Kalligram / Archívum / 2001 / X. évf. 2001. november-december / Halódó parasztvilág

Halódó parasztvilág

Részlet a Madách–Posonium Kiadó gondozásában megjelent regényből.

 

18.

Anyám lakhelyén, a téli konyhában lefekvéshez készülődünk. Kettesben maradtunk anyámmal. Itt egész nap meleg van, hajnalra hűl ki csak a helység. Anyám egész nap tüzel, itt főznek, napközben Gergő is gyakran betér, leül egy szusszanásra, újságot olvas, melegszik. Anyám dédunokái, Tamás gyerekei is ide futnak először, a dédihez. A ház szobái hidegek, anyám kuckója a legbarátságosabb. Mintha itt lenne a ház szíve, ahol a család élete, az otthonosság melegsége lüktet.

Ennek ellenére anyám sokat van egyedül. Amikor sok a mezei vagy a kerti munka, szinte reggeltől estig. Az öregek magánya már-már törvényszerű a rohanni látszó, mégis valahogy visszafejlődő faluvilágban, így sok év során ő is nagyon megismerte a magányt. Volt, hogy Gergőék éppen csak ebédre jöttek haza, „hazaugrottak falni valamit", s máris siettek vissza a szövetkezetbe. Beszélgetni sem volt idejük. Nehéz ügy ez! Mert anyám szeret beszélgetni, egyre inkább szeretne, s amikor napokig nincs kivel szót váltania, úgy érzi, megszürkült és összeszűkült körülötte a világ. Mintha légszomja lenne, szinte fuldokol. Meddők és sivárak lesznek az ilyen napok, lélekrombolók, anyámnak az unalmat, a tehetetlenséget, a nemlétet juttatják eszébe. A lélekkel amúgy is érdekes ez, az ember megöregszik, de a lelke mintha nem változna, mintha nem vénülne. Rugalmas és érdeklődő marad, nyitott az életre, és kívánja a beszélgetést, társakat keres. A megértő és együtt érző szót kívánja nagyon, amely által, legalábbis úgy érzi, a világ üzen számára. S mintha azt üzenné, hogy az idő folyamatos, s ő még cselekvő része a világnak, nincs egyedül. Ezért szeret beszélgetni anyám. Nem a hírek és események tudomásul vétele miatt, hanem mert a szavak felnyitják magánya burkát, és kiszabadítják börtönéből a magára maradt lelket.

– Bizony néha nagyon rossz, aztán csak jön valaki... – meséli anyám s tesz-vesz a tűzhely körül –, mint a múltkor is... – s még kuncog is hozzá keveset –, állok a kapuban, és az utcát nézem, már nagyon egyedül éreztem magam. Gergőék elvoltak, a gyerekek se jöttek, Tamás se mutatkozik, mit tegyek? Már azt hittem, hogy elindulok a boltba, veszek valamit, de hát a házat se hagyhatom magára...! Hát akkor látom, hogy Kristóf Örzsi jön az utcán, nagyon siet, a patak partján jön, a fák között, mintha kerülné az embereket; hová siethet? Tudod, az Örzsi, aki régen megesett..., de régen volt már..., a fia is családos, olyan buszma, erőszakos ember, Örzsi meg valami kuckóban lakik, mint én! Hát én elébe mentem a patakpartra, mintha elállnám az útját. Hát, mondom, hová sietsz, Örzsi? Már nagyon szerettem volna beszélgetni valakivel, és azt se bántam volna, ha nem áll szóba velem, hanem tovább siet! De bizony megállt, és azt mondja... jaj, néném, magam se tudom, hová sietek...! De hát... mennem kell! Olyan nyugtalan voltam, hogy el kellett indulnom, de nem tudtam, hova megyek, mondom, majd csak kikötök valahol... hát mentem. Aztán elkezdi mondani, hogy ilyenkor, amikor nagyon nyugtalan lesz, csak elindul, aztán a boltban szokott kikötni, megy és vesz valami apróságot, gyufát vagy kiflit, néha cukorkát, elszopogatja és megnyugszik, mert hogy embereket látott, beszélt velük és ez lecsillapítja a nyugtalanságát. De bizony most nem mehetett a boltba, mert a fia elkérte a pénzét, hogy kölcsön veszi, mert este megy a kocsmába, hogy ott kell neki a pénz... Az is olyan, mondta Kristóf Örzsi a fiáról, hogy este ül az asztalnál és hallgat, nem törődik senkivel, mint a kuka, olyan néma, aztán egyszerre feláll, hogy megy a kocsmába, aztán ilyenkor nem lehet lebeszélni, se szólni hozzá, mert meg is ütné az embert...! Mert ilyenkor mennie kell, hát el is vitte az utolsó pénzem, valami nyolcvan koronát! – panaszkodott a Kristóf Örzsi. De hát én nem mehetek a boltba, mondom, mert innen messze van, a felvégen! Neked jó, mert te ott laksz...! A bolt meg a kocsma közelében jobb lakni, mert ott mindig van mozgás, jönnek-mennek az emberek... de hát én mit tegyek? Nagyon sokáig beszélgettünk, tán egy óra hosszat is, vagy még többet, már azt se tudtuk, mit mondjunk egymásnak, de csak beszélgettünk... De jó, hogy elém jött és megszólított! – mondta a Kristóf Örzsi, mert ha nem szólít meg, talán kimegyek a faluból meg a világból is...!

-   Hát Ödiről is beszéltetek... a buszma fiáról...? ló nevet talált a fiának, talán azért olyan mogorva... – anyám jókedvét látva, szellemeskedtem –, az öregektől sem hallottam ilyen nevet, hogy lett volna a faluban...

– Én sem emlékszem ilyen névre... – válaszolja jókedvűen anyám –, de a fiáról többet nem beszéltünk, csak hogy elkérte az Örzsi pénzét... Mindenféle másról beszéltünk, bizony, már azt sem tudom, miről...! Tán nem is gondolkodtunk, csak beszéltünk – göcögve nevetett –, ahogy a libák gágognak... Egymás szavába vágtunk és hadonásztunk a kezünkkel, mintha nagy dolgokat mondanánk... Olyan volt, mintha nagy némaságból ébredtünk volna, és csak az lenne fontos, hogy beszélhessünk...! Nem is hinnéd, milyen jót tett nekem! Egész nap nyugodt voltam, és olyan jól aludtam azon az éjszakán, hogy fel se ébredtem, csak reggel... korán hajnalban, igaz, de átaludtam az éjszakát, kipihent voltam... Kiálltam másnap is a ház elé, de hát Kristóf Örzsi már nem jött... azóta se láttam...

Mintha megfiatalodott volna, olyan jókedvű most anyám.

De nem külsőre fiatalodott meg, hanem valahol bévül, lélekben.

Arca kiszínesedett, ráncai elmozdultak helyükről, vonásai élni kezdtek. Apró, mozgékony remegésekkel tollászkodtak, s a szeme sarkában röpülni készülődtek a szarkalábak. Ajkán kicsiny mosoly ült, állandósulva, mintha befelé nevetne, és a szemében röpke csillagok születtek. Ámulva néztem megifjodását, igaz örömöt éreztem. Mintha magam is jobb kedvű lennék, testi értelemben jó érzés fog el, amelyet mámoros könnyedségként élek meg. Mintha valamiféle metafizikai tér kötne össze anyámmal, mely elképzelés, tudom, fából vaskarika ugyan, mégis úgy érzem, valami összeköt, úgy köt össze, mintha ikrek lennénk, sziámi ikrek, akiknek... nem, nem a teste, hanem a lelke nőtt össze. Régen megszült anyám, valamiképp mégis egész életében magában hordott! Egy régi levele jut eszembe. Katona vagyok, hideg és rideg téli időben, sátorban alszom a széles cseh mezőségen, hajnalban deres pókhálók lógnak az ágyam felett. A sátor oldalát szél lapogatja, és fenyegetően visít odakinn, ahogy csak a síkságon rohanó szél tud üvölteni: gátlástalanul és félelmetesen. Akkor jelent meg az első könyvem. Nem láttam még, bár tudok róla. Igazából nem is nagyon érdekel, reménytelennek érzem sorsomat, a katonaélet kiégetett és megfárasztott. Anyám írja, hogy nagy, súlyos csomagban könyveket hozott a posta, a nevemre jöttek, az én könyveim. Mind-mind az én könyvem, rajtuk a nevem. A szerzői példányok voltak, húsz darab. Húsz Nagybene-könyv! A kiadói gyakorlatról és a szerzői tiszteletpéldányokról azonban anyám nem tud. Nem is sejti, hány példányban adnak ki egy könyvet. Ezért szörnyen megijesztette a küldemény. Meglátta a könyveket, és sírni kezdett. Azt hitte, kinyomtatták a könyvemet, de nem kell senkinek, nem tudják eladni, hát elküldték nekem, vagyis nekik, a szüleimnek, hogy tegyék el, egyék meg vagy csináljanak velük, amit akarnak, és fizessék meg a költségeket! Hát ilyen tudatlan és naiv volt anyám! Akkor amúgy is keserű volt az életük, sokat sírt miatta, meg miattam is, hogy mi lesz velem? Bánkódott, míg meg nem kapta a levelemet. Megnyugtattam, hogy a könyvek az enyémek, járnak nekem, de a könyvesboltokba még többet küldtek szét, talán ezret is vagy még többet. S a következő levelében már azt írta, megnyugodott, már örül a könyveknek, hitt nekem.

– Hát ilyen vagyok... – mosolygott önmagán később, amikor erről az esetről beszélgettünk –, ilyen ijedős! Akármi történik velünk, először mindig a rosszra gondolok.

– Mintha nem hinnél a jóban... – mondtam akkor.

– Abban is hiszek... de először mindig a rossz jut eszembe – válaszolta, s töprengve mosolygott, mintha csodálkozna, hogyan lehet, hogy mindig a rossz jut eszébe először és csak azután gondol a jóra, mintha az már-már csoda lenne! S mintha magán is nevetne, hogyan lehet ilyen ijedős, ilyen kishitű?!

Eszembe jutott a történet, és örültem anyámnak. Otthon éreztem magam, mintha soha el sem mentem volna. A környezet is befogadott, szólt hozzám. Megszólítottak a tárgyak és beszéltek hozzám. Szavak nélkül közölték mondanivalójukat egykori emberekről és az időről. Az öreg ágyakon a vastag, púpos dunyhák és tömött vánkosok érzékletes képeket sugalltak a nagyszüleimről. Nagyapám fekszik az ágyban utolsó éjszakáján. Göcsörtös, nyirkos sziklaarccal haldoklik. – Kiadták a kórházból! – mondja anyám halkan – Szekéren hozták haza... – Még nem tudom, mit jelent, ha valakit kiadnak a kórházból, csak sejtem, hogy az komoly dolog és nagy baj származhat belőle! Anyám hangjára ma is emlékszem. Reggel felébredve megkérdem, mi van öregattyával?! – Meghalt – válaszolja csendesen. Máig él bennem. Sírni kezdtem nagyon... Most én fekszem abban az ágyban és a tárgyak beszélgetnek velem. Emlékező közléseiknek anyám derűje adja a hangulatát és hitelét. A fejünk felett az emberderéknyi gerenda – az istálló mestergerendája egykor – a lovakról mesél. A kicsiny surmónak milyen nagy, erős állatok, óriásoknak tűnnek! Nyáron nyugodtak a munkától és fáradságtól, de a hosszú, őszi esők idején és télen energiáik felgyülemlenek, nyugtalanok lesznek, toporzékolnak, szinte megvadulnak. Egy éjszakai marakodás során a Madár kiharapja a Panni fél szemét! Nagyanyám hangját hallom, éjféltájt szólítja öregattyát: – András, hallja, András, dörömbölnek a lovak! – Nagyapám morogva felkel, papucsot húz, meleg kabátot, kimegy a télbe. – Elszabadult a Fecske! – mondja visszatérve – Megkötöttem! – Visszafekszik, és azonnal elalszik, nemsokára erősen horkol. Hangosan, hatalmasan horkol, a hátán fekszik öregattya, nem alszunk miatta. – András! – szólítja nagyanyám – ne horkoljon! – Öregattya nagyot szusszan, gurgulázik a torka, motyogva elcsendesedik. Nemsokára újrakezdi. –András!... – hallom nagyanyám hangját. Aztán a sarokban a zöld kredenc! Borsózöld színű, homályos üvegét hajlékony deszkaarabeszkek védik. Nápolyi szelet, csokoládé, cukorka volt benne, onnan adta mindig anyám, meg a stampedliket, poharakat borhoz, pálinkához... Az ablakban, a fejem mögött, anyám muskátlijai. Magasra nőttek, télen is virágoznak. Gyerekkoromban kint voltak az udvaron, télire a pitvarba tették őket, ott teleltek. Magyar virág, élénkpiros virágai meleget sugárzó zöld levelek közt virítanak. Kissé fanyar az illatuk, de a hosszú fehér házak ablakai elképzelhetetlenek nélkülük. Hát a nagy asztal a tér közepén? Vén bútor, paraszt alkalmatosság, a tizenkilencedik századról mesél. Erős, barna lábait vaskos keményfakereszt fogja össze, a keresztet a gyerek lába is eléri, hasonló keményfaszéken ülök, líraalakú támláján szív nyílik, a keresztre ér a lábam. Az asztal kihúzott lapján apró harántcsíkok, tésztavágó kések nyomai. A csupasz deszkán tésztát gyúr anyám, laposra nyújtja és összehajtogatja, metélt tésztát készít a húslevesbe.

Beszél hozzám néhány a számtalan tárgy közül, amelyek gyerekkorom szemlélői voltak, és utamra indítottak. Anyámhoz hasonlónak, mindig rosszat hívőnek ismertek, aggályosnak és kételkedőnek. De amellett meggondolatlannak és vakmerőnek, bután felelőtlennek és kalandortermészetűnek is. Mint aki sosem tudja, mit akar, utólag magyarázza tetteit, és igyekszik hasznosaknak feltüntetni őket. A megbánás kínját azonban ismeri, és utólag mindig elfogja a bánatos szégyen, amikor olyat tesz, ami nem méltó hozzá. Öregmama azt hitte, s egyszer meg is mondta, hogy a könyvek rontották el... Aki dologidőben a padláson ül és olvas, az nem jó úton jár!

Anyám is olvas, régóta sokat olvas, ha van ideje. S már régóta nagyon sok ideje van. Anyám időmilliomos. Gyakran megkérdem, hogy mit olvas szívesen, milyen könyvek tetszenek neki? Hogy kedvére való olvasnivalót hozzak néhanapján.

– Mit szeretek...? Hát én mindent elolvasok, mindent... meséket, a kalendáriumokból régi történeteket, a regényeket is nagyon szeretem... legszívesebben olyan történeteket szeretek olvasni, amelyek valamikor igazak lehettek... a legszebbek a régi, igaz történetek...

Ilyenkor ősszel, hidegek jöttén a konyhában ételszaggal keveredik a hűvösség. Időnként megzörren valami, reccsen vagy koppan, apró neszek kelnek, halk szöszmötölés. De tudom, nem a szú! A szú percegése és őrlő nesze az öreg tárgyak körül hallható, de a körülöttem lévő dolgokból már a szú is kihalt. Körülöttem a tárgyak már időtlenek! S mint minden, ami időfeletti: sebezhetetlenek. Az időnek ebben a múzeumában nem perceg a szú, s ahol az időtlenségben még élet van, ott nem munkálhat az elmúlás!

– Ma biztosan jól alszom... – szól derűsen anyám, nem mosolyog, de halk hangjából kiérzem, elégedett –, olyan sokat beszélgettünk, hogy ma biztosan nagyon jól alszom... – Vastag barhent hálóingben van; közben én is vetkőzöm. Meztelen talpam alatt érzem a hideg talajt. Anyám még tréfál is, ingerkedve rám szól. – Fújd már el azt a lámpát, hallod! Aludni szeretnék! – Így mondta régen is, amikor a petróleumlámpa hunyorgó fényénél olvastam, a falakon árnyak mozogtak, és a lámpa füstölt, mert félre égett a kanóc. Így ingerkedik velem, a múltat idézve, anyám! Elcsavarom a villanykapcsolót és a téli konyhára sötétség borul. De csak néhány pillanatra, amíg ágyba bújok. Aztán a szem megszokja a sötétet, és a tér szürkülni kezd. Az ablakon át a muskátli levelei között kintről átdereng a növekvő-gömbölyödő, kikerekedni készülő hold.

   

 

19.

Ébren bámulom a félhomályt. Sokáig nem alszom, anyám halk szuszogását hallgatom. Igaza lett, szinte azonnal elaludt, talán már álmodik. Nem tudom, mikor aludtam el, azt sem, hogy mikor kezdtem álmodni. Elveszítettem időérzékelésemet, órámat nem kerestem, mocorogni nem mertem, anyám álmára vigyáztam. Látni véltem, ahogy néz rám a kredenc, a vén asztal, a falakról a képek. A holdvilág olyan volt a szobában, mint valami ezüstös fátyol, amely nem rejti előlem, inkább még jobban felfedi a tárgyakat. Vártam az álmot, de sokáig nem jött, nem akart megkísérteni...

A tudósok azt állítják, s bizonyára igazuk van, hogy életünk egyharmadát alvással töltjük. S hogy minden éjszaka álmokat látunk, de reggel nem emlékszünk rájuk. A tudósok pontos emberek és a részletekre is ügyelnek. Szerintük az intenzív álmaink ideje éjjelenként mintegy kilencven perc. Tehát másfél óra! Ha az embert ilyenkor felébresztik, pontosan el tudja mondani, miről álmodott. De vannak olyan álmaink is, amelyek szőrén-szálán eltűnnek, soha többé nem emlékszünk rájuk vissza. De még akkor sem tudatosítjuk őket, amikor bennünk megtörténnek. Mindebből olyan következtetést vonhatnánk le – ami persze csalóka látszaton alapulna, ám lényegében mégis igaz lenne –, hogy életünk egyharmadát álmodozással töltjük!

A gondolatok óhatatlanul oda vezetnek, hogy az álmok természetéről is beszélnünk kell. Magam úgy érzem, hogy valamilyen módon talán a művészi alkotások rokonai! Gyakran vázlatos árnyak, arctalan alakok és olyan bizonytalan jelenségek jelennek meg bennük, amelyekről sokszor mégis tudjuk, hogy kicsodák vagy micsodák és hogy mit képviselnek. Mintha a bizonytalan intuíció alkotta volna őket! Metafizikai valóságként lebegő közegben mozognak. Álmainkban árnyalakok és alaktalan szörnyek kísértenek, kifejezhetetlen szorongást vagy megnyugtató örömöt okozva, megfoghatatlanok és gyakran felismerhetetlenek, létüknek és tevékenységüknek mégis értelme van. S mintha már találkoztunk volna velük valahol, valamikor! Mozgásuk rejtélyes és sejtető, nem az értelem munkál kavargásuk mélyén, hanem az ösztönök véletlenszerű játéka. Néha mégis olyan csodálatos dolgok esnek meg általuk, amilyeneket a leggazdagabb képzeletű írónak is ritkán sikerül kigondolnia. S mégis, mintha valamikor már megtörténtek volna velünk, mint ahogy kedves történetei megeshettek régen. A valószínűség és véletlen törvényeit követik az álmok, ha vannak ilyen törvények, és bár életünktől sosem vonatkoztathatók el, mégis inkább a csodákkal tartanak fenn rokonságot. Élet és csoda tehát nem egymást kizáró fogalmak. Sőt, furcsa és szinte megérthetetlen természetű „csodabogarak" jellemzéseként olyan megfogalmazás is ismert, hogy olyanok, mint akik álmodják az életüket...

Almomban tombol a nyár. A felhőtlen, világoskék égbolt remegni látszik a forróságban. Július vége vagy augusztus eleje lehet, kora délután. Nagy motorzaj, kék füst és kiabálás, a Nyíró Béláék Fordson traktora küszködik az udvarunkon. A cséplődob első kerekei, busa eleje már a kapuk szintjén, a dob teste és hátulja azonban még az utcára lóg. Udvarunk enyhén lejt az utca felé, és az emelkedőn nem bírja felvontatni a nehéz cséplődobot az öreg Fordson traktor. Böhöm lemezes kerekei csikorogva, helyben forognak, árkokat ásnak az udvar talajába, és szétdobálják az alsó és felsőház közötti utacska lapos köveit. Visnyovszky Sanyi gázt ad a traktornak, és káromkodik, a homlokát törölgeti. Ő a gépész. Mestersége címere olajos, kék munkanadrágja és esőverte micisapkája; színes kockás pamutingének nagy izzadságfolt a hátán. Mesélik róla, hogy a húszas évek végén, legénykorában a falu első futballcsapatának a centerhalfja volt. Félelmetes hírre tett szert az egész környéken. Mérkőzés alatt a félpálya és a saját tizenhatosuk között ácsorgott, a két egyenes felezővonala táján, és idegesen dirigálta a csatárokat, ő maga alig mozgott. Az ellenfél szélsői és centere könnyen elfutottak mellette. Lépésben járt a pályán. Amikor azonban meglódult, és a labda után vetette magát, elefántként száguldott és nem tudott megállni, mindenkit lerohant, aki útjába került, elgázolta, földre terítette, felöklelte, néha játékostársait is elsodorta. Az ellenfél azonban hamar megtalálta a védekezés módját. Nem támadták, és ügyesen kitértek előle, megtörtént, hogy a labda már egészen máshol szállt, de Visnyovszky Sanyi még mindig az ellenkező irányba futott, mintha ki akarna szaladni a világból! Mesélték róla, hogy hűvösebb időben hosszú szárú pamutgatyában játszott, de ez nem biztos, hogy igaz volt... Szitkozódva rükvercbe kapcsol, vadul gázt ad, majd ismét egyes sebességre vált, az udvar megtelik édeskés, barna füsttel, sötét és büdös füst, a Fordson traktorok petróleumra működnek. Öregmama szörnyülködve kiabál: – Felszántod az udvart, Sanyi! – A szérűről férfiak jönnek, apám és Bíró Béla meg Kaszás Ernő az aratóink, aztán Csillag Lajos, a szolgalegény, hátulról nekifeszülnek a cséplődobnak, és tolni kezdik. A traktor lemezes kerekei új erőre kapnak, megkapaszkodnak a földben és a cséplődob megmozdul, elindul, és lassan begördül az udvarra. A szérűre vontatja Visnyovszky Sanyi, míg az elevátor a patak partján várakozik. A cséplődobot bevontatják az osztagokig, a traktor visszatér az elevátorért, előbb ezt kell átvinni az asztagok között, a pajta elé, utána a dob is a helyére állhat. A gépek beállításának és munkájának megvan a rendje, régi gyakorlat ez, mely Visnyovszky Sanyinak a kisujjában van. Nagyanyám a feltúrt udvart gereblyézi, igazgatja a széthányt lapos mészköveket, de a gépész rákiált: – Hagyja az udvart, öregmama, akkor rendezkedjen, amikor már elmentem!

A délután folyamán beállítják a cséplődobot és az elevátort. A nehéz monstrumot hévérrel emelik, görbe nyelvecskéje kurblizás közben fémesen csattog a zömök fogaskeréken, a cséplődobot vízszintes helyzetbe hozzák. Ékekkel rögzítik, vaspántok segítségével helyhez kötik. Az elevátort elébe fogják, a pajta felé néző hosszú nyaka üres térben lóg. A leendő szalmakazal helyét nézi, mint valami ösztövér zsiráf. Bőséges a gabonatermés. Két nagy búzaasztag, egy árpaasztag és egy kisebb asztag zab áll a szérűn. Közéjük ékelve a barnásvörös cséplődob és elevátor. A pajták felett lassan alászáll a vörös napkorong, és lilás ködökben, narancsszín tűzözönben lebukik az Öregárok fűzei és topolyafái között.

Az álomban nincs idő. Álmainknak nincsenek időméretei. Számunkra megmérhetetlen és meghatározhatatlan idő alatt perceket, órákat vagy akár éveket jelenítenek meg, mesteribben komponálnak és tömörítenek az írónál. Mintha a megálmodott jelenetek és történetek kívül esnének időszámításunk keretein, mintha időn kívüliek vagy időfelettiek lennének, nem tűrik a napok és évek egymásutánjának rendjét. Vagy az álmokra más időszámítás lenne érvényes? Alighanem így lesz. Álmomban a délutánt nem követte este és éjszaka, hanem mindjárt a hajnal, s a szérűn már zúg a cséplőgép. De nem is hajnal ez már, hanem reggel vagy talán délelőtt! Mondom, az álomban nincs időbeliség, csak helyzetek, képek és jelenetek, meg alakok, vázlatos csoportok vagy magányos látomások, akik emberekre hasonlítanak. Bakai Jóskával és Gergővel a teli zsákokon ülünk. Bíró Béla a zsákoló, a teli zsákokat leméri, fél mázsa tiszta búza minden zsákban, beköti a szájukat és kalitkába rakja őket, kettesével keresztben egymásra helyezi, tizet-tizet egy-egy kalitkába. Két kalitkányi zsák tíz mázsa búzát jelent. A zsákoló tevékenysége fontos munka. Felelős, mert ő méri meg a termést. A cséplődobból két nyíláson folyik a tiszta gabona, egyen az ocsú, a negyedik nyíláson a szemét. Mert a rosták mindent kiszelelnek, osztályoznak, szétválasztanak. Minden nyíláson zsák lóg, az ocsúra is szüksége van a baromfinak, még a szemét sem mehet kárba. Az álom mindezt érzékelteti, így igaz! Bíró Béla pontosan méri a félmázsás zsákokat, a pontosság érdeke, az egész termés tizenegyed része övé, az aratóé. Családjának télirevaló, kenyérre. Telnek a zsákok, növekednek a kalitkák. Mikor felépül kettő, apám jön érte szekérrel. A zsákokat felrakja, és a magtárba, a hombárba viszi. A hűvös magtár és a hombárok – gyerekparadicsom! A búzahalom tetejére mászunk, mohó verebekként zsibongunk, lubickolunk a milliónyi magocska sima, hűvös tengerében. Pompásan lágy és hűsítő anyagban hempergünk. Apám nem bánja; nem gondol rá, de talán ösztöneiben érzi, hogy a mag és a gyerek egyaránt a jövő eszköze és a remény szimbóluma.

Az álom a lélek mélyrétegeiről regél és olyan messzire ás az időben, ahol az élet már csak árnyképek formájában él, közben azonban a tudatos érzékelés pislákolását is lehetővé teszi. Miért lehetett oly nagy öröm a tiszta búzában hemperegni? Így ötlik fel az álombeli kérdés. Válasz azonban már nem születik, az egylovas szekérrel ismét a cséplőgép és az asztagok felé tartunk. Borzongató jelenet készülődik a trágyadomb mellett, a szín közelében. Tamás bátyó, az öreg juhász juhot vág! A szín alatt ösztövér, fehérgyapjas juh áll, megnyírták tavasz végén, s mintha fázna vastag, téli bundája nélkül. Barna gyapjából kivetkőztetve gyámoltalannak tűnik. A cséplés munkásai ma birkagulyást ebédelnek. Sajnáljuk a juhocskát, iszonyodva figyeljük vesztét. Valóságos hóhér ez a csoszogó, pipamatyi Tamás bátyó! Hátsó lábánál ragadja meg a juhocskát, és a trágyadombhoz vonszolja. Kegyetlenül bánik vele, földre dönti, és rátérdel. Hosszú pengéjű, csillogó kését az állat nyakába szúrja, a juhocska mind a négy lábával a levegőbe rúg, és hangtalanul megvonaglik. Tamás bátyó a pipáját sem veszi ki szájából, átvágja a juhocska torkát, és leszorítja, hogy csendesen elfolyjon a vére. Piszok ember, véli Bakai Jóska, nem ismer kegyelmet! Amikorra a megrakott szekérrel ismét a magtár felé tartunk, Tamás bátyó már lehúzta a juhocska bőrét, és az állat felhasított, meleg bensőjében vájkál, vagdal és trancsíroz, mint az éhes farkas zsákmánya szétszaggatott maradványainak gőzölgő halmazában.

Az álmok világa sejtelmes, mintha készülne széthullani. Vannak részletei, amelyeknek éppen csak sejtjük mibenlétét. Az emberek pedig legtöbbször már arctalanok. Mégis felismerjük őket, tudjuk, kicsodák! Olyan bizonyossággal ismerjük fel őket, ahogy néha a csodákat megsejtjük. Az álom olyan, mint a művész, vagy talán a legnagyobb művész? – megkomponálja a képeket, eseményeket. De úgy komponál, hogy alkotás közben nem ismeri sem az idő, sem a tér földi törvényeit. A cséplődobon a szomszéd Lenke a kévevágó, a búzakévék kötelét késsel vágja el, és az etető kezébe adja. Lenke beteljesületlen szerelme, Bálint az etető. Átveszi a kévét, közben nem néz Lenkére, széttárja, és lassan, érzéssel a veszettül forgó hengerre engedi. Néha a dobból porfelhő tör elő, és ködként belepi őket, egyenletesen zúg a gép. Lenke szép, sudár lány, bár csak két évvel idősebb tőlem, én pedig kicsiny, sedre gyerekecske vagyok, porbafingó; ez hogy lehet? Az álom teszi, játszik az idővel, ahogy az emberekkel is, lám, a valóság ellenére összehozta Bálintot és Lenkét. Valahogy az álom és ébrenlét állapota is összefonódhat. Kalmi most nem üvölt, izzadva dolgozik, egészen normálisan, vasvillájával óvatosan dobja a kévéket Lenke elé. Nem sokkal később, az ebédszünetre készülve azonban már fakírkodik. A gép még nem állt le, Kalmi egeret tesz az egyik veszettül forgó szíjtárcsa belsejébe. Nemsokára vasvillájával kipiszkálja, nézd, mondja Lenkének, elszédült! Az egér tehetetlenül vonaglik. – Megkergőt – mondja Kalmi. – Te kegyetlen – sajnálja Lenke az egeret –, te kegyetlen hóhér, miért bántod, hát nem sajnálod...?! – Bálint is bosszús, sajnálja Lenkét: – Mit fakírkodsz, te bolond?! – Kalmi morog, de Bálinttal nem mer szembeszegülni. Tart tőle, Bálint a legerősebb...

Munka közben a cséplőgép és az emberek porfelhőben úsznak. A szalmakazlat két segítőjével Atya rakja. Ő a kazalrakó mester. Fontos munka, a rosszul megrakott kazal beázik, elrothad. Atya kemény szarvakat hajt, ezek kerülnek szélre, kivölgyeli a közüket, arányosan elosztja a szalmát, jól meggyúratja; nem is munka ez, hanem tudomány! A forradalmár keveset beszél, kurta parancsokat ad, pontos munkás. Úsznak hozzá a szalmacsomók az elevátoron, ahogy nyáron a gomolyafelhők úsznak az égen, fáradhatatlanul és egyenletesen. Most tiszta az ég, kéksége izzó, de a pokol a pelyvásban van. Sűrű őszi köddé sűrűsödik benne a por. Fojtogató, a pelyvahordó asszonyok menekülnek belőle, ahogy tudnak. Kiürítik törekhordó ponyvájukat, és krákogva elsietnek. A nagyobb pokolból a kisebbe, mert a cséplődob pelyvaszelelő és törekrázó nyílásai előtt is nagy a por. Egyedül Salli sógor nem menekülhet. Az a munkája, hogy a pelyvásban elrendezze a töreket és a pelyvát. Vasvillával, a töreket favillával dobálja rakásra, időnként megtapossa, arcán a verejtékpatakok maszatos ereket vágnak a porban, mely a bőrére telepedett. Füleiből és orrlikából szürke pamacsok, bolyhos törekszálak és pókhálóhoz hasonló cafrangok lógnak. Az egykori nyalka huszár torzonborz ördöggé változott. Mindezek ellenére az állandó gépzúgásban, szíjpörgésben és tárcsaforgásban, az állandóan hullámzó sürgés-forgásban valamilyen elemi erejű és ősi eredetű békességet érzünk. Mintha mindenki összetartozna, egy család lenne és ugyanazt akarná, az akarat tűrésre int, és a kezek segítőkészek, mintha a munka mitikus szertartása folyna... Csak mi, gyerekek haszontalankodunk, játszunk féktelenül. Barna búzatengerben fürdünk, egereket űzünk, hankalodáskor a traktor kipufogója közelében ólálkodunk, estefelé a szürkülő égből borzongató hűvösség ereszkedik alá, s mi a kipufogó csöve elé telepszünk, kapkodjuk a véletlen szikrákat, melyek fénylenek, de nem égetnek, olyan elenyészőek, szinte csak szikra-sejtelmek. A kipufogógáznak kellemesnek mondható, édeskés illata van, nem is füst ez ilyenkor, a gép lélegzete, durrogva belefújja az estébe... Leszáll az est, és a mozgás álomszerű, sejtelmes, Visnyovszky Sanyi leállítja a traktort, leveszi és összegöngyöli, vaskos tekercsbe hajtja a nagyszíjat... régen ilyenkor, vacsora után, Lenkéékkel, Bakai Jóskával és Harangozó Árpival fürödni mentünk a Három Fűzfához...

Az álmokban azonban éjszakák sincsenek, hiszen minden úgy folytatódik, mintha valóban nem lenne idő. Varázslatos és végtelen a tér, oly végtelen, hogy nincs is talán, mert a tér meghatározó jegye, hogy véges, határába ütközhetünk... Hová lett az éjszaka? A friss hajnali hűvösségben Kalmi vadul tekeri a Fordson kurbliját, a traktor nem gyullad be, gyenge füstpamacsokat pöfög, de a hűtőrács mögött a ventilátor nem akar vadul megpörögni... – Kurblizz csak, Kalmi! – biztatja a gépész. – Delelőre ér a nap, mi meg vesztegelünk! – Kalmi izzadó képe úgy belesimul és tűnik el a porfellegben, mintha az álom az átmeneteket nem ismerné. Mintha minden egyszerre történne, és az események időbeli sorrendje csak káprázat lenne; mert agyunk így működik s ilyen a tudatunk természete, aláveti magát a folyamatos időnek, ennek a segédfogalomnak és jóindulatú hatalomnak, amely végül is segít megérteni a káoszt körülöttünk. Az álombeli idegen azonban így is a semmiből lép ki, és azonnal szorongást kelt bennem.

Bár megnyerő jelenség, rokonszenves, mégis azonnal megérzem, hogy nem jóakaró, inkább ellenség. Nem csak az idegensége nyugtalanít, hanem a mássága is. Arányos, magas termetű, hullámos, barna hajú, ilyenre mondják, hogy szép szál fiú. Széles szárú, fehér vászonnadrágja makulátlan, rövid ujjú, a derekán övvel átfogott, könnyű vászonkabátban, amilyen a háború után divatba jött a vidéki kisvárosokban és a falusi ficsúrok körében, meztelen lábán nyitott, barna szandál. A kapuban tűnik fel, az utcáról jön az udvarba, és nem szól senkihez, nem is köszön. Engedély nélkül jön be, mint akinek joga van hozzá, hogy bejöjjön, egyenesen a szérű felé tart. Öregmama a nyári konyhából nézi, hozzá sem szól az idegen, Tamás bátyó még mindig a juhocskát trancsírozza, pedig elmúlt az éj s eltelt egy nap, időtlenül nyiszálja az állat bőrét a húsához kötő, fehér szöveteket, de a fiatalember rá sem néz, semmi nem állítja meg, egyenesen a zsákok felé tart. Ugrálunk a zsákokon, játszunk, és Gergő váratlanul pillantja meg az idegent, ijedten sírva fakad. De a fiatalember ezzel sem törődik, úgy viselkedik, mintha el akarná vinni a zsákokat, mintha az övéi lennének! Bíró Bélához lép és a mázsát vizsgálja, nézi, jól van-e beállítva, nagyon szigorúan beszél az aratónkkal, idegen nyelven szól hozzá, mégis megértem: az állam szeme figyel rád, pontosan mérj, ember!... Apám odamegy hozzájuk, nyugodtan megszólítja, nem alázatos, se nem nyugtalan, de látom, tiszteli az idegent! Beszélgetnek, aztán az idegen kezet fog apámmal, ő pedig beleegyezően bólint, és a diófa alá mutat. Int is közben. Most a fiatalember is barátságosnak tűnik, de nem mosolyog, valami hűvös távolságtartást érzek a viselkedésében. Kényelmesen a diófa alá ballag, mondhatni, komótosan viselkedik, leül egy fatönkre; megfigyelem, hogy mielőtt leülne, zsebkendőjét a tönkre teríti, vigyáz a makulátlanul fehér ruhájára. Elégedetten körülnéz, tekintete sorra járja az embereket, felénk is vet egy lusta, közönyös pillantást, majd Lenkén állapodik meg a tekintete, őt figyeli... – Ő az ellenőr... – mondja apám felénk szólva. – Jók legyetek, ne rendetlenkedjetek, mert ő a cséplőellenőr!... – S én ezt úgy veszem, hogy mindent ellenőriz, minket is, hogyan viselkedünk.

Nem szeretem az ellenőrt. Más, mint mi vagyunk. Bár semmit nem tesz, mégis félek tőle, szorongva szemlélem. Unatkozva ücsörög, közönyösen bámul, könyökét hol a jobb, hol pedig a bal térdén nyugtatva támasztja a fejét, szalmaszálat rág. S közben kitartóan figyeli Lenkét. Ezért haragszom rá legjobban. Mit akar a szeretőmtől? – A mellét megfogtad már? – évődik velem Bakai Jóska gonoszkodva. – Hívd ki a pajtába, és döntsd a szénára, meglátod, nem védekezik, ő is akarja, te bolond!... Az álom alaposan összezavarja az időt, az álombeli pacsmag még nem tudhatja mindezt, az álmodó pedig lassan elfelejti, már csak álomként él benne...

Az idegenre azonban a gyerek is meg az álmodó is haragszik, honnan veszi a jogot, mit ellenőriz itt, ki ő?! Nem jó ez így...

Az álom gyakran nyomasztóvá válik, nyugtalanságot, sőt félelmet kelt az álmodóban, de egyszerre csak kegyelmes lesz, és huss, elillan... Az ember nyöszörögve felébred, s megkönnyebbül: csak álom volt! Van, hogy az álommal együtt emléke is elmúlik, mintha nem is lett volna. Néha ez a legjobb, a szép álmokért sem kár! Máskor azonban megmarad az álomnak mintegy a vázlata, a legkomorabb vonásai, a félelmet keltő részletei, bár néha a derűsek is, és további gyötrődésre, jelentésének továbbgondolására késztetik az álmodót. Ilyenkor különös, lebegő állapotban, szinte már ébren folytatódik az álom. Már tudjuk, hogy álom volt, mégis gyakran nyugtalanítóbb tudattevékenység ez, mint maga az álom, mert az éber képzelet a derűs álmokat is gyanakodva mérlegeli, a nyugtalanítóakat pedig akár ijesztő méretűre is felnagyíthatja, mert jelnek tűnnek számára. Akárcsak számomra a hullámos hajú, fehérruhás fiatalember, akit azelőtt sosem láttam, legalábbis nem emlékeztem rá, tehát idegen volt, ezért lehetett baljós jel, igen, vele kezdődött! Akkor az életünkben vele kezdődött sok minden. Előjelei már voltak a ránk törő, rossz időnek, zimankós teleknek, mégis valahogy a jóképű és tulajdonképpen ártatlannak tűnő fiatalember lett a jele annak az önkénynek, amely később ránk telepedett, és a földbe taposott. Nem értették, ezért keveset szólt az emberekhez, Lenkét bámulta egyre, és jegyezgetett a papírjaiba; valami alapvető változás kezdődött vele. Ellenőr volt, az államhatalom embere...

A fejem fölött a mestergerenda oly közelinek tűnik, hogy szinte elérhetném a kezemmel. Tudom, a valóságban távolabb van. Az ablakon át félhomály dereng anyám muskátlijai között, az éjszakától alig halványabb, mégis a hajnal jele. Öregattya ágyában fekszem, amelyből egykor zsörtölődve felkelt éjszakánként, hogy az istállóba siessen, amikor dörömböltek a lovak. Eszembe jutott, ahogy szélütötten ül az asztal mellett, újságot olvas, majd a háború után a kristálydetektoros rádiómat hallgatja, fekete bakelit fülhallgatóval a fején. Vajon milyen hírt hallott éppen, gondolom újra, amit annyira várt, vagy valami sokkal rosszabbat?! A szemben lévő falon a tornyos óra veszettül kergeti az időt, kattogó hangját felfokozza a sötétség, itt-ott apró roppanás, percenés hallatszik a helységben, a másik ágyban anyám halkan piheg. Igaza lett, jól alszik ezen az éjszakán! Nem ébreszthetem fel őt. Foszforeszkáló karórámon látom, hat óra lesz. Legjobb lenne felkelni. Anyám miatt nem tehetem, felébredne. Pedig félek, hogy elalszom, félek a reggeli álomtól. Ha most nem kelek fel, biztosan elalszom még, s az álom folytatódik a maga törvényei szerint. A folytonosság nem az eseményekben, nem a történésben tapasztalható, hanem a közérzetben, a hangulatban. És sokkal drámaibb formában és ijesztőbb képekkel. Tapasztalatból tudom, hogy a reggeli álmaim mindig félelmetesebbek és kínzóbbak, mint a korábbiak. Jól ismerem őket. Nem vagyok korán kelő, szeretek aludni, így gyakran meglátogatnak. Sekély álmok lehetnek, a tudat már félig éber, éppen csak eltompult. És az ilyen álmok mindig az élet szorongató, abszurd képeit idézik meg. Mintha a reggeli álom képtelen lenne arra, hogy a romantikus jó érzés vagy a játékos idill örömteli vagy groteszk derűjét közvetítse. Mintha inkább a félelem- és veszélyérzet nyomasztó hangulata, a rossz érzések hagymázas kifejeződései lennének a céljai. Közel az ébrenlét, a nappal, a reggeli álom tehát a valóság arcát ölti magára, az élethez akar hasonlítani. Elbágyaszt és megkínoz. Izzadva ébredünk belőle, és egyetlen örömünk az lehet, hogy csupán álom volt. Ez az öröm azonban oly erős lehet, hogy néha szinte szeretnénk felkiáltani. Álom volt, emberek, csak álom!... S az öröm már-már diadalérzettel jár, s néha felér egy újjászületéssel... Sejtettem és tartottam tőle, hogy ilyen álom vár rám. De hát anyámat semmiképpen sem ébreszthettem fel!

Ha akarnánk, se tudnánk megfigyelni, mikor tűnik el körülöttünk a percegő és kattogó sötétség; bizonytalan képek foglalják el a helyét. A reggeli álmot az oldódó félhomály sem zavarja. S a képek se tudatunk beleegyező helyeslésével jönnek, hanem vadul és logikátlanul, mintha valamilyen sötét bugyorból bújnának ki. S mintha a képeknek nem is lenne alakjuk, hanem inkább csak értelmük. Néha mintha már nem is látnánk őket, csupán érzékelnénk, meghatározatlan és meghatározhatatlan módon éreznénk őket. Talán túlságosan is részletesen beszélek az álmok természetéről... De nem véletlenül: mint már fejtegettem, az emlékezés rokonainak tartom őket, s nem is oldalágiaknak, hanem szinte vérrokonoknak, márpedig az emlékezésnek egyre nagyobb szerepe van az életemben. Hát innen az álmok iránti, már-már lázasnak mondható érdeklődésem!

A képeket általában a való világ sugallja. Felkínálja, s a magunk érdekében kénytelenek vagyunk elfogadni őket. Próbálja valaki nem elfogadni egy száguldó autó képét, amely éppen feléje rohan! Az álombeli képeket azonban, az elmondottak talán már érzékeltették, mintha inkább tudnánk, mint látnánk, s e tudásunk gyakran sejtésen alapul. A körülöttünk mozgó alakokkal gyakran beszélünk is, s noha – mint már említettem – gyakran arcuk sincs, mégis tudjuk, kik ők. Később olyan érzésünk támad, mintha az álombeli képek emlékezésünk tárgyai lennének! Bár az is igaz, hogy visszaemlékezve elmúlt dolgokra, általában konkrét látványként is képesek vagyunk visszaidézni magunkban elmúlt képeket. Az álombeli látványok, látomások azonban nem vizuálisak, hanem ténybeliek. S hogy van-e rokonság az álombeli kép és az emlékkép között? Minden bizonnyal! Rejtélyes módon azonban sosem lehetnek azonosak.

Mégis lenne álombeli időrend? Mintha számításba venné az álom ihlető gazdája, hogy a kép régebbi keletű. Bakai Jóska arca piros, egészséges, életerős középkorú férfi, járása kemény, zömök termete energiát áraszt. Megyünk az utcán, s ő azt mondja: – A Nyírő-porta elvadult, a ház roskadozik, mindent ellopnak belőle, valósággal szétszedik, az utcai frontot alig látni már, benövik a fák! – Az álom nyelvén beszélgetünk, nem szavakkal, de megértem. A Temetődombra tartunk, ahol Nyírő Ibolya vár. Komornak és gondterheltnek látszik, már nem sír, gondoskodó. Minden gondja, hogy apja temetése méltó és Nyírő Bélához illő legyen. A nyárutón még melegen süt a nap. Egészségesen zöldellnek a fák, éppen csak egy leheletnyi sárgulás sejthető a leveleken, a későnyári virágok bőven illatoznak. Ibolya mintha hangtalanul mondaná: Gyertek, rokonok, áttesszük a ravatalozó terembe! Az oldalsó kis kamrában fekszik Nyírő Béla fekete ruhában, díszes, mélybarna koporsóban. Körülötte csillogó, arany ornamentika. Aranykalászos gazda, a szövetkezet kulákból lett zoológusa, magára maradt nyugdíjas. Gyerekei egyetemet végeztek, szétszéledtek. Utolsó éveit Ibolya lányánál élte le. Idegenben halt meg, de hazahozták eltemetni. Az egykori gazdákat a Temetődombon helyezik sírba, itt vannak mind a Nyírők, a Nagybenék, a Sallaiak és Varrók, a Borik és a Zobákok, a Pécsiek, a Molnárok és a Selmecziek. Apja után a falu okos embere volt. Beesett arcú, sápadt halott. Reggel még olyan volt az arca, mintha élne, mondja Ibolya, színes és friss, mintha csak aludna! Nem értem, hogyan változott meg ennyire! A koporsót fejnél fogom meg, Bakai Jóska lábnál, súlyos, de elbírjuk kerten, egészségesek, a ravatalozóba visszük, rátesszük Szent Mihály fekete lovára, ott feküdjön... Megnézem jól az arcát, ismerős, mégis más, mint az emlékképek; valóban nincsenek éles arcok az álomban, csak kusza vonások, elnagyolt vázlatok...

Bakai Jóska azonban él és virul. De hát ez hogyan lehet?... Egyszerre hallom, egy arctalan valaki mondja... Bakai Jóska a halálán van! Tévedés lesz, Nyírő Béla a halott. Már eltemették, voltam a temetésén, vittem a koporsóját, és láttam, ahogy a rokonok kötélen eresztik a sírba, és ráhúzzák a földet, hallottam, ahogy a hantok dobolnak a csupasz deszkán, majd hangjuk eltompult és lassan a semmibe fúlt... Bakai Jóska a kórházban halálán van... ismétli a hang, talán az álom a múltból, átlépve a jelent, a jövőbe lépett, az álmok már ilyenek, hétmérföldes csizmákkal lépkednek, és nem ismernek földi akadályt... nem csak az emlékekkel, hanem a mennyekkel is kapcsolatot tartanak... Nincs mit tenni, meg kell néznem Bakai Jóskát!

Gyalogosan hosszú út vezet hozzá, olyan igazi álomléptékű út, talán percekig is eltarthat. Alaposan belefáradok, kedvem veszi. Vizenyős talajon visz, mocsáron át vezet, lábaim nehezek, süllyedezve botladozom. Ez a Jóska! Hát hová vitte az ördög?! A kórházban azzal fogadnak, még él. Hál' istennek, még él! Tudtam én, nem megy el egykönnyen, nem olyan ő. Be kell látnom azonban, hogy a híresztelés nem alaptalan, Jóska arca nem egészséges, egészében beteg kinézésű. Nem is beszélünk, csak nézzük egymást. A teste teli van vízzel, mondja mellette ágyszomszédja, a ladányi ember.

A szeme leginkább, a tekintete... Ahol, mint mondják, a lélek néz! Mintha már nem lenne lelke. A haja, bár sűrű és göndör, egérszínű, betegesen gyapjús, kuszált és izzadt, csomókba tapad. De leginkább a szeme... Jóska szeméből a halál néz rám. Ismerem. Apám szeméből is így nézett rám utolsó napjaiban. Jóska tekintete, igen... búcsúzik a világtól. De hát... ez természetellenes! Az életben mindenképp. De az álomban is. A jövőt a látók látják, de megálmodni nem lehet, mert az emlékezésben nincs róla kép. Amióta Nyírő Bélát áttettük a halottas kamrából a ravatalozóba, azóta nem láttam Bakai Jóskát. Régen volt, hány éve is? Jól meg kell néznem! A feje fehér vánkoson nyugszik, arca sárga, barázdált; az álomban nincsenek arcok, de vonások lehetnek, barázdák és árkok, girbegörbe erezetek, mint a köveken; nézem a beteg arcot, és elcsodálkozom rajta, hogyan láthatom Bakai Jóska jövőbeli arcát s szemében a halált?! Mint mondtam, nem beszélünk, ám mégis gondolatokat cserélünk, kérdéseket teszünk fel egymásnak és válaszolunk rájuk, hangtalan párbeszéd, az árnyjátékra hasonlít. Nincs teste a szavaknak, ahogy az árnyaknak sincs. A szerény szobában két ágy van, a másikon a ladányi ember fekszik, és a mennyezetet bámulja. Meg egy csinos, fehérfityulás nővér...

Jóskára nézek, és a nővér felé kacsintok, jó nő!, súgom bizalmaskodva; cinkos hangulatot igyekszem teremteni kettőnk között, az egykori szertelen fiatalságra utalva.

Elmúlt az idő... üzeni a tekintete, rég volt, bátyus! Valami történik velem, valami rossz, a tagjaim nehezek és zúg a fejem, agyam morajlik, mintha tenger hányódna benne, gondolataim még sincsenek... Kiürültem, mint nyár végén a hordók a pincében, kongok az ürességtől, mégis teli vagyok zajjal, háborgással... Olyan sötétet pisálok, mint Árpi, amikor annyira megijesztették... Nem jó ez így!

A nővér Jóska homlokára teszi a kezét, tenyérrel törli le a nyirkot, de nem is a nővér, Jóska felesége, Irma az, évekkel korábban meghalt, s most mégis itt van, ez is összefügghet a Jóska sorsával, eljött Irma, hogy ápolja a beteg férjet, a halál mindenkit összebékít! Halálra marják egymást!, mondta anyám többször, évek óta mondja, amikor hazajövök, de Jóskával nem találkozom, minél öregebbek, annál jobban marják egymást! Anyám elégedetlen és lemondó, már nem változnak meg, így élik le az életüket, marakodásban! Jó nekik így, véli Gergő, sem együtt élni, sem elválni nem tudnak! Sem anyám, sem Gergő nincsenek jelen az álmomban, de hallom a hangjukat. Mondtam én neked sokszor, mondja Irma Jóskának, hogy ide jutsz, elnyomorodsz, hát milyen életem volt nekem melletted?! És Jóska nem válaszol, nem néz Irmára, engem néz a búcsúzó tekintetével, és egyre hajtogatja, nem jó ez így!... nagyon nem jó ez így nekem! Aztán mégis Irmára néz. Szeméből nem távozik a halál... Csókolhattam a melled, dünnyögi, mindent tehettem veled, de az öledhez nem engedtél... tudtad, mit akarsz! Hogy elvegyelek! Megvesztél értem, válaszolja Irma egyszerre puha hangon, a fene evett meg értem! Hová tűnt a vágy, uramisten?! Pedig önmagam adtam... mindent odaadtam... élhettünk volna szépen... Nem lehetett, mondja erre komoran Bakai Jóska, nem tudtunk együtt szépen élni, itt nem lehetett!

A kicsiny, fehér szobában súlyos árnyak, a szavak árnyai kavarognak, minden szó egy-egy súlyos kószáló árny, lebegő kísértet, meddőn csapongnak és ránk hullanak, elborítanak, Jóska már nem is védekezik ellenük, már nem akar semmit... nagyon nem jól van ez így...

Vége... motyogja fáradtan, minden elmúlt, már nincsen semmi bizonyosság... az én asszonyom is meghalt!... Irma valóban eltűnt... sokat szenvedett mellettem és én őmellette, ennek így kellett lenni! Megnyugodnék, csak... az üresség ne lenne, az a nagy üresség... a semmi... amit érzek... máskor is éreztem, de most állandóan... a nagy semmi... S rám vetette ismét a tekintetét. Hallod, a temetésemre elgyere! Nézz a szemembe, s mondd: eljövök! Mondtam, de nem néztem a szemébe, nem akartam már látni benne...

Doktor úr! A nővér kiáltott. Doktor úr, haldoklik a beteg!

Az egykori vászonnadrágos, fehérzakós fiatal férfi lép a szobába, szépen fésült hullámos haja ápoltság s egyben idegenség benyomását kelti, kihajtott világoskék inggallérjából egészségesen nyúlik ki napbarnított nyaka. Rokonszenves férfi, bizonyára tetszik a nőknek. Olyan érzésem támad, sejtettem már, hogy álmomban is utolér... Furcsa lebegés, álmodom és gondolkodom... Egész életemben kísért, nem szabadulok tőle; ő az ismeretlen ismerős, sorsunk része, s talán a végzet rokona is kissé... Bár az élet lassan elmúlik, ő a vég első lépcsőjén is megtalál, semmi jelét nem mutatja a vénülésnek, nem öregszik, életerős és magabiztos, jelen lehet mindenütt... álmainkban is... Doktor úr!, ismétli a nővér, a beteg valószínűleg haldoklik... Elgyere a temetésemre, üzeni szigorúan a Bakai Jóska tekintete...

– Jóska, ne!... – nyögöm önkéntelenül, s azt hiszem, kiáltok, hogy üvöltök a döbbenettől... – Jóska, még ne!

A szokásostól eltérően hínárba nem merültem, ólomsúlyok se húzták a lábam, nem sétáltam meztéláb és nem meneteltem hiányos öltözékben az utcai forgalomban, nem keltettem botrányt a tömegben. A rosszindulatú reggeli álomból a saját hangomra ébredtem.

Anyám felöltözve áll a tűzhely mellett, örökös helyzetében, végtelen szoborszerűségében, önmaga emlékműve. Kenyeret pirít és teát főz, kicsiny, manószerű lény.

– Nagyon nyugtalanul aludtál... hánykolódtál és többször felkiáltottál, s mintha sírás fojtogatott volna... – mondja nyugodtan, komolyan, tényközlően.