Mindez ígéretes kezdet, azonban az utána következő képversek felszínességükkel megbontják ezt a kompozíciós egységet, s noha további versek is próbálnak dialógust kezdeményezni egymással, a kötet második felében ez a törekvés jobbára sikertelen marad.

Ad költemény: álljon itt néhány „költemény" (részlete) a Rozsdát jövendölve c. kötetből.

gondolat gondolat gondolat

(Sorok mögé rejtett gondolatok szonettje a pénzcenzúra bosszantására)

xxxxxxxx

xxx+xxxx

xxxxxxxx

x+xxxxxx

(Hol itt, hol ott)

vigyázzátok meg a disznót!

a disznó konstans.

a belevetett hit rejt némi reményt.

(Óvás)

A Rozsdát jövendölve című kötetet olvasva folyamatosan az Áprily Lajos-i Vers vagy te is? kérdése foglalkoztatott. Versek-e már/még ezek a szövegek? A kötet némelyik opusát olvasva úgy tűnhet, versszerűségüket csak a verssorokba való tördelés támasztja alá, s a versek(nek nem bizonyosan nevezhető szövegek)ből határozottan epikus szál bomlik ki, mondhatni versei „versprózák". (Persze a „magas" és „alacsony" irodalom, egyáltalán az irodalom és nem irodalom szétválasztása egyre inkább problematikus kérdés, ezzel párhuzamosan a vers(szerűség)/ líra(iság) az eddig használatban levő poétikák alapján egyre kevésbé határozható meg, ez okból hiba volna pálcát törni a kötet felett).

A kötet többféle nyelvi modalitást variál: a verssorokba tördelt riportszerű sajtónyelvet: „pár napja láttam Robinsont / öreg volt és ősz / de mindenről tudott / mindenről kérdezett" (Nemes órák alatt); egyfajta (újholdas?) szépen szóló, szenzualista, de élőbeszédszerű dikciót: „valahányszor megejtett életképek / a sötét kamra vörösségében játszva / meg-megmelengetnek" (Öntörvény); nyilvánvaló módon dadaista praktikákat (Dada dala); vizuális költészetet (Életfa); a szakralitást a blaszfémiába áttevő megszólalásmódot: „bűzt, nem hullámokat hajt a szél / a béna tenger felől, a kereszt bűzét." (Nem hullámot hajt a szél). Gyakori az ugyanazon szövegen belüli többszörös modalitásváltás, melynek talán legjellemzőbb példája az Óvás c. opus. Már a cím is dichotómiát hordoz magában, hisz a szülői óvás, s ezzel a meleg családi otthon, a védettség képzetét éppúgy implikálja, mint a hideg jogi terminus technicust. Ehhez képest a vers felütése: „vigyázzátok meg a disznót!" Azaz az óvás nem a versben megszólaló szubjektumra irányul (pozitív vagy negatív értelemben), hanem a versbeszédbe emelésével alulstilizáltságot mutató disznóra. A „megvigyázni" kifejezés nyelvjárásias hangot üt meg, így felszólító módjában is bensőséges, családias; ehhez képest a második sor – „a disznó konstans" – hidegen, természettudományos(kodó)an szólal meg, e törvényszerű kijelentés nyilvánvaló abszurditásával feszültséget keltve a szövegben. A harmadik sor megszólalásmódja a disznót a szakralitásba emeli: „a belé vetett hit rejt némi reményt", ugyanakkor érezhető módon álszakralitás, megrendült hit ez (ahogy később írja: „ha halványunkat ledöntik is / disznajaink megmaradnak"). Ehhez képest a következő sor nyelvjátékos hangvételt vállal fel: „Mer' aki a disznót szereti, rossz ember nem lehet. / utálata sert és nyomorba dönt." Azáltal, hogy felbont egy (eddig) állandósult(nak gondolt) szókapcsolatot és átírja, mintegy tudatosít(tat)ja önnön nyelvi megelőzöttségét, a nyelvbe vetett bizalom megrendülésének későmodern kételyét is bevonva a szövegalkotásba. Ugyanakkor azáltal, hogy a szimbolika szempontjából többszörösen terhelt, a „fentebb stílben" is helyét lelő virágot a „kevéssé poétikus" disznóra cseréli: lefelé stilizál. Ezt tovább fokozza a következő sor tudatosan rontott nyelve: mi az, hogy „sert"? A fentebb felsorolt megszólalásmódok közül ez a fajta lefelé stilizáló, rontott beszélt nyelvi(hez közelítő) modalitás a leginkább jellemző a kötet egészére. Persze a deretorizáltság és depoetizáltság nem feltétlenül a negatív oldalt képviseli a retorikussággal és poétikussággal szemben (miért is lenne az felsőbbrendű a „lírai demokráciában"?). Kantárnál inkább elfordulás ez a modernitás eszményeitől, önkéntes lemondás a világegész költői(képekb)en való megragadásáról. Hisz a poétikus-retorikus költemények is hordozhatnak blaszfémiát (gondoljunk Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár c. versére, melynek akrosztichonja a „Nyald ki a seggem Karinthi" mondatot foglalja magába) s a formai tökély sem párosul feltétlenül magasztos mondanivalóval (lásd Weöres Sándor ál(?)-ready made-jét Az éjszaka csodáiban: „Tóth Gyula bádogos- és vízvezeték-szerelő"). Így a(z úgymond) költőietlenséget is fel lehet vállalni költői programként.

De problematikussá teszi ezen szövegek modalitásváltásait, hogy a különböző megszólalásmódok nem tudnak dialógusra lépni egymással, ily módon a kötet eklektikusnak (szerkesztetlennek?) tűnik, s „kötetszerűségében" sérül, a szövegek el-beszélnek egymás mellett.

A(z el-) beszélés, a mondás, a szövegelés egyébként hangsúlyos szerepet kap a kötetben, mint ahogy erre a cím is utal: Rozsdát jövendölve (Kiemelés – K. L.). Bár az így felkeltett olvasói elvárásoknak nem felel meg a kötet teljességgel, hisz a jövendölés, azon túl, hogy verbális tevékenység, valamiféle misztikus, a transzcendencia felé közelítő jelentéstöbbletet is hordoz magában, melyet nem bizonyosan fedezhetünk fel a kötet opusaiban. S noha a jövendölés igazságtartalma közel sem biztos, az eljövendő rozsda az egész jövőt, de a kötet konstruálta lehetséges világ jelenét is az eljövendő mulandóság tükrében negatív kontextusba helyezi, ám ennek lehetőségét nem használja ki következetesen.

Van a Rozsdát jövendölve szövegeinek egy [(cseh)szlovákiai] magyar(kodó) vonulata, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez a megszólalásmód mind a dadaista verseire (Indulatos vers Tristan Tzara kollázs-verstechnikája szerint:), ahol vélhetően egy szlovákiai magyar nyelvű, politikával is foglalkozó lap cikkét/cikkeit használja kollázsa anyagául, mind deretorizált, későmodern (olykor) önreflexív elemekkel operáló verseire jellemző. Így ír: „füleimből forralj kocsonyát! / veséimen gazdagodj! / májamat főzd meg a kutyáknak! / de a nyelvem / a nyelvem azt nem adom." (Préda); „kidőlnek kapaszkodó kezeim alól a korlátok / tágul a tér szoborságom körül / elragad a zajtól tomboló nép / bennem felejtkezik a magyarmagány" (Most); „ha meghalt a húzdrácigány / ha nem fogan a hiszekegy / ha megcsalatott a nemnemsoha" (Tor). Mindezt azonban – szinte csak a modorosság/modoroskodás szintjén – felveti, de kifejtetlenül, reflektálatlanul hagyja.

Ilyen az egész kötet is: rengeteg felvetett, de kifejtetlenül, reflektálatlanul hagyott (jó) ötlet, lehetőség. Néhány (a mai líraolvasási paradigma[ák] felől nézve kevés nóvummal szolgáló) meghökkentő/meghökkentést célzó (?) kép, melyek akár Kassák óta ismerősek lehetnek. Továbbgondolásra nem ösztönző, ugyan elsajátított, de nem minden vonatkozásában magáévá tett poétika, akadozó hangon, emlékezetes versélmény nélkül. E sorok írója nincs meggyőződve arról, hogy ezeket a szövegeket feltétlenül közre kellett adni kötetben, mert az így keletkezett végtermék éretlen, nem bizonyosan kellően átgondolt, szerkesztetlen benyomást kelt.

(AB-ART, Pozsony 2000., 48 o., 60 Sk / 390 Ft)

Jegyzetek

A „(cseh)szlovákiai magyar irodalom" – e dolgozat keretei között értsd: a (Cseh)szlovákiában élő és alkotó magyar írók összessége. A „nyugaton" élő, innen elszármazott alkotókra az alább leírtak (kiadói egyeduralom stb.) értelemszerűen nem vonatkoz(hat)nak. Egyébként pedig e sorok írója (is) nehezen kezelhetőnek tartja ezt a fogalmat, s leginkább csak mint földrajzi fogalmat tudja értelmezni, esztétikai többletjelentés nélkül. Ugyanakkor e kérdést –elsősorban a tudományos igénnyel fellépő munkák keretén belül (de érdekében is!) – mihamarabb meg kell válaszolni, hogy elkerülhessünk olyan, már-már az abszurditás jeleit mutató anomáliákat, mint pl. néhány összefoglaló, amely a közelmúltban elhunyt Csontos Vilmos 1941-ben megjelent Tovább kell menni című kötetét nem tartja a (cseh)szlovákiai magyar irodalom részének, mert a költő szülőfaluja a bécsi döntés következtében visszakerült Magyarországhoz; hasonlóan „nehéz" kérdés, hogy a romániai magyar Szilágyi András, aki prágai egyetemi tanulmányai alatt írta meg első regényét, mely aztán később Párizsban jelent meg, csehszlovákiai magyar író-e? Magam leginkább rendszerelméleti-empirikus nézőpontból tartom meghatározónak e fogalmat – ha egyáltalán szükséges az ilyen meghatározás.
Helyesen Aureum! – nem hiszem, hogy az elmúlt 9 évben erre senki nem hívta volna fel a kiadó figyelmét.
Filep Tamás Gusztáv – Tóth László: A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. III. Ister Kiadó, Budapest 1999., 368.
Noha – véleményem szerint részben gazdasági okokból, részben pedig a szocialista könyvkiadási „kultúra" hagyományaként – megjelent néhány vers- és egy prózaantológia (Kapufa a Parnasszuson, Nyugtalan indák, Angyalzsugor, ill. Piknik a Szaharában), magam nem vélek semminemű generációs tudatot felfedezni ezekben. A „Pegazus-nemzedék" kifejezést is legfeljebb életkori sajátosságként, ill. a Pegazus-találkozókhoz való kötődés kinyilvánításaként/felvállalásaként tartom kezelhetőnek: a nemzedékiséget poétikai jegyek olvasatomban nem látszanak indokolni.
Az általam jelentősnek gondolt, ám az évente való megjelenés szükségesnek érzése miatt olykor egyenetlen teljesítményt nyújtó Z. Németh Istvánnak a második kötete jelent meg a Kalligramnál.
Vö. az Irodalmi Szemle, a Kalligram és a Szőrös Kő tartalomjegyzékét az elmúlt öt évben.
A Szőrös Kő öt éve megérdemelne egy komolyabb összegző-értékelő tanulmányt, de mivel ennek a látszatával sem próbálkozhatom, részben terjedelmi, részben filológiai okokból, a Szőrös Kővel kapcsolatban vö. Németh Zoltán: „a Szőrös Kő jelenség". Szőrös Kő 2000/2, 78–79., ill. a Szőrös Kő vendégszámát a Kalligram 1997/6-os számában.
Angyalzsugor. A Pegazus-nemzedék antológiája. AB-ART, Pozsony 1997. Összeállította: Balázs F. Attila, szerkesztette: Haraszti Mária, az utószót írta: Németh Zoltán.
Vö. Odorics Ferenc: deKONstruktorálás. Pompeji 1993/3-4, 171.
Németh Zoltán: „És folynak apró fölsebzett csillagok". Kalligram 99/3-4, 153. (Később kötetben in: Németh Zoltán: A kapus öröme a tizenegyesnél. AB-ART, Pozsony 1999.)
Uo.
Fried István: Líra, irodalomértelmezés, vers(kötet). In: uő.: Árnyak közt mulandó árny. Szeged 1999., 7–41.