Távolodóhoz; Ezredvégi pillanat; Divat é(r)vek

Távolodóhoz

Uram, tovább ne távolodj már,

mert nyújtózom, földi teremtményed

lábujjhegyen, hátha elérlek,

s nem jutok messzebb lábnyomodnál,

melyben dereng egy drága foszlány,

végtelenedből szakítva végest.

(Talán megértem rejtőzködésed,

hisz nyilvánvalóbb vagy bármely valónál.)

Nem rakom gondom senkiéhez,

imák helyett a szavaim mondom,

ha ott vagyok a legvégső ponton...

De máskülönben hallgatok (rád),

s összerakom magamban orcád,

hidd el, nekem bőven elég ez.

Ezredvégi pillanat

Ülök a Korzó bágyadt teraszán,

most bukik le az augusztus végi nap

(tojik reám, piros majomvalag) –

és felszakad minden, ami fáj:

homályos ügy, elvarratlan szál

(sejtem már, örökre úgy marad) –

az ezredvégi kínos színdarab

is szünetet tart, mélán hezitál,

miként folyjék tovább a felvonás,

ki itt a hős és ki a kis statiszta,

miért lesz röhögés a gyász,

szilárd falakból felhasadt kulissza,

paróka a bájos hajfonat –

s letakar, mint hullát, az alkonyat.

Divat é(r)vek

A kis szobába toppanék,

odabent három víziló

vitázik, mi a nem-való –

(találkozás ez, nem remélt,

ki-ki kiéli ösztönét)

az egyik ágál: Mind tahó,kinek

tetszik a kord zakó...

A másik: Pompás érvelés.

Most már együtt a társaság,

ablakon benő egy hársfaág,

hogy hallja a divat érveit...

Igen csak furcsa, ontológ

ez az érvelési mód,

de öltözködni nem segít.