Vörös Malom

Megilletődötten indultam el hazulról. Féltem Magyarországtól, féltem Budapesttől. Hogy én, a magyar, nem lelem majd helyem a magyarok közt. Idegennek, mostohagyereknek érzem majd magam. Vidéki fruskának, távoli családtagnak, akin megesett a tehetős rokonok szíve. Ezzel aztán nem volt baj, nem volt miért féljek. A hatalmas város gyorsan fogadott be, majdnem észrevétlenül szippantott magába. Tudom, nem mindenki olyan szerencsés, mint én.

Kedvetlen, magányos és ijedt voltam, amikor a pályaudvarról kilépve nekivágtam az ismeretlen és ellenséges, de legalábbis közömbös házrengetegnek. Iszonyatosan meleg nap volt, a városra úgy telepedett rá a hőség, mint valami leküzdhetetlen átok. A forró és mozdulatlan levegő valósággal ráégett, odasült, odakozmált az aszfaltra, a házfalakra, a tetőcserepekre, úgy tapadt a városra, mint edzés után az ember hátára a csurig átizzadt póló.

Nem kellett soká kóvályogjak. Egy órába sem tellett, és ott álltam a platánfákkal szegélyezett hosszú, széles utcán, szemben a házzal. Bánat utca 108. Zokogni tudtam volna, olyan árvának, olyan idegennek éreztem magam. Megérkeztem. Bánat. Szívfájdalom, keserűség, szomorúság, bú. Hihetetlen, de akkor nem, és sokáig később sem tudatosult bennem a szó tartalma. Bánat utca 108. Leendő otthonom. Így együtt, egymástól elválaszthatatlanul. A hely, ahol lakni fogok.

Megálltam a kapuval szemben. Emberek jöttek-mentek, meg-meglöktek. Azon a forró délelőttön nagyon sokan nyüzsögtek az utcán, és én biztosan a járda közepén torpantam meg a degeszre tömött hátizsákommal. Az olvadó aszfalt ontotta a meleget. Hátamon, a lapockám közt izzadtság csordult, körülöttem színes trikós, tarka inges járókelők hömpölyögtek, újságárusok óbégattak – Elkapták a viszkist! Rács mögött szomjazik a rabló! –, távolabb harangok zúgtak, s egy presszó ponyvás teraszán tikkadt japánok vigyorogtak habos söreikre. De minderről én alig-alig vettem tudomást, csak a kaput bámultam. Bánat utca 108. Testet öltött. De milyet! Annak az irdatlan kapunak meghatározhatatlan színe volt: hihetetlen és valószínűtlen átmenet a hullakék és a libazöld között. És a felülete! Uram Isten! Leprás kamasz fiú arca rosszul kezelt himlő után, de még az önkielégítés megkezdése előtt. A rühös, ótvaros Hold. Belekapaszkodtam a fejem magasságában lévő rézkilincsbe, vállammal betaszítottam az ajtót, beléptem. A súlyos faalkotmány döndülve csapódott mögöttem. Az utca zsivaja elhalkult, sötétség, hűvös csatornaszag fogadott. Vaksin körülpillogtam. Egyedül voltam. Nyolc vagy kilenc órája, elindulásom óta először, végre egyedül. Es akkor elsírtam magam. Mert az a kapualj kimondhatatlanul mocskos volt. Sötét, vizes, nyirok- és penészszagú. Mint otthon a régi vasbánya elhagyott hivatalnoklakásai. Csakhogy azokat a sziklafalba vésett aprócska, omladékos lakásokat már harminc éve nem lakta a kutya sem, vagyis csak a patkányok lakták, de még azok is csak különösen kemény teleken, mert talán még nekik sem volt gusztusuk hozzá, csak a hideg űzte be őket oda. Mert valaha olyan nagy úr volt a bányavállalat, mesélte az apu, hogy még a sziklába vájt hivatalnoklakásait is csatornáztatta, és az apu szerint azok a csatornák télen is melegek lehettek, mert bekötötték őket a régi, elhagyott bányajáratokba, így aztán a szennyvíz és ürülék lefolyt a régi tárókba, és a bánya meg a város szocialista vezetői majd' ketté repedtek a büszkeségtől, hogy milyen kitűnően megoldották a csatornázás kérdését, úgy érezték magukat, mondta az apu, ahogy Nagy Sándor érezhette magát, miután elmetélte Gordiusz csomóját, csakhogy a szennyvíz meg ürülék nem állt meg a tárókban, hanem a sziklahasadékokon tovább szivárgott lefelé, mind lejjebb és lejjebb, bele a tiszta rétegvizekbe, amelyekből a mi kis városunk a híresen jó, hideg, friss ivóvizét nyerte, és ezzel aztán, ahogy az apu mondta, lőttek is az évszázadok óta nevezetes, ásványi anyagokban fölöttébb gazdag víznek, ami miatt még messzi országokból is ellátogattak a mi városunkba a gyomorbeteg emberek, mert a víz az elromlott, de a vasbányák is kimerültek, így aztán a bányahivatalnokok lakásai is kiürültek, és először még megpróbáltak szlovák családokat telepíteni beléjük, fentről, magasan északról, ahol tényleg alig élnek magyarok, és ezek a szlovák családok boldogan jöttek, mert majdnem ingyen kapták meg a sziklafalba és hegyoldalba vájt lakásokat, boldogan jöttek, mert úgy tudták, hogy egy szép szlovák városkába jönnek, csatornázott lakásokba, ahol angolvécé meg fürdőszoba, modern konyha és központi fűtés várja őket, és a városunk szlovák vezetése egy röpke ideig megint boldog és büszke volt, megint majd eldurrant a fejük önnön csodálatuktól, hogy ilyen ügyesen sikerült idecsábítani északról a szlovák családokat, mert úgy érezték, hogy most aztán tényleg két legyet ütöttek egy csapásra, hiszen azt is bebizonyították, hogy nem hiába épültek a lakások, nem hiába szerelték fel őket angol vécékkel és radiátorokkal, és ráadásul ezekkel a betelepített szlovák családokkal megint csak tovább nőtt a város őslakos szlovákjainak, a Svätopluk morva birodalma óta, sőt talán már Ádám és Éva óta a mi városunkban élő ősi szláv lakosoknak az arányszáma, és a város vezetői dörzsölték a kezüket, nagyon elégedettek voltak, hogy ismét milyen frappánsan kezelték a bonyolult helyzetet, ám az ő boldogságuk tiszavirág életű volt, mert ahogyan a szennyvíz meg az ürülék sem, úgy ezek az északról idetelepített szlovák családok sem álltak meg, hanem szépen beljebb szivárogtak a városba, mert nekik senki nem mondta, hogy az ő lakásaik a hegyoldalba, a sziklafalba lesznek vájva, senki nem mondta, hogy a lakásaik egy elhagyott, félelmetesen kongó, rozsdálló bánya torkában lesznek, öt kilométerre munkahelytől, orvostól, iskolától, óvodától, nekik mindenki csak azt mondta, hogy a lakásaikban angolvécé lesz, fürdőkád meg radiátor, de azt már senki nem mondta, hogy az angolvécéjükből meg a mosdóik és kádjaik lefolyóiból férgek, giliszták, hüvelyk nagyságú fekete bogarak, szép vörös meg szép fekete és még szebb vörös-fekete pondrók, termetes és haragos ízeltlábúak, szőrös pókok és kövér meztelen csigák, változatos színű és méretű hangyák végeláthatatlan és kitartó karavánjai fognak előmászni, mert az angolvécéjükben és a kádjukban meg a központi fűtésük radiátoraiban sok minden lesz, valóságos mikroklíma, sajátos és nagyon egzotikus zajokkal, mondhatni hang-effektekkel, csak éppen víz nem lesz, meleg víz meg aztán végképp nem, merthogy korábban a bánya szolgáltatta a vizet, ám a bánya megszűnt működni, így hát az egykori bányahivatalnoki lakások hamarosan ismét elhagyatottan álltak, nem folyt többé szennyvíz meg ürülék a régi tárókba, és a város vize szépen helyre is jött, a városi vezetők pedig – ahogy az apu nevezte őket: a keljfeljancsik – ismételten elégedettek voltak magukkal, boldogan lappogatták egymás vállát, hogy milyen hihetetlenül ügyesen, milyen drákói szigorral oldották meg a környezetszennyezés problémáját, a patkányok meg nehéz teleken szépen odaszoktak az omladozó házakba, mert rájöttek, hogy a bányamélyi tárók meleg lehelete a legfagyosabb télben is felszivárog a csatornákba, és ahogy beléptem a félhomályos kapubolt alá, mintha ezeknek a nedves és penészes, feneketlenül mély táróknak, ezeknek a patkánylakta, omladozó házaknak és csatornáknak a lehelete csapott volna meg, és akkor elpityeredtem. De még csak nem is sírdogálhattam nyugodtan, mert ahogy a szememet dörzsölgettem, hát egyszer csak rám omlott az a nagy ház, iszonyú reccsenéssel a fejemre szakadt a mennyezet, pontosabban nagy robajjal és ropogással lezuhant mellettem valami, és én úgy megijedtem, hogy még a sírást is felfüggesztettem, gyorsan elhalasztottam békésebb időkre, odébb szökkentem, felpillantottam, és láttam, hogy a boltozatos mennyezetről abrosznyi foltokban hullik a vakolat, láttam, hogy a falon mindenütt rozsdás drótok és csövek és madzagok tekeregnek, mint valami beomlófélben lévő agyagpince falán a gyökerek, és azon a falon a beázások nyomai, a vakolat fekélyes sebhelyei, az évtizedek óta ragasztgatott plakátok és hirdetmények maradék cafatkái olyan csapzottan lógtak, akár valami mohaszőnyeg, vagy mint egy nyári záporban elázott, egyszerre vedlő és haláltusáját vívó vén komondor szőre. Nem is tudom, mit csináltam volna akkor, ha nem csapódik ki valahol a sötétben egy ajtó, és nem botorkál elő egy buja rózsákkal díszített, cigányosan tarka köntösbe, egy hihetetlen slafrokba öltözött, görnyedt néni, egy városi boszorkány, akit először férfinak néztem, mert majdnem olyan kopasz volt, akár egy kugligolyó, és akkora orra volt, mint Jasszer Arafatnak és Cyranónak együtt, és az a fürdőköpenyes, testőr koponyájú öreg férfibanya görnyedten csoszogott felém, vadul rázta a gumistempliben végződő botját, és olyan dühösen rikácsolt, hogy azt hittem, mindjárt a fejemre húz egyet.

– Gyilkosok! Gyilkos haramiák! – kiabálta, és az ajtóból kicsapó sárga fénykévében kísértetiesen tipegett felém, és a botját, azt szerencsére a mennyezet felé rázta. – Ember! Maradjon ott! Megálljon, ha jót akar! Hiába mondom! Hiába kárálom! Pedig már ölt is! Mondtam nekik! A rohadékoknak! Hogy a Sábát agyoncsapta! Röhögtek rajta!

Dermedten, megilletődötten álltam. – „Talán a macskája?" – gondoltam, és akkor megláttam, hogy a bokájánál most is ott tekereg, feltartott farokkal ügyesen bujkál a lábai közt egy nagy, tigriscsíkos macska. Es a néni csak jött, tipegett, bal kezével meghúzta a nagy orrát, aztán hátrasimította a sörte haját, és éppen mielőtt megbotlott, mielőtt hasra esett volna, a bottal ügyesen odébb billentette a lába alól a macskát, aztán már előttem is termett.

– Ó, hiszen ez egy kislány! – bámult fel rám. – Idegen!? Látom, idegen! Nem akar pisilni!? – karolt belém rikácsolva. – Nehéz a zsákja!? Milyen ronda nagy zsák! Biztosan messziről jött! Sokáig utazott? Biztos sehol nem tudott útközben pisilni!

Addig nem is vettem észre, pedig valóban nagyon kellett pisilnem. Igazság szerint majd' bepisiltem.

– Nem – motyogtam –, tényleg nem tudtam.

– Hahaha! Ugye!? – csapott le rám diadalmasan, és belém karolva már húzott is magával. – Tudtam én! Tudja azt a Bori néni! Én se tudtam a vonaton! Sose! Vonaton és múzeumban! Telefonfülkében sikerült egyszer!

Könnyű kis teremtés volt, madárcsontú, alig éreztem a súlyát, ahogy a karomra támaszkodva terelgetett az ajtó felé. Hirtelen elengedett, megtorpant, megdöbbentő köntöse zsebéből szemüveget vett elő, dicsőséges és kapitális orrára biggyesztette.

– Így van ez, kislány! – mondta, és alulról a szemembe nézett. – Biztosan te vagy az új lakó. A Felvidékről. Basztál ma már? – kérdezte, és bal kezével görcsösen markolászta a könyökömet.

Nem válaszoltam, csak a fejemet csóváltam mosolyogva, ő pedig kitartóan fürkészte a szememet. Sima bőre volt, olyan fehér, mint a fürdőkád zománca. És a szeme! A fürkésző, sárga szeme. Bársonyosan telt színű, selymesen sárga, mint a tulipán szirma. Benne cirmoskásan csillogó, barna sugarakkal. Gyönyörű volt. Szinte ijesztő. Egy fiatal nő, egy sokkal fiatalabb nő, egy gyermek szeme.

– Így van ez! – mondta ismét, és elengedte a könyökömet. – A nagy utazás kidögleszti az embert. A nagy utazás és a nagy érzelem. – Pislogott, de a tekintetét nem vette le rólam. – Jártam én is a Felvidéken. Kassán. Negyvenben. Szűzmáriám, mennyi rákot kellett ennem! Pfuj! A hideg is kilel. Na, gyerünk! Bejön hozzám, és pisilünk egy nagyot!

Megfordult, görnyedten, de gyorsan tipegett a nyitott ajtó felé. A lába közt olyan ügyesen tekergőzött a lomha, nagy macska, mintha ez lett volna kettejük betanult mutatványa. Kettejüké, mert ha a behemót cirmos lépést vétett, akkor a néni, mindig csak a legeslegutolsó pillanatban, mielőtt még átzuhant volna rajta, a botjával ügyesen odébb billentette.

– Talán. Talán máskor – dadogtam bizonytalanul, de akkor már tudtam, hogy bármit mondott is az apu, én bizony bemegyek. Mert akkor már úgy kellett pisilnem, hogy azt hittem, a fájdalomtól lépni sem tudok.

– Badarság! – rikácsolta, és meglógázta a botját. – Mikor máskor?! Nincsen máskor! Most akar bepisilni, nem máskor! Bejön, jól kisírja, jól kipisili magát. Kap egy csésze forró hársfateát és megnyugszik egy kicsit! Kevesen tudják ám, hogy ilyen hőségben nincs jobb a forró, gőzölgő hársfateánál.

Vissza sem nézett, a lábaira fonódó-tekergőző, zászlósfarkú macskával együtt betotyogott előttem a lakásba.

– Na, jöjjön! Jöjjön már! – hallatszott a hangja belülről. – Nem kupleráj vagy rablótanya ez! Meglátja, mindjárt jobban érzi magát!

És én bementem. Annyira kellett. Pedig az apu meg a nagyi hányszor a lelkemre kötötték, hogy senki idegennel ne álljak szóba, és az apu még külön is a lelkemre kötötte, hogy ne csak a ronda görényekkel, az ellenszenvesnek látszó, sebhelyes meg borostás idegenekkel, de még a legbarátságosabbnak és legápoltabbnak látszókkal se álljak szóba, mert az őrült gyilkosok és a leánykereskedő maffiózók színlelik a legtökéletesebben a barátságos és családszerető idegent, de azért én a gondterhelt családanyáknak vagy aggódó nagymamáknak álcázott nőkkel és nénikkel se álljak szóba, mert azok a leggyanúsabbak, különösen ha még kedvesek is, mert azok valószínűleg kerítőnők, hiszen a fáradt családanyáknak és az aggódástól megkeseredett nagymamáknak nincs se idejük, se kedvük, se erejük aranyosnak meg segítőkésznek lenni, vagyis tehát a ronda, ápolatlan, kiállhatatlan, igazán nyúzott és ellenszenves nők és asszonyok a legőszintébbek, következésképpen a legártatlanabbak is, bár az is igaz, mondta az apu, és itt már látszott, hogy kissé elbizonytalanodik, az is igaz, hogy egy ilyen infernális nagyvárosban nem lehetetlen, hogy annyira rafináltak a bűnözők, hogy éppen ebből a logikából kifolyólag bűnözőnek, maffiózónak és kerítőnőnek álcázzák magukat, hogy ártatlannak tűnjenek, így tehát csak azt tudja tanácsolni, hogy senkivel, az égegyadta világon senkivel ne álljak szóba. És én meg is ígértem az apunak, hogy nagyon óvatos és elővigyázatos leszek, és tessék, alig érkezem meg, már megyek is befelé egy vadidegen embernek a lakásába. Azt hiszem, bementem volna a negyven rabló barlangjába is, ha vécéje van. Annyira kellett pisilnem.

Amikor elköszöntem, a néni megint kikísért a kapualjba, a botjával megfenyegette a mennyezetet, majd azt mondta, hogy ne a főlépcsőn menjek, hanem vágjak át az udvaron, mert a hátsó, a kis cselédlépcső sokkal barátságosabb.

Ahogy a sötét és nyirkos kapualjból az udvarra léptem, először hittem el, hogy ezt az utazást, ezt az elszakadást esetleg túl lehet élni. Mert az udvar tágas volt, csodálatosan levegős és világos, és telidesteli volt növénnyel; nyíratlan bukszusokkal, fűzfákkal, elvadult orgona- és vadrózsabokrokkal. És az a körfolyosós nagy udvar pontosan azzal a fajta sárga téglával volt burkolva, mint az otthoni udvarunk. Ugyanazzal a sárga téglával, amit az apu úgy, de úgy utált, mert ha víz éri, ha hó hull rá, borzalmasan síkossá válik, úgy csúszkál rajta az ember, mintha nyálkásra ázott őszi faleveleken járna. De akkor, amikor én Budapestre megérkeztem, akkor nem esett a hó, nem esett az eső, nyár közepe volt, hétágra sütött a nap, és a nagyvárosi hőségben azt a sárga és zöld udvart olyan kellemesen hűvös és otthonos oázisnak láttam, hogy majdnem megvigasztalódtam.

Felszaladtam a hátsó kis cselédlépcsőn, ami ugyan omladékos volt, de napsütött és száraz, igazán barátságos, szabadon járta át a levegő, a lépcsőfordulókból a szomszéd házak kertjeire, távoli tetők cserepeire lehetett látni, a félemeleti fordulókban pedig, mind a három fordulóban, nyíllal átlőtt szívek és monogramok voltak belekarcolva a hámló vakolatba, az utolsó emelet fordulójában volt a legnagyobb szív, akkora, mint egy lavór, az a lavórnyi szív is át volt lőve egy gereblyével, és mintha csak engem akart volna üdvözölni a ház, abba a szívbe az volt beleírva, hogy I love Márta!.

Egyszer csak elfogyott a lépcsőház, az utolsó forduló után keskeny lépcsősor vezetett tovább, feljebb a legfelső körfolyosónál is, fel a tető magasságába. Olyan magasan voltam az udvar felett, hogy a legnyurgább ecetfa fölső levelének a csücske is alattam volt egy csöppecskével. A szomszéd ház fekete-piros cserepei felett sok-sok háztetőre, kéményre, a cserepek fölött kikandikáló fák lombjaira láttam, és ahogy lepillantottam a mélybe, a sárga keramitkockás udvarra, rá kellett tegyem a kezemet a rozsdás, cirádás vaskorlát fájára, mert egy teniszlabda mozdult meg a gyomromban. Aztán fent álltam a tető magasságában, egy vörös padlástéglával borított kis teraszon, ahonnan nem nyílt több lakás, csak egyetlenegy – az én tetőtéri lakásom. A lakás, ahol öt évig élni fogok.

Kihalásztam a kulcsokat a zsebemből, beléptem az ajtón. Aztán csak álltam döbbenten. Az apura gondoltam, hogy vajon direkt csinálta-e, hogy szántszándékkal nem szólt, vagy ismét csak arról van szó, hogy az apu nem mindig ugyanazt látja a világból, amit én, amit a többi ember. Álltam a kezemben a súlyos zsákkal, a nagyapa fakó, feneketlenül mély turistazsákjával, és csak fújtattam, mert azon a június végi napon tényleg hihetetlen kánikula volt, fújtattam és bámultam a lakást. Mondhatnám, hogy a lakásomat, ami akkor még nem volt az enyém ugyan, az apu bérelte nekem egy idős asszonytól, aki otthon, a határon túl, Szlovákiában lakott, a mi kis városunkban, két házzal a mi öreg házunk alatt, és az a lakás eredetileg nem is a nénié, hanem a néni fiáé volt, aki meghalt. Az a szomszéd fiú hét-nyolc évvel idősebb volt nálam, és még talán tizennyolc éves sem volt, amikor elszökött az öreg édesanyjától, elszökött Budapestre, mert a főváros csillogása és forgataga után vágyott, és ott megnősült, aztán gyorsan el is vált, mert valójában nem a lányokat, hanem inkább a fiúkat szerette, a fiúkon kívül táncolni szeretett még, és mivel kitűnően táncolt, hamarosan bejutott a Vörös Malomba, megírta haza, a mi városunkba, az öreg édesanyjának, hogy miatta legyen nyugodt, mert ő befutott, lakást vásárolt, igaz, tetőtéri lakást, az is igaz, hogy elég rozzant állapotút, de elég tágasat, a belváros szívében, és az a lakás öröklakás, amivel azt csinál, amit csak akar. Megírta azt is, hogy mindezeket a sikereket a talpraesettségének köszönheti, szó szerint, mert a lábában hordozza a sikerét, de szteppelt is eleget érte, de megérte. Ma már belátja, hogy igaza volt az édesanyjának, igaza volt a mamának, valóban mindennél fontosabb egy jó szakma. Régen ő csak nevetett ezen, de úgy látszik, mégsem volt falra hányt borsó a mama sok prédikációja, és most már ő is belátja, hogy a mamának volt igaza: az első a jó szakma. Hálából küld egy kis pénzt, márkában küldi, és ezután minden hónapban küld majd, nyittat egy folyószámlát, és a mamának csak le kell csoszognia a Szentháromság-tér sarkára, a bankfiókba, és ott mindig kiadják neki a pénzecskéjét. Ilyen aranyos fiúvá kupálódott ki az a meleg fiú, akit az apu régebben égetnivaló nyikhajnak tartott, mert kölyökkorában nemegyszer átmászott a kertünk léckerítésén, és lelopta a fáról az apu érett császárkörtéit, nem sok körtét, csak kilencet, pontosan kilenc darab, egyenként fél kilós, gyönyörű körtét, azért csak kilencet, méltatlankodott egész télen az apu, mert annyi volt a fán, egyetlen szemmel sem több, egy másik alkalommal pedig az a később olyan tehetséges táncosnak bizonyuló, pénzt szteppelő meleg fiú, aki akkor még csak egy kisvárosi, piszkos nyakú mamlasz volt – ahogy az apu nevezte, büdös nyikhaj kölke –, egy másik alkalommal átmászott a kerítésen, és letépkedte az apu rebarbaráinak az összes leveleit, letarolta az éretlen leveleket is, de lecsupálta a szép éretteket is, amik akkorák voltak már, mint egy-egy óriási lapulevél, és azon a nyáron meg őszön prüszkölt eleget az apu a terített asztalnál, hogy még a ködös Albionban is díjat nyerhetett volna azokkal a rebarbarákkal, olyan száruk volt, olyan húsos, mint az esernyője fogantyúja, és akkor mi majd' megpukkadtunk az asztalnál a nagyival a lenyeldekelt nevetéstől, mert az apu esernyője fogalom volt városszerte, az apu ugyanis – világ csúfjára, de legalábbis a mi városunk megrökönyödésére – rózsaszínű női selyem-esernyővel járta a várost, az az ernyő valamikor az anyué volt, ő kapta ajándékcsomagban az Irma néniéktől, a libanoni rokonoktól, de ő soha nem használta, mert – ahogy a nagyi mondta – belehalt volna a szégyenbe, ha csak egyszer is mutatkoznia kellett volna az utcán azzal az óriási, ízléstelen operett-ernyővel, aztán az apu megörökölte az anyutól az ernyőt, és az apunak talán soha nem is tűnt fel, hogy milyen cukipofa színe van az ernyőjének, neki talán csak az tűnt fel, hogy milyen kényelmes, jó vastag hajlított bambusznád fogantyúja van, és a városunkban eleinte mindenki elhűlve nézte az aput, amint ősszel és tavasszal a hosszú szürke nagykabátjában meg a széles karimájú majdnemtexasi kalapjában – amit a nagyi papájától örökölt – és könyökhajlatában a rózsaszínű ernyővel rótta a girbegurba utcácskákat, ha beborult, ha esni kezdett, akkor kinyitotta az ernyőt, és az apu látványa így sokkolóbb volt, mint a nagyvárosokban a villogó és szirénázó mentő- és tűzoltóautók, a mi kis városunkban legalábbis ugyanolyan feltűnő, de aztán megszokták szépen az emberek, sőt kifejezetten praktikusnak bizonyult, mert akármilyen esős szürkület vagy köd volt, az aput már messziről fel lehetett ismerni a zegzugos utcákban, úgy virított, világított az ernyője, és ha valahol sürgős orvosi beavatkozásra volt szükség, és az aput sem otthon, sem a kórházban nem lelték, akkor az emberek csak kérdezősködtek egy kicsit, s valaki mindig tudta, hogy igen-igen, perce múlott, hogy fönt, a Berzétei utca sarkán – s már mutatta is, hogy a meredek hegyoldal hepehupás utcácskáiban pontosan hol –, ott egészen fent, a régi Kmetty-háznál látta befordulni az apu ernyőjét, és az apu nagyon-nagyon sajnálta a gyönyörű rebarbaráit, amiknek olyan húsos száruk volt, mint az ernyőjének a bambusz nyele, bármelyik yorkshire-i mezőgazdasági kiállításon díjat nyerhetett volna vele, mondogatta, és látszott, hogy nem a díjat sajnálja, hanem arra a dunsztosüvegben eltett ropogós rebarbarafalatra gondolt, amit most a villája hegyére tűzhetne és bekaphatna, és összefutott a nyál a szájában, és nyelnie kellett, mert az apu mindig is nagy ínyenc volt, és akkor persze hónapokon át megint égetnivalónak meg akasztófavirágnak nevezte azt a később bemelegedő táncos fiút, aki pénzt küldött az öreg mamájának a Szentháromság tér sarkán lévő kis bankfiókba, és aki azt is megírta, hogy milyen érdekesnek találja, hogy korábban sosem gondolt bele, hogy a mostani bank épületében, abban a régi-régi házban, amit városszerte „lábasháznak" hívnak, mert az a városka egyetlen boltozatos-árkádos épülete, hogy milyen érdekes, hogy abban az egykori Rákócziházban már háromszáz éve is pénzzel foglalkoztak, hiszen sosem felejti el, hányszor elmondta a tornaórákon a Kubinyi tanár úr, hogy ez a ház a város egyik nevezetessége, mert ott verette Rákóczi Ferenc fejedelem a kurucok libertásait, és hogy ő igazából azt is csak most, Budapesten értette meg, hogy miért a tornatanár mesélt nekik, iskolás gyerekeknek a magyar történelemről, és az is csak most tűnik fel neki, hogy a történelemtanár viszont mindig csak a magyar fasisztákról, a nyilasokról, Horthy Miklósról meg a szlovák nép ezer éves elnyomásáról beszélt meg a bátor szlovák partizánokról, így aztán ő mérhetetlenül és kimondhatatlanul utálta is a történelemórákat és a történelmet, és sajnos nem dacból vagy sértett büszkeségből utálta, mert az eszébe sem jutott, hogy mindez csalás, gyávaság és szándékos megalázás is lehet, hanem azt hitte, hogy valóban ez a történelem, és ha ez, akkor neki a történelem nem kell, ezért aztán – most, hogy kinyílt a csipája – valami érdekeset, különösen szépet lát abban, hogy ugyanabba a házba küldözgetheti a márkásokat a mamájának, ahol háromszáz éve II. Rákóczi Ferenc, Erdély és Magyarország fejedelme verette a libertásokat, és arra is szeretné figyelmeztetni a mamát, írta az a homokos srác, hogy ne dugdossa el a pénzt a szekrénybe, a lepedők alá, mert ő már nem akar a mamától pénzt csenegetni, mint régen, és azért se dugdossa el, mert fél a jövőtől, hiszen ő azt a pénzt a mama egész életében küldeni fogja, és szeretné Budapestre is elhozni a mamát, szeretné megmutatni neki a Halászbástyát, a Hősök terét, a Budai Várat, a nagy kávéházakat és a híres cukrászdákat, ahol annyiféle habos meg tejszínes meg marcipános sütemény van, hogy azt a mama elképzelni sem tudja, és majd elmennek együtt a Parlamentbe is, ahol meg lehet tekinteni Szent István koronáját, de a legizgalmasabb az lesz, amikor elmennek a Vidámparkba, mert tudja, hogy a mamának egész életében három kívánsága, három áhított, nagy-nagy vágya volt: szeretett volna gépírónő és titkárnő lenni, tiszta és világos, jól fűtött szobában ülni, és csak befűzni a fehér papirosokat az írógépbe, és azokra a fehér papirosokra fontos dolgokat írni, hogy azután azokat a fontos dolgokat fontos emberek, nyakkendős emberek aláírják, nem ám golyóstollas, hanem töltőtollas emberek, és ő tudja, hogy a mama első és legnagyobb kívánságát már soha nem tudja teljesíteni, de a második kívánságát, hogy láthassa életében egyszer Budapesten az Állatkertet, a Vidámparkot, a Nagycirkuszt meg a Széchenyi-fürdőt, vagyis hogy láthassa a Városligetet, azt igenis be tudja teljesíteni, és a harmadik kívánságát is, mert emlékszik rá, hogy amikor még kisfiú volt, milyen sokszor álmodozott arról a mama, állítólag már kislány korában is gyakran álmodott róla, hogy besétál a hatalmas vízbe, a Balaton vizébe, és ő emlékszik rá, hogy amikor pici kisfiú volt, milyen sokszor mondta neki a mama, hogy nem szeretne úgy meghalni, hogy nem látta a Balatont, hogy nem fürdött meg a magyar tenger vizében. És ő most a mama álmait csillogó ezüstpapírba csomagolja, átköti óarany selyemszalaggal, úgy nyújtja át Herendi porcelán kistányéron, és ha ezt megteheti, azt a jó szakmájának köszönheti, hogy a Vörös Malomban dolgozik, és a néni a levelet lobogtatva loholt át hozzánk, dicsekedve, büszkén mutatta az apunak a levelet, és biztatta az aput, hogy olvassa csak fennhangon, hogy mi mindent ír neki az ő fia, hogy milyen jó szakmát tanult ki, hogy molnár lett valami híres malomban, a fővárosban, és az apu nem világosította fel, hogy abban a pesti malomban nem malomköveket, hanem színpadot forgatnak a gépek, és a molnárok nem gabonát, hanem bankókat, pénzt őrölnek, hogy abban a malomban akkor kezdődik a műszak, amikor a többi malomban befejeződik, az apu gratulált a büszke és elégedett néninek, aki el is pityeredett, mert olyan nagyon-nagy öröm érte, amit, azt hiszem, elképzelni sem tudott volna, ráadásul arrólfelől érte a boldogság, ahonnan sohasem várta, hogy a mihaszna fia szereti ennyire, hogy még az álmait is tudja, és ehhez képest, hüppögött a néni, semmit sem számít, hogy beteljesednek-e ezek az álmok, még az is mindegy, ha esetleg mindezeket csak hazudja a levelében az ő drága, egyetlen kisfia, mert ő majdnem leélte úgy az életét, hogy nem tudta, hogy van valaki a Földön, egyetlenegy ember, akinek ő fontos, aki tudja, hogy ő mire vágyódik, hogy neki is van szíve, és akkor a néninek elkékült a szája meg az arca, olyan kék lett az arca, mint a szeder, a dércsípte kökény, és az apunak kellet elkapnia, lefektetnie a kanapéra, és mivel a néni már tíz éve volt a betege, sikerült megmentenie az életét, hogy ne haljon bele a boldogságba, ne álljon meg ott helyben, nálunk, a kanapén a szíve, és a nagyi meg én segítettünk az apunak, ahogy tudtunk, mert annyi idő sem volt, hogy gyorsan a kórházba telefonáljunk, én akkor még csak tizenegy éves voltam, de nem volt mit tenni, vinnem kellett a lavórt meg az apu táskájából a tűket, fecskendőket, pumpákat, a nagyi meg egymás után fűrészelgette az ampullákat, egymás után pattintotta le az ampulláknak, a picinyke üveg-kuglibabáknak a fejét, és ahogy a nagyi bereszelte az ampullák nyakát, majd a hüvelykujját ráfeszítette a pici bábuknak a fejére, azok az üvegfejecskék lepattantak, és utoljára még kimondták a saját nevüket, azt mondták – „Mmpulla!" –, és szertepattogtak a kanapé körül a szőnyegen, mert felkapkodni sem volt idő őket, és a nagyi vizet forralt, az apu meg úgy próbálta megmenteni azt a haldokló nénit, mintha meg akarta volna ölni, rátérdepelt a hasára meg a mellkasára, kicsavarta a kezét, gyűrte, masszírozta, néha felpofozta, egyik injekciót a másik után nyomta bele a néni karjába, aztán valahová a mellébe vagy a vállába, néha meg úgy festett, mintha az apu csókolózna azzal az ájult, öreg nénivel, de persze csak a rekeszizmait, a tüdejét és az oxigénjét adta olyankor kölcsön a néninek, aztán nedves lepedőket kért, és néha terpeszben a néni fölé térdepelt, rá a kanapéra, hogy az csak nyikorgott, majd szétesett, és mint a motolla, úgy hajtotta a néni arca előtt a törülközővel a levegőt, és hol ki kellett nyitnunk, hol meg be kellett csuknunk az ablakot, és ez így tartott megállás nélkül, szusszanásnyi, lélegzetvételnyi szünet nélkül két óra hosszat, aztán a néni arca előbb zöld, majd viaszfehér lett, végül aztán már magától is pihegett, és nem volt olyan ijesztően idegen, olyan félelmetes, mint aki már nem tartozik közénk, lassan ismét hasonlítani kezdett arra a szomszéd nénire, aki két órával azelőtt volt, és akkor az apu végre ledobta a törülközőt, telefonált, latin szavakat mondott, csendes volt, mintha csak beszélgetne, és a mentő a szomszéd városból, mert a mi kis városunknak csak egy pici kórháza van, de nincs mentője, a szirénázó rohamkocsi hamarosan a házunk előtt volt, és akkor láttam csak, hogy az apu inge olyan vizes, mint a zsebkendők, amiket a fürdőszoba csempéjére ragasztva szárított régen az anyu, hogy ne kelljen őket kivasalni, láttam, hogy az apu inge is olyan szépen, egyetlen ránc nélkül, nedvesen feszül a hátára, és az apu elhúzta a függönyt, kinyitotta az egyik utcai ablak szárnyait, szétterpesztett lábbal megállt az ablakban, bámulta lent a várost, a háztetőket, szemközt a hegyeket, ahogy lassan alkonyodik, ahogy a kéményekből szállongó füst végigkígyózik az erdők zöldje előtt, majd beleolvad az ég szürke, végtelen foltjába, és az apu akkor sem fordult meg, amikor én elsírtam magam, amikor zokogni kezdtem, és a nagyi megállt mögöttem, magához ölelt, nem engedett oda az apuhoz, aki nem fordult meg, csak állt, bámulta a szűk völgyben a várost, szemben a fenyveseket, amiket már tízezerszer látott, és a nagyi nem engedett, csak ölelt magához. Aztán az apu megszólalt. Nem fordult meg, háttal nekünk, kifelé fordulva mondta. A hangja félelmetesen idegenül csengett.

– Bocsássatok meg.

És akkor a nagyi elengedett, én meg odaszaladtam, átöleltem az apu derekát, az arcomat is hozzá szorítottam. Később éreztem, hogy a nagyi is odajön mellénk, és azt hiszem, az apu őt is átkarolta.

– Többet kellene kirándulnunk – szólalt meg aztán az apu. – Így hármasban. – A hangja kedves és nyugodt volt, mint mindig. – Olyan gyönyörűek ezek a hegyek.

Később aztán úgy hallottam, talán a nagyi mesélte, hogy az apu valami olyasmit tett akkor, amiről aztán a szomszéd nagyváros mentősei és a megyei kórház orvosai is beszéltek, és azt mondták, hogy ezt talán még a legjobb, a leggyakorlottabb mentőorvos is feladta volna, és állítólag kórházi orvosok közt ennél nincs nagyobb dicséret. A néni pedig szépen felgyógyult, tovább örült a fiának, hogy milyen kedves kisfia van neki, amin, egyébként, én is csodálkoztam, mert az a nagyfiú, akit ebben a meleg srácban korábban ismertem, az a nagyfiú igazán nem olyannak látszott akkoriban, aki a Föld kerekén bárkin segíteni fog. Ebből is látszik, mennyit ér a felszín, a külső alapján való ítélkezés. Az élet viszont igazságtalan, mert az a homokos fiú a Moulin Rouge-ból végül hiába volt olyan jószívű és aranyos, mert nem tudta a mamáját elvinni a fővárosba, és nem tudta elvinni a Balatonhoz sem, mert egy téli napon, és éppen az imádott Városligetben, meghalt. Úgy halt meg, ahogy az egy táncoshoz méltó. Mintha a hattyú halálát táncolta volna ott a városligeti kis tavon. Elesett korcsolyázás közben. A befagyott tavon, a műjégpályán. Az apu pedig azzal igyekezett vigasztalni a nénit, a halott fiú mamáját, hogy gondoljon csak bele: vajon lehet-e egy táncosnak ennél szebb fináléja? Így biztatta az apu a nénit. Az apu, aki a pantomimet, a balettot, az operát egyáltalán nem szereti, sőt ha a nagyi ilyesmit nézett a tévében, akkor az apu rögtön lerohant a házunk alá a pincébe, mert nekünk odahaza egy négyszáz éves, boltíves, egyemeletes házunk van, ahogy majdnem mindenkinek a városkában, és ezeknek az ódon, tágas házaknak falatnyi kertecskéjük is van, általában rögtön mögöttük és persze felettük, a cseréptetejükkel egyvonalban, a hegyoldalban, és ezeknek a kopott, de méltóságos régi házaknak a közepében, kivétel nélkül mindegyiknek a közepében, az épülettől körülölelve, egy kis kövezett udvar van, akkora csak, mint egy pesti bérház nagyobbacska világítóudvara, és azt a zsebkendőnyi udvart, amelyikből az egyik oldalon lévő árkád alól nyílik a folyosó és a pince lejárója, azt a kis udvart általában mohos kőlapok borítják, csak nálunk cseréltette ki még a nagyi papája csúszós, sárga keramit-téglákra, és mindegyik háznak hatalmas, boltozatos pincéje van, és a mi városunkban ott senki sem tart boroshordót, de mindenki ott tartja a tüzelőt, szóval ha a nagyi a balettre kapcsolt, az apu lerohant a pincébe, és elkezdte felhasogatni a fát télire, úgy csapkodott a baltával, hogy egyszer az egyik rönk lehasadó darabja kivágódott a nyitott pinceajtón a négyfelől zárt kis udvarunkra, ott megpattant a kamraablak kovácsoltvas rácsán, és olyan erővel száguldott, hogy még mindig fölfelé pattant, beröpült az első emeleti ablakon, a konyha nyitott ablakán, és belepottyant a mosogatóvájdlingba, mert a nagyi nem tévézett, hanem épp mosogatott, mert a nagyi ugyan szerette az operát is meg a balettet is, de nem szeretett mindent, mert ahogy az apu a kajában ínyenc, a nagyi a zenében volt az, viszont azt is nagyon szerette tudni a nagyi, hogy a téli fa már nyár közepén felfűrészelve, felhasogatva, szépen glédában álljon a pincében, ezért aztán júniusban sűrűbben és válogatás nélkül kapcsolt a tévében operára meg balettre, és az apu, akinek esze is meg éles szeme is van, de csak bizonyos dolgokra, amúgy pedig naiv, ártatlan lélek, az apu csak annyit állapított meg idővel, és súgta nekem a fülembe, hogy kislányom, észrevetted, nagyanyád tavasszal és nyár elején valahogy érzékenyebb, a jó idő biztosan felolvasztja a szívében a megfagyott emlékeket, ilyenkor májusban és júniusban sokkal többet nézi az érzelmes, zenés filmeket, és az apu, aki inkább fát vágott vagy beszaladt egy gyors esti vizitre a kórházba, az apu akkor azzal vigasztalta annak a halott, meleg fiúnak az öreganyját, hogy micsoda szép finálé ez egy táncosnak, mert az apu nem hülye, de szórakozott, és mindent azonnal elfelejt, csak a betegeinek a vénájára meg a röntgenképére és a lázlapjára emlékszik pontosan, és mindig ezekhez igazítja a képet, akkor aztán már soha nem is téved, mindig a helyes arcot illeszti a lázgörbéhez vagy a röntgenképhez, viszont egyetlen nevet sem tud megjegyezni, és nem csak a szlovák neveket meg a németes neveket nem, de a Kisseket meg a Szabókat sem, és egyszer még egy Thököly nevű beteget is Dubčeknek vagy Masaryknak szólított, mert csak arra emlékezett, hogy valami történelmi neve van, szóval az apu a szép fináléval próbálta vigasztalni a nénit, aki viszont elkerekítette a szemét, és gyász ide, gyász oda, jót kacagott, hogy milyen szórakozott a doktor úr, mondta, hiszen az ő fia malomban dolgozott, de aztán szöget üthetett a gondolat a fejébe, mert végül is addig érdeklődött, kérdezősködött, míg kiderítette, hogy a vörös malom nem más, mint a Vörös Malom, vagyis a híres-neves Moulin Rouge, és a néni akkor volt aztán igazán boldog, meg is nyugodott szépen, mert elveszítette a valóságos gyermekét, elveszítette a Balatont meg a Városligetet is, de kapott cserébe egy legendát, egy mítoszt, ami arról a kisvárosi srácról szólt, akit a nagyon-nagyon idős édesanyja egyedül nevelt, aki a mamájának a szemefénye, egyetlen öröme, öreg napjainak megédesítője volt, akin már aprócska korában is kiütközött, hogy nagyra hivatott, s aki elindult egyszer a nagyvárosba szerencsét próbálni, s akit ugyan korán elragadott a sors, de amíg élt, teljes és tökéletes életet élt, befejezett pályát hagyott maga mögött, hiszen eljutott a fővárosba, egy világvárosba, eljutott a mindenséget jelentő deszkákra, és a néni egészen kivirult, hazahozatta a fiát, haza a mi kis temetőnkbe, s mindennap kijárt hozzá, friss virágot vitt, és egészen tökéletesre csiszolgatta a történet gyémántját, úgyhogy az apu végül nem tett rosszat, amikor elszólta magát, mert ezzel talán másodszor is megmentette a néni életét. Az a meleg fiú pedig még halálában is törődött az öreg édesanyjával, mert a néni megörökölte a budapesti lakást, és az apu elintézte neki, hogy a lakást egy iroda folyamatosan kiadja bérlőknek, így aztán a pénzecske továbbra is befutott szépen a Szentháromság-tér sarkán álló öreg házba, ahol Rákóczi verette az érméit, amikor pedig évek múlva eldőlt a sorsom, hogy a fővárosba, a magyarok fővárosába, minden magyar belső, személyes, számon kérhetetlen és ellenőrizhetetlen lelki fővárosába megyek tanulni, akkor az apu megbeszélte a nénivel, hogy öt évre kibéreljük azt a belvárosi, padlástérbeli, bútorozott lakást, és a néni olyan hálás volt az apunak, hogy ingyen akarta adni a lakást, de persze az apu nem fogadta el, és végül szépen megegyeztek, és fél esztendő múlva vonatra szálltam azon a borzasztóan forró, nyári napon, és tíz óra múltán beléptem a leendő lakásomba, és amikor először beléptem, csak álltam tátott szájjal, és rögtön tudtam, hogy ezt a lakást én imádni fogom.