Történetek a sötétkék meisseni porcelánról

A város dédelgetett példányára, a körülrajongott szőkeségre szokatlanul korán tört rá a halálfélelem. Később, amikor hetven, majd nyolcvan és kilencvenévesen visszagondolt arra a kellemesen induló tavaszi napra, sosem volt képes felfedezni benne a közelítő tragédia bármily piciny figyelmeztető jelecskéjét sem. Emlékeiben azúrkék, alig felhőzött égbolt borult annak a napnak a reggelére is (ha jól emlékszem, csütörtököt említett), éppúgy indult el, ahogy a hét összes addigi napján, hogy kinyissa a város egyetlen cukrászdáját, melynek pár hónapja, mióta két barátnőjét elvitték, immár egyedüli, boldog tulajdonosa. A lányok még a városban voltak, bezsúfolva családjukkal és még legalább öt idegennel egyetemben az ékszerész előbb persze gondosan kiürített, hatszobás, már-már a pesti polgárlakások színpadias fényűzését idéző tágas családi házába. Az ékszerész is ebben az utcában kapott átmeneti szállást, de egy másik, valamivel szerényebb házban, szintén öt idegen családdal. Az utcát mindkét végén rögtönzött fa- és dróttorlasz zárta el a város hirtelen nagyon távolra került szívétől. Azaz csak az egyik végét, mert a másikon túl már az állomás muskátlis ablakai határolták a tekintetet, azé az állomásé, ahonnan végül mindannyian elindultak ismeretlen időbe és térbe tartó útjukra, s ezzel örökre eltűntek a városlakók életéből és történetünkből is. Valahai létükre, városunkban való átmeneti, alig párszáz éves tartózkodásukra csak egy-egy, a semmiből rejtélyesen felbukkanó, kézzel festett porcelánkészlet vagy finom művű falióra emlékeztethetett volna, de a városlakók nem szerettek emlékezni, így különleges áldozat gyanánt, hogy a városka végképp ki ne hulljon történetünkből, a tárgyak vállalták magukra az emlékezet gyakorlását. Minderről persze történetünk hőse vajmi keveset tudhatott azon a reggelen, mikor rendes szokása szerint pontosan kilenc órakor szélesre tárta a város egyetlen cukrászdájának frissen mázolt ajtószárnyait. Szerette ezt a cukrászdát. Gyerekkori vágyai öltöttek testet a polcokon sorjázó, kifinomult ízlésről tanúskodó fantáziaalakokkal díszített tortákban. A tágra nyitott ajtón kilibbenő egzotikus illatok valami soha nem látott pompa visszfényét terítették szét a túrós- és lekváros kalácsok kikezdhetetlenül puritán világán, épp úgy, mint Fánni nagyanyjának örvénylő szőke hajzuhataga is úgy két emberöltővel azelőtt, amikor gyöngyökkel díszített hosszú báli ruhájában és egyetlen kalapdobozzal a kezében egy reggelen megjelent a mezők felőli dűlőúton. Hogy mi szél hozta erre a tájra, sohasem tisztázódott megnyugtató módon, az mindenesetre bizonyos, hogy a torták és sütemények kábító receptjeit ő hozta magával kalapdoboza mélyére rejtve a birodalom kisebbik fővárosából, ahol a városka szélén való érthetetlen feltűnése előtti három évet töltötte. Rebesgették, hogy a fővárosból a városbírák nemes tanácsa távolíttatta el, arra hivatkozva, hogy Fánni nagyanyja, örvénylő szőke haja és ferde metszésű zöldeskék szeme az ördöggel kötött szerződés értelmében elveszi a férfiak eszét. Én azonban, bárhogy is tiszteljem egyébként e nemes férfiak tanácsát, azt mégse hihetem, hogy Fánni nagyanyja lepaktált volna az ördöggel. Inkább úgy gondolom, hogy tortáinak, és a legkülönbözőbb mandulás, mogyorós és vaníliás, és ki tudja még miféle tortatöltelékeknek az örvénylő szőke hajába ivódott illata tette a főváros köztiszteletben álló férfilakosságára azt az ellenállhatatlan hatást, aminek a kényszere alatt Fánni nagyanyját vasárnaponként követniük kellett, bárhová menjen is. Márpedig Fánni nagyanyja jó katolikusként minden vasárnap reggel elzarándokolt a folyó másik felén álló, színes tetős, zászlódíszes templomba, hogy ott imádkozzon a Szent Szűzhöz újabb receptekért. S miközben ő, szőke fejét mélyen lehajtva, a legtisztább alázat pózában várta meghallgattatása a heti gyümölcsét, érezhető volt, hogy a misén résztvevő férfiakon erőt vesz a nyugtalanság. Először csak apró figyelmetlenségek formájában jelentkezett: egy-egy rossz helyen elmormogott ámen, egy-egy késve érkező térdhajtás, de ahogy Fánni nagyanyja egyre mélyebbre merült az imádság szent misztériumába, úgy vált a férfiak közt fokozódó nyugtalanság egyre elviselhetetlenebbé, míg végül szemmel láthatóan, a glóriák arany fényét is felülmúló izzással szétáradt a templomban az idegek spirituális extázissá szellemült feszültsége. Mondják, ilyen alkalmakkor a jelenlevők még valamiféle égi zenét is hallottak, talán a hárfázó Szent Cecília lépett le az egyik beugró oltárképéről, hogy művészetével még teljesebbé tegye az isteni kegyelem e kivételes pillanatait. A pap – maga is földöntúli elragadtatásban – a mise végén elkántálta a szentséges Szűz Fánni nagyanyjának szóló üzenetét, a mennyei torták valamelyikének e vasárnapra esedékes receptjét. Ekkor Fánni nagyanyja felállt, s félig még mindig a templomi áhítat lenyűgözöttségében elindult cukrászdája felé, hogy az Úr nagyobb dicsőségére elkészítse az égi malaszttal teljes tortát. A férfiak pedig, nos, a férfiak felsorakoztak a templom bejárata előtt, élükön az orákulummá lényegült plébánossal, hogy zászlós körmenetben, Máriát dicsérve tanulságot tegyenek a város apraja-nagyja előtt az aznapi csodáról, s végül betérve Fánni nagyanyjának cukrászdájába, legnagyobb szentségként magukhoz vegyék a frissen sült tortának egy vékonyka szeletét. Bizony, szép idők voltak azok, mikor a zengő hálaének és a torták kábító tömjénillata felkígyózott az aprócska fővárosi cukrászdából, s pár perc alatt békét és megnyugvást hozva beterítette vasárnapi csodájával az egész Kárpát-medencét.

Bauer Fánni rákönyökölt a pultra, hacsak nem akadt sürgős teendője, így várta a cukrászdába betérő vendégeket. Az első mindig az öregedő orvos volt, aki huszonöt évvel azelőtt érkezett a városba, s keleties szépségű ápolónője kísérte. Az orvos könnyen barátkozó, duhaj férfi volt. Nem akadt senki a környéken, aki kiállhatott volna ellene a reggelig tartó ivóversenyeken, s ha már ellenfélre nem lelt, legalább cimborákat szerzett magának: két marokkal szórta a pénzt, bálokat, vadászatokat rendezett, és udvarolt a szépasszonyoknak. Így telt el egy év. A második évben aztán meghalt a nő. Beszélték, hogy az orvos iránti gyötrő szerelem emésztette el. Aztán csend lett. Egy újabb év múlva már csak a fehér márványkőbe vésett négy betű őrizte az emlékét: SZUO. És persze az orvos, aki napról napra csendesebben fogadta az ismerősök köszönését, míg egy reggelen arra a következtetésre nem jutott, hogy a hangosan kimondott gondolatok megzavarják a világ rendjét, és végképp felhagyott a beszéddel. Azóta, ha elkerülhetetlen volt, apró papírszeletkéken váltott üzenetet embertársaival. Fánnival azonban még erre sem volt szükség. Kedvelték egymást, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, értették a másikat szavak nélkül is. A doktor reggelente nyitás után alig tíz perccel érkezett. Elfogyasztott két szelet mazsolás-vaníliás kuglófot és egy csésze forró csokoládét. Reggelije közben elolvasta a helyi újságot. Mindig ugyanazt a példányt. Mivel a városban soha nem történt semmi, a helybéli hatóságok jónak látták néhány takarékossági intézkedés foganatosítását: elsőként, a népi hiedelmekben bízva, felkutatták egy tekintélyes fővárosi napilapnak a városban fellelhető egyetlen, a történelem viharait sértetlenül kiállt, még a századfordulóról való példányát, melyben a szerkesztő úr arról tudósít, hogy másnap délelőtt tizenegy órakor a városba érkezik a romantikus legendákkal övezett császárné, s egyben felhívja a haza hív honfiai és honleányai figyelmét, miszerint a királyi hölgy fogadására a város elöljáróinak óhajára virágesőben kerülne sor, melyet a birodalom polgárai hivatottak önként és lelkesülten biztosítani. S hogy a városka lakóinak önérzetén se essék folt, az eredeti címlapot kicserélték a város büszke címerével ellátott díszesen kalligrafált, a sajtótermék tekintélyességéhez méltó borítóra, majd, hogy a jövő tudásra szomjazó generációinak se kelljen újdonságokért epedezve messzi vidékekre vándorolnia, kinyomtatták kereken százezer példányban, s hatósági rendeletben tették kötelezővé a főtéren való reggelenkénti árusítását.

Az orvos tehát a reggeli kiadást lapozgatta. Különösen kedvelte a hetedik oldal egyik írását, amelyik egy magyar utazó, Vámbéry Ármin pár évvel korábbi keleti útjáról tudósított. A lap végére érve akkurátusan összehajtogatta az újságot, magához intette a tarka nyári ruháinak egyikében pompázó Fánnit, fizetett, egy darabig még elégedetten szuszogott a süteményes pult előtt, talán, hogy kiválassza aznapi uzsonnáját, vagy hogy erőt gyűjtsön arra a pillanatra, amikor elodázhatatlanul ki kell lépnie a cukrászda ajtaján, hogy eljusson két saroknyira levő rendelőjébe és a lézengő páciensek ellátása után lesétáljon a folyó szélén a császárnő beharangozott érkezését váró, virágcsokrokat szorongató, lelkes és izgatott tömeghez, majd karjára fűzve sétabotját, szívet tépő sóhajjal késő délutánig búcsút vett a biztonságot adó cukrászda kellemes illataitól és nem utolsósorban a szépséges, barátságosan mosolygó Fánnitól.

De azon a csütörtök reggelen nem a doktor érkezett elsőként, hanem az idegen. A cukrászda ajtaján belépő alak körvonalai lassan bontakoztak ki a mindent beborító kora délelőtti napfényből. Fánni látta már néhányszor, leginkább a vasárnap délutáni korzón, ahol két barátnője társaságában mutogatta bájait az arra érdemes ellenkező nembélieknek, a számításba vehető férj jelölteknek, s ahol az idegen is fel-feltűnt, Fánnival ellentétben mindig egyedül. Az idegen a legutóbbi megszállókkal érkezett, akik – szemben az eddigiekkel – beszélték a városka nyelvét, vagy legalábbis ebben a hitben kanyarodtak rá a történetünkbe vezető dűlőútra. Így hát jócskán meglepődtek, amikor a felszabadítóknak kijáró üdvrivalgás helyett a város kapujában két tarackágyúval találták szemközt magukat. Ezt a dolgot sokszor elmeséltettem magamnak Fánnival.

Történt egyszer, hogy a portyázó török sereg szemet vetett a lankás dombok és a zöldellő síkság találkozásánál kuporgó városkára, abban is egyetlen földesurának kidőlt-bedőlt – a helyiek által tisztelettel és enyhe túlzással kastélynak nevezett – hatszobás udvarházára, s leginkább az udvarház pincéjében elásott, megannyi vélt kincsre. Nosza, kapta magát a kontyos, felnyergelte száz jó paripáját, hevedert vetett hat, Füleknél zsákmányolt nagyszarvú ökrére, hozzájuk kötözött két jó tarackágyút, így rontott rá egyenest a szegénységében gyanútlanul szendergő, aprócska mezővárosra. Azaz, a történelmi pontosság s a fizika törvényeinek való megfelelés kedvéért, csak a száz lovas rontott rá az alvó városra, a tarackokat vontató ökrök csak délre cammogtak be a főtérre, ahogy az már lenni szokott az efféle ostromoknál. De addigra már nem volt igazán szükség az elővigyázatosságból – kitudja milyen cselvetéstől tartva – magukkal cipelt tarackokra. A szpáhik délre minden házat átkutattak, s mikor megállapították, hogy nincs a városban semmiféle ellenség, nagy vidáman nekikezdtek a keresztény katonaság által figyelmetlenségből a városka életben hagyott lakóinál felejtett szegényes javak felprédálásának. Néhány lovas a csendesen düledező udvarház elé rúgtatott. Nem bíbelődtek kopogtatással, bejárat előtti udvarias köhécseléssel, hanem berúgták a széles lépcsők fölött díszelgő rézveretes bejárati ajtót, s úgy ahogy voltak, lovasan, sisakosan berobogtak a kövezett folyosóra.

– Hol a kincs? – üvöltöztek össze-vissza, ahányan csak voltak. Persze, törökül üvöltöztek, úgyhogy a ház rémült lakói egy kukkot se értettek dühödt hanglejtésű mondataikból.

– A kincs! A kincset akarjuk! – tomboltak egyre vadabbul az eddig sem túl barátságos katonák.

A ház békeszerető ura tapasztalt, bölcs ember lévén azonnal felmérte, hogy ezek nem mennek el, amíg meg nem tudják, amire kíváncsiak. Ezért gyorsan házi papjáért, a bizonytalan felekezetű Kazimirért küldetett, aki pár éve megjárta a török fogságot, kérdezné meg a dühödt katonáktól, hogy mit akarnak tőle.

– Mit akartok? – kérdezte remegő térdein úrrá léve a pap.

– Mondd meg a gyaur kutyának (népiesen szólva), hogy azonnal adja elő a kincset, amit rejteget!

– Nincs itt semmiféle kincs – derült fel a ház jámbor ura. – Mondd meg nekik, hogy menjenek békével!

– Szóval nincs kincs? Hazudsz, te! – ezzel akkorát vágott ostorával a derűsen mosolygó földesúrra az egyik lovas, hogy az nekiesett a falnak, szépen végigcsúszott mellette, végül lekoppant a széles folyosó hiányos kövezetű padlójára.

– Hozzátok a lányt! – intett a megdöbbent cselédek háta mögött sápadtan álldogáló kisasszony felé az előbbi lovas. – Majd tőle megtudjuk, hogy hová rejtették azt az átkozott kincset!

Bizony, nem kellett kétszer mondania, hárman is kaptak a rémülten szökni próbáló kisasszony után. Kirángatták a kertbe és addig ütötték, míg szép, selyemmel hímzett ruháját el nem borította a vér. Mert szegény lánynak nem volt mit mondania, hisz nem volt a kastélyban, de még csak a városban se semmiféle kincs, sem szabadon, sem a pincében elásva. Csak nézett, szomorú tekintete egyre vándorolt egyik kínzójától a másikig, s angyali arcán látszott, hogy semmiképpen sem érti, miért nem hisznek neki, aki még sosem hazudott. Mikor a török rablók látták, hogy bizony csak nem vall, még nagyobb dühbe gurultak, s mert az áhítozott kincstől elestek, rettenetes bosszút álltak a szegény Tornallyay Katinkán. Először lemetszették a felső ajkát, aztán az alsót, majd az orrát, s mert még akkor sem beszélt, végül kivágták a nyelvét. Ekkor tért magához a város egyetlen, immár végképp kisemmizett földesura. Föltápászkodott a fal mellől. Épp időben érkezett a kertbe, hogy lássa, amint egy török gonosztevő lemetszi egyetlen, imádott lánya görögösen ívelt, ország-világ által bámult szépséges orrát. A rettenettől földbe gyökeredzett a lába, szemét elvakították a lopva érkezett fájdalom könnyei. Ezért nem láthatta, hogy egyetlen lánya gyalázatosan megcsonkított, valaha szépséges arcának véres maradékából egyszer csak vakító fénysugár lövell ki, s a fényben testet ölt egy áttetsző szárnyú, szivárványszínű, bóbitás galamb, elszáll a meggyötört test fölött, el a döbbent háznép és megdermedt atya fölött, egyenesen a rémülten hőkölő szpáhik irányába. Nem láthatta, hogy hogyan menekülnek a félelemtől üvöltve előbb csak lánya hóhérai, aztán az egész megszálló sereg, hátrahagyva a hat ökröt és a két tarackágyút, és azt sem, miként enyészik el a varázslatos tünemény a lenyugvó nap utolsó sugaraival együtt.

A fájdalomtól félőrült apa csak ekkor tért magához. Megrázta a világ négy sarka meg az ég felé az öklét, és megátkozta Luther Mártont, a pápát, saját papját és az összes istent felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül, a sumér mitológiától kezdődően, mert az idők kezdetétől tartó örök közönyükből vélte fakadni a világ minden szenvedő apájának nyomorúságát és lányaik mindenkori szerencsétlen pusztulását is. Ekkor elborult az ég, s a méltóságában sértett Isten megtörte úri szenvtelenségét, letekintett a porban heverő zokogó férfira, de az elfordult a kiátkozott Isten tekintetétől, büszkén hátat mutatott neki, karjára vette meggyötört lánya tetemét, így lépdelt egészen a kert végében álló, hatalmas diófa árnyékában fehérlő márványpadig, ahol lánya oly sokszor lapozgatta a Bibliát. Hátában a kíváncsi isteni tekintettel szép óvatosan ráfektette a madárkasúlyú testet, tagjait elrendezte, mintha csak aludna, hímzett vállkendőjét ráborította megcsonkított arcára, hogy a magára ocsúdó lélek meg ne rettenjen véres porhüvelye látványától, s mikor mindezzel végzett, elindult a családi sírbolt felé, amit nem érzett méltónak elhalt lánya befogadására. Magára zárta a kovácsoltvas kaput, és senki sem látta többet kijönni onnét. Hogy a bűnbánó teremtővel elvégezték-e számvetésüket, azt csak ők ketten tudhatják, de én azt gyanítom, hogy valami egyezségre juthattak végül, legalábbis ezt sejteti a nyaranta a városba vezető poros utak fölött szitáló aranyköd, ami mintha csak egy közönyéből kibillentett, régi barátjához látogatóba siető istent rejtene a kíváncsi tekintetek elől.

Hát így került a két tarackágyú a városka főterére, s az évszázadok során sok jó szolgálatot tett a városka lakóinak, ha védekezniük kellett a portyázó keresztény és muzulmán, katolikus és protestáns csapatok ellen, akárcsak most is.

A megszállók iszonyú dühbe gurultak, amikor a tarackokból lőni kezdtek rájuk. Megfeledkezve nemes szándékukról, úgy estek az egykori honfitársaknak, hogy abból még a hajdanvolt, nagy tapasztalatokkal rendelkezett félholdas sereg is okulhatott volna. A csetepaté eltartott estéig. Akkor a megszállók betörtek a kapukon. Csakhogy a falakon belül meglepetés várta őket. Fánni nagyanyja aznap hajnalban magához tért régóta tartó katatóniájából. Kiszállt az öreg füles fotelből, amit hosszú évek óta éjszakára sem hagyott el, megállt a bárkányi, háromajtós sifon előtt, mélyéről előszedte a zizegő selyempapírba csomagolt, valaha gyöngyökkel díszített, molyrágta báli ruhát, amiben egykor feltűnt a városka határában. Magára öltötte, és lement a nagy ház végében berendezett pékségbe, aztán a segédek és inasok legnagyobb rémületére ég felé fordított arccal megállt a forróra hevített kemence mellett, és a mestert szólította. A mester holtsápadtan lépett ki a megdöbbent inasok sorfala mögül, de a nagybeteg asszony rendelkezéseit hallgatva félelme fokozatosan elképedéssé szelídült, míg végül a döcögve meginduló munka nyomán a műhelyt lassan átjáró illatok között teljesen szét nem foszlott. A sülő étkek illata előbb csak a pékség rejtett zugaiba szivárgott be, aztán, mikor a levegő már csordultig telt fenséges szagokkal, egyetlen rohammal áttört a műhely ajtaján és szélviharként söpört végig a gyanútlanul szendergő tájon. És ekkor minden szem Fánni nagyanyjára tapadt, aki gyöngydíszes báli ruhájában, visszatért ifjúsága teljes varázsával, s még mindig ég felé fordított arccal állt a kemence mellett, mint aki vár valakire. Az első jövevény akkor érkezett, mikor az inasok kiszedték a sütőből a ropogós cipókat. Mire lapátra kerültek a pogácsák, már öten segítettek az inasoknak. És mire nekifogtak a túróskalácsok megtöltésének, már a pékségben sürgött-forgott, tölteléket kevert, mosogatott és dagasztott a városka összes asszonya. Így hát Fánni nagyanyja volt az, aki a megszállóknak a tarackos fogadtatásnál is nagyobb meglepetést okozott. Mert míg az ostrom tartott, a pékségben elkészült a nagy mű, mely a város sorsát volt hivatva jobbra fordítani, s az inasok, segédek, asszonyok nyüzsgő hada az örvénylően szőkévé ifjodott nagyanya pattogó útmutatásait követve odakészítette a tarackot töltögetők háta mögé, pontosan a rohamozók súlya alatt szálfaderekát lassacskán beadó kapuval szembe. Így esett, hogy a megszállók végső, alkonyi rohamát nem az ősi, kiszolgált tarackok tartóztatták fel, hanem egy minden földi jóval, hallal s vaddal és a Fánni nagyanyjának süteményeivel roskadásig megrakott, húsz méter hosszú, fehér damasztselyemmel leterített asztal. S mielőtt a megszállók egyet pislanthattak volna, előkerült a város legszebb lánya is, hogy negédes mosolyát felvillantva étellel-itallal kínálja az elképedt katonákat. Mire a lakoma véget ért, az ellenségként érkezett férfiak éppúgy szülővárosukként szerették a települést, mint azok, akik húsz évvel azelőtt foglalták el. Másnap reggelre már csak Fánni nagyanyja emlékezett az eseményekre, és azt hiszem, egyedül ő tudta, hogy ezek a megszállók sem kerülhetik el a sorsukat, ami talán már a teremtés első pillanatában elrendeltetett, és most lassan, az idő iszapos medrében úszva, a szemünk előtt ölt felismerhető alakot, amit némelyek úgy hívnak: történelem. De Fánni nagyanyja nem vett részt a lakomán, s amúgy sem hiszem, hogy aznap valakinek eszébe jutott volna metafizikai kérdésekkel zaklatni egy fáradt, beteg öregasszonyt. A nap végére teljesen kimerült, s mikor a katonák betörtek a város kapuján, ő visszazuhant évek óta tartó katatóniájába, hogy az életéből hátralévő hat évet a füles fotel oltalmában töltse el.

Hát ezen a zűrzavaros napon került hozzánk az idegen, akinek magas alakja azon a verőfényes csütörtök reggelen szinte teljes egészében betöltötte a cukrászda ajtókeretét, s akit én, mint történetem többi szereplőjét is, csak Fánni meséiből ismerek, hiszen mire megszülettem, legtöbbjük már nem élt, vagy – mint a magas idegen – más tájra költözött.

Az ajtó négyszögében megjelenő férfit – mint már mondtam – Fánni elsőre nem ismerte fel. Csak amikor közelebb lépett, hogy szemrevételezze a pultokon sorjázó sütemények légióit, döbbent rá, hogy látta már a korzón. Csakhogy most, a különös reggeli fényben valahogy magasabbnak tűnt, magasabbnak és sötétebbnek. Mintha az egész alakból fekete fény áradt volna, úgyhogy Fánninak hirtelen eszébe jutott egy ikon, amit nagyapja egyik régi könyvében látott egyszer. A könyv nyitottan hevert a nagyapa mindig rendetlen íróasztalán, üzleti feljegyzések és megkezdett levelek között, és Fánninak egyáltalán nem lett volna szabad belépnie abba a szobába, mert a nagyapa nem állhatta, ha gyerekek matatnak a holmija között. Úgyhogy amikor Fánni szívdobogva bár, de mégiscsak bemerészkedett a tévedésből félig nyitva hagyott ajtajú tiltott szobába, amiről sokáig azt hitte, hogy a kilincs rézoroszlánjaitól őrzött mélyén rejtőzik nagyapja titkos, csodákkal teli birodalma, ugyancsak nagyot kellett csalódnia. Arany városok, ezüst erdők és szárnyas lovak helyett, amilyeneket a mesékből ismert, csak egy ütött-kopott vászonhuzatú karosszék, egy rozoga íróasztal és egy ódon komód tárult ijedt tekintete elé. Talán vissza is fordult volna rögvest az ajtóból, ha nem vonja ellenállhatatlanul a szoba belseje felé a tilalom megszegése nyomán ébredező rakoncátlankodási kedv. Így hát elindult a terebélyes íróasztal felé. Az asztal olyan magas volt, hogy fel kellett állnia a zsámolyra, ha látni akarta, hogy mi van rajta. A tölgyfából faragott karosszékkel ugyanis – akárhogy cibálta – nem boldogult. Az ablak alatt álló zsámolyt végül sikerült átrángatnia a szobán. Felmászott rá, arról meg az íróasztal lapjára, ahol kényelmesen elhelyezkedett, és nekilátott, hogy akkurátusan áttanulmányozza nagyapja papírjait. Az unalmas, szarkalábszerű ákombákomokkal telemaszatolt levelek forgatását hamar megunta, már épp kászálódott volna lefelé az asztalról, amikor a bal térdénél valami megcsillant. Fánni utánakapott, de hirtelen mozdulatával leverte az egyik levélhalmot. A sárgás papírlapok, a vonalas, irkából kitépett füzetlapok, a merített, Bauer & Bauer feliratú, kizárólag üzleti levelezésre fenntartott, egyenest a fővárosból rendelt hófehér lapok lassan, méltóságteljesen feküdtek rá a résnyire nyitott ajtón keresztül érkező fuvallatra, mint megannyi lustán köröző sirály. S mikor az utolsó irkalap is táncra perdült, Fánni meglátta a nyitva felejtett, gót betűs könyvet. Emlékszem, azt mesélte, hogy az egész bensője beleremegett az izgalomba, mintha csak megtalálta volna nagyapja áhított birodalmát. A könyv nagy volt és nehéz, a lapjai vastagok, puha krémszínűek, s a krémszínű lapokat átszőtte a papír pár árnyalattal sötétebb, finom erezete. A cirkalmas gót betűk újonnan kapott mesekönyvének menüettező virágaira emlékeztették Fánnit, a lap tetején páváskodó, száz színben pompázó hatalmas betű pedig, amibe még egy felhőn térdeplő angyalt is belefestettek, az egyszer álmában látott tündérpalotára. (Iniciálé – mondtam neki, amikor elmesélte. Lehet – mondta, és legyintett.) Fánni épp lapozni készült, amikor a folyosón felhangzottak nagyapja kényelmes, méltóságteljes léptei. Épp csak annyi ideje volt, hogy leugorjon az asztalról. De a nagy sietségben elvesztette az egyensúlyát, megbillent, és ijedtében a könyvbe kapaszkodott, úgyhogy a könyv vele együtt lezuhant, le egyenesen az egykor jobb napokat látott perzsaszőnyeg fakuló kávé- és tintafoltjai közé. Fánni gyorsan begurult az asztal alá, és maga után rántotta az esés közben bezárult könyvet is.

– Hát ezt az ajtót meg ki hagyta nyitva? – zsémbelt a nagyapa, miközben átlépte a küszöböt. – És mi ez a rettenetes felfordulás? – most már bömbölt, mint egy álmából felzavart oroszlán.

A nagyapa nem bírta elviselni a rendetlenséget. Annál már csak a takarítást gyűlölte jobban. Biztosan ezért nem avatkozott bele soha mások dolgaiba, sőt, ha tehette, a saját családjáéba se nagyon. Talán csak egyszer fanyalodott rá, már a háború alatt, mikor a család jó hírét vásárra vivő kikapós meny éjjeli kalandjairól akart bizonyosságot szerezni. Bele is halt ebbe, de ez már másik történet.

– Mi ez a huzat?! – méltatlankodott, míg elhelyezkedett az öblös karosszékben. – No, mindegy, majd beküldök valakit takarítani – csitult el végül, miközben hozzákezdett a napi elszámoláshoz.

Fánni eközben visszafojtott lélegzettel kucorgott az íróasztal alatt, állig felhúzott térdeit szorosan átfonta vékony karjaival, nehogy hozzáérjen számolásba merült nagyapja vaskos lábszárához.

Így telt el majd egy óra. Fánni tagjai lassan elgémberedtek és már alig kapott levegőt, de azért hősiesen tűrte a magára kényszerített pózt, mert mindennél jobban rettegett nagyapja várható haragjától. Szerencsére a nagyapa végre-valahára befejezte naponta ismétlődő matematikai feladványát, felállt a székből, hosszan, jólesőn nyújtózott, és kiment a szobából. Fánni végre kibújhatott az asztal alól. De megkönnyebbülése azonnal elszállt, mikor meghallotta a zárban csikorduló kulcs semmivel össze nem téveszthető hangját. Még sosem volt bezárva egyedül egy szobába. Édesanyja éjszakára mindig nyitva hagyta hálószobája ajtaját, mert Fánni félt a sötétben. A rémületet azonban rövidesen felváltotta a megkönnyebbülés, hogy nagyapja nem fedezte fel és így elkerülheti a büntetést. Újra kényelembe helyezkedett, de most már a szőnyegen, s hogy lefoglalja magát, lapozgatni kezdett a könyvben. Azt játszotta, hogy a betűk mindenféle csodás állatok, beszélő hangyák és varázsló tücskök, ő pedig ennek a mesebeli birodalomnak a teljhatalmú királynője. Olyannyira elmerült a cifra gót betűkkel űzött játékban, hogy észre sem vette, mikor sötétedett be. Csak akkor eszmélt fel, amikor már egyáltalán nem látta a tiszteletére körtáncot lejtő hangyák seregét, s a krémszínű papír is csak elmaszatolt foltként derengett a szőnyegen. Fánni szétnézett. A szoba bútorai mintha valamivel közelebb húzódtak volna a szürkületben, bár továbbra is barátságosan, finoman szuszogtak. Fánni a biztonság kedvéért addig fészkelődött, amíg sikerült becsúsznia abba a fénytócsába, amit az ablakon beszűrődő hold fénye vetett az íróasztal mellé, a padlóra. Magához vonta a könyvet és lapozott egyet. Kis híján felkiáltott a meglepetéstől, amikor meglátta a sejtelmes fényben kibontakozó, sosemlátottan szép képet. A kép egy áldásra emelt ujjú férfit ábrázolt. Hatalmas szeme volt és szép metszésű, egyenes orra. De a legkülönösebbnek az ívelt orr fölött egybeérő sötét szemöldököt találta. Hogy a kép homályba vesző alját is láthassa, Fánni kissé elmozdította a könyvet. Döbbenettel látta, hogy a képen ábrázolt férfi a megváltozott szög ellenére is őt bámulja, s a kép arany háttere lángolni látszik a rátűző holdfényben. Az aranyló lapon megelevenedni tetsző képmás szigorú tekintetét vádlón szegezte Fánnira, mintha egy be nem tartott ígéretet kérne rajta számon. Fánni annyira megrettent a különös jelenségtől, hogy fittyet hányva a várható nagyapai pofonokra, dörömbölni kezdett az ajtón, engedné ki valaki, még mielőtt szörnyethal az ijedtségtől.

Ez a jelenet rémlett fel Fánniban, mikor felismerte a cukrászdába lépő férfit, érthető hát, hogy eléggé kelletlenül szolgálta ki, amikor az végre, a sütemények fölött tartott hosszas szemle után elkötelezte magát két szelet remegő, illatos krémes mellett.

A magas idegen a bejárat mellett telepedett le, pont a doktor helyére. Rákönyökölt a fenyőfa asztalka horgolt terítővel letakart lapjára, és Fánnit nézte. Fánni egy darabig úgy tett, mintha nem érezné a rászegeződő tekintetet, közönyösen révedt az ajtóban rezgő, sárga fényre, de aztán elunta a tolakodó pillantást és dacosan visszameredt az idegenre. Az elmosolyodott, és csendesen megjegyezte, hogy kérne még egy kávét is, ha a kisasszony nem venné tolakodásnak. De hiába volt a mosoly, hiába minden udvariasság, Fánni számára visszataszítóvá tette a gyerekkorában látott ikonhoz való hasonlatosság.

Az idegen elkomorodott, kihörpintette az elélökött kávét, felállt, s a remegő krémesekhez hozzá sem nyúlva, köszönés nélkül kisietett a cukrászdából. Fánni tán már másnapra elfelejti a férfit, ha aznap este nem látta volna újra öccse társaságában a tűzoltók táncmulatságán.

Csakhogy találkoztak, mi több, az idegen felkérte táncolni. S mert Fánni gyűlölt petrezselymet árulni, igent mondott. Egy darabig némán keringtek a gyalult deszkából összeeszkábált alkalmi táncparketten, aztán a férfi megszólalt:

– Mondja kedves, miért haragszik rám? Hisz még nem is ismerjük egymást.

– Annál jobb – mondta Fánni, és dacosan a szemébe nézett.

– De árulja már el! Megbántottam esetleg valamivel? Netalántán nem vettem volna észre?

Fánnit határozottan taszította csiszolt, sima beszédmodora.

– Minek kérdezősködik folyton?! Táncolni akart, hát táncoljon! – utasította rendre az idegent, önnön felsőbbrendűségének biztos tudatából fakadó sértett grófkisasszonyi modorában.

De az nem hagyta magát letorkolni. Zavartalanul folytatta a kérdezősködést, s ezzel olyannyira felbőszítette Fánnit, hogy az egyszerűen faképnél hagyta a keringő kellős közepén. Egyenesen hazarohant, s még másnap is vibrált benne a bosszúság.

Úgy tűnt, a történelmi névre hallgató férfi kifejezetten élvezi, hogy Fánnira ily rossz benyomást tett. A tűzoltómulatságtól fogva a cukrászda gyakori vendége lett. Minden áldott nap ugyanazzal az udvarias mosollyal rendelt kávét és krémest vagy diós patkót. Amíg kávéját kavargatta, tekintete rezzenéstelenül bűvölte a róla tudomást se venni igyekvő Fánnit. A süteményhez sosem nyúlt hozzá, és a cukrászdában sosem próbált meg szóba elegyedni a szép péklánnyal. Amikor elment, Fánni letakarította az asztalt, és az érintetlen süteményeket rendre besöpörte a cukrászda hátsó részében elhelyezett hatalmas szemetes kukába, a többi hulladék közé. Így ment ez napról napra, majdnem egy teljes évig. Aztán eljött a karácsony. Fánninak hirtelen rengeteg dolga akadt a cukrászdában. Az ünnepre készülő asszonyok egymásnak adták az üzlet kilincsét, mindenki rendelni akart a Fánni nagyanyjának méltán híres receptjei szerint készült tortákból. Fánni nem győzte egyedül a tésztakavarást, diódarálást, cukormázkészítést és töltelékkeverést, úgyhogy megkérte a Szabó lányokat, hogy segítsenek neki szorult helyzetében.

Szabó Ilka és Szabó Manci testvérek voltak, s gyerekkorukban elválaszthatatlan barátnői Fánninak. Együtt jártak elemibe és együtt iratkoztak be a polgári iskola első osztályába is. Csakhogy a két lányt decemberben kivették, mert édesanyjuk úgy vélte, nem lánynak való a tanulás. Ehelyett elküldték őket egy kimondhatatlan nevű városba a megszállók országába, ahol két év leforgása alatt megtanultak gyönyörűen varrni, viszont elfelejtettek rendesen főzni. Ettől az időtől kezdve Fánni irántuk táplált barátságába olyan érzés vegyült, aminek hosszú ideig nem tudort nevet adni. A lányok csak karácsonyra és húsvétra jöhettek haza, meg persze a nyári szünidőre. Ilyenkor édesapjuk befogatott a néhai duhaj földbirtokos, később elszegényedett hétszilvafás nemes nagyapa elherdált vagyonából egyedüliként megmaradt csézába, és kihajtott a fellobogózott, muskátlis ablakú vasútállomásra. Úgy időzítette indulását, hogy egyetlen percet se kelljen várnia a sípolva közelítő, irdatlan füst- és párafelhőbe burkolt szerelvényre. Hazafelé viszont – hiúságának engedve – mindig a templom felőli úton kocogott, hogy iskolai egyenruhájukban parádézó, fekete lakkcipőbe bújtatott lábú, rózsaszín masnis lányait minél többen megcsodálhassák. A két lány illedelmesen csücsült a rázkódó cséza keskeny ülésén, s miközben jól nevelten köszöngetett jobbra-balra, azon igyekezett, hogy egyensúlyát elveszítve le ne bucskázzon a zörgő, ropogó közlekedési alkalmatosságról, nevetségessé téve büszkeségtől dagadozó keblű atyjurukat. Ekként közszemlére tétetve, irigy pillantások kereszttüzében érkeztek meg a város szélén álló, vadregényes stájer kastélyra emlékeztető házukhoz. Fánni gyakran megfordult ebben a házban. Kislány korukban rendre kikutatták a ház rejtélyesnek vélt zugait és lépcsőfordulóit, majd a labirintusszerű földes pincét. Élve befalazott, több száz éves várkisasszonyokról szóló történetektől felajzott fantáziájukban a legkülönfélébb egykori rémségek lehetséges múzeumává vált az egész furcsa építmény.

Szó ami szó, volt valami furcsa a házban. Még prózai gyermekkorunk materialista eszmék által kísértetmentesített, neonvilágítású téli estéin is megesett, hogy zeneiskolából (Smetana: Predaná nevesta) vagy félig titkos magánangolról (Dö rebit iz in dö garden. Veör iz dö rebit?), vagy magánangol helyetti lógásból (sajnos, énekkari próba volt a zeneiskolában, tanárelvtárs) hazafelé menet, mikor megláttuk a különös épület kiugró tornácát vagy a tornyocskákra torz árnyékot vető, hintázó gallyakat, lelassult a vér keringése ereinkben, elnehezültek a tagjaink (te, mintha meglebbent volna a függöny... hülye vagy, nem lakik ott senki!), szívdobogásunk annyira felerősödött, hogy úgy tűnt, az utca két végén gyászos harangokat ütöget egy láthatatlan kéz, nos, ilyenkor, mondom, nemegyszer előfordult, hogy nem bírva már tovább az idegek feszültségét, nyakunkba kaptuk a lábunkat és őrülten sikítva rohantunk egészen a katolikus templomig, ahol immár biztonságban éreztük magunkat, bízvást tudva (no nem az iskolából), hogy a gonosz lelkek, ha módjukban áll, elkerülik az ilyen helyeket. Nem csoda hát, ha

Fanni és barátnői egy-egy Sherlock Holmes-i kalandjuk után egész éjszaka nyugtalanul hánykolódtak, vagy, az aggódva virrasztó anyák tanúsága szerint, félrebeszéltek, kísértetűzött álomképeik elől menekülve.

Amikor azonban a két lány bentlakásos iskolába került, minden megváltozott. Év közben csak kétszer találkoztak, akkor is csak rövid időre. Fánni mindig már hetekkel korábban készülni kezdett barátnői érkezésére. Magában beszélt hozzájuk, iskolai történeteit rendezgette, miközben tanítói dicséretek és szülői korholások mérettettek meg, míg összeállt az elmondásra érdemes események listája. Aztán, mikor a lányok érkezését hírül hozta a pékségbe betérő vevők egyike, Fánni szép lassan – hogy elteljék a viszontlátás örömére készített ünnepi ebédre szánt idő Szabóéknál – megfésülködött, magára öltötte legszebb, legújabb ruháját, froncsikba fonta aranyszőke haját, és amikor mindezzel készen lett, elindult, hogy látogatást tegyen barátnőinél. De ezek a látogatások valahogy mindig balul ütöttek ki. Talán az anya jelenléte tette, aki a ház tágas könyvtárszobájában felügyelte a lányok teázását, talán Ilka és Manci elfogult hallgatása, amit alig törtek meg néhány zavart félmondattal, nem tudom. Tény az, hogy Fánni egyszer csak rá kellett, hogy döbbenjen a szomorú valóságra: két barátnője nem igazi barátnő többé. A nyarakat még együtt töltötték, de inkább csak a megszokás kedvéért. Az igazság az, hogy soha többet nem állt helyre köztük az a meghitt, fészekmeleg kapcsolat, ami csak az együtt felnövő kislányokat védi puha biztonságával.

Az első ilyen felemás nyáron született meg Fánni szívében az irigység. A lányok már előző nap eldöntötték, hogy csónakázni fognak, Fánni fehérre festett csónakjában a Fánniék kertje mögött lustán nyújtózó nagyobbacska patakban. Reggel meg is érkezett a két testvér, egyforma, rakott szoknyában, széles gallérú, népi hímzésű blúzban, amit Fánni kellőképpen meg is csodált, majd két inas segítségével vízre tették a csónakot, és amikor az inasok eltűntek a hatalmas, árnyas kert ribizlibokrai közt vezető úton, levetkőztek és térdig vízben gázolva beevickéltek a lapos fenekű csónakba. Eleinte fel-feleveztek néhány kilométert a folyón, hogy aztán kényelmesen visszacsorogjanak Fánniék kertjéig, aztán ezt is megunták, és kikötötték a csónakot a part menti füzek egyikéhez. A mértéktartó áramlat hátára emelte a csónakot, és óvatosan kiterelte a folyó közepére, ahol aztán, míg a lányok lustán napfürdőztek, méltóságteljesen lebegett, fittyet hányva a fűzfára tekert pányva tekintélyromboló remegésének. Fánni egy ideig a csukott szemhéján áttűző aranyló fényben ábrándozott egy nehezen körvonalazódó figuráról, aki képzeletében hol az áradó folyóból, hol egy égő ház emeleti szobájából mentette ki. A fantáziakép néhány hónapja jelentkezett először, közvetlenül azután, hogy nagyanyja magával vitte a városban rendezett első némafilmvetítésre. A filmvásznon ijesztő fekete-fehér foltok között egy sokszoknyás táncosnő szökellt groteszk karlengetések közepette, Fánnit kifejezetten nevetésre ingerelte a jelenet, és kacarászott is halkan, az illem diktálta hangerőn belül maradva egészen addig, míg a kifeszített lepedő bal sarkában meg nem jelent egy díszes öltözetű férfi. A férfi alig mozdult, jobbára csak tapssal kísérte a felhevült táncosnő egyre féktelenebb szoknyarázogatását, ha lépett is, csak egészen aprókat, feszeseket, minden gesztusából áradt a megzabolázhatatlan szenvedély. Fánni már elmúlt hatvanéves, amikor egy spanyolországi útja alkalmával megtudta, hogy amit akkor látott, az a flamenco nevű tánc volt.

A vetítés után Fánni szokatlanul szótlan volt, nem válaszolt nagyanyja kérdéseire sem. Egész úton a férfi mozdulatait pergette magában, azon igyekezett, hogy örökre emlékezetébe vésse az élményt. A fantáziaalak másnap reggel jelentkezett először, valahol az álom és ébrenlét határán. Fehér lovon ült, díszes ruhában, akár a filmbéli táncos, és Fánni felé nyújtotta a karját. De ahogy Fánni közelebb ért hozzá, azt látta, hogy az ismeretlen lovasnak nincs arca. Aznap reggel furcsa, nyugtalan szívdobogással ébredt. Egész nap kerülte a többiek tekintetét, mert úgy érezte, hogy valami számára is ismeretlen titok birtokába jutott az éjszaka, és nem bírta volna elviselni, ha erre rájön a családja.

Az ismeretlen másnap reggel újra meglátogatta. És ez így ment heteken keresztül. Ahogy lassan Fánni életének részesévé lett, úgy vált a kislány egyre mélábbá, szórakozottabbá. Egy idő múlva már csak a belső képre figyelt, ahogy most is, és egyre kétségbeesettebben kereste a lovaghoz tartozó megfelelő arcot.

De az arc ma sem akart kirajzolódni. Pedig néha már-már úgy tűnt, csak egyetlen vékony fátyol fedi el Fánni kíváncsi tekintete elől, de amikor képzeletében lerántotta az utolsó akadályt képező leplet is az ismeretlen imádottja daliás testén ülő fejről, ismét azt kellett tapasztalnia, hogy a reménybeli utolsó kendő mögött az égvilágon semmi sincs.

Fánni egy csüggedt sóhajjal szélnek eresztette kellemes képzetei tárgyát, kinyitotta a szemét, hasra fordult és ekkor megpillantotta a halkan beszélgető Szabólányok táskájából kikandikáló lapot.

– Megnézhetem? – kérdezte, miközben a csábítóan színes fedőlapú újságért nyúlt.

– Hogyne, csak lapozgasd! – vetette oda Manci, azzal visszafordult az egy pillanatra megakasztott történet szálait gombolyító húgához.

Fánni képtelen volt rájuk figyelni. Elővette a súlyos, selymes papírra nyomtatott lapot. A borítót egy szédítően elegáns, zöld selyemruhába öltözött, bodorított hajú, nagyon piros szájú mosolygós hölgy rajzolt képe díszítette. Fánnit teljesen lenyűgözte a teremtmény. Sose látott még ilyen szép asszonyt. Hosszú percekig bámulta, miközben képzeletében sorra vette a városka elegánsnak mondott dámáit, de egyiket se találta a képhez foghatónak. Aztán belelapozott az újságba. Az írott szövegrészeken csak átsiklott a szeme, és már hajtott is tovább, a következő oldalra, ahol csak úgy rajzottak a szebbnél szebb toalettek és koktélruhák, hímzett pizsamák és délutáni kosztümök, mind a borítón mosolygó asszonyhoz hasonló, kunkori szempillájú, lélegzetelállítóan vékony, csábító tekintetű tüneményekre öntve. Fánni szinte beleszédült ebbe a farsangi kavalkádba. De az igazi, torokszorító felfedezés csak a tizenegyedik oldalra hajtva következett be. Az oldal bal felső sarkában ott ragyogott, díszelgett, illegett-billegett annak a rakott szoknyának és széles gallérú, népi hímzésű blúznak a rajza, aminek két megvalósult változatát alig pár órája látta közeledni kertjük vége felé. Szabó Ilka és Szabó Manci a Párisi Divat modelljébe öltözötten jöttek el a kirándulásra.

Fánni arra eszmélt, hogy a két lány őt figyeli. Már régen megszakadt köztük a beszélgetés, és most őt nézték, arra várva, hogy feltegye nekik az arcára írt kérdést. De Fánni meg se mukkant. Végül a nagyobbik Szabó-lány, a Manci szánta rá magát, hogy elsőnek szólaljon meg.

– Édesanyánk azt mondja, hogy jól kell öltöznünk, mert ahhoz, hogy jó partit csináljunk, úgy kell kinéznünk, mint egy valódi úrilánynak.

– Miért, nem vagytok azok? – kérdezte értetlenül Fánni.

– Dehogynem, te csacsi – nevetgélt Ilka –, de édesanyánk szerint a látszat is fontos.

Fánni sokáig töprengett azon, hogy vajon mire gondolhatott a Szabó-lányok terebélyes anyja, de csak nem sikerült megfejtenie a talányt. Lassan aztán el is feledkezett a furcsa mondatról, egyre kevesebbet gondolt lehetséges értelmére, a képes divatlap emlékét viszont nem tudta kitörölni a memóriájából. Ahogy telt az idő, a divatlap, az előkelőség és az arc nélküli dalia megbonthatatlan egységbe forrtak a lelkében, s ha az egyik eszébe jutott, a másik két dolog is rögtön ott termett fantáziája peremén.

Egy reggelen, mikor látta, hogy képtelen megszabadulni a pliszírozott szoknyák emlékétől és az egyre mélyülő féltékenységtől, odaállt nagyanyja elé, és megkérte, hogy rendelje meg neki a Párisi Divatot. A nagyanya szinte soha nem kérdezett semmit, ezért fordult hozzá régóta érlelődő kérésével. A feketébe öltözött, ezüst hajú hölgy most se faggatózott, csak szigorúan ránézett Fánnira, pár pillanatig fogva tartotta a pillantását, aztán beleegyezett.

Fánnival madarat lehetett volna fogatni aznap. Az estét ugyan elrontotta édesanyja kitörése a vacsoránál, aki, amikor megtudta a hírt, hogy a jövő hónaptól fogva immár divatlapot is járat hóbortos leánygyermeke, egyre csak azon siránkozott, hogy miből fogja kifizetni, és azt hiszem, teljesen jogos volt a kifakadása, mert a pékségnek nem ment túl jól abban az időben.

De a nagyanya mindig elérte, amit akart. A bejelentés utáni napot apró, német és tört magyar nyelvű cédulák fogalmazásával töltötte, amiket aztán az est beálltával Fánni széthordott a városban. Így tette közzé, hogy következő vasárnap legtitkosabb receptjei egyikét készíti el és árulja majd a pékségben. Mondanom sem kell, vasárnap reggel tolongtak a vásárlók a pékséghez tartozó üzlethelységben. Csak úgy özönlött a sok nép, különösen vásárosok jöttek, de ott volt a fél város apraja-nagyja is. Fánni nagyanyja pedig, mikor aprócska szobájában megszámolta az aznapi bevételt, elégedetten látta, hogy futja belőle nemcsak az újság egy éves előfizetésére, hanem selyemre, bársonyra, szaténra is bőven. Ekkor született meg fejében a gondolat, hogy Fánniból valódi úrilányt farag.

Így hát Fánni a Szabó-lányok következő hazalátogatásakor már ugyanolyan elegánsan, divatosan kopogott be barátnői szüleinek háza ajtaján, ahogy Ilka és Manci volt öltözve. A világ rendje látszólag helyreállt, de azért Fánni bőre alatt továbbra is ott bujkált a nyári csónakozáskor beleszúródott tüske, és elég volt egyetlen rossz szó, óvatlan gesztus, hogy felfakadjon a hegedtnek vélt seb.

A három lány most együtt szorgoskodott a cukrászda hátsó traktusában. Ilka és Manci darálták a kupacokba gyűjtött dióbelet, őrölték a nyitott szájú tarisznyákból kiömlő mákot, szitálták a lisztet, verték a tojáshabot, hogy lassan az egész terem úgy nézett ki, mint egy kéklő-bamálló hegyekkel tarkított, habfelhőben úszó mesebeli táj.

Fánni, nagyanyja titkos receptjeinek egyedüli ismerője keverte a könnyű, szivacsos tortalaphoz való tésztát, ő mérte ki a mézédes töltelékekhez szükséges, fűszeres illatú őrleteket, mielőtt hozzáadta volna őket a cseréptálak alján olvadozó, krémesen csillogó vajhoz. S közben ki-kiszaladt a cukrászdába, ha úgy hallotta, hogy vevő érkezett.

A rengeteg dologban fel se tűnt, hogy a történelmi hévre hallgató nyalka katonatiszt látogatásai elmaradtak. Észre sem vette, hogy a mindig pontosan negyed tízkor érkező doktor és az első délelőtti mosogatás közül kimaradt egy udvarias mosoly és a mosoly hallgatag tulajdonosa. Egyszerűen nem észlelte. Nem hiányzott, hisz eddig is fölösleges volt.

Így jött el a karácsonyeste. Fánniék inasai már két napja beszereztek egy hatalmas fenyőt a város mögött sötétlő erdőből. Délutánig a fáskamrában illatozott, akkor aztán behozták és közösen feldíszítették aranyra festett száraz dióval, almával, körtével, lebegő angyalhajjal. Mikor minden kész volt, magára hagyták a fát. Pár perc múlva azonban már settenkedett is vissza a szobába az első ünnepivé fényesült arcú kisinas, hogy lábujjhegyen odaosonjon a fához és elrejtse alatta gyerekes ajándékát. Alig csukódott be mögötte nesztelenül az ajtó, már jött is a következő lopakodó ajándékozó. Jött mindenki, szépen egyesével. Előbb az inasok, aztán a legények, végül a mester és utána a család. Akkora lett a szoba körüli néma tolongás, hogy egy dióra éhező egeret, aki megpróbált odafurakodni a fához, kis híján agyontapostak. A sort azelőtt mindig Fánni nagyanyja zárta, ellenőrizte, hogy jutott-e ajándék mindenkinek, aztán szélesre tárta az ebédlőajtó szárnyait, és rázendített az „Oh, Tannenbaum" kezdetű karácsonyi énekre. Mióta jóformán megnémult, Fánni vette át a szerepét, de ő nem a Tannenbaummal jelezte az ünnep eljöttét, hanem a hangterjedelmét kevésbé próbára tevő Mennyből az angyallal. Ekkor a ház lakói besereglettek a szobába, ragyogó arccal és ragyogó szívvel körülállták a fát, és elfogult hangon bekapcsolódtak Fánni énekébe, és daloltak, egyre boldogabban, hol németül, hol magyarul, míg csak meg nem érezték, hogy kinyílt lelküket meglegyinti a közéjük tért angyal szárnya.

Akkor abbahagyták az éneklést, tiszta szívükből boldog ünnepeket kívántak egymásnak, és tényleg úgy is gondolták. A vacsora meghitt volt, csak úgy fénylettek a kitisztult tekintetek, s a halk beszélgetés közepette csak néha-néha pillantottak az angyal számára odatolt szék felé. Végül az egyik kisinas, ugyanaz, aki elsőként tette le szégyenlős ajándékát a feldíszített fa alá, restelkedve lecsusszant a székről és odasomfordált a csomagrengeteghez. Félt is, örült is, kutatott volna a neki szánt doboz után, de visszatartotta a szorongás, hogy hátha ebben az évben megfeledkeztek róla. Miközben az inas ekképpen gyötrődött a tengernyi, színes papírba csomagolt, szalagos-pántlikás skatulya előtt, Fánni és nagyanyja össze-mosolygott. Végül a suhanc elszánta magát és hirtelen mozdulattal megragadta a kupac tetején billegő, a gyertyák ünnepi fényétől ezüst sziporkákat szóró masnival díszített dobozt. Óvatosan kibontotta, és elállt a lélegzete a meglepetéstől. Egy pár fekete bőrkesztyű lapult az alján, zörgő selyempapírtól körülölelve. Pont olyan, mint Rodolpho Valentíno kesztyűje abban a filmben, amit nemrég látott.

Hogy hogyan került a csomagokba mindig pont az, amire a megajándékozott vágyott, azt nem tudom. Talán a ház lakói jól ismerték egymást, de az is lehet, hogy az angyal keze volt a dologban. Csak egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki nem azt találta a feltárulkozó doboz mélyén, amit szeretett volna. Történetesen éppen Fánni volt az. Mindjárt elmesélem, hogyan történt.

Ez abban az évben esett meg, amikor Fánni cukrászdáját úgy elözönlötték a megrendelések, hogy Szabó Ilkához és Szabó Mancihoz kellett segítségért fordulnia. Egész álló hétig csak sütöttek és kevertek, kevertek és töltötték a tortákat, töltöttek és sütötték újra az ínycsiklandozó tortalapokat. Aztán egyszer csak elkészült az utolsó adag is. Fánni eloltotta a sparheltben a tüzet, lesikálta a kemény mázzá összeállt porcukor alól eleinte ki se látszó asztallapot, kisöpört és felmosott, Szabó Ilka és Szabó Manci összeszedte és megtisztogatta a krémes, lisztes lábasokat. Közben, már amennyire a takarítással csapott zaj engedte, beszélgettek. Fanni csak ímmel-ámmal kapcsolódott be a tereferébe, inkább csak hallgatta a két testvér zsongító trécselését, aztán megütötte a fülét Ilkáék üzletének az említése. Mert Ilka és Manci pár hónapja üzletet nyitott. Árultak ott mindent, amit csak el lehet képzelni: anyagot rőfszámra, porcelánt és ezüstöt, aranyat és gyöngyöt, faliórákat és faragott székeket, egyszóval mindent. Csak az volt a furcsa, hogy némelyik kávéskészleten megkopott az aranyozás, és hogy a faragott székek egyike-másika határozottan bicegett. Fánni sosem látott még ilyen üzletet, de azonnal megtetszett neki. Gyakran betért a cukrászdába menet Ilkához és Mancihoz, hogy nézelődjék a mesebeli kincsek eme kisvárosi bazárjában. Néhanapján vett is valamit. Mikor arról kérdezősködött, hogy honnan ez a tengernyi áru, a Szabólányok csak a vállukat vonogatták, meg mintha Ilka csendőr vőlegényét emlegették volna. Egy hirtelen jött decemberi hóvihar épp Szabóék háza előtt érte utol Fánnit. Bekopogott hát hozzájuk, úgyis rég nem találkoztak. Csak Manci volt otthon, aki be is hívta egy pohár forró csokoládéra elgémberedett barátnőjét. Fanninak leesett az álla a csodálkozástól, mikor belépett a gyerekkorából oly jól ismert hatalmas könyvtárszobába. Az egykori háziszőttes szőnyegek helyett most nehéz perzsák borították a padlót, a falakon pompás festmények lógtak az aranyozott karos lámpák és nemes fából készült faliórák tarka összevisszaságában.

A plafonról három kristálycsillár szórta vetekedve fényét az aranyozott bőrkötésben sorjázó könyvekre.

– Kicseréltünk néhány régi bútort – magyarázta Fánni anyja. – Mostanában sokan járnak hozzánk a lányok miatt – intett Manci után. Fánni képtelen volt betelni a látvánnyal. De a tárgyak eredete felől eszébe se jutott kérdezősködni.

Most, seprés közben, pont arra lett figyelmes, hogy Ilka az árukészletről beszél, meg a raktárról, ahová el kell menniük az ünnepek után.

– Nem mehetnék veletek én is? – kukucskált ki Fánni az üzletbe.

– Sajnos, nem hiszem. A raktárba minket se engednek be, csak Ilka vőlegényét. Ő választja ki, hogy mit árusítsunk.

– Szerintem ez furcsa – jegyezte meg Fánni. – De hol van ez a raktár?

– A régi ivóban – felelt Manci.

Fánni megértette végre, hogy miért is áll a lelakatolt ajtajú ivó előtt egy ideje mindig két őr. Elkezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság, hogy mi minden lehet még odabenn.

Ezen töprengett akkor is, amikor hógallérral a kabátja vállán hazaért végre az ünnepre készülő házba, ahol a jól ismert arcok között nem kis bosszúságára ott tündöklött a magas idegen visszataszító mosolya is. Ezen a karácsonyestén Fánni, mikor kibontotta a hűvös tapintású csomag szalagdíszeit, a vágyott ajándék helyett valami egészen mást talált. Az óvatosan leemelt doboztető alól sűrű köd gomolygott elő, s mikor eloszlott, Fánni meglátta az olvadozó jégkockák közé dermedt hófehér liliomokat. Egy darabig csak állt, értetlenül és kábán, kezében a még mindig párolgó dobozzal, aztán lassan, fokozatosan elvörösödött. Úgy érezte, mintha arcul ütötték volna a három fehér liliomszállal. A pír először a két fülén telepedett meg és onnan terjedt tova a homlok, az orr és a mell irányába. Kis idő elteltével Fánninak még a dobozt szorító ujjai is lángolni látszottak. Ezt az ajándékot sose bocsátotta meg a magas idegennek, aki a jelenet alatt értetlenkedve bámult a virágoknak láthatólag csöppet sem örülő Fánnira.

A történelmi nevet viselő katonatiszt ettől az estétől kezdve mindennapos vendég lett a háznál.